Szöveg Veszprémi Linda Grafika P. Szathmáry István
„Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jajszó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér.” (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)
Lukács evangéliuma óta vonzódunk a tékozló fiú-történetekhez, de a magyar futballnak túl sok tékozló fiú jutott. Hányan, de hányan cserélték el a mesés karriert és a világhírnevet alkoholra, rossz nőkre, haverokra – vagy leginkább mindre együtt. Amikor 1983-ban a totóbotrány ítélethirdetésékor Kocsis Lajost is bűnösnek találták, mindenki számára egyértelművé vált: számára már nincs több atya, amely visszafogadja kebelére, és hízott borjút vág le hazatérése örömére.
Sokan állítják határozott magabiztossággal: nem Orth vagy Schlosser, nem is Puskás és a többi Aranycsapat-tag, nem is Albert vagy Varga volt a magyar futball – mai értelemben vett – első igazi sztárja, hanem Kocsis Lajos. Nem volt korábban futballista, akit ennyire tehetségesnek tartottak, ennyire Messiásként vártak és a tenyerükön hordoztak volna a szurkolók, a klubvezetők, még az állami hatalmasságok is. Ma azt mondanánk: celeb volt – miatta teltek meg a stadionok, és róla álmodoztak éjszakánként a diáklányok. Szegeden született, ott is futballozott, de a híre hamar elért a fővárosig. Tizenhét évesen már a Fradi csábította, ő azonban akkor félt még a fővárostól, és inkább a Salgótarjánt választotta. Ösztönös tehetsége volt a futballhoz, a fejelésen kívül mindenben kimagasló volt: látott a pályán, mesterien adott be, indított, cselezett és lőtt, irányítói és improvizációs készsége sokak szerint felülmúlta Albertét is. Két salgótarjáni év után megkapta a katonai behívóját, és választhatott: vagy elkerül egy Isten háta mögötti helyőrségre vagy a Honvéd játékosa lesz.
Utóbbit választotta, 1967-ben magára öltötte a piros-fehér mezt, hamarosan pedig a válogatott meggypiros dresszét is. 1968-ban Mexikóvárosban 21 évesen ott volt az olimpián, és azonnal olimpiai bajnoknak is mondhatta magát. Történelmileg is tökéletes időzítéssel tündökölt fel a csillaga: amint beköszöntöttek a ’70-es évek, ő már a legnagyobb becsben tartott magyar labdarúgó volt. Albert pályafutását kettétörte koppenhágai sérülése, Varga Zoltán elhagyta az országot, Göröcs, Rákosi elérte a harmincéves kort, a közvélemény pedig elverte a port az 1969-ben Marseille-ben a csehszlovákoktól 4:1-es vereséget szenvedő, és így a magyar futball históriájában a vb-ről önhibája miatt először lemaradó nemzeti csapaton. Kocsis is ott volt már Marseille-ben, de őt nem kövezték meg, nemcsak azért, mert ő szerezte az egyetlen gólunkat: rá még a romlatlan jövő hírnökeként tekintettek, az új felemelkedés zálogaként.
Nem csoda, hogy úgy érezhette: a lába előtt hever a világ. „Én most azt mondom: lehet, hogy Albertet ajnározták, lehet, hogy Vargát is kényeztették, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit Kocsis már tizennyolc évesen kapott, nem beszélve most arról, amit azután a Bp. Honvédnál csináltak vele, mert én olyat edzői pályafutásom alatt soha, érted, soha nem tapasztaltam! […] Tizennyolc évesen egy olyan háromszobás lakást adnak neki, amilyen akkoriban nem volt még egy miniszternek sem, és méghozzá nem akárhogyan adták ezt a lakást, hanem ragyogóan berendezve! Albertnek tíz évvel idősebb korában, aranylabdásként, sokszoros válogatottként, az ország első játékosaként nem volt ekkora lakása […] És Kocsis ehhez a lakáshoz még egy kocsit is kapott, ami akkoriban még mindig nagyon nagy szó volt” – idézi egykori edzőjét, Mészáros Józsefet Bocsák Miklós A Császár és utána sötétség című könyvének Kocsisról szóló fejezetében. A Honvédhoz kerülve pedig csak rácsodálkozott egy háromszintes zuglói villára, a klubvezetők megkérdezték, hogy kell-e neki, majd tanácsi lakássá minősítették, a lakójának felajánlottak egy „másik” tanácsi lakást, Kocsis pedig már költözhetett is be…
Így aztán annak rendje és módja szerint el is szaladt vele a szekér. Megtehetett bármit, azt is, hogy nem hajt az edzéseken. Nem is hajtott. „Én attól fogva, hogy válogatott lettem, befutottam, megnőtt a tekintélyem, én attól fogva annyit edzettem, amennyit én akartam – mondta Kocsis Lajos Bocsáknak az említett könyvben. – És ezt vedd szó szerint! Persze, kicsit nógattak… »Lajos, gyorsabban!« Nem futottam gyorsabban. Minek fussak?… Tudtam, kicsit kiabál még a mester, talán meg is büntet, ha rossz hangulatban van. De végül is kiabálhat, büntethet, semmit sem csinálhat velem. Szükség van rám.” Egyébként is hízékony alkat volt, amit nem orvosolt az, hogy hamarosan rákapott a sörre és a fröccsre is. Elmondása szerint a sört nem annyira szerette, 15-20 korsónál többet sohasem bírt meginni egyszerre (…), egy pincér beszámolója szerint viszont volt, hogy egyetlen éjszaka egy honvédos csapattársával ketten 144 (!) kisfröcscsöt ittak meg, nagyjából fele-fele arányban. Még 24 éves sem volt, amikor végleg elindult a lejtőn, és nem volt megállás. A pénzbüntetésekre rá sem hederített, folytatta kicsapongásait, amikor viszont 1971-ben részegen jelent meg a válogatott edzésén, Illovszky Rudolf szövetségi kapitány azonnal kitette a keretből. Kocsis azonban tudta, amint jönnek az 1972-es Eb tavaszi selejtezői, úgyis szükség lesz rá, és igaza volt, vissza is hívták, ám folytatódó balhéi miatt az 1974-es vb előtti utolsó, Svédország elleni sorsdöntő selejtezőről ismét száműzni kellett. A kölyökkorától Kicsinek (majd Csikónak) becézett futballista pocakot eresztett, és új becenevet kapott a nézőktől: Döbrögi.
Amikor 1974-ben Lakat Károly lett a Honvéd edzője, még felcsillant a remény, hogy Kocsis visszatér a helyes útra, Lakat tudott rá hatni, újra jó formába hozta: 1975-ben őt választották a bajnokság játékosának, régi fényében tündökölt, ám legjobb barátja, Szűcs Lajos, majd Lakat mester távozása után úgy érezte, magára maradt Kispesten, visszatért a pohár és az alkalmi ivócimborák világába. A válogatottból is kitették, miután ő lett az 1975-ös, Wales elleni vereség bűnbakja (egy sarokkal visszatett labdáját elcsípve lőttek gólt a vendégek az Eb-selejtezőn). Így aztán 1977-ben különös látomásként foghatták fel az utcai járókelők, amint látták, hogy a Lehel téri piacon egy rakodómunkás nagyon hasonlít Kocsis Lajosra. Nem tévedés volt, ő rakodott ott, 29 évesen ide jutott a magyar futball pár évvel korábbi agyonsztárolt Megváltó-jelöltje. A másodosztályú Gyulai SE hívása így aztán épp kapóra jött neki, másra sem vágyott, mint hogy újra futballozhasson, de olyan helyen, ahol nyugalom van körülötte, semmi felhajtás. Rosszul számított, Gyulán ő lett a nagy mutatvány, a klubtörténet valaha volt legnevesebb játékosa, többszörösére emelkedett a nézőszám a meccseken, újra őt imádta a közönség. Tíz kiló súlyfelesleggel érkezett, de bíztak benne, talizmánként tekintettek rá, mindenki a tenyerén hordozta.
Már ötödik éve volt Gyulán, amikor 1982. július 23-án megjelent a hír: az Országos Takarékpénztár Sportfogadási és Lottó Igazgatósága bejelentést tett a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, mert a Nyári Totó-kupa 5. hetében meglepően sok, ötvenhét 13+1 találatos totószelvényt töltöttek ki. Az ügyben megindult a nyomozás, amely során a magyar futballtörténet addigi legnagyobb bundabotrányára derült fény. A nyomozás megállapította, hogy három, egymástól független – egy budapesti, egy szekszárdi és egy kecskeméti – bűnszervezet éveken át manipulálta a meccseket. 1983 februárjában az MLSZ és az OTSH már nevekkel is szolgált,
március 18-án pedig megjelent a hír: Kocsis Lajos játékjogát felfüggesztette a Gyulai SE, mert a hatóságok hét meccs befolyásolásával vádolják. Három napra bevitték a börtönbe is, vallatták, de nem nagyon kellett vallatni, az első szóra mindent beismert. „Egyszer csak, egy mérkőzés előtt megkeresett egy Molnár nevű (Molnár Tibor, a „Totókirály” néven elhíresült bundaszervező – a szerk.) ember – idézzük Kocsist szintén Bocsák Miklós fent említett könyvéből. – Pont engem keresett, ki mást is kereshetett volna?! Összesen hétszer keresett vagy üzent. Hogy pontos legyek: kétszer kérte azt, hogy feküdjünk le, és lefeküdtünk, kétszer azt, hogy nyerjünk, és nyertünk. A másik három alkalommal nem sikerült teljesíteni a kérését. Az én helyemben mindenki elfogadta volna az ajánlatot. A nyári szabadság alatt arra kényszerítenek, hogy két-háromszáz forintos prémiumért focizzál, készülj egész héten ahelyett, hogy végre elutaznál valahová üdülni a családdal! És amikor amúgy is mérges vagy emiatt, odajön egy ember, és azt mondja: tizenötezret ad, ha ezt és ezt az eredményt elintézem. Én döntöm el, hogy a tizenötezerből kinek adok, hogy osztom el, csak a kért eredmény jöjjön be. Egyszerűnek tűnt minden.”
Az 1983. július 20-i ítélethirdetéskor végül öt meccs (Hajdúböszörmény–Gyula 2–1, Nagyszénás–Gyula 3–1, Szegedi KSZV–Gyula 2–4, Honvéd Szabó Lajos SE–Gyula 5–4, Szeghalom–Gyula 0–0) manipulálásában találták bűnösnek, négy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és 1988. március 16-ig eltiltották a futballtól. (A grandiózus ügyben egyébként összesen 55 klub képviseletében 189 játékost és klubvezetőt, valamint 13 játékvezetőt ítéltek el, összeadva 3950 és fél hónapnyi eltiltást osztottak ki, a Nyári Totó-kupát pedig megszüntették, nyáron az Intertotó-kupa, idény közben pedig az olasz meccsek kerültek fel a totószelvényekre.) Kocsis Lajos a pályára természetesen nem tért vissza többé, 33-szoros válogatottként zárta pályafutását, az olimpiai bajnoki cím mellett számottevő siker nélkül. Üstökösként tűnt fel a magyar futball egén, de hullócsillagként távozott.
Visszavonulása után a Vendéglátóipari Főiskolán üzletvezetői képesítést szerzett, majd vendéglősként dolgozott. 1991-es szívinfarktusa után nyugdíjazták, 1997-ben azonban leült a BKV Előre, majd 1998-ban a Dunakeszi kispadjára, de edzőként sem maradt ideje nagyot alkotni. 2000-ben hunyt el, csupán 53 évesen.
Nem érdekelték a Kanári-szigetek
Megkérdeztük az üggyel kapcsolatban Fábián Istvánt, aki a totóbotrány kirobbanásakor a Békés Megyei Népújság sportrovatának vezetője volt:
„Én Kocsis Lajost a valaha volt egyik legjobb magyar labdarúgóként tartom számon, de még a mai világsztárok közül is keveset mernék hozzá hasonlítani. Spanyolországba szerződhetett volna annyi pénzért, amennyit magyar futballista még leírva sem látott, ő pedig visszautasította, mondván, hogy ő magyar, itt érzi jól magát, neki még Pest is idegen, mit kezdene egy távoli szigeten (a Kanári-szigetekről van szó – a szerk.), itt is megvan mindene. Igazából nem volt benne sajnos ambíció, pedig világklasszis lehetett volna. Gyulára úgy került, hogy már elveszett a futball számára, amikor egy helyi vállalkozó kitalálta, hogy idehozza. Egy csapásra megélénkült a gyulai sportélet, bemutatkozó meccsén a pénztáros kisasszony csaknem kifogyott a jegyekből. Emlékszem, 1982. december 28-án Várkonyi Sándorral, a Népsport szerkesztőjével meglátogattuk gyulai lakásán, és valahogy szóba jött, hogy Salgótarjánból játékosokat vitt el a rendőrség bundavádak miatt, és láttuk, hogy Lajos szabályosan összerezzent, majdnem rosszul volt. Aránytalanul meghurcolták a bundameccsek miatt, pedig az csak Nyári Totó-kupa volt, kutyaütő, gyenge, idétlen meccseket manipuláltak néhány forintért, mi ez a mai bűnökhöz képest? A szükséges tényeken kívül nem sokat írtunk az esetéről az újságban, úgy éreztem, nem én vagyok az, akinek falhoz kell állítania őt emiatt.”
Bocsák Miklós sokat írt anno Kocsisról, megkérdeztük, az évek távlatából hogyan látja az esetet.
„Kocsis Lajos futballpályafutása 1975-ben feneklett meg azon a Wales elleni meccsen, amikor a sarkazása után gólt lőtt az ellenfél. Abban a pillanatban Kutas elvtársnál (Kutas István, a rettegett sportvezető, akkoriban az MLSZ elnöke – a szerk.) elvágta magát, és ezzel vége is volt. Lajos a világ legrendesebb embere volt, de sajnos egy idő után jobban érdekelte a pia és a haverok, mint a futball. Nemzedéke legjobb futballistája volt, de – mint Törőcsik is – csak játszadozott, szórakozott, semmi profi szemlélete nem volt, ha volt kedve, rendesen játszott, ha nem, nem. Ahányszor leültem vele beszélgetni, mindig az volt a témája, hogy ő milyen jól bírja az italt, erre büszkébb volt, mint a góljaira.”
Lakat T. Károly – akinek édesapja, dr. Lakat Károly Kocsis kedvenc edzője volt – felelevenített nekünk egy anekdotát:
„Kevesen tudják róla, hogy óriási lottózó volt. Hetente vagy ötven szelvénnyel játszott, ahogyan meglehetősen nagy önkritikai érzékről tanúbizonyságot téve, magáról mondta: »Én csak ezzel biztosíthatom a jövőmet…« Akkoriban még péntekenként volt a húzás, a nyertes öt számot a déli hírek után mondták be a rádióban. Ha éppen akkor volt edzés is, akkor Lajos, egy kis Sokol rádiót tett a kispadra, és amikor eljött a pillanat, kért egy perc szünetet, hogy a nyerőszámokat meghallgathassa. Egy alkalommal a rádió felé indulván még visszaszólt apámnak: »Na, mester, ha nekem most ötösöm lesz, akkor magának holnap már nem lesz jobbösszekötője!« Öt perccel később már ott futott a többiek között. Apám mellett elfutván megkérdezte: »Karcsi bácsi! Betesz?«.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. októberi számában.)