GULÁCSY IRÉN

NAGY LAJOS KIRÁLY

MÁSODIK KÖTET

NEGYEDIK RÉSZ

A NOSZTRAI HÁRSCSEMETE

XXV.

Néha összekoccantak a fogai a belső hidegtől. Máskor meg pihegtető súllyal nehezedett rá a láz. De már nem törődött vele. A munka haladt, derekasan.

- Ez a fő! - bólogatott. - Csak nem ernyedezni! - Nem elejtődzni!

És egy napon arra eszmélt, hogy a nagy szellemi feszültségben egész megfelejtkezett a bajáról. Sőt ami több: baja is megfelejtkezett őróla!

Elmaradtak a hevülések és hidegrázások. Nem sínylette sem fájdalmát, sem hiányát az elvesztett tagjának. Teljesen könnyűnek érezte magát és jólesően fürdőzött a tárt ablakon besugárzó nyári napsütésben.

- Ha csupán ennyiből áll a dolog..? - gondolta a visszatérő egészség optimizmusával. - Akkor ugyan nincs mit sopánkodni fölötte! Ujammal sem voltam többetérő, mint vagyok nála nélkül!

Hálából annál buzgóbban mélyedt munkájába János tisztelendő szinte berekedt, olyan egyre-másra kellett olvasnia azokat a fölterjesztéseket, melyek a királyhoz, mint legfelső döntő hatalomhoz érkeztek, a tízországnyi Birodalom minden részéből. Alig fértek az asztalon az elintézett ügydarabok.

Naphajlat táján Lajos egyszerre megállást intett.

- Olvassa csak újobban tisztelendőséged ezt az instanciát?

Arca bár elgondolkozottnak, de mégis vídámnak látszott. Tekintete meleg érdeklődést fejezett ki.

- Hát a pálos atyák..?

- Igen, - hajolt vissza a levelek közé a cingár férfiú.

És rövidlátóan kezdte megint vonogatni a betűket az orra előtt.

Elejétől fogta az olvasást. A király pedig élénk figyelemmel hallgatta.

A fölterjesztésben arról volt szó, hogy a pilisi hegyek környékén igen elsokasodtak azok a remeték, akik a pálos atyák példája nyomán - átterjedvén lelkükre a szent tűz - ellentmondottak a világ csábításainak és jövendő napjaikat Isten szolgálatára kívánnák szentelni. Esennen esdik fölvételüket a "nagy tulajdonítású" magyar rend kebelébe, a rend főhatósága azonban képtelen az óhajtásoknak eleget tenni. Bármilyen dícséretes bőkezűséggel építtette is uralkodásának tizedik évfordulójakor őfelsége a márianostrai zárdát, a vallásos szellem ekkora megemelkedésére - ennyi jelentkezőre - huszonnyolc év előtt még senki sem számíthatott. És: "actu a klastrom jó, ha a meglévő barátok számára elég..."

- Hát mint a rend fő patrocinálóját, kérdi fölségedet a jámbor Lukács főnök, hogy mitévők legyenek szorongatottságukban? Mit válaszoljak nekik? - hajtotta össze a titkár a levelet.

A király karosszéke megzördült.

Lajos fölkelt. A szeme mélyén két fénylő pont gyulladt ki.

- Semmit se feleljen tisztelendőséged! - mondta. - Rakja szépen egybe a kalamárisládáját s valahány ideig térjen házához. Míg Nostrára penetrálna a levél s onnan megint fel-alá járna, a dologban való elmémet és szándékomat személyesen jelentem meg a derék barátoknak. Mit búsítsuk egymást gyakor írásokkal?!

- Fölséged elutazik?

- Ugyan e mai napon! - intett a király verőfényesen.

Aztán hozzátette:

- Pár óra lovon az egész! Ne is szóljon kigyelmed senkinek. Nem akarok holmi ceremoniaságot. Éppen ha a kompért leszállna a révészhöz, hogy átvigyen Nagymarosra.

Egyedüllét és egyszerűség után vágyott s arra, hogy világi sáfárkodásai közepett lelkével is törődhessék egy kicsit. Az az áhítat, mely nehéz óráiban fakadt fel a szívéből, nem suhant ki onnan nyomtalanul. Fölemelte a tudat, hogy a próbát emberül megállta és a Gondviselés jelmutatásának tekintette, hogy egészsége viszont jó fordulatot vett közben. Tovább akart haladni a megkezdett úton és vívni Jákob létráján az Angyallal, nem bocsátván azt el magától, míg maradandó módon meg nem áldja őt.

- Annyi földi csatám után most hát majd az égiekkel ütközök s meghódítom őket is, nagy dolgom javára, a hit és rájukbizakodás fegyvereivel! - fogadkozott befelé.

Illendőségből mindössze még orvosát kívánta előbb értesíteni. De az sem támasztott akadályt. Sőt örült a király föltámadt vállalkozó kedvének. Sajátkezűleg készítette össze a patikaholmit, Olivier pedig a legszükségesebb ruhaneműt. Azzal lóraültek, csak ők ketten.

Aggodalomra nem volt okuk, amiért ilyen bejelentés nélkül toppannak Nostrára. Lajosnak, mint zárdaalapítónak, annak idején aranykürtöt ajándékozott hálából a rend; a klastrom felső emeletén meg szobát tartott berendezve számára. Ennek kulcsa szintén a királynál állt, már csak azoknál az óvatossági szempontoknál fogva is, melyek a lelkiismeretes beteget az egészségesekkel való minden érintkezésben vezették. Különben sem tartozott a ritkaságok közé, hogy az uralkodó valamelyik közeli zárdába beköszöntsön s az udvar is régen megszokhatta a király olykorvaló magános eltűnéseit. Lajos hát élvezhette nyugodtan a nyáralkonyati balzsamos levegőt, a rövidremért gondtalan szabadságot és azt a jóleső mozgást, melyet tüzes lovának fékentartása okozott neki.

A vén csatlós ura után igazodott. Szintén jó lovas létére pontosan ügyelt rá, nehogy három fejhossznál közelebb kerüljön gazdájához, akinek legkisebb mozdulatát is a hű cseléd szolgálatkészségével, egy apa gondosságával és egy szerető féltékeny rajongásával figyelte.

De a kompon túl maga Lajos intette oldala mellé. Kedve támadt beszélgetni, mégpedig az ő eredeti nyelvükön, franciául, aminek gyakorlatára kevés alkalma adódott. Alig pár mondat után azonban azt vette észre, hogy Olivier kezdi a szavakat magyarral kevergetni. És hogy... ő is meg-meggondolkozik, míg a kellő kifejezéseket összeválogatja...

Jóízűt derült a fölfedezésen és odapillantott a vén csatlósra.

- Sohase erőködjünk, Le Guen! Átal-magyarok lettünk mink, bizony!

Az oroszlánarcú ember is megkísérelt egy oroszlánvigyorodást. De mert érezte, hogy ábrázatának falárvája nemigen mozdul szóval fejezte hát ki amit gondolt:

- Meglaktam Párist, Nápolyt, szolgáltam Capeteket, Durazzóiakat, hanem ilyen lovagnépet sehol sem láttam. Úribb ez fölség, még a franciánál is!

Máskor talán egy egész esztendő alatt sem beszélt ennyit egyfolytában a vén picard legény. Most szinte meghökkent a saját közlékenységétől és zavart csudálkozással elhallgatott. Lajos pedig megértőleg hagyta hallgatni.

Nekivágtak egy emelkedő útnak.

Az alkonyati erdő lihegve ontotta mélyéből fűszeres illatát. Helyenkint egy-egy társtalan fenyő álldogált komolyan és mozdulatlan törzse hatalmas, szürke gyertyához hasonlított. Beljebb nászukat ülő madarak szálltak el fölöttük. Párjahívásuk megremegtette a természet ünnepélyes esteli csöndjét. Máskor ijedt nyul szökött föl s futott keresztül az útjukon. Lajos ilyenkor visszafogta lovát, hogy időt engedjen a menekülőnek. Világos értelme nem tűrte a babonát. Nyugodtan haladt tova s olvasta szívével, minden érzékével az erdő apró, de kedves és szüntelen történéseit, melyekhez képest az ő emberfajtájának nagy garral való cselekvései olyan mesterkélt és hiú handabandázásoknak tűntek föl előtte..!

- Mi az én királypalotám ehez az erdőhöz képest! - gondolta elrévedezőn. - Görög színház, koturnusos komédiásokkal, akik mind nagyobbaknak akarunk színleni, mint amilyen férgek vagyunk!

De azért nem szomorodott el. Megértette, hogy minden teremtmény a saját megszabott körét futja be itt ezen a földön és hogy az ő állapotuknak éppúgy velejárói a nagy hangok, nagy mozdulatok és nagyotakarások, mint a tücsöknek az ő szárnyadörzsölgető cirpelése, vagy a páfránynak nesztelen, árnyas növekedése, vagy a Katalinbogárnak az ő szemvídító, bájos pettyei.

- Ha ágálásokra inclinatioval lettünk is, fő, hogy olykor körülpillantsunk, lejjebb is szálljunk és hozzámérjük igaz állapotunkat a teremtés föltett conceptusához. Így nem tévedünk bele Babilonba, - bólogatott.

Tűnődései közben egész bealkonyult. Már mélyen bennejártak a hegyi erdőségben. Mostantól csak még óvatosabban kellett haladniok. Lépten nyomon emberi lényekre bukkantak. Magános férfiak voltak ezek. Testüket durva darócköntös, lábukat esetlen fakéreg-cipő födte. Szakálluk, hajuk egybefolyt. Úgy hatottak, mint gyermekmesék hegyi manói, ahogy kis tüzecskék mellett szűkös estebédjüket kavargatták. Mások álomrévült arccal térdeltek egy-egy kezdetleges feszület előtt. Ismét mások fagyöngyszemeken imaszavakat morzsoltak. Akadtak akik gallyakból s állatbőrökből tákolt kunyhóik küszöbén üldögéltek és Lajos felismerte arcukon ugyanazt a lelki szemlélődést, mely az ő lelkének is vendége volt. Csak ezeken még mélyebben vett erőt a megszállottság, minthogy saját szellemükön kívül semmi egyébbel nem kell törődniük. A lódobogás sem bírta végtelenbe vetett tekintetüket nézésre rebbenteni. Pillantásuk áthatolt a valóságos dolgokon, melyek semmit sem jelentettek az ő számukra és megdelejeződött a Semmin, ami gondolataikban hatalmas valóságokkal volt népes.

Kíméletesen suhant el mellettük, nehogy elragadtatásukat megzavarja. Tudta hogy kik ezek a magános erdei lakók. Azok, akikről jelentésében Lukács atya írt: "In silva de Peliso et in aliis locis manebant laici sub nomine eremitarum vagabundi..."

- No hát majd nem kóborolnak ezentúl! - bólintott keményen és készen állt elhatározása, hogy megnagyobbítja a nostrai kolostort. Igy - gondolta - a pápát sem kell zaklatnia, új zárda építéséhez való engedélyért, viszont főurainak dolgát is megkönnyíti, ha követni akarnák példáját a többi kolostoroknál.

- Persze, hogy akarják!

Ugyan, mit ne akarnának, amit ő, az ő királyatyjuk akar s aminek mintáját ellesheti tőle a fogékony és mindig éhes szemük..!?

Képzeletben szinte már látta Göncön, Remetén, Diósgyőrött, Szentlőrincen, Kalodván, Máriavölgyben és Újhelyen a megnövekedett pálos kolostorokat, melyek magyar alapításuknál fogva különösen kedvesek voltak neki s melyekből aztán csak annál busásabban fognak visszacsordulni az erkölcs és mívelődés áldásai az ő bárányaira. Az építkezés országszerte megindul - fűzte tovább tervezgetését - egyházakról a kedv átharapódzik világi terekre s maholnap újabb pompás várak, városok büszkélkednek majd a bitangban kallódó pusztaságok helyén. A külföld pedig jöhet bámulni és irigykedni.

Messzi futott ez a gyönyörű király-ábrándozás. Szinte valami prófétai látnoksághoz hasonlított. És Lajos úgy átengedte magát neki, hogy saját létezéséről is megfeledkezett.

Lova ébresztette ki a tűnődéséből. Nyugtalanul kapkodta fejét.

Erre fölfigyelt ő is és a lombokon keresztülserkedően csípős füstszagot érzett. Nyomban ezután vörös derengés vetődött az útjára. Egyre erősbödött és a füst is csípősebbé vált. Majd hangok ütötték meg a fülét. Kezdetben nem volt határozott jellegük. De ahogy mégmélyebben hatoltak előre, már a hangok más-más eredetét is meg tudta különböztetni. Némelyük afféle szájjal fújt, kezdetleges hangszerből - dorombból - származott, amilyen mellett a pásztorok és hajdúk mulatnak; a többi emberi torokból és valami döbögésből, melyet alkalmasint szintén emberi lények idéztek elő. A különös zaj egyre erősebb lett. Ugyanúgy a füst és vörös derengés is.

Nem tudta hogy mire vélje ezt a durva lármát, itt, az áhítatos erdei szunnyadásban. Éppen Olivierre emelte kérdő tekintetét, mikor lova kibotlott a sűrűségből, elvakultan magaszántából is megállt és ő nehány pillanatig megdöbbent mozdulatlansággal bámult az elétáruló képre.

Egy meglehetősen téres tisztás terjengett előttük. Közepén frissen kivágott élőfából szerkesztett óriás feszület emelkedett, valamivel távolabb pedig egy nagy máglya lángolt, melynek fény-nyelvei szomjasan ágaskodtak fölfelé. A tűz körött emberi alakok imbolyogtak. Lábukkal döbögtek, kezüket csapkodták s közben fujták a szájdorombot. Más rész meg énekelt. A dallam kenetes volt eleintén, mint a búcsújárók kántálása. De a vontatott óbégatás gyorsan lüktetőbb ritmusba lendült és ezzel együtt izgatottabb és szaporább lett a lábdobogás is.

Egyszercsak egy szálas alakú, szakállas fiatal férfi toppant elő. Kiragadott egy dorongot a máglyából, arcát fölfelé tárta és vak tekintettel mámoros keringésbe kezdett vele a feszület alatt. Feketeüregű száján kiáltás tört ki:

Megcsóválta feje fölött a dorongot és megemelkedett a hangja:

Lajos elképedten figyelt. A szavakban megismerte Dávid zsoltárát s látta, hogy a szökdelő férfi példája: ragad...

Most az egész gyülekezet elkezdett gallyakért kapdosni és lejteni.

Karban feleltek a kerengő embernek:

Megint a főtáncos rivallása következett:

Az égő dorongok szikráztak, sisteregtek. A tiprató lábak szinte már megdühődötten dobogtak és a vad táncba, énekbe, belenyilalt egy-egy sikoltás. Arról árulkodott ez, aminek fölismertetésével az egyforma zsákköntös adós maradt; hogy tudniillik a gyülekezet - nem egynemű.

Ez különben hamarosan egyébből is kitűnt.

A tánc rohamosan dühődött. Eszeveszett ugrándozássá és pörgölődéssé fajult, úgy, hogy a kerengő emberek egymás testéről sodorták le a ruhát. Félig fölleplezetten, görcsökben rángatózva, habzó szájjal és nyavalyatörős révületben torlódtak össze a párok s a nők zuhatag hajzata kibomolt és úgy verdesett fénylő testük körül, mint valami boszorkányos zászló.

Most már eleget látott Lajos!

Vállának lódingszíjához nyúlt és - céltalannak ítélvén a megszólalást - előkapta kürtjét. Belefujt.

A kürt ércesen fölharsant. Szinte megrezdültek tőle a fák levelei és a táncban örjöngők is, mint az erőszakkal felébresztett holdkórosok, remegve megálltak. Eltorzult arcukról foszladozott a démoni kifejezés; tekintetükből hunyadozott a megszállott fény. Tántorogni kezdtek, mint akik hajón járnak s a nők eszmélő szégyenkezéssel vonogatták vállukra a ruháikat.

Egyszercsak az a férfi, aki elsőnek szökött táncba, elvetette a sistergő fahasábot s örömüvöltést hallatott:

- Őfelsége, a király!

És a sikoltozókat félrelökve, rohant Lajos mozdulatlan lovasszobra felé.

- Uram! Isten küldött! Fölismerlek! - lihegte lelkendezőn.

S tárta karjait, hogy lovastól ölelje azokba a tűz fényénél természetellenesen megnőtt és szinte földöntúlinak látszó jelenséget.

De Lajos tiltó mozdulata elhárította.

- Megállj, - szólt csöndes szomorúan. - Ne illess. Felösmertelek én is, nemes Athinay Leusták. És bizony hiszem, hogy az Isten küldött..!

Megcsóválta fejét és bántódottan folytatta:

- Micsoda fertelmeskedést űztök ti itt, báró uram?! Véltem valahány ideig, hogy talán boszorkányszombatra érkeztem, ha az a feszület nincsen ott..! De - tette hozzá lassú főbólintással - így csak annál egeket hasgatóbb a bűn s a miatta lett égbenkiáltás, mely végett - hihető! - le is száll majd rátok Isten ítéleti!

Nagy, szelíd kék szeme bús töprengéssel nyugodott az emberen.

- A szent kereszt árnyékában fajtalankodtok-e? - kérdezte. - Igy segítenek nekem az én főrend lovagjaim megtartani a virtust, hogy ők maguk terjesztik a csőcselékre az idegen mételyt, kit én eddig igni et ferro távoztattam erkölcseinktől? Azt akarod fiam Leusták, hogy nálunk is, mint lator külföldön, elhatalmazzon az átkozott táncdüh és tisztes udvarházainkban hajadon hajadonul ne maradhasson?

Csöndesen és harag nélkül beszélt, de olyan fájdalmas szemrehányással, hogy a délceg fiatal férfi egész összezsugorodott tőle, mintha korbácsütések érték volna. Időnkint nyugtalan mozdulatot tett. Lihegve meg-megnyitotta a száját, beszélni akart. De a megbűvölt tisztelet mégsem engedte meg neki, hogy királyának szavába vágjon. Leengedte hát a kezét, orrcimpái megremegtek, szemöldöke összerándult, míg most egyszerre nem bírta tovább.

Szinte felrobbant:

- Uram! Téved fölséged! - kiáltott. - Fehér orcával állok fölséged előtt mindeme dolgokban! Távol legyen tőlünk a fertelmes szándék! Csak nagy napunkra készülődünk mink, mikor megnyílnak előttünk az üdvösség kapui és kedves rended, a pálosok, befogadnak minket tagjaik közé. Beavatásunkat várjuk mink lakodalmas kedvvel s nem mint akiket vesztőhelyre visznek: búslakodással! Ha az aranyborjú körött, ha Mammon körött lejthettek táncot az istentelenek, meg akarjuk mutatnunk, hogy az egyigaz Isten dicsőítésére is vannak, akik táncoljanak és örvendezzenek, mint Dávid király táncolt a Frigyláda előtt!

Lajos hosszú pillája megrezdült.

Tekintete lágyan pihent meg a védekező emberen.

- Hát ezért teszitek? - kérdezte halkan.

Majd félighúnyt szemhéjjai alól a tér közepe felé siklott pillantása.

- És a nők? - toldotta meg kérdését. - A nők is, Leusták..? Ők is pálosok akarnak-e lenni?

Lebocsátott pillái alól aggódva fürkészte Athinay minden arcarebbenését.

De nem találta, amit idegenkedőn kutatott. Azon a tiszta homlokon a bűntudat legkisebb zavarfelhője sem jelent meg. A rajongó tárt arccal nézett fel rá és mélyüregű szemgödreiből fanatikus fénnyel izzottak elő a fiatal, sötét szemei.

- Nem, - mondta határozottan. - A pálosok rendje el van rekesztve a nőktől, tudjuk. Hanem mig csak így remetéskedünk, őket sem zártuk ki. Sem asszonyt, gyermeket, sem ifjú, sem öreg-rend embert nincs szívünk eltiltani az ég vőlegényeinek vígasságától! Aztán meg - tett egy lobogó körmozdulatot a kezével - nem is mind közember gyermekeiből álló söpredék ezek! Vannak bennük sok szép hajdani paszományos gyomrú, színnemzetű urai és officérjai a hazának s előrenden való nagyasszonyok is...

Most elhallgatott és aggódó fürkészéssel pillantott föl a királyra.

Lajos azonban már egész kiengesztelődötten viszonozta tekintetét. Ajkai körül megint az ő szokott jóindulatú, csöndes mosolya játszott.

- Megértettelek fiam, - bólintott. - És teljes hittel recipiálom legigazabb jószándékotokat.

De mégis arra kérte Athinayt, hogy oszlassa szét azonnal a gyülekezetet.

- Hagyd, hogy én jobban és messzibb lássak nálatok! - mondta. - Az asszonyfélék húzódjanak az óbudai Szent Klára klastromba, vagy a váradvelencei Anna apácákhoz s ott is jól meglehet a jámborkodás. Nem kell azért, hogy illetlen személyek módjára széllyeljárjonak az országban, hajukat lobogtassák és zúgják az erdőt!

A férfiaknak meg azt tanácsolta, hogy szintén kerüljék az ilyen seregleteket.

- Ez vérre, elfajulásra hajt!

Adjanak ajándékot Istennek peregrinálással inkább. Tegyék meg a szokásos zarándok-körútat Rómába, onnan Bariba és Compostellán keresztül ismét az Örök Városba, vagy várják ki csendben az időt, míg a rend őket felveheti.

- Rövid nap! - intett bíztatólag. - Visel az Isten s én is gondot reátok. Királyi szónkat rá! Hát megígéred, fiam?

Nem lehetett ellenállni a hangjának, mikor ilyen szelíden és apásan kérlelt. S a rajongó fiatal lovag is - mint a helyében bárki más - mindent megígért. Lajos pedig elbúcsúzott tőle. Még hallotta, ahogy az ifjú szerzetesjelölt körészólította megzavarodott híveit és beszédet kezdett hozzájuk.

Lassú igen-t bólintott a szavakra s megnyugodottan haladt tovább.

- Láme! - örvendezett. - Nagyon jó is az, ha királyember őmaga járkál a népe közt! Csak így lehet fontos dolgokra figyelésünk!

Arra gondolt, hogy milyen rövid az út a gyönyörű buzgalomtól annak átkozott kinövéseig, - az igaz hittől a tévelygő szektáriusságig s attól megint lejjebb: a fertőig..! A szándék tiszta. Nemes. De a kivitel gyarló. A hajlamok még durvák, az elmék míveletlenek.

És arra gondolt: ha ő ma valami sajátságos belső indítástól küldve, ide nem jön..! Holnapra talán már az ő fehérgyapjas nyája közt is felüthette volna fejét az az undok lelki járvány, mely Európaszerte dühöng! Hatéve körül támadt fel Aachenben, ahol - követjelentései szerint - szinte rohamszerűleg lepi meg az embereket. Öltözetlenül is kiűzi őket házaikból, utcákra, közterekre, hogy ördöngős táncba kapaszkodjanak, míg lábrólesnek a kimerültségtől. Ennyinél azonban nem áll meg a dolog! A tébolyultak példáját újabb őrjöngő tömegek követik. Rángatózva, üvöltözve táncolják végig a városokat, jámbor falvakat, terjesztik a botrányos kicsapongást, mely semmi szégyent, kor- és osztálykülönbséget, - semmi féket nem ismer többé. A fölöttesek tehetetlenek velük szemben, éppúgy, mint voltak a negyvenhárom esztendeje Erfurtban kitört nyavalyánál, amelyik meg a serdületlen nemzedékből szedte áldozatait. Százramenő számú kicsi gyermek egész Arnstadtig táncolt el akkor és a legtöbbjük bele is pusztult a gyalázatos lelki kórságba, vagy zavarteszű, hebegős és reszketeg maradt örök életére.

- Quod Deus avertat! - emelte oltalmazólag a kezét.

És megsarkantyúzta lovát.

Visszatért az álmodó fák közé, felejteni azt a rút veszedelmet, melyet az erdőn túl már majd egy pillanatig sem téveszthet szeme elől, míg végleg el nem távoztatta.

*

Újabb pár óra telt el így, csendes haladozásban.

Egyszercsak egy kanyarodónál békésen szunnyadó kis község bukkant elébük. Zsupfödeles jobbágy-mansiok. De itt-ott egy mázas cseréptető is megsikamlott a fehérpermeteg holdfényben.

A község fölött enyhe halmosodáson komoly, nagy négyszegletű épülettömb állt, sudár templomtoronnyal. Falai fel az oromzatig: csupa tündöklőre csiszolt kő. Egy külön e célra lebontott castrumból kerültek annak idején. Bizony, huszonnyolc esztendeje..! Mikor a boldog Magyar Birodalom az ő boldog királya, - Anjou Lajos uralkodásának tizedik évfordulóját ünnepelte...

Hova repült az a huszonnyolc esztendő... Hova a fiatalság, az ép tagok..!

De Lajos azért ilyen időviseltebben, megcsonkultan sem érezte most magát boldogtalannak.

Népe "azóta" csak fejlődött. Gazdagodott. És ő ime - alig kis ideje - megint megválthatta egy ráólálkodó veszedelemtől! Fenn a holdsütött tornyon pedig ott állt rendületlenül s égnek ölelkezett a kereszt és lelke titkos, forró reményekkel ömlött teli... Úgy érezte, hogy sanyargatott teste állapotára is valahogy kihatással lesz ez az út... Nevezetes állomáshoz viszi életét, uralkodói terveit... Hogy itt ebben a holdsütött házban rejtőzik az Isten-szándéknak az a titka, mely megmagyarázza földreküldetésének célját, - hogy innen indul, ide tér meg, itt dűl el majd egész jövendő sorsa...

Megemelte hermelinszegélyes királysüvegét és hívőn, alázatosan, meghajolt. Aztán bekéredzőleg fujta meg a kürtöt.

Az ő műve, - az a hajlék emelkedett előttük, melyre a bámész külföldi utasok csak egy találó jelzőt tudtak lelni: "excellentissimum..!"

A márianostrai híres klastrom volt.

Beérkeztek.

XXVI.

Rövidesen kótogás neszlett belülről. Minden lépésnél megkétszereződött. Előbb koppant, utóbb meg csattant mint a légycsapó. Majd sebeset kanyarodott a zárban a kulcs.

A kaput egy bőszájú, buksifejű barát - a kapusbarát nyitotta ki. Papucsszerű sólyacipellőt viselt mezítlábra. A sólyát szíjdarab övezte a lábfeje nyergére. Talpa nyersbőr, a sarka fasarok. Ez okozta a koppanást, a kiterigetett lábujjú, nagy férfitalp pedig a légycsapó munkálkodására emlékeztető csattanást. A barát többi testére jószövetű gyapjúcsuha terült. Buckós fejére semmi. Az födetlen volt, kurtára nyírt és elállt a két füle, mint a fülesfazéknak. A fráter ábrázata afféle jobbágyszabású, széles parasztarc. De azért megnyerő. Egy gyermek kedves ártatlansága derengett rajta és az a tejharmatos rózsapír, mely szintén a gyermekek sajátossága szokott lenni. No meg a szerzeteseké, akikbe nemigen erőszakolják a húst...

A barátnak örömtől fénylett a tömpe orra hegye is. Úgy szegte előre a világító szevendéket, mint aki vívóállásba toppan, vagy győzelmi zászlót emel valami vár ormán. Hangja dörrent, ahogy ávé-t kiáltott. (Katona lehetett a korábbi életében.)

Lajos régi ismerősként köszöntötte és Szörény testvérnek nevezte.

Mindjárt a többiek felől tudakozott nála. Fényt látott volt a felső ablakokból kiszűrődni.

Kiderült, hogy a kései óra ellenére is, valóban fenn baglyoskodnak még a barátok. Együttmaradtak a matutinum - az éjféli ájtatosság - után, hogy megtanakodják ugyanazt a dolgot, ami őt útközben úgy megrezdítette. Ide is eljutott a döbbenetes hír, hogy a pálosjelölt remeték közt táncoló felekezet alakult. A derék barátoknak nagyon megereszkedett az orruk ettől az aggasztó újságtól. De most egyszerre följebb indították megint az orrukat és félbeszakították a megbeszélést. Jöttek öröm-sietten. Megértették a kürtszóból, hogy vendég áll a házhoz s azt is, hogy ki legyen az a vendég..!

(Csak egyvalakinek ajándékoztak ők ilyenhangú kürtöt!)

Úgy repkedtek le a garádicsról, mint nehéztestű, nagy madarak a madárültetőről. Élükön elüljárójuk, Lukács főnök tipegett. Elaggott ember volt már. Aszalódottságában alig nagyobb, mint egy növendékfiú. Tekintete is gyermeteg. Hanem a tar homlokán öreg-okosság sugárzott. Sőt látnok hírében állt az országban. Sokan a legfőbb méltóságviselők közül alázattal járultak elébe tanácsért, áldásért.

Most ő hajlongott s kérte igen a gráciát, amiért nem illőképen a kapun kívül, frátereinek sorfala közt fogadta a magas vendéget, zárdájuk alapítóját.

Hiszen ha ők ezt sejtik..!

- Sose búsulj, jó öreg! - nyugtatta nyájasan Lajos. És meghagyta Oliviernek, hogy kösse be a lovakat az ő külön istállójukba. Aztán a klastromban régtől kialakult szokásmódjuk szerint előreindult a lépcsőn, fölfele.

A barátok három lépésről követték.

Voltak szép nagy bokorral; ifjak és öregek, kicsiny és meredek alakúak, előkelők és közrendből lévők. De egyformán boldogoknak látszottak, mind. Szorongva nyomultak a tiszteletszabta távolságban. Matutinumi gyertyája valamennyinek a kezében égett. A gyertyafény túlozva vetítette a meszelt falakra a kis csapat árnyékát. Hömpölygő, hatalmas tömegnek tűntette föl. Mintha sűrű nyáj lennének, mely pásztora után igazodik...

A felső renden megállt Lajos. Ajándékával kérkedőn vonta elő kebeléből a kulcsot. A nehéz tölgyfaajtó zárjába illesztette és felnyitotta.

- Nem vagytok-e már igen álmosak, derék fráterek? - kérdezte. - Mert mondanék valamit! Köntöst frissítenék s hozzám invitálnálak. Nó, épp csak valahány szóra! Döntést hoztam ám a leveletekre, itten az én jelen ittlétemben! - siklatta Lukács apóra a pillantását. - Nem vagytok-e curiosusak?

De nagyon kíváncsiak voltak és álmosak egy csöppet sem. Még a legaluszékonyabbnak, a tömzsi, kis Geréb fráternek is akkorára nyiladozott a szeme, mintha nem nézni, hanem mindjárt lenyelni akarná vele azt a hatalmas férfiút, aki azonban olyan egyszerű és közvetlen közöttük, igazán mint valóságos testvér.

Lajos helyeslést bólintott és készült rövidesen visszavonulni. De a küszöbön véletlenül egy teliarcú barátra esett a pillantása. Ez az arc mosolygósan élt az emlékezetében. Most azonban nem mosolygott. Várakozás aggodalma tükröződött róla.

Elértette s jólelkűleg odaintett neki:

- Gyárfás testvérem! Ha maradt volna az esti ebédetekből, amit nem consummáltatok föl, igen kedvesen megeszem, ha Oliviertől beküldenéd! Meg az új borotokból is egy bokállyal! Éhes-szomjas vagyok.

Nohiszen, kibírta volna azt az éhet-szomjat! De tudta, hogy ezzel is csak fokozza az örömöt. És helyesen tudta.

A barátok még sugarasabbak lettek.

- A király éhes!

- A király szomjazik!

- És mitőlünk kér! - látszott az összeforduló, boldog arcokon.

Azzal el is rebbentek a fráterek, kezérejárni a szakács-testvérnek.

Nem kellett éppen morzsalékokkal előállniok. Lajos ajándékai folytán gazdag rend voltak. Tele a kamarájuk, pincéjük.

Úgy megpakolták bizony Oliviert, hogy az oroszlánfejű alig bírta a tálast a sok arany-ezüst edénnyel.

Azért hamar meglett a kollációzás és a frissülés is. Alig tíz paternostert morzsoltak le mindössze a barátok az ajtó előtt, mikor az megint kinyílt és Lajos váltott öltözékben kilépett. Erős, fűszeres illat áradt belőle. Átinvitálta a frátereket a szomszédos, szintén neki fenntartott fogadószobába.

Kicsit létániáztak, kicsit szíveskedtek - a király mindőjüknek külön, névszerint megtudakolta egészségét - majd a kerek asztal fölött Lukács apóra pillantott.

- Recte..! Meglássátok, tisztelendő atyám, hogy java kőszegőket kerítsetek és klastromi jobbágyokat is munkára fölhajtsátok!

Egy kis szünetet lélegzett, aztán a gyermekeit ajándékozó apa kikészített hatáskeltésével vágta ki:

- Rövid nap építünk! Azokat is, kik a pilisi erdőkben kioszolva vannak - a künn remetéskedőket - mind befogadjuk! Amint megösmerem, nem eb-erkölcsű egyházbontók azok! Szegény frenetikuselméjűek, kiket túlragad a buzgóság s akik éppezért kettőzött gondra és jó előttükjárásra szorulnak. Bő legyen a klastrom s kül-belől szintolyan formában tartassék, valamilyen manap! Ez resolutiom a leveletekben letött dolgokra.

A barátok belepirultak a kétszeres örömhírbe. Ha nem tiltja az ilyesmit a szabályzatuk, és nem mégishát király az ajándékosztó, legszívesebben megölelgették volna. De ha csak nézték is, verőfénylettek s mondtak annyi áldást, többet mint amennyi egy emberre ráfér.

Lajos lágyuló szívvel hárítgatta a hálálkodást. Úgy érezte, hogy ő tartozik hálával. Azt nyerte itt, ami világi életében megtagadtatott tőle: gyermekeket, meleget, családot.

- Lehet - szabadkozott - hogy árt veszek majd rajtatok ajándék fejében! Nó, rávigyázzatok! - fenyegelődzött tréfásan emelt ujjal. - Holnap, a misén szép készülettel devotizálunk s utána végezvén az első szembenlételkori beszédet, meghagyom a továbbvalókat. Mert nagy dolgok egyszeri beszédre mint nagy fák egyszeri vágással, le nem esnek!

Jóleső érzéssel adta meg a jelt a szétoszlásra. Maga is nyomban feküdni dűlt. Elkalandoztatta még tekintetét a nem éppen nagy, de nyájas hangulatú klastromszoba bútorain, végigsímogatta a fehér falak csillagboltozatát, a virágformájú plafonrózsát, azzal már aludt is.

Ezt várta Olivier.

Fölemelkedett a lábtól helyezett padszékről és iromba elefántjárásával meglepően nesztelenül odahimbálódzott az ágyasztalkához. Hosszú, titokteljes pillantással nézett a pihenő ember nyugodt arcába. Aztán tenyerébe fojtotta a szövétnek lángját. Egyszerűség kedvéért estéről estére így szokta ezt tenni. Sajátságosan átalakult testének nem okozott fájdalmat a tűz. Nem érzett sem hőt, sem égést, csak mélyen bent a hűséges szívében. Ott is csupán rejtve parázslott a vén picardiai legény.

XXVII.

Másnap fülledten virradt föl a reggel. A levegő olyan sűrű, nehéz és páralebegtető volt, hogy szinte harapni lehetett volna. Szenvedett tőle ember, állat. Valóságos áldásszámba ment a templomi hűvösség s a szempihentető árnyékosság és Lajos testiekben is nagy megkönnyebbülést érzett, mikor az oltár jobboldalán elhelyezett térdeplőjére bocsátkozott.

Hát még lelkiekben!

Minden jókereszténysége mellett őmaga sem tapasztalt eddig ilyen mély áhítatot. Szívét egész elöntötte a hit. Keble szinte szétpattant a szeretetnek attól a feszítő erejétől, mely pedig még egyre nőtt benne.

Ebben a jámbor elragadtatásban olyan közel hajolt hozzá az ég, hogy csaknem mintha őmaga is benne lakozott volna. Látta magasságbeli kedveseit. Védőszentjével - Szent László királlyal - úgy társalgott, mint szerető testvér a nála idősebb és tiszteletreméltóbb testvérrel. Útmutatást, tanácsokat kért tőle s azt, hogy a szoros lelki kapcsolatot sohase engedje meglazulni köztük. Álljon mellette életben-halálban!

Krisztus sebeinek szemléletére elöntötte szívét a könny. Remegett a hálától, amiért ilyen érzékelhető módon megnyilatkozik előtte, amiért hozzáhajlását ilyen kétségbevonhatatlanul érezteti és minden önuralmára szüksége volt, hogy hozzá mégközelebb vágyakozásában hangosan el ne fakadjon, ami a beavatatlan környezetet talán megdöbbenthette volna. Hanem a karjait már nem bírta visszatartani attól, hogy ki ne táruljanak. Úgy esengett ott a térdeplőn, emelten terjengő karokkal, mint a hajdani ószövetségi főpapok s a jámbor szerzetesek csak bámulták a kegyelmi megszállottságnak ezt a legfelső fokát, mely a király külsejére is kiütközött. Arcát egész elváltoztatta. Légiessé, szinte átlátszóvá tette.

Ugyan hiába keresték rajta azt az erőlködő kifejezést, mely a szorongató kötelességek teljesítéséből származik s melyet egymás arcáról ismertek.

Lajos az imával nem nyugtalanító adósságot rótt le, mint ők. Mámorában úszott. Élvezett. Gyönyörködött.

Az elevenszemű Kerény fráter még a templomi hallgatás szigorú szabályáról is megfeledkezett csudálkozásában s meg nem állhatta, hogy oda ne súgjon a mellette térdelő Damáz atyának:

- Hogy tud imádkozni ez az ember..!

Damáz testvér nem válaszolt. A szemét dörgölgette.

Nem volt valami érzelgős lény. Sőt nagyon is katonás természetű ember hírében állt, aki nemcsupán őmaga ragaszkodott a régulákhoz, de másoktól sem tűrte a legcsekélyebb rendbontást sem. Most mégsem villámlott föl. Talán észre sem vette a szabály-átlépést. A buzgalom átragadt reá is, mint mind a többiekre.

A barátok bánkódva gondoltak rá, hogy mennyire alatta marad bensőség tekintetében az ő imájuk e tártkarú ember imájának, aki pedig világi férfiú és hatalmas király, nem mint ők: hivatásos Isten-szolgái, szegények és szerzetesek.

Ha másról mint Lajosról van szó, talán meg is irigyelték volna. Így csak a vágyuk lett emésztőbb, hogy példáját kövessék s részesülhessenek ők is a lelki mámornak kegyelmében, gyönyöreiben.

Egyre több arc sápadt a mennyezet felé. Mind révültebbek lettek a szemek, mind rebegőbben mozogtak az ajkak és consecratioig már hallhatóvá is lett a forró tömegsóhajtozás, mely nehéz szárnycsapásaival megimbolygatta a gyertyák lángjait s betöltötte az egész csarnokot, ahol - mind a barátok emelt karokkal imádkoztak...

Béda testvért az Istentisztelet végén úgy kellett a térdeplőről felsegíteni. A misés pap elbocsátó szavainál elájult. Bár javakorú és fejlett testű, de beteges ember volt, mióta pár éve egy nagy pestisen átvészelt. Nem bírta ki a tartós belső feszülést.

Még kint a tornácon is tántorgott és fehér ajkakkal mormolta:

- Testvéreim, bizony mondom... sugárzást láttam a király feje körött..!

- Hát nagy főjámborságú és világon hallatlan alázatos-kegyelmes ember, sine dubio! - esett közbe helyreigazító nyomatékkal a szigorú Damáz.

Szíve mélyén azonban repesett az örömtől Béda fráter beszédére.

Pontosan ugyanazt vélte látni ő is, amit a másik, annyi különbséggel, hogy neki nem adatott meg a könnyenhivés édes kegyelme. Legkevésbé a saját érzékei tanuságának mert hinni. Épp ezért most ő fülelt legszomjasabban és befelé szinte könyörgött volna társainak, hogy csak mentől meggyőzőbben cáfolják őt és amazt mentől többen igazolják...

Egyed fráter is közbeszólt.

Sajnálta, hogy király ez a lánglelkű, tüneményes lény és így: érinthetetlen. Biztosra vette, hogy ha szegény Gál testvér homlokát Lajos köntöséhez illetnék, menten kigyógyulna abból az együgyűségből, melyet egy, a pogány kúnok megtérítése közben kapott fejsebe okozott neki.

Így suttogtak, titokzatoskodtak a kedves, egyszerű teremtések. Lukács főnök meg hagyta őket suttogni. Örült a nyája felbuzdulásán s rejtve maga is azon töprengett, hogy vajjon nem földfeletti lény járkál-e közöttük?

- Ha igen - döntött - Isten megvilágosításunkra alkalmaztatni fogja majd a módokat is! És akkor igazán százszor boldog ez a hajlék!

Ez a gondolat megnyugtatta.

Ősz fejével szelíden bólogatott s leült arra a meredek hátasszékre, mellyel a rend legifjabb tagja, Kelemen testvér szolgált neki. Elaggott lába nemigen bírta az ácsorgást.

Pedig jócskán kellett várniuk!

Lajos a mise után is úgy bentfelejtkezett, hogy beletelt egy óra, mikorra kijött.

Arca halovány volt. Álmodó szeme a mély karikák közül kék felhőket vetett. Ajkait összeszorította. Majd elcsudálkozott, kissé zavart pillantással nézett körül s csak lassan mosolyodott el, mint aki fokonkint ébred.

Akkor egyszerre megint látó tekintet lett a tekintete.

Köréintette a barátokat és elindult velük följárni a zárdát.

A klauzura kis udvarán lajtokat vett észre.

Mindenre neszelő figyelmével azonnal megkérdezte hogy mire valók.

Azt felelték neki, hogy ezekben hordják fel a vizet a községből.

- Hogyan! Hát nincs tulajdon kutatok? - pendült meg a mély koboz-húr hangja. - Pedig tenni mernék rá, hogy annak idején vétettem ilyet a rajzba az építőmesterrel!

- Csakhogy mink költés-kímélésből nem építettük meg azt a kutat - harapott ajkába az öreg Lukács. - Gondoltuk: barátnak jó így is... A pénzt inkább kibocsájtottuk az alamizsnásunkkal...

Felét Halas vidékére küldték.

- Tudod király uram, hogy a szegény kúnok, meg a filiszteus jászok - ha ki is tértek - még pogány szokásúak kicsit..! Veszedelmes zsibongásaik s gyakor megzendüléseik közepett, szomszédaik sok kisebbséget szenvednek általuk. Nagyobb ott a szükség! - mentegetőzött Lukács apó.

Aztán ha már egyszer így bennevolt a vallomásban, meggyónta azt is, hogy a pénz másik felét meg az északi tartományba - Rusciába - származtatták.

- A litvánok természetükben is expertus vagy felség! Hiszen szembeökleltél velük és szarvukat megrontottad! De maga természeti szerint dühös kos csak szőrit változtató, bőrét és természetét nem! - sóhajtozott az öreg.

És szapora pillarezdülések közt folytatta:

- Ők is azért pogányok még, szegénykék... Holmi ragadozó kívánságokat formálván és vakmerőségtől viseltetvén, ki-kiszállnak portázni a hazabeli jó magyarokhoz. Megkergetik őköt, megnyakaznak bennük feles számút, várak jobbágyait is nyakonkötik, a menekülőket meg hátuljáróban csapdozzák le. Hát gondoltuk - - - ha nem haragszol - - -

Nem, nem haragudott a király. Azt azonban elrendelte, hogy haladéktalanul megépítsék a kutat. A kártszenvedett atyafiaknak majd ő fog osztatni a kamarajövedelemből. Fejedelmek gondja az efféle s nem a barátoké!

- Másszor - mondta - ha ilyen felrablásokról és szegénységen tett istentelen égetésekről hallotok, gravamenjeik iránt magatokat ottan bejelentsétek nálam! Tik pedig ne igyatok posadék-vizet, mert egészségtek megbontakozhatik, aztán ha a kolostorok népe deficiál, honnan terjeszkedjék a míveltség s erkölcs?

Személyesen jelölte ki a kút helyét. Meghagyta, hogy takaros készületű legyen, a körültornác kiképzésével egyező és húzós szerkezetet alkalmaztassanak rá.

- Nem valahány időre szánom, hanem hogy jól megálljon posteritásunknak is. Ezért kőlapot parancsoljatok hozzá, amely fölemelhető. Megértettetek?

- Meg! - buzdult el a közelszemű Hugo testvér, amire a többieknek mosoly suhant el az ajkuk körül.

Hugo fráter volt épp az egyik lajtos barát, a másik meg a kenderpillájú és hajú Engelbert. Egyiket Franciaországból, a másikat meg Németországból küldték a kolostorba a rend szervezetét tanulmányozni. Hát úgy határoztatott, hogy e tanulmányozás közepett ők húzzák a vizet...

Talán mert a magyar szolgálatára termett idegen fajból származtak?

Aligha.

Inkább mert nagyonis elgyomrosodtak.

A körutat folytatták, bár a hőség egyre nőtt. Már a hűvösvérű barátok is pihegtek, szédelegtek.

De nem sajnálták a fáradságot!

Egész sor könnyebbítéssel, templomi aranynémű ígéretével és három falu adományával lettek gazdagabbak, mire a szemleút végetért. Sőt Lajos a közeli birtokainak vámját is nekikajándékozta ráadásul.

*

- Hogy köszönjük? - csóválgatta fejét a vén Lukács még alkonyattájt is, ahogy az egésznapi járáskeléstől elpilledve kint üldögéltek mind a körültornác lépcsőjén s a kolostor szelidített őzeit etetgették a tenyerükből.

A király eddig lágy tekintettel kalandozott rajtuk.

- De köszönhetitek! - válaszolt most egyszerre élénken. - Hiszem, hogy ti is adhattok nekem cserébe ajándékot! - erősítette. - Minapi szavam nem volt puszta tréfás illusio! Sohasem fért föl rám ennyire a jámbor könyörgés! Nagy igyem van! - sóhajtott fel mélyen a melléből. - Családom s ezerre menő családok sorsára kiható. Ne kérdjétek, hiába is tudakoznátok hogy mi! Érjétek be annyival, amelyet mondhatok s esedezzetek értem ugyan szorgalmasan!

Nem kíváncsiskodott senki.

A vén Lukács alázatosan hajtotta meg fehér apostol fejét.

Ilyet szólt csupán, messzimerengő orcával:

- Hát erős égi faltörőd lesz a mi imádságunk, bizonyos! Ám ha olyigen nagy az igyed és szoros a sutúltatásod, kegyes cselekedeteid fölött is meg kéne tán toldanod uram király! Hogy majd Isten is kiterjessze az ő tetszésének határait dolgaid fölött!

- Mit tanácsolsz? - pillantott Lajos feszülten.

S a szíve hirtelen összeszorult és egy lassú-forrót dobbant.

A barátok is közelebb húzódtak.

Ugyanazt a sajátságos szorongást tapasztalták, és valami megnevezhetetlen sejtelemnél fogva fényleni kezdett a tekintetük. Arcuk elsápadt. Különösképpen úgy érezték mind, hogy jeles dolognak tanui, hogy valami mindjárt történni fog... És szemük felszakadt, delejesen kitágult.

Az agg Lukács pedig nézett tovább a messziségbe. Lajosnak úgy tünt föl, mintha fehér hajával, elszármazott arckifejezésével most csakugyan valami látnok prófétához kezdene hasonlítani...

Aztán meg is szólalt ismét s a hangja is mintha más, szellemibb hang lett volna, mint az előbb:

- Magyar Birodalomban magyar rendet támasztott az Úr, hogy legyen, mely ezt a népet egészen megértse és érettevaló könyörgéseiben hátra ne álljon soha. Mi vagyunk, pálosok. De lásd, a védőszentünk, remete Szent Pál nincsen közöttünk! Romlatlan testének ereklyéje idegen népekre sugározza erejét. Előbb Konstancinápolyt, száznegyven éve pedig Velencét gazdagítja...

Elhallgatott kicsit, azonban senki sem mert közbevágni. A levegő megtelt feszültséggel. Minden szem az öreg Lukács ajkán függött, aki nehéz lélegzettel sóhajtozott.

Majd összeszedte magát és folytatta:

- Velencével ott délyest, úgyis hadban állsz, király! Hát mely Istennek tetsző dolog lenne kitűznöd, hogy mikor békére fordul a sor, a föltételek közé az ereklye kiadatását is befoglalod! Jöjjön a szent közibénk, azon rendnek tulajdonába, amelyik épp az ő tiszteletére alapult! Hejj, sok szép csudatételek lettek már az ily ereklyék folytán! - bólogatott. - Elég néha egy érintés és bilincs törik, sebeknek az ő turja egybeforrad, halottak föltámadoznak! Nagyok az Isten segedelmei az ő szentjeinek kedvességére! Azért próbálkozz tán fogadalommal s ha ugyan célod igazán okos szemei előtt, akkor a sikert is ő alkalmaztatni fogja. Az ő cirákja légy te s nem annyira világi hadakozásoké!

Szava most elhalt.

De Lajos nem is várt folytatást.

Olyan élénken kelt fel, hogy a lépcsőn üldögélő barátok szinte összerezzentek.

- Megértettelek, - válaszolt. - S amint tanácslod, azonképp akarok cselekedni. Reménylem, hogy a Gondviselő irányítása az, mely itt a te egyszerű beszédedből megnyilatkozott. Elmondhatom, hogy lelkemben vártam is reá...

A naphajlati derengésben halványan világított az arca. Alakja megnyúlt, átlégiesült.

Kesztyűs kezét fölemelte és forrón fakadt ki belőle a hang:

- Fogadom, hogy az ereklye dolgáért mindent elkövetek! Fogadom, hogy a béke megszerzésénél bár titkos pontba, de elüljáró pontba veszem kiadatását! Fogadom, hogy a velencei háborúságot nem olyaránt földi, mint Isten háborújának tekintem ezentúl s az áldott tetemet egykorban rendeteknek átalbocsátom. Úgy segítsen meg engem háromszemély egy bizony Isten az én igyemben!

Épp a tornác küszöbén állt, arccal a leszálló nap felé fordultan. Az égi tűz megvilágította. Előbb még fehéren izzó jelensége most bíborban izzó lett ettől. Olyan tüneményesen hatott így, hogy Andorás fráter - a kertészbarát - ámultán rajtafelejtkezett s szinte keresztülesett azon a bokorfélén, amit az ölében hozott. Nézte, csak nézte azt a tündökletesarcú férfit, akihez hasonló átszellemültet nem látott soha.

De Lajos is észrevette a fráter bámészkodását.

Esküre emelt jobbja lehullt Ajkai körül szemérmes kifejezés jelent meg. Átolvadt mosolygásba.

Immár felébredten s az ő szokott nyájas modorában fordult a baráthoz:

- Hová viszed azt a hárscsemetét, testvérem? - kérdezte.

Andorás nem tudott mindjárt felelni. Meg volt zavarodva attól, amit látott, méginkább attól, amit a látottakhoz képzelt... A király reggeli csudafénylésének híre eljutott az ő fülébe is...

Megfélemledetten dadogott előbb, hanem aztán összeszedte magát és megfelelt rendesen:

- A majorudvarba viszem, Uram. A leguminás kertbe nem való. Kivetni meg vétkelleném. Istentől lett ez is.

- És Istené marad! - intett Lajos hirtelentámadt ötlettel. - Add ide fiam azt az ásót! Én akarom elültetni s itt a küszöb előtt! Hadd legyen bizonysága az ígéretemnek, ha ugyan megfogamzik...

Azzal nyúlt is a szerszám után s még mielőtt a fráterek felocsudhattak volna az ujabb meglepetésből, már meg is merítette az ásót a homokos földben. Vágta, lapátolta királyi kezével. Leállította a gödör fenekére a fácskát. Visszaterítette fölé a porondot.

- Úgy! - mondta. És hátralépett a művét megszemlélni.

De e pillanatban megdöremlett az ég. Tallérnyi csöppek csapódtak alá, éspedig olyan sűrűn, hogy Olivier alig érkezett kikapni ura kezéből az ásót. Bevitte hozzájuk. Lajos meg feljött a tornácra és csendes örömmel tekintett ki.

- Ketten kertészkedtünk! - szólt és hálatelt pillantást küldött fölfelé.

Aztán nézték is, hogy beljebb húzódjanak. Valóságos zsinóreső esett. Bevert a tornácra. Ahol kövezet volt az udvaron, a súlyos csöppek hólyagokat vertek rajta. Úgy látszott, mintha ezernyi apró halszáj bocsátotta volna fel a lélegzetét.

Közben egyre dörgött, villámlott.

A fráterek hát elkéredztek kicsit a templomba. A vesperás-nak ugyan már lejárt, a kompletorium-nak meg még nem jött ideje, azonban elkél a jámborkodás soron kívül is! Nehogy jeget pergessen a zivatar a környéken valahol!

A király is visszavonult.

De hamar előjött megint.

Szaladó zápor volt csupán az egész! Már a túlsó határon látszott a lefele-szögezése.

A körültornác közepetáján a barátokkal találkozott. Ők is visszafelé jődögéltek s boldogan dörzsölgették a tenyerüket, amiért kár nélkül végződött a derdendócia.

Ily hálálkodások közt, egyszercsak elkerekült a kapus Szörény fráter szeme. Bő szája öblös kiáltást hallatott.

Tilos dolgok közé tartozott a klastromban a hangos orcázás!

A barátsereg hát össze is rezdült. Lukács főnök is megütközve rázogatta apostol-fejét.

Ám hogy Szörény még ebből sem akart érteni - sőt mind rőköltebben rivalgott - arrafele fordultak mások is.

És most már Gyárfás barát is kiáltva fakadt:

- Ni, a hárscsemete..!

Mire Kerény fráter, szintén emelt hangon:

- Kizöldült! Meglombosodott!

Kövűlten bámultak egymásra, egymásról meg a királyra.

Jámbor lelkek voltak, üdvösségüket egy cseppet sem kockáztatók. De e percben még az aggályoslelkű Damáz is hitet mert volna tenni rá, hogy elültetéskor alig holmi gyatra levelek élhetetlenkedtek a facsemetén...

Lajos szemérmes zavarodottsággal állt a lelkendező szerzetesek közt. Nem figyelte leásáskor közelebbről a fácskát, így hát nem is tudott dönteni a dologban. Lelke mélyén azonban hitt az isteni természet mindenható erejében és remélte, hogy fogadalma meg fogja érlelni áldott gyümölcseit: elnyeri azt az időhaladékot melyre szüksége van, hogy országainak és gyermekeinek jóvoltát szilárd alapokra helyezhesse.

Leemelte süvegét s az égre pillantott.

Fent a tiszta azúrboltozatot elevenszínű szivárvány hidalta.

Hosszan s elgyönyörködve nézte.

Nem vette észre, hogy a barátok mostantól figyelték minden mozdulatát és azonnal követték tekintetét. Az égi diadalívet meglátták ők is.

És összesúgtak:

- Átalegyenest a hársfa koronájától indul..!

- S nem végződik sehol..!

Semmi sem ingathatta meg többé őket abban a meggyőződésükben, hogy Istennek egy kiválasztott teremtménye járkál közöttük, akire maga Lukács főnök - sőt a szigorú Damáz is - különös tekinteteket vetett...