Vasárnap délután találkozunk.

Talán a feketémbe volt elvegyítve a méreg vagy a cigarettámba. Elszívom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kúszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sírtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de úgy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszú, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibújnak a lyukakból a munka rossz szagú sajtkukacai, és úgy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mi is itt vagyunk, mondják, sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem, mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, mért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy - mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom így, és semmi nem jött ki belőle. De hát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja, úgy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem is, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célba lőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam így? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sírok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, meg akarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe - és azt mondom: Végtelenség. Úgy, persze. Hát én így szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta meg a célba lövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az Unalom. És mondá az Úr: legyen Szórakozás, mert így elalszom. És gondolt magának kis golyókat, és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig így szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyot ásított, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyot ásított, és majdnem elaludt. Gondolt magának istent, és hintázott rajta, célba lőtt vele hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam, és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Gondoltam magamnak szeretőt és könnyeket és rettenetes fájdalmakat, hogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sírtam, és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmúlt. Az abszolút, az egyetlen igaz állapot tehát az Unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. De hogy magyarázzam el ezt nekik? Meg lehetne írni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet írni róla. Visszafordulok a József körúton, és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleírva. Akkor hát mit néz engem az az úr odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egypárszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze, kérem, azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetű úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember? Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet írt. Kérem, fontolja meg, azt írta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szívesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember? Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólít.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintéznivalói vannak. Rám néz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok. Összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állított meg, kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállított engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz, kérem? Ön megállított, beszéljen, miért állított meg?

Ráordítok:

- Mi tetszik? Miért állított meg?

Néz és vigyorog. Csak úgy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak úgy! Csak úgy megállított, és nem is tudja, miért?

Pofon verem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

Továbbmegyek.

És most mi lesz? Jöhet még, ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt úgy szoktam mondani: a Halál - és borzongó érdeklődés fog el olyankor. Végtelenség, mondom olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az Unalom ellen: csörgő játékszer volt, és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felírásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé - álljon meg, fáradt vagyok; - játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: - hűs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszút ásítok, behunyom a szemem, és akkorát nyújtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.

Reggel apróhirdetés jelent meg a lapokban, ilyen tartalommal: "Ügyes könyvelő kerestetik, azonnali belépésre. Kereskedelmi iskolai bizonyítvány előnyben részesül. Cím a kiadóhivatalban. 22453."

Nyolc óra tíz perckor a Külső Stáció utca hat alól egy szőke fiatalember megindult: ennek a fiatalembernek oldalra volt fésülve a haja. A Tisza Kálmán téren jött keresztül, egyet gondolt, és a Kenyérmező utcába fordult és lejött a Rákóczi útra.

Nyolc órakor a Síp utca tizenkilenc alól egy szőke fiatalember jött ki, akinek a haja fölfelé volt fésülve: innen magyarázható, hogy előbb indult, mert a fésülködéssel kevés baja volt. Az Erzsébet körúton így szólt a fölfelé fésült fiatalember: "Lemegyek - így szólt - a Rákóczi útra, ott villamosra ülök, és bent vagyok a Belvárosban."

Így ábrándozott az életről ez a fiatalember, és lejött a Rákóczi útra. A Munkácsy-kávéház előtt mindketten megálltak ("Megállóhely"), és várták a villamost. A fölfelé fésült fiatalember megállt az oszlop mellett, mert őt így tanították az iskolában. Az oldalra fésült fiatalember ránézett, és így szólt magában: "Némely ember úgy áll, mint egy rendőr, akkor is, mikor semmi szükség rá - továbbá némely ember mindig fontoskodik, még egy villamosmegálló előtt is" - és az oldalra fésült kezdett járkálni a járdán.

A villamos jött, a villamoson egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb még tizenöten szállhatnak csak fel. A fölfelé fésült fiatalember szorgalmasan előrement. Az oldalra fésült is rátette egyik lábát a lépcsőre, de a fölfelé fésült fiatalember gyöngén meglökte, és rálépett a lábára: egyúttal gyorsan felszállt. Az oldalra fésült visszahúzta a lábát, "Pardon!" - így szólt - és legyintett, mert közben a villamos nagyon megindult. Az oldalra fésült habozott egy percig, de aztán nem szaladt, hanem megvárta a következő villamost.

Fél kilenckor az oldalra fésült fiatalember megérkezett az Erdélyi Faipari Részvénytársaság igazgatósági irodájába, és kereste az igazgató urat. Az igazgató úr háttal ült a tapétás ajtónak, és mialatt az oldalra fésült fiatalember bemutatkozott, és előadta a hirdetési dolgot, nem szűnt meg írni. Nagyon sajnálom, mondotta az igazgató úr háta, az állást öt perccel ezelőtt töltötték be. Az állás, mondta az igazgató úr háta, semmi különösebb kvalifikációt nem igényel, s így az első jelentkezővel betöltötte. Nagyon sajnálom, mondta udvariasan az oldalra fésült fiatalember, mire az igazgató úr háta szintén udvariasan és sajnálkozva mosolygott, mire az oldalra fésült fiatalember némi habozás után megjegyezte, hogy akkor hát ő ajánlja magát, ami pedig ezek után, mondhatnám, tárgytalan volt. Ezek után az oldalra fésült fiatalember háttal kifelé lement a lépcsőn, gyalog járkált a Duna-parton, lehorgasztotta a fejét és igen intenzíven és erősen megkísérlette meggyőzni magát, hogy ha nagyon odafigyel, a végén mégiscsak sikerül egy elvesztett bugyellárist találni a kövezeten.

Az oldalra fésült fiatalember további történetét az Élet, ez a fölöttébb tehetségtelen drámaíró, kire fentebb hivatkoztunk, olyan hallatlan bárgyún és tehetségtelenül oldotta meg, ami még nála is szokatlan: jóllehet, bosszankodva megszokhattuk már, hogy banális és lehetetlen témákat dolgoz fel, Zola és más, elavult naturalista írók hatása alatt, majmolva, de meg nem értve e kiváló szellemek morális tendenciáit. Az író, aki differenciált és finom témákon nevelkedett, pirulva recitálja ezt a silány fércművet, mely szerint az oldalra fésült fiatalembernek például gyomorrákot kapott az édesanyja (gyomorrákot! micsoda gondolat! ilyet a hetvenes években írtak) és neki, nem lévén állása, el kellett menni a címirodába (címiroda! Ez meg egyenesen önképzőköri), onnan pedig, elseje lévén, elment munkásnak egy gépgyárba. Egyszer egy nagy gép előtt állt, így szól a történet, és ábrándozva nézte a nagy gépet, hogy milyen szépen működik. A nagy gép kárörvendve és vigyorogva sandított a fiatalemberre, és hangosan, tüntetően zakatolt, mint olyan valaki, aki tudja a kötelességét, melyet a gyárvezetőséggel szemben vállalt, nem ábrándozik, nem tűnődik, hanem végzi a dolgát. Az oldalra fésült fiatalember meghatottságot érzett, közel hajolt, és meg akarta cirógatni a nagy, zakatoló gépet. De a gép önérzettel, hencegve és mérgesen vakkantott egyet, és rálépett a lábára.

Az oldalra fésült fiatalember négy hónapig feküdt a kórházban, négy lábujját levágták és így tovább. A továbbiakat szinte restellem elmondani, de szükségem van rá, hogy a befejezést, melynek beállítása szempontjából a tanulságos történetre szükségem volt, előkészítsem. Az oldalra fésült fiatalember most vámszedő lett a Lánchídon (ez például egyenesen émelygős fordulat), aztán még cifrább dolgok is jöttek, egészen maguktól. Négy év múlva az oldalra fésült fiatalembert elhagyta a felesége, ő az ivásra adta magát. (Legalább itt szerettem volna valami eredetibb gondolatot, mert ez már szánalmasan ostoba: de így jár az ember, ha vén fejjel ráadja magát a naturalizmusra, és modell után dolgozik.) Nagyon öreg lett, nagyon elzüllött; egy éjjeli mulatóhelyen valami csúnya betegséget szedett föl, ami átterjedt az agyára, és szellemileg munkaképtelenné tette: - végre egy emberbarát megszánta, és helyet szerzett neki egy budai menhelybe, ahol napi hat krajcárért aludhatott. Ez egy csütörtöki napon történt, reggel korán felkelt, hogy átmenjen a menhelybe. De a lábai nagyon reszketnek a delirium tremens következtében, elhatározta tehát, hogy villamosra ül: a hat krajcárt megérte. Letért hát a Rákóczi útra, a Munkácsy-kávéház előtt megállt, a tábla alatt várta a villamost.

A fölfelé fésült fiatalember eleinte a könyvelésnél dolgozott az Erdélyi Faipari Részvénytársaság irodájában. Egy napon sok dolga volt, és hat óra után is ott maradt, mikor mindenki elment már. Ez alkalommal az emeletről leszökött az igazgató tizennyolc éves lánya, akit hisztériás rohamok s egy Krausz nevű hivatalnokkal szemben tanúsított sajátos viselkedése következtében mintegy házi ellenőrzés alatt tartottak. A fölfelé fésült fiatalember éppen akkor oltotta el a villanyt, és az igazgató leánya, aki azt hitte, hogy Krausz van odabent (tényleg, rendszerint az szokott ilyenkor ott lenni, csak véletlenül volt most ott a fölfelé fésült fiatalember, amilyen véletlenül az oldalra fésült is ott lehetett volna, ha ő foglalja el az állást) - és hevesen átölelte a fölfelé fésült fiatalember nyakát.

Az igazgató meggondolta magát, neki olyan mindegy volt. Odaadta leányát a fölfelé fésült fiatalembernek, és két év múlva bevette az üzembe. Sok dolga nem volt a fiatal társnak: Pesten maradt, néha elment a tőzsdére. Három év múlva vett egy automobilt, de ez az automobil egy év múlva, csütörtökön reggel elromlott, épp, amikor a fölfelé fésült fiatalember betelefonált érte a garázsba. A fiatalembernek sürgős dolga volt, és a közelben sehol kocsi. Bosszankodva elhatározta, hogy villamoson megy, és átment a Rákóczi út másik oldalára. A Munkácsy-kávéház előtt megállt, és idegesen pillantott meg a tábla alatt egy idősebb embert, aki mereven, vigyázva állt a rúd mellett, és várta a villamost. A fölfelé fésült fiatalember sétálni kezdett a járda szélén.

Két perc múlva jött a villamos. Egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb már csak huszonhárman szállhatnak fel. Az oldalra fésült öregember gyorsan felkapaszkodott. A fölfelé fésült fiatalember abban a percben tette rá a lábát a felhágóra: de mikor a szegény ember vergődését látta, visszalépett. Közben a villamos megindult: a fölfelé fésült fiatalember lemaradt, és várt a következő villamosra.

Az oldalra fésült észrevette ezt a jelenetet, és így szólt magában: "Milyen finom, szép gróf úr. Hiába, meg lehet érteni, hogy ezek az arisztokraták az élet szebbik felét kapják osztályrészül, őket illeti meg, mert a vérükben van."

És könnybe lábadt a szeme.

forrás:

https://mek.oszk.hu/06900/06980/06980.htm#27

+