Ha valaki közel akar kerülni a nápolyi néplélek titkához, mélyreható benyomásokat szerezhet a délolasz város Maradona-kultuszát tanulmányozva. Kopott futballjelenet a telefestett tűzfalon, sikátor oldalában kialakított oltár a Piazzetta del Nilo közelében, üvegcsében őrzött könnyek a Napoli életét bearanyozó játékos távozásának napjaiból – a halhatatlan futballhőst nem engedi el a nápolyi szenvedély, tovább él az emlékekben, a mindennapi élet díszletei­ben, a hétköznapi tárgyakban. Láttuk, tapasztaltuk: döbbenten és mélységes szomorúsággal fogadta Nápoly a város megdicsőülésének jelképévé lett ikon halálát.

A nápolyiakkal együtt sírt Argentína, és érezte a csapást a világon mindenki, akinek az életén Maradona játéka, személyisége, kisugárzása nyomot hagyott (N. Pál József szombati publicisztikája a sajátos életmű elsőre láthatatlan rétegeit mutatta be érzékletesen). A gyászhír másnapján az olasz La Gazzetta dello Sport a lap 23. oldaláig csak az argentin legendával kapcsolatos cikkeket közölt, és a Nemzeti Sport is napokig kiemelt figyelmet szentelt a 60 évesen elhunyt sportcsillaggal kapcsolatos történeteknek, visszaemlékezéseknek.

De mit értett meg a futballvilágot megrendítő gyászból az, aki fiatalabb életkorából fakadóan már semmit sem észlelhetett Maradona valamikori tündökléséből, ellenben nyomon követte az évek, évtizedek óta súlyos egészségi és drogproblémákkal küszködő ember fokozatos lecsúszását? Lehet-e személyes veszteség a világszerte rajongott bálvány búcsúja például az újságírónak, aki az 1994-es világbajnokság során elbukott doppingtesztnél kapcsolódott rá a Maradona-sztorira, és legerősebb saját emléke a 2010-es abszurd sajtótájékoztató, amely során Johannesburgban a Mexikó elleni vb-nyolcaddöntő 3–1-es sikerének dicsfényében ünnepeltette magát a sajtóterembe egyórás késéssel, kezében füstölgő szivarral, mögötte népes sleppel bevonuló argentin kapitány? Vagy mi járhat a tizenkét éves magyar kisfiú fejében, aki legfeljebb apja szerkesztőségből „hazavitt” meséiben hallott az elhunytról, a történtek jelentőségét önkéntelenül felismerve mégis maga tudatja a családi Viber-csoportban: „Meghalt Maradona!”?

Érdeklődve követtem az elmúlt másfél hétben a nápolyiak vonzalmának kései megnyilvánulásait, együttéreztem a nemzet futballapostolát sirató argentinokkal, megvallom mégis, számomra a sportmédiát uraló Maradona-összeállítások közül a Nemzeti Sport-olvasók szubjektív élménygyűjteménye szolgált messze a legtöbb tanulsággal. A vallomásszerűen feltárt magánéleti történetek – a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem ábrázológeometria-vizsgáját az 1982-es vb heteiben megszenvedő hallgatóról, a birkaszállító teherautóval Nápolyba stoppoló kilencvenes évekbeli szerelmespár kalandjáról, az 1990-es Újpest–Napoli előtti edzésen a sérült szupersztárt az öltözőablakból megleső fiatalokról – napnál világosabban igazolják, hogy az argentin világbajnok halálával elsősorban nem a kiemelkedő futballista veszett oda, hanem saját életünknek az a szelete, amelyet így vagy úgy összekapcsolunk a vele kapcsolatos érzéssel.

Talán mindennél szemléletesebb annak az olvasónak a példája, aki tizenöt éves korából őrzött 1993-as élményét idézte fel a 38 órás Sao Paulo–Buenos Aires buszútról, amely során hamar elfogyott minden étele-itala, így az út végén az éhségtől elgyengülve, szomjúságtól lüktető fejjel kászálódott le a járműről az argentin főváros buszpályaudvarán, ahol nagy nehezen váltott éppen egy palack vízre és csokira elegendő pesót. Már úgy tetszett, megmenekült, amikor...

„A trafikban megpillantottam a víz meg a csoki mellett egy fényképet, amin Maradona és Caniggia ölelkezik, meg egy Maradona feliratú hajpántot. Nyeltem egyet, megszámoltam a pénzemet, és gondolkodás nélkül mutogattam, hogy a fénykép kell meg a hajpánt. Éppen annyiba került, mint amennyi peso volt nálam. Szó szerint egy fillérem sem maradt. Végül a buszpályaudvar vécéjében ittam vagy három liter vizet a csapból, ami fölé öles betűkkel volt írva, hogy AGUA NO POTABLE, NO BEBER. Nem Maradona miatt tettem, ez nem Maradonáról meg a hajpántról szólt. Ebben az aktusban benne volt csomó minden, amit azóta sem tudok megfogalmazni, csak érezni. Benne volt a tinédzserségem, a kelet-európaiságom, a foci iránti szenvedélyem, az ostobaságom, az egész '80-as évek vége, '90-es évek eleje hangulat. Jó néhány év eltelt azóta, és néha most is elgondolkodom, hogy a Maradona-fényképet és a hajpántot vagy a vizet és a csokit választanám?! Nyilvánvaló, hogy a vizet meg a csokit. De miért van az, hogy én mégis az a kelet-európai vézna suttyó tinédzser akarok lenni most is, aki a fényképet meg a hajpántot választja, és a »nem ivóvíz« feliratú csapból iszik három liter vizet egy Maradona-fénykép miatt?”

A választ sejtjük, hiszen hallottuk már a történetet ezerféleképpen, csak nem éppen Maradonával, Buenos Airesszel, hajpánttal és ihatatlan vízzel. Ha például a lapunknak nyilatkozó nyugdíjas olvasónak elfátyolosodik a tekintete a 6:3-at emlegetve, nemcsak azért van, mert Puskás, Bozsik és Hidegkuti teljesítményét olyan szépen mesélte el aznap Szepesi hangja, hanem mert eszébe jut a mezőtúri vasútállomás mellett cseperedő egykori hét­éves fiúcska is, aki boldogan szalad ki a házból táblájával a vonatokhoz, hogy a rádióközvetítést odabent követő apja kacskaringós krétabetűivel jelezze az utasoknak, miként állnak épp a fiúk Londonban.

Ha Albert Flórián nevét hallva valaki felsóhajt, talán nemcsak az Üllői úti cselek jutnak eszébe, hanem, mondjuk, az az este is, amelyen a Fradi-meccs után a Bástya moziba vetette az élet, és a Becsületbeli ügy című olasz film vetítése után a fradista fiúktól leszakadva először kísérte haza Ágit. Vagy hogy egy klasszikus példát is említsünk, idézhetjük a Pomacsek György játékáért rajongó Zelk Zoltán felnőttkori versét: „Mert lehet Orth, vagy kis Takács, vagy / Puskás a neve – egyremegy: / őt látom a szatmári pályán, / ő tör kapura, Pomacsek // a győztes gólt mindig ő rúgja! / Egem, földem: kamaszkorom – / Ma faluszéli fák tövében, / holnap városi grundokon // rúgom a labdát a gyerekekkel, / kik nem a szürkülő hajat: / szívünket látják, a halálig / izzó, pirosló parazsat.”

Mindenkinek megvan a maga Maradonája, Albertje, Pomacsekje, aki emlékezteti a mögötte hagyott időre, saját életének örökre hátrahagyott pillanataira. És mindannyian tudjuk: itt Maradona, Albert és Pomacsek nem több mint viszonyítási pont – a nevek, a korok, a helyszínek tetszőlegesen cserélhetők. Hogy miért lógott éppen a svájci Ciriaco Sforza, a belga Enzo Scifo vagy a letűrt sportszárú, sáros lábú Mészöly Kálmán képe az ágyam fölött, talán csak szeszélyes poszterbeszerzési módszeremmel magyarázható, mindenesetre tény, azóta az említett futballistákra mint tíz-tizenkét éves kori, mindenre fogékony életem szimbólumaira gondolok.

Hasonlóképp meghökkentő élőben találkozni egykori gombfoci-válogatottam hőseivel: amikor interjúalanyként állt előttem Rácz László (szovjet válogatott) vagy Alberigo Evani (Milan), felesleges lett volna nekik magyarázni, hogy személyük műanyagöntvény formájában kölyökéveim meghatározó darabja volt – egyedül a Siófok valamikori kapusa, Horváth Győző értett meg valamit saját jelentőségéből, amikor egy zalaegerszegi gombfocitornán kérésemre aláírta három évtizeddel korábbi önmagát. Halkan merem csak hozzátenni, a zöld asztal varázslatos világának legendái közül Gerhard Kleppingerrel (Uerdingen) és Palaczky Jánossal (PMSC) mindeddig nem adatott meg a találkozás, pedig ha csak a kötődést vesszük alapul, az én gyerekkoromnak ők a plasztik Maradonái.

És miért van az, hogy most is az a kelet-európai vézna suttyó tinédzser akarok lenni, aki éjszakára berakja a fridzsiderbe „Klepit”, „Palát” és a többi Villányi úti trafikban vásárolt gombfocicsillagot, hogy másnap az Elek utcai idegenbeli válogatott meccsen izzadságtól és kosztól mentes, ideálisan dermedt állapotban futhassanak ki a golyóstollal felvonalazott pozdorjalapra?