R. Kovács László:

Elnök a kötélen

A könyvtár tárgyalótermének asztalfőjén Széplaki Zsolt főszerkesztő ült. Elöl kopaszodó fején verejtékcseppek gyöngyöztek, zavartan törölgette párás szemüvegét. Vele szemben Ábel Vivien, a város kormánypárti képviselője foglalt helyet. Elmerült dossziéjában, valamit javított, erős tollvonásaival néha megtörte a csendet. Jobboldalán Benczúr János, az Árvaházi Szemle tulajdonosának jogi tanácsadója a telefonját nyomkodta. Mellette a polgármester kulturális referense, Csókás Bence hegyes szakállát vakargatta; türelmetlenséget sugárzó tekintete elárulta, alig várja a tanácskozás kezdetét. Bartha Bálint, a könyvtár negyven év körüli igazgatója vele szemben ült, farmeröltönyt viselt és egy újsággal legyezgette magát.

- Várunk még valakit a megbeszélésünkre? - kérdezte türelmetlen hangon.

- A szerzőt… nem jött el - válaszolta Széplaki. - De nincs is értelme tovább várni… mi a laptulajdonos kérésére jöttünk ma itt össze, meg kell találnunk, ki hibázott; még egyszer nem fordulhat elő ilyen baki. Rövidre fogva, Solymos Alex novellája, az „Elnök a kötélen” című alkotás verte ki a biztosítékot sok emberben. A főnök hozzám küldött e-mailben utalást tett, a szerkesztőségünk érezzen egyfajta elkötelezettséget arra, hogy visszaterelje irodalmi folyóiratunkat a valódi nemzeti értékek irányába.

- Elnézést Zsolt, de mi a XXI. században élünk és azt hiszem, mintha ez az üzenet az öncenzúra fontossága mellett szólna - jegyezte meg Bartha Bálint.

- Nem szabad mindent lesarkítani - felelte Széplaki.

- Hagyjuk a vitát - vágott közbe Csókás Bence. - Nem tartozom a kritikusok táborába, de engedjék meg nekem, hogy elemezzem ezt a novellát. A főhőse Fintor István tanár; a jellemrajzát nagyon részletesen vezeti fel a szerzőnk. Negatív példákon keresztül karrieristának ábrázolva mutatja be, hogyan küzdötte fel magát a párt ranglétráján, elnöki beiktatását még cinikusabb hangnemben írja le. Teljesen nyilvánvaló, ezt a dokumentum-novellát lejárató szándék ihlette különösen, amikor részletezte, az elnök hogyan cserélte le a megyei önkormányzat apparátusának hetven százalékát megbízhatósági alapon, a sofőrtől a takarítóig. Ez a novella túlmegy minden határon! A szerző főhőse zseniális üzleti húzásáról ír, Fintor még a beiktatása előtt eladta legjobb haverjának autómosó cégét szülővárosában, amit kommunikációs céggé alakítottak át, és még át sem átkeresztelték a vállalkozást. Aztán a régi cégének elkezdett havonta hatszázötvenezer forintot átutalni elnöki keretéből „kommunikációs tanácsadás” címén. Három hónapig simán ment a „biznisz”, aztán a helyi titkosszolgálat felfigyelt Fintor elnök úr furcsa szokására, és diszkréten jelentették pártja központjának. „A megyei elnök húzása ugyan nem törvénytelen, de nem etikus” - jelezték finoman a titokszolgák. „Ha az ellenzék leleplezné, sőt mi több, felnagyítaná, a közvéleményt nagyon fel tudnák vele háborítani.” A prózai művet azért tartom ocsmánynak, mert lényegében egy politikai vádirat irodalmi köntösbe bújtatva.

- Bocsánat - szólt közbe Széplaki Zsolt. - De irodalomtörténészként meg kell, jegyezzem, azért tartom értékesnek ezt a novellát, mert kisugárzása különleges, ki mit olvas ki belőle. Az hiszem, mindenkiből mást vált ki. Ha valaki egy valós személlyel asszociál, lelke rajta. Lehet, hogy van igazságmagva, de ezért most éppen a szerzőt állítsuk pellengérre és zúzzuk be a lapot?

- Ha jól látom, a kormánypárt igazságérzete is kidomborodik a novellából - szólt közbe Benczúr János jogász. - Hiszen leváltják az elnöki pozícióból és hazaküldik.

- Meg sem jelenhetne egy ilyen förmedvény - szakította félbe Ábel Vivien városi képviselő. - Olvasson csak tovább; az elnök leváltása után otthon, hétvégén „látványosan” felakasztja magát. Előtte néhány politikus barátjával közli, el akarja dobni magától az életet, összehívja őket egy közös búcsúbulira, majd eljátssza az önakasztást, valójában nem is akar meghalni. „Nem akarok így tovább élni!” felkiáltását a szomszéd helységben a barátai meghallják, és amikor rányitnak, a hálószobában, a hokedlin állva éppen egy kötelet tesz a nyakába.

- Ne haragudjatok, ha ez tényleg megtörtént, akkor ennek a fazonnak a diliházban és nem a Parlamentben lenne a helye ma - szólt közbe Széplaki.

- Vitatkoznék veled - mondta Barta Bálint. - A novella szerint a kisvárosban majdnem mindenki tudott arról, Fintor mennyire depressziós lett bukása után, úgy hitte, jogtalanul rakták ki a megyeháza első székéből, éppen ezért nem került süllyesztőbe. A pártja újabb négyéves képviselői mandátummal vigasztalta a Parlamentben.

- Nyisd már ki a szemed! - szólt közbe Csókás Bence. - A novellában ez is elég szarkasztikusan lett bemutatva. Olvasom: „így lett a megye legvérmesebb kurucából a legnagyobb egyetértéssel bólogató csinovnyik a Parlamentben.” Engem borzasztóan dühít, hogy itt ülünk már régóta, és egyikünk sem meri kimondani; a király meztelen! Igenis van párhuzam Fintor novellahős és Filetóth egykori megyei elnökünk életútja között. Ez a novella valójában egy rafinált módon irodalmi köntösbe bújtatott ellenzéki vádvádirat!

- A XXI. században nincs cenzúra - szólt közbe a könyvtárigazgató. - Egyáltalán miért ülünk itt?

- Meg kell akadályoznunk, hogy a nemzeti értékeket romboló irodalmi művek szelleme kiszabaduljon a palackból - szólt közbe Ábel képviselőnő.

- Jól figyeljetek! - mondta erélyesen Széplaki főszerkesztő. - Többször is elhangzott a párhuzam szó, mintha Fintor és Filetóth egyazon személyek lennének. Az én párhuzamosaim nem a végtelenben találkoznak. Több mint harminc éve történt ez az eset, amit most elmondok, az Árvaházi Szemle szerkesztőségében. Gyepfai Zsigmond főiskolai tanár tragikomikus történetét a felesége mesélte el nekem. 1984-ben a Szemlénk áprilisi számában megjelent Zsiga bácsi cikke hazánk felszabadulásának évfordulójára. A fasiszták elleni helyi harcok bemutatása mellett tudományos értekezésébe beillesztett egy dokumentumot; a megyeszékhely környéki falvak panaszleveleket küldtek a főszolgabírónak 44 októberében, hogy a szovjet katonák sorozatosan erőszakot követnek el a lányokon, asszonyokon, az Árvaháza környéki falvakban, tanyákon, a védelmükre kelt férfiakat pedig kegyetlenül megverik. Két férjet is lelőttek, mert a felesége tisztességének védelmére kelt.

- Hogy a fenébe jön ez ide? - kiáltott közbe Ábel Vivien.

- Folytatnám, ha hagyná, hölgyem - nézett rá morcosan megszokott hehékelésének kíséretében. - 44-ben a város többször is gazdát cserélt a németek és az oroszok között. A város apácazárdáinak lakóit sorra megerőszakolták, mert Sztálinnak volt egy sajátos doktrínája: „a katona, aki több mint ezer kilométert harcolt végig fegyverben és halálban, megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nővel…”

Ez a szórakozás valóban azt jelentette, hogy a katona Sztálin engedélyével minden nőre jogos zsákmányként tekinthetett. Gyepfai tanár úr fel merte hívni a figyelmet erre a történelmi tényre a Szemlében és a hatalom akkor derékba törte a pályafutását.

- Elmondanád, hogyan? - kérdezte a kulturális referens, miközben a szakállát tollával vakargatta.

- A nyolcvanas években, akár csak most, az Árvaházi Szemle ötven százaléka remittendába ment, a szabadpiacon alig volt vevőnk. A könyvtár köteles példányai mellett csupán néhány publikáló rokonsága vásárolta meg kiadványunkat. Zsiga cikke hatalmas érdeklődést váltott ki, miután a Szabad Európa Rádió is többször beolvasta írását.

A megyei politikai rendőrség munkatársai állandó vendégek lettek szerkesztőségünk irodájában. Különösen bosszantotta őket, hogy csak későn jutottak el az újságos standokhoz, már nem tudták beszedni az elkapkodott példányokat; szerencsére a könyvtárak olvasótermének polcairól le tudták szedni az áprilisi számokat. Odafönt a Központi Bizottságban is téma lett a cikk, Berecz János, a KB fő ideológusa keményen leszólt a helyi Politbürónak; fejeket követelt, helytartói Elek és Tarnovics elvtársak lihegve igyekeztek eleget tenni az utasításnak.

Ezért Zsiga az úgynevezett „vörös inkvizíció” elé került, beidézték. Az akkori főszerkesztő a figyelmetlenségét (ami valós volt!) nem tudta megmagyarázni, ezért táppénzre, majd a kórházba menekült. Már beidézésekor tudta Zsiga, semmit nem veszíthet; ezért az 1944-es rideg történelmi tényeket próbálta bemutatni az összehívott elvtársaknak. „Ha egy történész a hiteles forrásokat elhallgatja, akkor az igazságot heréli ki.” - mondta nekik. „Ha feltárjuk a múltat, a forráskritikának nem szabad részrehajlónak lenni.” – mondogatta ezt is, de a bizottság tagjai állandóan belefojtották a szót. Végül megvádolták azzal, hogy a hős szovjet felszabadítókat meggyalázta mesterségesen összevágott történelmi forrásokkal. Elek elvtárs, aki a megye fő komcsi ideológusaként volt közismert, durván ráförmedt:

- Maga azt próbálta bizonyítani, hogy a szovjet katonák hogyan becstelenítették meg a magyar asszonyokat. Ember! Még most is képtelen felfogni, maga a hős felszabadító katonákat becsmérelte, ők az életüket áldozták; nélkülük sohasem szabadulhattunk volna fel a fasiszta iga alól. A tárgyalás végén aztán száműzték laptól, sőt mi több, a tanári katedráról is.

- Bocsánat, hogy közbeszólok - nézett fel jegyzetfüzetéből

Ábel Vivien képviselőasszony. - Nem értem a párhuzamot. Hogy kerül ide ez a nyolcvannégyes sztori? Az egy tudományos dolgozat volt, most meg egy szépirodalmi alkotásról kezdtünk el beszélgetni… és azt hiszem, mi nem vagyunk egy bolsevik számonkérő szék. Alex barátját senki nem akarja kirúgni, mert összehozta azt a közepes színvonalú novellát, egy megyei elnök üzleti ügyeit figurázza ki, finom politikai célzásokkal fűszerezve. Többször is átolvastam, s úgy látom, párbeszédes jelenetei kicsit göcsörtösek, de a szereplők jellemvonásainak kibontását is túl felszínesnek tartom… Inkább azt nem értem, mit keresne egy ilyen közepesnél gyengébb színvonalú novella a Szemle hasábjain.

- Már benne van, sőt kinyomtatva - mondta a jogász nagyot sóhajtva. - Onnan tudtuk meg, hogy a nyomdában egyik barátunk pár napja felhívta a tulajdonost, s felháborodva kérdezte, miért akar a tulajdonában lévő irodalmi folyóirat egy „bűzbombát” robbantani.

- Na kérlek, itt fejezd be! - utasította rendre a főszerkesztő. - A mi profilunk mindig a hagyomány tisztelete volt, a művészetileg értékelhető versek, prózai művek publikálása, helytörténeti érdekességek megjelentetése évtizedek óta. Már a rendszerváltás után vagyunk majdnem három évtizeddel, de nem hittem volna, hogy egy kritikusok által közepesnek tartott novella ennyire kiverte volna a biztosítékot nálatok.

- Egyetértek Zsolttal - vette át a szót Bálint. - Mi az istenért vagyunk itt, talán ezt a lapot is bezúznátok, mint a nyolcvannégyest annak idején? Nem, hiszen ti mondtátok, nem vagytok kommunisták. Vagy kicserélnétek a szerkesztőséget, mert nem működött bennünk az öncenzúra?

Benczúr János mobiltelefonja megcsörrent, zavartan felemelte a kezét, majd füléhez emelte a készüléket.

- Igen… igen – motyogta a telefonba. Ahogy körbenézett, látta, folyamatos bólogatásai mennyire ingerültté teszik a többieket, alig várták a telefonbeszélgetés végét. Egy perc bólogatással egybekötött igenezés után kinyomta a hívógombot, megköszörülte a torkát, felállt és a következőket mondta:

- Jó, figyeljenek; a helyzet megváltozott, a kiadvány megjelenhet; az egyik országos ellenzéki weblapra feltették azt az ominózus novellát, olyan kommentekkel, mely szerint mi be akarjuk zúzni a folyóiratot, ki kell kerülnünk a támadásokat. Ráadásul már a Facebookon is olvasható. Megnyugodhat az egész szerkesztőség, mindenkire számítunk, és ne dőljenek be az olyan ellenzéki propagandának, mely szerint magukat le akarjuk váltani… Magukra szükségünk van, a tulajnak csupán egyetlen kérése van, ha bármit nyilatkoznának a sajtó felé, előtte legyenek szívesek egyeztetni vele, ismétlem, egyeztetni vele!

- Mert az Internetet nem tudják ledarálni – súgta oda Bálint a főszerkesztőnek mosolyogva. - Hiába, az Internet a sajtószabadság védőszentje.