„A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az” – írta Szabó István “Steve” a Fahrenheit 451-ről szóló korábbi kritikájában. Azt hiszem, az akkori olvasók mind hevesen bólogattak ezeket a sorokat olvasva, és senki se hitte, hogy a közeljövőben bárki is rácáfolhatna.
2018-ban azonban az emelt szintű magyar érettségi tételsor követelménnyé tette a középiskolákban: „Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és François Truffaut: 451 Fahrenheit (1966)”. Ez miért is meglepő? Az iskolarendszer szinte kínosan ügyel arra, hogy a diákok csak és kizárólag a kanonizált irodalommal találkozzanak, a kortárs populáris irodalomnak csupán a gyökereit ismerhetik meg, az aktuális képviselőikről nem esik szó. A disztópiával – vagy ellenutópiával – mint műfajjal szintén csak érintőlegesen találkozhatnak olyan művek esetén, mint például Az ember tragédiájának falanszter jelenete. Emellett Orwelltől az 1984 úgy hangzik el az egyetemen, mintha természetes lenne az ismerete a gimnáziumból, holott említés szintjén se kerül szóba. Véleményem szerint egy érettségiző diák komoly feladat előtt áll, amikor a Fahrenheit 451-et kell feldolgoznia, mivel tanulmányai során (történetileg) nincs megágyazva ennek a műnek (mint ahogy Esterházy Péter munkájának, a Pápai vizeken ne kalózkodjnak se feltétlenül, annak ellenére, hogy 2017 óta követelmény az emelten).
A tétel elvárja, hogy a könyvet, illetve az adaptációt mint zsánert dolgozzák fel az érettségizők, illetve bizonyítsák, miért beszélhetünk a Fahrenheit 451 kapcsán ellenutópiáról. A művekben megjelenő utópikus, disztópikus vonások kiemelése kulcsfontosságú a tétel elmondása közben – Ray Bradbury, illetve a műfaj ismertetése után –, majd ezek összevetése a különböző médiumokban. Ez a megközelítés azért kiemelendő, mert a tétel a gimnáziumban elvárt értelmezés helyett (a szerző életének rávetítése az adott műre) új módszereket vár el. Hogy ebben a felfogásban mit érdemes kiemelni? Nekem a lenti szempontok jutottak eszembe a tavalyi érettségire készülve:
A Fahrenheit 451 azt a hőfokot jelöli, amin a könyvek elégnek – ezt a regényt felvezető idézet is elmagyarázza. A történet Guy Montagról, a tűzőrről szól, aki ráeszmél arra, hogy munkájával – a könyvek megsemmisítésével – nem a társadalom jólétét, hanem annak elbutítását segíti elő. Montag jellemfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a társadalom felépítését és működését, amelynek fő mozgatórugója a „boldogság és béke” fenntartása. Ezt az állapotot a gondolkodás, az összefüggések keresése, az értelemkeresés szünteti meg a társadalmat uraló ideológia szerint.
Nem csak a könyvekhez és olvasáshoz való hozzáállás változik meg ebben a világban, bár a műben erre a jelenségre fektetik a hangsúlyt (az újságokban képek, esetleg leredukált szöveg található), hanem a közlekedés, a szabadidős tevékenységek és az iskolarendszer felépítése is. Az emberek, bár azt hiszik boldogok és elégedettek, olyan feszültséggel küzdenek minden nap, amely agresszív magatartást eredményez. Ezt a frusztrációt éjszakai száguldozással, sportjátékokkal, nyugtatók szedésével, öngyilkossági kísérletekkel igyekeznek enyhíteni.
A könyvet olvasva egészen a történet feléig nem kapunk magyarázatot arra, minek köszönhető ez a társadalmi változás. Ám amikor Faber, az egykori professzor magyarázatot ad a jelenségre, akkor jövünk rá, hogy Bradbury azzal játszik el művében, milyen hatással lehet egy közösségre a fejlődő technika és az ebből fakadó elkényelmesedés. Míg a könyv azt helyezi előtérbe, hogy a társas kapcsolatok hogyan alakulnak át a technika hatására, addig az 1966-ban bemutatott adaptáció inkább a technikai eszközök megjelenítésére koncentrál. Ezekre Ray Bradbury csupán utal a művében, így nem kapunk egységes képet az eszközök fejlettségi szintjéről. Első olvasatra ezeket a rejtett információkat kevésbé tartottam fontosnak a cselekményszál és a gondolatébresztő monológok mellett, újraolvasásakor azonban előtérbe kerültek, ezzel egy új megvilágításba helyezve a történetet. A legnagyobb szerepet a „tengeri kagyló” tölti be, az az alternatív fülhallgató, amely nem összekapcsol egy technikai eszközzel, hanem maga az eszköz, beszélő füldugó, ami elnyomja a gondolatot, és a külvilág hangjait. A Gépkutya éppen ilyen jelentős: egy robot, ami fáradhatatlan, gyors és pontos. A könyvet rejtegető bűnösöket kiszagolja, az orrába beépített tűvel pedig lebénítja áldozatait.
A film különösen nagy hangsúlyt fektet a televízió jelentőségének prezentálására. A színházi előadás hangulatát is felidézi, ahol a néző a szövegkönyvet megkapva nyomon követheti a párbeszédet, és a meghatározott pillanatban felszólalhat. A legtöbb esetben egy eldöntendő kérdésre kell válaszolni. A regénnyel ellentétben az adaptációban arról is kapunk egy képet, hogy milyen jellegű műsorokra tartanak igényt az emberek – amikor például Montag felesége szerepelhetett, azokra a kérdésekre kellett megoldást találnia, hány vendég érkezzen a vacsorára, kit hova ültessenek az asztalhoz, illetve éjszakára hogyan szállásolják el őket. A tévé máskor passzív résztvevője a film jeleneteinek, „háttérzaj”, ami olyannyira erőteljes, hogy nem egyszer összemosódik Montag és felesége párbeszédeivel. Egy, a könyvben megjelenő értelmiségi szerint a tévére azért van szükség, hogy a látványos képek és hangok folyamatosságukkal kiszorítsák a gondolkodás lehetőségét. Egy könyvet bármikor becsukhatsz, félbeszakíthatsz, ezzel időt adva magadnak a feldolgozására, de a tévé nem engedi meg nézőjének az (át)értékelést, az utánagondolást.
Mivel Bradbury ebben a műben a fejlődő technikával és hatásaival foglalkozik, nem meglepő tehát, hogy a televízión kívül más médiumoknak is jelentős szerepet tulajdonít. A könyv mint közvetítő szintén figyelemre méltó változásokon megy át azzal, hogy – mind a könyvben, mind a filmben – bizonyos emberek is „könyvekké” válnak, élő adathordozókká, mintegy ellenpontként szolgálva a negatív fejlődés következményeire: csak a történet végén ismerhetjük meg a „könyvembereket”, akiknek céljuk, hogy történeteket, illetve versesköteteket szó szerint az emlékezetükbe véssenek, majd továbbadják a következő generációknak. Abban hisznek, hogy egy nap a társadalom ismét megérik arra, hogy a történeteket újra leírhassák és visszaadhassák az embereknek.
A könyvemberek az adaptációban szinte megszűnnek embernek lenni. Míg a könyvben saját nevüket használták, a filmben sétáló könyvként tekintenek magukra, hiszen Montagnak is a szerző és műveként mutatkoznak be. A film tiszteleg Bradbury előtt azzal, hogy az egyikük Ray Bradbury Marsbéli krónikákjaként nevezi meg magát.
A Fahrenheit 451 tehát egy disztópia (ellenutópia), ami olyan lehetséges világot mutat be, ahol a technika válik dominánssá a mindennapok problémáinak és kötelességeinek megoldásában. A társadalom ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe lépteti magát, ugyanis ezek az eszközök nem csak a külvilág akadályainak megoldására szolgálnak, de a médiumok használata egy belső, lelki béke illúziójának eléréseként is funkcionál. Így jön létre egy magányos, feloldhatatlan feszültséggel teli, agresszív társadalom. Mind a könyvben, mind az adaptációban ennek a jelenségnek az idealizált eszméit láthatjuk, melynek központjában a gondolkodás elutasítása áll, ennek legradikálisabb kinyilatkoztatása pedig a könyvégetésben mutatkozik meg.
Mint látható, az érettségi tétel lényegében azt várja el, hogy a tanuló ezekről az ellenutópikus elemekről, társadalmi kérdésekről beszéljen. A korábban említett cikk azt állította, hogy a Fahrenheit 451 sosem lesz kötelező olvasmány. Ennek ellenére már másodjára elvárás Bradbury műve az emelt magyar érettségi szóbeli tételeként. Talán egyszer az 1984 vagy a Szép új világ sem csak elvétve jelenik meg egy-egy tételként, hanem fontos szerepet tölt majd be az irodalomórákon is.