NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ.
Nemes hölgy! im forró üdvözletet Egy hő szív küld a távolból neked! Mint az érnek, mely mossa lábadat: Forrását nem tudod, honnan fakad, De érzed a kristály-tiszta vizet, Mely lágy hullámival feléd siet; Magam neked ki vagyok idegen: Ez a csermely az én üdvözletem!
Kebledre két édes szülött simul, Egyik fiad, másik szelíd leányod; Mig áldva aki adta, kedvesid Reggel-este imádságodba zárod: Van más is, aki minden pillanatban Reájok gondol híven, melegen: S emlékökhöz e két szót fűzi lelke: Oh szent barátság! édes szerelem!
S mig egyengetni éltök útait, Jár a jövőn a hű anyának gondja; Van, ki álmain egy tündér-világ Fényét, dicsét, mind-mind fejökre fonja, Kinek élte, nyugalma, boldogsága, Kedves szülöttidért nem lenne drága; Rajtok kivül, ki mindent meghagyok Szülöttidnek, jó hölgy, az én vagyok!
Emlékezem... szép őszi este volt, - Sárgán hulltak a fáknak lombjai; - Midőn a szív csordultig tele van, Hanem az ajk nem tud mit mondani; Fiad s leányod karjaimba öltve: Kimentünk a berekbe, a mezőre. Érzelminknek nem volt szüksége szóra... Oh az az est, az a szent, boldog óra A titok s emlék pecsétje alatt: Örökre itt, itt... lelkemben maradt!
Lásd! jó anyám régen a sirba szállott, Megértem én korán az árvaságot; Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén: A szenvedést korán megösmerém! S mert nincs, ki vonna hű meleg szivére, Fájdalmam és örömim osztva, értve: Anyám helyett, ah mint ohajtanám Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám! S talán...? ki küldött, csábító remény, Hogy ámitásid tudva higgyem én!
De bár ne is legyen csak színes ábránd, Ez érzés, mit vágyó szivem melenget, Bár a remény nyom nélkül szétenyésszen, Mint szép álom, mint egy forró lehellet: Mely tartsa hű lelkem hozzátok kötve, Az emléket megőrzöm mindörökre!
Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén Hiven hajolnak magzatid felém! Mint a lóhere hármas levele: Hiven összeforrt hármunk kebele; Halld meg, ha a távollevő barát Emlékezetnek hallatná szavát; S ne légy kemény a kedves jó leányhoz, Ha lelke tán, mint a vándor-madár, Hol a tavasz virít, az ég sugáros, Az elhagyott vidékre visszajár. Engedj szivedben nékem is helyet Szeretteid között. - Isten veled!
Az 1858.-i kiadás számára Tompa erősen átdolgozta a szöveget. A korábbi szöveg ez volt:
Édes hölgy, keble szent érzelmivel Egy ösmeretlen ifju üdvezel. S bár benne nem lelsz ösmerőst, rokont; Meghallod úgy-e, amit ajka mond? Az ifju néked, jó hölgy! idegen, - Elmellőznéd őt némán, hidegen; Mert nem tudod, hogy mindenek fölött Szent nékem a lánc, mely hozzád kötött.
Kebledre híven két szülött simúl, Fiad s leányod; mondhatatlanúl Szeretve én is e fiút s leányt, Megosztám szívem köztük egyaránt. És a szegény fiú gazdag vala Barátság- s szerelemnek általa. Mit nem remélt, oh mit nem álmodott, Midőn e két hű szíven nyughatott? De mást akart sorsomnak istene, Csak álom volt üdvem... s elröppene! Mert bár hű a barát, hű a leány: Engem sorsom hullámos kénye hány; S a hű szivektől messze elragadt, A sápadt bú s emlékezet maradt Velem; s ha kérdik: tán beteg vagyok? A bús válasz pilláimon ragyog.
Emlékezem... szép őszi este volt, A hallgatag vidéken el-kiholt Élet- s örömzaj; nem zengett dal, a Természet egy sápadt beteg vala. Bús arccal a haldokló betegen Függvén, az éji hold viraszta fenn Ifjú özvegyként, s úszó fátyola El-elborító gyászfelleg vala... Karjaimra fűzve szívem kedvesit: - Ott hű barátom, kedves lányom itt - Kimentünk hárman a liget fele, Melynek sárgultan hullott levele; Ah nem tudom, lánykám mit érezett, Mert néma volt, s mosolygva könnyezett! Csak szívverése szólott ajka hely'tt... Emlékezet, ne vérezd e kebelt...!
Hogy boldog voltam, kell-e mondanom! Nem volt reményem, nem óhajtatom, Csak egy hiányzott még: áldó kezed, Hölgy! megszentelni e boldog frigyet. Látd, földbe tettem jó anyámat én, Vesztés tanított sírni idején; És nyughelyét is, hol van? nem tudom... Emléke nincs, - s bedőlt a kis halom. Ki jó szívére vonna engemet: Ő alszik... isten látja lelkemet, Nincs perc, amelyben nem ohajtanám, Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám! S talán... ki küldött hívatlan remény? Hogy ámításid tudva higyjem én...! - Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén Híven hajolnak magzatid felém; Mint a lóhernek három levele, Híven összeforrt hármunk kebele; Halld meg, ha a barátnak ajkiról Emlékezetnek hű igéje szól; A jó leány iránt se légy kemény, Olykor ha bús, ha tán sohajt szegény! Reménnyel váltva titkon keble szót: Ne háborítsd az ébren álmodót! Mig a szívnek reménye, álma van: Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan; S engedj szivedben nékem is helyet Szerettid közt, oh hölgy! Isten veled!
EMLÉKLAPOK EGY ASSZONYHOZ.
Feléd nem vonzza szívem semmi vágy; Azt hittem egykor, hogy szerettelek: Multunk emléke olyanná leve, Mint elpusztult, fűvel benőtt telek.
Nincs, mit megbánjak, és a multakat Nincs miért elősohajtani; Én sem szerettem, te sem szeretél... Mindkettőnk szíve csak a - hajdani!
-------------
Mi a te kebled? szép fehér lap az, Zárt levél, benne csábitó szavak, Piros pecsétje, ajkad, bárkinek Olvasztó csókján bizton felszakad!
Olvastam én e nyájas levelet, A kezdő szó igy hangzott: édesem! Olvasta más a nyájas levelet: S a kezdő szócska hangzott rendesen.
-------------
Midőn álom közt átölelt karod, Ajkad susogva monda más nevet; Most tán más nyugszik karjaid között, S álmodó lelked engem emleget!
Nem fáj, hogy akkor hozzám hűtelen S másé volt kebledben a gondolat; Hogy lelked vágya most felém csapong: Jó asszony! az nekem gyönyört nem ad.
-------------
Örűl az ifju cserfa, amidőn Ölelve foly reá az iszalag; De nyárba' már a vészes inda közt Ágárul hervadt lombok hullanak.
Örültem én, midőn hókarjaid, E vészes indák, átöleltenek; De majdan, féltve ifjú életem Zöld lombjait: rólam letéptelek!
-------------
Ha elszakadtunk, mint sohajtozál, S mint vonta a vágy szívemet feléd! Majd egymásba fonódtak fürteink, Szívén az ajk az ajk forró lehét...[15]
S mégis, ha évek mulva mondanám Ezt néked, vagy te mondanád nekem:
Bizony, bizony! mindketten egyaránt Így válaszolnánk: nem emlékezem...!
-------------
Tükör vagy, asszony! fényes és sima, És az is leszesz holtod napjaig; Arany rámád épségben megmaradt, Mégis ugy tetszik: már halványodik!
Magát benned meglátja száz alak, - E tűkör annyi arcot visszaad! - Emlékezzél rá: a nézők sora Megritkul, elhágy rövid év alatt!
-------------
Jó asszony! kebled vészes síma tó; Szép fehér orcád a rengő habon Úgy űl, miként a mély tó közepén Fehéren nyíló liliom.
Ki vízi liljomot szakítni vágy: Örvény csap át a vakmerő felett; Ki csábitó orcád után hajol: Elnyeli mély, örvényes kebeled!
-------------
Kebled lángol, s könnyű lapként elég; S mi szenvedélytől írva rá vagyon: Olvashatón meglátszik akkor is Holt betűkben, az égett hamv-lapon.
El nem perzseltem éltem lángodon; S e képek, melyeket rólad veszek: Játékbul rajzolt kígyó-alakok, Ártalom nélkül enyelgvén velek!
Tompa Mihály összes költeménye
TARTALOM
|