„Vagány fickó!” – A Szoboszlai-sztori

Szöveg Bobory Balázs Fotó FFT

Igen, vagány fickó. És ezt most tessék szó szerint érteni, mert a 18 éves Szoboszlai Dominik nem lehetne az osztrák bajnokcsapat legnagyobb reménysége, kétszeres magyar válogatott, európai topklubok ajánlataival bombázott talentum, ha megijedne a kihívásoktól, ha lesütné a szemét, amikor egy-egy világsztárral találkozik téthelyzetben a pályán, ha nem akarná minden pillanatban a felelősséget magáénak tudni a legélesebb helyzetekben is.

Szoboszlai az a típus, aki élete első válogatott mérkőzésén, csapata 1–0-s hátrányánál rezzenéstelen arccal ad kötényt a középkörben a felé száguldó 113-szoros szlovák válogatott klasszisnak, és az sem zökkenti ki, ha ez a klasszis – bizonyos Marek Hamsík – utánamegy, és sárga lapot érően döngöli a földbe.

Számára ez természetes. Mármint az, hogy úgy veri át a pályán az ellenfelet, hogy az megalázónak érzi, és azt is, hogy gyakran nem tudják tiszta eszközökkel elvenni tőle a labdát, és meg kell védenie magát.

Amikor társai, edzői azt mondják rá, zsenge kora ellenére különlegesen éretten viselkedik a pályán, nem a levegőbe beszélnek, Dominik olyan munícióval lépett át a felnőttfutball küszöbén, amilyennel magyar játékosok a legritkábban szoktak, és ennek köszönhetően olyan lehetőségek előtt áll, ami a legszebb álmok kategóriájába tartozik. De Szoboszlaiéknál álmodozni nem szokás, csak teljesíteni az aktuálisan kitűzött és elérhetőnek vélt célt. Az ifjú tehetség így élte eddigi életét, tette fel a labdarúgásra az életét, és vélhetően mindenki másnál többet edzett.

Van olyan, amikor valakinek a születéskor eldől a sorsa. Amikor az NB I-es Tatabánya védekező középpályásának, Szoboszlai Zsoltnak 2000. október 25-én megszületett első gyermeke, két vágya is teljesült: egyrészt egészséges volt a kicsi, másrészt az áldás fiúként érkezett, és mivel a „Nagy Szobinak” már akkor is a nap 24 órájában a labdarúgás volt a mindene, arra gondolt, hogy nem lenne baj, ha a trónörökösből is futballista lenne.

DOMINIK VÉGELÁTHATATLAN MENNYISÉGBEN SZLALOMOZOTT A BÓJÁK KÖZÖTT, A JUTALOM PEDIG AZ EDZÉS VÉGI FAGYIZÁS VAGY JÁTSZÓTÉR VOLT

„Akkor jöttem el Tatabányáról, és igazoltam Ausztriába, aztán még néhány évig Fejér megyei I. osztályú csapatokban szerepeltem. Abban a pillanatban, hogy Dominik megtanult járni, jött velem, és jártuk a pályákat. Mindig kapott egy labdát, amivel azt csinált, amit akart, de láthatóan jól érezte magát vele, magába szívta a fű illatát” – magyarázta Szoboszlai apuka.

Dominik az óvoda küszöbét úgy lépte át először, hogy a kezében volt egy háló, abban egy labda, és azt rugdalta ballal, jobbal, lábfejjel, belsővel, külsővel, éppen ahogy érte. „Nem emlékszem, hogy lettek volna autóim vagy legóm, tényleg csak a labda érdekelt. Később persze nekem is volt PlayStationöm, de a digitális játékokat sem gyűjtöttem őrülten” – idézte fel homályos emlékeit Dominik.

Arra viszont apa és fia is pontosan emlékezett, hogy a képzés már egész korán elkezdődött. Zsolt időközben elindult az edzői pályán, és amikor befejezte csapatával a tréninget, a számára legfontosabb kis focistával foglalkozott. Dominik végeláthatatlan mennyiségben szlalomozott a bóják között, kötelezően használnia kellett mindkét lábát, a jutalom pedig az edzés végi fagyizás vagy játszótér volt.

„Amikor a gyerek már egy kicsit unta, akkor arra kértem: a feladatból csináljon legalább még egyet, ezzel az volt a cél, hogy a saját kis tűréshatárát is kitoljuk. Így is lett, és már mentünk is a cukrászdába” – mondta az édesapa.

Mindezek után bárki is meglepődik, hogy a kis Dominikot idő előtt felvették a Vidi legkisebb csoportjába, 2000-es születésűként a 1999-esek közé? Sőt, a sors úgy hozta, hogy édesapját is akkor hívták a fehérváriakhoz, és rögtön edzője lett fiának. Ha nem történnek furcsaságok a Videoton Labdarúgó Közalapítványnál, amelynek szárnyai alá a piros-kékek legkisebb korosztályai tartoztak, akkor könnyen lehet, hogy Szoboszlai Dominikról most úgy beszélnénk, mint Videoton-nevelésről, és lehet, hogy nem is létezne olyan nevű utánpótlásnevelő-műhely, mint Főnix-Gold FC.

Szóval a kis Dominik vígan rúgta a labdát apukája irányításával a Vidiben, csak előfordult, hogy apukáját is irányítani akarták. Az edző úgy gondolta, hogy túl sok sráccal nem lehet minőségi munkát végezni, ezért két csoportra osztotta a társaságot – azokra, akik előrébb jártak, és azokra, akik le voltak egy kicsit maradva. Az egyik csoport délután ötre, a másik hatra járt edzésre. Igen ám, csak az egyik apuka bejelentkezett a vezetőknél, hogy örülne, ha a fia nem a hatos, hanem az ötös csoportba járna, nyilván az ügyesebbek közé akarta protezsálni gyermekét.

A főnökök szóltak is Zsoltnak, hogy tegye meg ezt a kis szívességet, ő pedig úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a következő héten aki addig ötre járt, annak hatkor kellett jelentkezni, aki meg hatra, az ötkor edzett. A turpisság annyira kiborította az elöljárókat, hogy Szoboszlai Zsoltnak megköszönték a munkát, pedig a korosztályban több kimagaslóan tehetséges srác pallérozódott – köztük Dominik is.

Persze a Szoboszlai családot nem törte meg a kirúgás, addigra már körvonalazódott az alternatíva. Zsolt másik két szülővel, Bolla Lászlóval – a jelenleg Zalaegerszegen futballozó Bolla Bendegúz édesapjával – és Molnár Csabával (a Pakson játszó Molnár Dominik apukája) úgy döntött, Főnix-Gold FC néven létrehoz egy utánpótlásnevelő-klubot Fehérváron, elsősorban saját gyermekeik érdekében. Szoboszlai Zsoltnak ekkor már nagyon határozott elképzelése volt arról, mi kell ahhoz, hogy egy tehetséges gyerekből futballista legyen, és ezen elvek mentén 2007-ben elindult a Főnix.

„Úgy láttam, hogy a technikai képzést mindennél előbbre kell helyezni. Edzéseinken elképesztő mennyiségű labdaérintés, unásig ismételt gyakorlatok követték egymást, de persze rengeteg játékkal törtük meg a monotonitást, és ami szintén nagyon fontos, minden nagyon kis területen zajlott, mert 2015-ig a klubnak nem volt nagypályája, negyvenszer húszas méretű műfüves pályákon edzettünk. Arra is törekedtünk, hogy ne legyen holtidő a tréningen, a játéktér körül palánk volt, sohasem volt kint a labda, amely a fizikai állóképességet alapozta meg” – magyarázta.

Ebben a környezetben, továbbra is édesapja útmutatásai szerint nőtt, fejlődött Dominik, aki továbbra is idősebbek között szerepelt, és mivel a legkisebb volt, a „Kicsi” becenevet kapta. Elnyomni nem tudták, mert eszes srácként korán megtanulta, melyik szituációkból nincs esélye jól kijönni, érezte, milyen ütemben kell passzolni, vagy elkezdeni cselezni, hogy az ellenfél még véletlenül se érjen oda.

„EGÉSZEN KICSI KORÁTÓL MINDENBEN VERSENYZETT. HA CSAK AZ AJTÓIG KELLETT ODAÉRNI, AKKOR IS Ő AKART NYERNI, ÉN PEDIG NEM HAGYTAM”

Ha Dominik nem iskolában volt, minden idejét a Főnix-csarnokban töltötte. A klubnak megállapodása volt a sulijával, ahonnan heti kétszer társaival együtt egyéni képzésre is kiengedték, és délutánonként – ha nem éppen a büféasztalnál a leckéjét írta – egészen biztosan focizott valahol.

„A legfontosabb Dominikkal kapcsolatban, hogy egészen kicsi korától mindenben versenyzett. Ha csak az ajtóig kellett odaérni, akkor is ő akart nyerni, én pedig nem hagytam. Úgy gondoltam, tanulja meg, hogyan kell legyőzni az erősebbet. Előfordult, hogy eltörött nála a mécses, aztán duzzogott egy sort, és megint megpróbált legyőzni”.

„Imádtam a Főnixben focizni – veszi át a szót Dominik. – Persze nem volt könnyű kezelni, hogy az apám egyben az edzőm is, tőlem mindig többet várt el, a büntetésből is többet kaptam, de az volt a helyes út, amit végigjártunk.”

Dominik így aztán nem „apuzhatott” edzésen, a többiekhez hasonlóan „Zsolt bá”-nak szólította édesapját, és nem is volt kivételezés. Amikor a Főnix elment egy tornára, az edző már az első meccs előtt kikötötte, őt ne is kérdezzék meg a mérkőzések után, kit talált különdíjra érdemesnek a csapatából, mert nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni, azt válasszák ki inkább a riválisok trénerei. Dominik pedig nagyon sok tornáról nagyon sok egyéni elismeréssel tért haza.

A Főnix 2000-es korosztálya időközben az ország egyik legtehetségesebb csapata lett. A kis fehérvári klub eljutott oda, hogy hazánk legerősebb akadémiáival vetekedett a kiemelt bajnokságban, és általában le is győzte azokat. Ekkor még mindig nem volt nagypályás edzéslehetőségük Dominikéknak, de a rövid passzos, sok mozgásos, labdabiztos, dinamikus futballjuknak nem volt ellenszere.

És nemcsak itthon, külföldön sem, ezt bizonyítja, hogy 2013-ban sikerült megnyerni Európa egyik legnagyobb seregszemléjét, a Cordial-kupát. A vert mezőnyben ott volt a Bayern München, a Hertha BSC, a Red Bull Salzburg, az Austria Wien, az FC Basel, a Norwich vagy éppen az FC Nürnberg. Dominik persze ezen a tornán is kiemelkedően futballozott, a jelenleg Benficánál pallérozódó Csoboth Kevinnel életveszélyes párost alkottak, a nézők pedig véresre tapsolták a tenyerüket a Főnix futballja láttán.

„Egészen elképesztő élmény volt, az ellenfelek edzői jöttek gratulálni, és azt mondták, hogy úgy játszottunk, mintha egy PlayStation-játékból léptünk volna ki” – mondta az apuka.

A kis fehérvári egyesületre sok helyen felfigyeltek Európában. A Gombócleső úti csarnokban menedzserek és különböző külföldi együttesek képviselői adták egymás kezébe a kilincset, szemlézték az edzésmódszereket és persze a játékosokat is. A Szoboszlai családnak a legfontosabb célja az volt, hogy Dominik a lehető leggyorsabban külföldre igazoljon, megfelelő körülmények közé, olyan helyre, ahol továbbléphet.

„Meghívott minket az olasz Atalanta és a holland Den Haag is, mindkét helyen szeretettel vártak minket, de szerződtetésről csak a szabályok szerinti 16 éves kor után lehetett volna szó – folytatta Szoboszlai Zsolt. – Aztán egy U15-ös válogatott mérkőzésen a Salzburg megfigyelője kiszúrta Dominikot, és elkezdett kérdezősködni Esterházy Mátyás menedzsernél. Ő ennyit mondott: Itt áll az édesapja mellettem, bemutatom!”

Így aztán a legjobb és leggazdagabb, kiemelkedően erős akadémiájú osztrák csapat elkezdte „monitorozni” Dominikot. Sokáig nem is hezitált, próbajátékra hívta a tehetséget, majd nagyon rövid idő után egyezségre is jutott vele, elsősorban annak köszönhetően, hogy hajlott bizonyos kompromisszumokra.

„Dominik 15 éves volt, a szabályok szerint még nem szerződhetett a Red Bullhoz, azonban kiköltözött, és hétköznap ott edzett velük, a hétvégére pedig hazajött, és játszott a magyar bajnokságban” – emlékezett Zsolt. Mégpedig az MTK korosztályos csapatában.

A fővárosiak belementek abba, hogy Dominik pénteken egyet eddzen a társasággal, majd másnap futballozzon tétmérkőzésen is, ez pedig nagyon fontos volt a salzburgiaknak. Igaz, mindez csak fél évig működött, mert nyilván az MTK is a saját érdekét nézte, és egy idő után csak a második félidőben adott lehetőséget a „jövevénynek”, ez pedig már nem felelt meg az osztrák igényeknek, és kérték az edző-édesapát, találjon valamilyen megoldást. Így aztán Dominik visszatért még egy fél idényre a Főnixbe, ahol minden meccset végigjátszhatott, és végül 16 évesen végérvényesen a Salzburg játékosa lett.

Ugye, azzal kezdtük, hogy Szoboszlai Dominik egyáltalán nem az az ijedős fajta, sőt, igazi vagány, aki a téthelyzetekben tud a legjobban teljesíteni, imádja, ha teher nehezedik rá és nagy a kihívás. Nos, ezt megmutatta bemutatkozó edzésén, Salzburgban is. A szakmai stáb tagjai árgus szemekkel figyelték a magyar játékost, hogyan érvényesül idegen közegben, miként mozog számára ismeretlen labdarúgók között, akiknek persze nem kifejezett céljuk volt, hogy új riválist kapjanak a nyakukba.

Dominik az egymás közti játék első perceiben azzal szembesült, hogy a salzburgi csapatkapitánnyal vívott párharcnál a kelleténél keményebben ragadják meg a grabancát, és végül a róla letépett jelzőtrikót hanyag mozdulattal a kezébe nyomják. Szerencsére a fehérvári fiút nem kellett félteni, a következő esetnél már készült az ütközésre, úgy emelte fel a karját, hogy a csattanásból még véletlenül se ő jöjjön ki rosszul, a csapatkapitány álla felszakadt, a szakmai stáb vezetője pedig odafordult Dominik édesapjához, és megkérdezte, mikor írhatják alá a szerződést.

DOMINIK VILLÁMGYORSAN IGAZOLTA, HOGY A KLUB AKADÉMIÁJÁNAK EGYIK LEGBECSESEBB ÉKKÖVE, AKI A KOROSZTÁLYOS CSAPATOKBAN RÖGTÖN VEZÉRRÉ VÁLT

„Dominik egészen kicsi kora óta tudta, hogy eljön a pillanat, amikor a családi háztól messze kell költöznie. Ezt folyamatosan tudatosítottuk benne, így egyáltalán nem volt megszeppenve, hogy egyedül, Salzburgban fog élni. Nem mondom, hogy az elmúlt évek során egyetlen nehéz pillanata és honvágya sem volt. Amikor akadt egy kisebb sérülése, elmondta néhányszor, hogy most jó lenne otthon lenni. Én mindig adtam alternatívát neki és a többi játékosomnak is, akkor sem volt másként, azt mondtam, jól van, hazajöhetsz, aztán megpróbálunk majd valamit csinálni belőled itthon. Persze nem jött haza, kitartott az eredeti célja mellett.”

„Igen, nem volt egyszerű a kezdet, mert angolul alig beszéltem, németül pedig egyáltalán nem, főleg ez okozott gondot. Szerencsére most már mindkettő kiválóan megy, lettek barátaim, és nagyon örülök, hogy itt vagyok” – így Dominik.

Hát még Salzburgban mennyire örülnek! Dominik villámgyorsan igazolta, hogy a klub akadémiájának egyik legbecsesebb ékköve, aki a korosztályos csapatokban rögtön vezérré vált. Nem félt kivívni ezt a szerepet, ez első mérkőzésén például kivette a szabadrúgás előtt az addig megszokott végrehajtó kezéből a labdát, aminek persze megvolt a kockázata, ha nem talál be a kapuba, akkor kegyetlenül leszúrják. Betalált. Néhány évvel később megcsinálta ezt a felnőttcsapat egyik edzőmeccsén is, csak akkor egy tizenegyesnél csapott le a labdára. A „nagyok” ráhagyták, aztán Szoboszlai fölé rúgta a büntetőt. Nem volt baj, a többiek megveregették a vállát, „Nem baj, Kicsi, csináld tovább!”.

„Sohasem féltettem Dominikot a kihívásoktól, a szintlépésektől. Kicsi gyerekkora óta rizikós helyzeteknek volt kitéve, nem is óvtuk ezektől és folyamatosan volt rajta nyomás. De akkor sem történt semmi, ha hibázott a pályán. Mégis, mi a legrosszabb, ami egy tévesztés után történhet? Akkor is inkább próbálkozzon, ha végül valami nem sikerül, aztán majd tanul belőle. Attól sem tartottam, hogy nem állja meg a helyét Ausztriában, és valamiért majd hazakullog, biztos voltam benne, hogy megfelel a kívánalmaknak, mert tökéletesen világos számára, hogy mit kell tennie céljai eléréséért!” – mondta Zsolt.

A hangsúly pedig a célokon van, és nem az álmokon. Mert a Szoboszlai családban nem lehet csak úgy álmodozni, vagy ha a fiúgyermek mégis megpróbálja, akkor környezete azonnal visszaráncigálja a földre, a realitás talajára és világos, elérhető célt mutat neki. „Cristiano Ronaldo játékát imádtam, de nem olyan akartam lenni, mint ő, hanem olyan magasságokba vágytam” – idézte fel gyermekkori ábrándjait Dominik.

Ez a mentalitás repítette a 18 éves középpályást a kis fehérvári utánpótlásnevelő egyesületből Salzburgba, a Red Bull akadémiáján pedig úgy tűnik, minden olyan aprósággal kiegészült a játéktudása, fizikai, mentális felkészülése, amelyet itthon talán sohasem kapott volna meg – ahogy édesapja fogalmazott –, valószínűleg a közeg miatt.

Az ausztriai zökkenők is csak megerősítették. A 2017-es ifjúsági BL-döntő előtt két nappal elaludt és elkésett a közös csapatreggeliről. Az edző nem csinált nagy perpatvart, mindössze közölte, oké, de nem játszol a fináléban. Dominik nem is tudta leplezni mérhetetlen csalódottságát, elvesztette az esélyét, hogy egy ilyen sikernek a pályán legyen részese, persze később ott ünnepelte a győzelmet a többiekkel, érmet is kapott, de keserű volt a szája íze. De nem tört meg, nem adta fel, még keményebben dolgozott.

Két éve, nyáron úgy gondolták a Red Bull vezetői, Dominik megérett a felnőttfutballra. A fiókklubhoz, a másodosztályú Lieferinghez irányították, és a Kapfenberger elleni első mérkőzésén rögtön gólpasszt adott. Tinédzserként olyan éretten focizott, hogy már első idényében vezére lett a Lieferingnek, 33 meccsen középpályásként tíz gólt szerzett, hét gólpasszt adott, így nem meglepő, hogy egyre többször hívták a Salzburg első csapatához edzeni.
Ugyanebben az évadban Bernd Storck szövetségi kapitány is érdemesnek tartotta, hogy meghívja a válogatott keretébe, de sem Andorra, sem Oroszország ellen nem merte a pályára küldeni. 2018 januárjától lett a Salzburg első keretének teljes jogú tagja, ekkor 2021-ig rögtön meg is hosszabbította szerződését az osztrákokkal.

Edzője, Marco Rose óvatosan kezelte gyémántját, és tesztelte is lelki erejét, a tavaszi szezon során többször belengette hét közben, hogy Dominik végre bemutatkozhat a Salzburgban, aztán hét végén küldte is le a Lieferinghez. A magyar tehetség persze kivárta a sorát, és az utolsó fordulóban az Austria Wien ellen elvesztett mérkőzésen csereként átesett a tűzkeresztségen.

A jelenleg futó idényben pedig már jött minden, aminek jönnie kell: gól az osztrák kupában, március 14-én a Napoli elleni debütálás az Európa-ligában, megkoronázva remek játékkal és egy zseniális gólpasszal, és végül első meccs kezdőként és első gól bajnokin. Nem véletlen, hogy fölényesen, a szavazatok 68 százalékával ő lett március legjobbja a Red Bull Salzburgnál. A 18 éves magyar válogatott játékos Vallcit, Daburt és Lainert előzte meg a szurkolói versenyben.

„Nem igazán számít, hogy ki áll velem szemben, persze tisztelem az ellenfeleimet, de számomra az a fontos, hogy a saját feladatomat a lehető legjobban ellássam” – hangzott a vérprofi mondat Dominik szájából arra a kérdésre, hogy meg volt-e ijedve, amikor világsztárok ellen kellett pályára lépnie.

Vélhetően a Napoli elleni mérkőzésen látottak győzték meg végleg Marco Rossit: Szoboszlai Dominik megérett arra, hogy 18 évesen bemutatkozzon a nemzeti csapatban. Az olasz mestert az sem riasztotta el ettől, hogy nem egy barátságos tingli-tanglin küldte pályára először a tinédzsert, hanem rögtön a Szlovákia elleni világbajnoki selejtezőn, annak is az 55. percében, 1–0-s hátránynál. Emlékeznek, utána jött a bőr Marek Hamsíknak…

Néhány higgadt megoldás, több jó passz és beadás végképp elgondolkodtatta Rossit, hogy a szlovákiai vereség után érdemes lenne kezdetni is Szoboszlait. Azt azonban sokáig ő és a közvélemény sem tudhatta, hogy az egyik szlovák játékos úgy esett rá a mérkőzésen Dominik achillesére, hogy a meccs után három öltéssel varrni kellett, és bizony másnap reggel nem esett jól vele a mozgás.

A fiatalember nem szólt senkinek, édesapja tanácsára reggeli előtt jó tíz percet sétálgatott a szobájába, hogy a seb kevésbé húzódjon, és már sántítás nélkül ment a csapatorvoshoz, aki nem is látott játékot megakadályozó problémát. Dominik második válogatott mérkőzésén kezdőként futott ki a Groupama Aréna gyepére, hogy farkasszemet nézzen a világbajnoki ezüstérmes horvát játékosokkal, köztük az aranylabdás Luka Modriccsal és a Barcelona örökmozgójával, Ivan Rakiticcsel. Megijedt? Persze, hogy nem!

Szalai Ádám, a mieink egyik legrutinosabb játékosa és gólszerzője meccs után gratulált is Dominik korát meghazudtoló érett játékához, de mindenki más is boldogan veregette a vállát, mert ő is alaposan kivette a részét a 2–1-es bravúrgyőzelemből. A gyerekből felnőtt lett, és már egy ország reménykedik benne, hogy befutja azt a pályát, amelyet Détári Lajos óta egyetlen magyarnak sem sikerült.

Juventus, Inter, Ajax, RB Leipzig? Ez csak négy csapat a sokból, amellyel Szoboszlait összeboronálta a világsajtó.

Volt itt hír európai topklub vezetője által éttermi asztalon felejtett cetliről, amely a megszerezni kívánt játékosok névsorát tartalmazza – rajta a magyar játékos nevével, megszellőztették, hogy az ismét kiárusításra készülő Ajax újabb tehetségekkel töltené fel a keretét, de azt is megírták, hogy valamelyik olasz gigász egy kisebb, állandó játéklehetőséget adó klubbal karöltve építené tovább Szoboszlait. Aki közben 2022-ig hosszabbította meg szerződését az osztrák klubbal.

„Hogy mi most a legfontosabb? Egyértelműen az, hogy a Salzburg kezdőcsapatában állandósítsam a helyem, aztán meghatározó játékos legyek” – jelentette ki határozottan Dominik. És ezzel egyetért édesapja is, aki megint egy reális terv elérését látja üdvözítőnek. Hogy aztán még hány apró vagy nagyobb cél lebeghet Dominik előtt? Most úgy tűnik, nagyobb, és tényleg olyan magasságokig juthat, ahol magyar futballista az elmúlt évtizedekben nem járt.

A vagányságán semmi sem fog múlni.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. májusi lapszámában.)