Cseh László hazautazott a tegnap befejeződött kaposvári országos úszóbajnokságról. Önmagában persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen ki maradna ott egész életére bármely versenyen? Csakhogy ő nem a végén, hanem a kellős közepén hagyta ott az ob-t. Nem ment neki igazán, ezért összepakolt és távozott. Nem kirívó, büntetendő kihágás ez, legfeljebb szokatlan, bár 35 éves sportoló esetében nem megmagyarázhatatlan fordulat. Trénere, Plagányi Zsolt is ennek szellemében fejtegette a Nemzeti Sportban: Laci le volt lombozódva, sok minden összejött neki az utóbbi időben, a mostani az ötödik olimpiai ciklusa, tisztességesen dolgozott az edzéseken, de a szervezete arra „emlékszik”, hogy ez normális esetben a pihenés ideje, ezért leengedett, később majd megbeszélik a továbbiakat.
Hosszú Katinka vagy Szilágyi Liliána viszont már csak azért sem hagyhatta félbe az ob-t, mert eleve bele sem vágott egyikük sem. A háromszoros olimpiai aranyérmes „Katka” közösségi oldalán üzent: úgy érzi, most edzésekre van szüksége, így az idén nem vesz részt a bajnokságon, de sok sikert kíván a többieknek. Szilágyi egyenesen azt jelentette be, hogy ugyan nem vonul vissza, de jövő nyárig nem versenyez, és a tokiói olimpián sem indul.
Ne élcelődjünk azon, hogy könnyű arról lemondani, amit még meg sem szereztünk; valószínűleg Sós Csaba szövetségi kapitány is számot vetett vele, hogy ezzel nem ötkarikás aranyesélyeink úsztak el, megértéssel fogadta a lépést, annyit azért megjegyzett, jólesett volna neki, ha Liliána legalább felhívja őt. De miként Csehnek vagy Hosszúnak, Szilágyinak sem mondta senki, hogy mit képzel, ez megengedhetetlen, elfogadhatatlan, az úszó azért az, ami/aki, hogy ússzon, különösen a magyar bajnokságon, hiszen ezért kapja a fizetését, úgyhogy mars vissza a medencébe, azonnal!
Egyéni sportágban egyéni döntések születnek egyedi helyzetekben egyéni sorsokról. A csapattársak esélyeit ezek nem befolyásolják, rontják, már csak azért sem, mert a klasszikus értelemben nincsenek is csapatok. Ha csak a közelmúlt úszóbálványait nézzük, Rózsa Norbertnek, Czene Attilának, Kovács Ágnesnek, Gyurta Dánielnek is felidézhetjük különféle vargabetűit, visszaeséseit, alámerüléseit, edzőelhagyási és/vagy szökési kísérleteit. Általános megítélésükön, ragyogó pályafutásukon utólag mindez nem hagyott nyomot.
A magyar sport egyik legnagyobb élő gagmanje, Szántó Imre e szituáció tökéletes leírását adta egyetlen poénjában. Amikor a 2000-es olimpián a mindössze három magyar ökölvívó közül Lakatos Pál után Balzsay Károly is kiesett, és az egyik kolléga felvetette a szövetségi kapitánynak, vajon nem zavarja-e meg Erdei Zsoltot, hogy már csak egyedül maradt versenyben, Öcsi bácsi kapásból rávágta: „Érdekes kérdés. Bár nekem Madár soha nem mondta, hogy azért jön Sydneybe, hogy Pali vagy Karcsi olimpiai bajnok legyen.”
Tűpontos jellemzés, az egyéni sport egészen más felelősségi szint. Mindenben. Ha egy tornán, egy partiban mindkét sakkozónak megfelel a remi, a látszatra sem ügyelve, akár néhány lépésváltás után máris kezet nyújthatnak egymásnak. Ha ellenben a vízilabda Eurokupában a BVSC és a francia Tourcoing sokgólos döntetlennel egyaránt továbbjuthat a csoportból a házigazda Barcelona kárára, és 15–15-öt játszanak, elkerülhetetlen a botrány, legfeljebb a mértéke kérdéses.
Visszatérve alaptémánkhoz, érdemes citálni Szilágyi Liliána önkéntes száműzetését magyarázó tételét – „Azt szokták mondani, emberből vagyunk. Egy gépnek nincsenek érzései, nekem vannak.” –, és ellenpontként idézni Laurencz Lászlót, női kézilabda-válogatottunk sikerkapitányát az 1990-es évekből: „Az ember nem gép, de a kettő között létezik egy átmeneti kategória. Az élsportoló.” Hozzátenném, a csapatsportoló. Mert az úszó, az ökölvívó, ha gép lenne, döntően akkor is magában, magának termelne, a labdajátékos ellenben egy gépsor része, és ha leáll, tönkrevágja a komplett üzemet.
Erre számos ékes bizonyítékot ad a jelenleg is zajló női kézilabda Eb. Most még, félidőben hagyjuk a magyar válogatottat, várjunk az ítélettel – e sorok írásakor, szombat délelőtt azt sem sejthetem, hogy a lányok délután tízzel verik a németeket vagy tízzel kapnak ki tőlük –, vegyük például a norvégokat! A kapuban Katrine Lundéval, aki elmúlt negyven, mindent megnyert, amit lehet, két olimpiát is. November elején közölte az örömhírt, hogy második gyermekét várja, majd elvetélt, és mivel a koronavírusos Silje Solberg kiesett a keretből, a szövetségi kapitány e kényszerhelyzetben merészelte behívni helyette a traumából éledező Lundét. Ő pedig jött, aztán első, egyébként háromszázadik válogatott meccsén tizenöt védésével kulcsszerepet vállalt a románok legyőzésében. Utóbb bevallotta, a mérkőzés során a könnyeit nyelte – két bravúr között.
Rendkívüli, de nem egyedi eset ez. Érdemes e helyütt is megemlékezni a két legsúlyosabb sporttragédiáról, és az azokat követő heroikus talpra állásról, újrakezdésről. Az akkori világ egyik legjobb futballklubja, az ötszörös olasz bajnok Grande Torino gépe 1949. május 4-én Lisszabonból hazafelé tartva lezuhant, a fedélzeten tartózkodó harmincegy ember, köztük tizennyolc játékos és az edzői stáb mindegyik tagja életét vesztette, ám a „Bikák” nem adták fel a bajnoki címért vívott harcot, és primavera csapatukkal – az ellenfelek a részvét és sportszerűség megnyilvánulásaként ugyancsak korosztályos együtteseiket küldték pályára – három győzelmet aratva 1949-ben is megszerezték a scudettót. A Manchester United a huszonhárom áldozatot, nyolc labdarúgó életét követelő 1958. február 6-i, müncheni légi katasztrófát követően tizenhárom nappal már vállalta a Sheffield Wednesday elleni FA-kupa-mérkőzést, és később be is jutott a fináléba.
Mindez a hétköznapi halandó számára felfoghatatlan erő, tartás és hit eredménye. Azt hiszem, sőt vallom, hogy ehhez kevés a gép, a mégoly tökéletes gép is. Ehhez elsősorban embernek kell lenni. Olyan különleges társas lénynek, sportnyelven csapatjátékosnak, aki teljes felelősséget érez a közösségért, és rajongásig szereti a hivatását. Aki képes felfogni, méltányolni azt, hogy amiről gyermekként ábrándozott, az lám, megvalósult, hogy legalkotóbb, legfényesebb, legmaradandóbb napjait, éveit éli, amelyek örökre bearanyozhatják a jövőjét is.
Sokan találgatják, mi lehet a dániai kézilabda-kontinenstornára pofozógépként érkező, elméletben legjobbjait nélkülöző, a második vonalból elővett horvátok titka; szerintem nagyjából az előző mondat. Persze a nyitányon a mieinket is meglepő, elbizonytalanító nyitott védekezés és egy-két játékos döbbenetes lövőformája is, de ez inkább az okozat. Igazolásként érdemes megnézni a világhálón máris nagyot futó „boldogságinterjút” Camila Micijeviccsel, a horvátok gólzsákjával. Sugárzik belőle az ősi, önfeledt, zsigeri öröm, a csak a csapatsportokban átélhető közösségi élmény, az összetartozás érzése. És meggyőződésem, ez akkor sem csorbul, ha e cikk leadása után, szombat este a norvégok a papírformának megfelelően esetleg átszáguldottak Micijevicéken is.
Valószínűleg csak így lehet ép elmével és lélekkel elviselni a gépies működést a gépsor részeként. Ahol nincs megállás, ahonnan nincs kiszállás. Különben az ember csömörlik meg, mint a holland kiválóságok, Yvette Broch és Nycke Groot, akik látszólag a csúcson sóhajtották: elég volt! Említhetnénk persze hozzánk közelebbi példákat is... Bár azok kevésbé látványosak, a külvilág felé nem kinyilvánítottak, inkább befelé megéltek. Az átlagpolgár pedig ilyenkor is értetlenkedik: mi a fene bajuk lehet „ezeknek”, hiszen fiatalok, sikeresek, népszerűek, agyonnyerik és degeszre keresik magukat?
Gyanítom, részben az, hogy ők az év versenye előtt nem mondhatják, hogy én inkább most edzek, pocsék forma esetén sem pakolhatnak össze és nem mehetnek haza, nem hagyhatnak ki egy évet, csak úgy. Mert az szerződésszegésnek, cserbenhagyásnak, egyenesen árulásnak minősülne.
Ez a pokolian nehéz, mégis felemelően szép a csapatsportokban. Hogy itt, mint a csatában, már nemcsak magunkért és fennkölt eszmékért, hanem a tőlem balra és jobbra állóért is küzdünk. Hogy „Madárnak” is azzal a céllal kell versenyre kelnie, hogy Pali és Karcsi is bajnok legyen.
