Osztrák futballcsoda egy doktornő vezetésével, magyar kapusedzővel

Varga Zoltán (jobbról a második) is szerepet játszott abban, hogy a Hartberg a harmadosztálytól eljutott az élvonalig és most Európa-liga-selejtezőt játszhat (Fotó: Fedor János)

– Hartberg az egyik példa arra, hogy Ausztriában sem csak nagyvárosok együttesei alkotják az élvonalat. A hatezernégyszáz lakosú városka csapata, a TSV Hartberg a második élvonalbeli idényében rögtön kiharcolta az Európa-liga-szereplés jogát, miközben olyan nagyvárosoknak, mint Innsbruck vagy Klagenfurt nincs élvonalbeli klubjuk. Milyen a kis klubok megítélése, érvényesülési lehetősége Ausztriában?

– Az az igazság, hogy bár valóban kisvárosról beszélünk, a környező településekről is rendszeresen járnak a mérkőzéseinkre, nagy a vonzáskörzet – válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére a TSV Hartberg magyar kapusedzője, Varga Zoltán. – Bár közigazgatásilag külön településekről van szó, mi a környék, a régió csapata vagyunk, így az élcsapatok, illetve a bécsi klubok ellen rendre telt ház, ötezer néző előtt játszunk, az idegenbeli találkozóinkon pedig gyakran szerepelünk hat-nyolcezer néző előtt is. Múlt héten, az osztrák élvonal első fordulójában a koronavírus miatt bevezetett korlátozásokkal csak ezerötszáz szurkolóra számítottunk, ehhez képest háromezren biztos voltak az Altach elleni, 1–1-es döntetlennel záruló meccsünkön. Amikor a klubnál kezdtem dolgozni, 2013-ban, a másodosztályban szerepeltünk, utána viszont kiestünk a harmadik ligába. Ott már volt olyan meccsünk, amikor egy kukoricatábla közepén kellett átöltöznünk, mert az ellenfélnek nem volt öltözője. Onnan jutottunk vissza előbb a másodosztályba, majd újoncként, a létszámemelésnek is köszönhetően feljutottunk az élvonalba. Amikor feljutottunk, csak a harmadik körben kaptuk meg az élvonalbeli induláshoz szükséges licencünket. Nagy a különbség a Bundesliga és az alacsonyabb ligák között. Az első idényünkben majdnem kiestünk, legutóbb viszont 5. helyen zártuk a felsőházi rájátszást és az Európa-liga indulásért megvertük az Austria Wient.

A TSV Hartberg első embere: Brigitte Annerl (Fotó: Getty Images)

– Lehet egy ilyen kis klubnak hosszú távon jövője az osztrák Bundesligában? A hasonló lélekszámú Nagymarton klubja, az SV Mattersburg éppen a nyáron jelentett csődöt.
– A Mattersburg megszűnése nagy megdöbbenést keltett. A helyzetet a klub mögött álló bank csődje idézte elő. Az osztrák futball szempontjából azért is érzékeny kérdés ez, mert jól felépített utánpótlásbázis áll a klub mögött, amelyet állami szerepvállalással menthetnek meg. Korábban Klagenfurtban is volt rá példa, hogy egy klub becsődölt, aztán alapítottak a helyén egy másikat. Az előző idényben, a mi hárommillió eurós költségvetésünk számított a legkisebb büdzsének az élvonalban. Viszont egy stabil, helyi gyógyszeripari cég, a Prolactal áll a klub mögött. Az elnökünk egy doktornő, a céghez kötődő Brigitte Annerl, aki nagyon sok mindent elintézett már a klubnak, de ki kell emelni, hogy remek edzők is dolgoztak a csapattal az elmúlt években. A ma már a Sturm Grazot irányító Christian Ilzer irányításával jutottunk fel az első osztályba, majd az 56-szoros osztrák válogatott Markus Schopp vette át a csapatot, az elmúlt két év eredményei már az ő nevéhez kötődnek. Szerintem van jövője a klubnak az élvonalban, és miután csak egy meccsen dől el a továbbjutás, akár az Európa-ligában is szerezhetünk meglepetést, igaz, idegenben lépünk pályára a 2019-es lengyel bajnok Piast Gliwice ellen (Vida Kristopher csapata – a szerk.), továbbjutás esetén pedig ismét idegenbe kellene utaznunk az IFK Göteborg (svéd)–FC Köbenhavn (dán) párharc továbbjutójához, de vendégként kimondottan jók vagyunk.

A kapusedző megtalálta a számításait az osztrák klubnál (Fotó: Fedor János)

– Milyen a klub utánpótlása, mennyire jelentheti a jövőt a helyi utánpótlás?
– A térség klubjaiból igyekszünk összegyűjteni a tehetségeket, de az infrastruktúrát és a szervezettséget tekintve közel sincs olyan jó helyzetben az utánpótlásunk, mint mondjuk a határ túloldalán, Szombathelyé, ahol egyébként élek, onnan ingázom. Mégis azt látom, és ez a tizenhárom éves fiam tapasztalata is, hogy itt sokkal többet futnak a gyerekek az edzéseken, sokkal inkább odateszik magukat. Otthon az utánpótlásban és felnőtt szinten is a jó körülmények mellett, mintha elkényelmesednének egy kicsit a játékosok. A hétvégén kint voltam a Haladás–Pécs meccsen, és bár tudom, hogy NB II-es találkozóról beszélünk, de sokkal lassabb volt az iram, mint itt hasonló szinten, ég és föld a különbség. Ausztriában az utánpótlásmeccseken sem látsz álló, a pályán sétálgató játékost. Az albán, török, szerb és más nemzetiségű fiatalok a családjukban azt látják, hogy a szüleiknek Ausztriában nagyon meg kell küzdeniük a létfenntartásért, a mindennapi érvényesülésért, és ezt a mentalitást a gyerekek is kiviszik a pályára. Ez pedig az osztrákokra is jó hatással van. Másrészről általánosságban is egy pozitív szemlélet jellemzi az itt élőket.

– Magyarként mennyire volt nehéz elfogadtatnia magát az osztrák közegben? Nem gondolkodott azon, hogy Ausztriába költözik?
– Szerencsém volt, hogy Magyarországon elsők között végeztem el az UEFA A kapusedzői képesítést (a kapusedzők esetében ez felel meg a pro licencnek) és ezzel az osztrák élvonalban is tudok dolgozni. Fontos a képesítés, mert itt nem úgy működött eddig sem, hogy bárki leülhet a kispadra és ha nincs papírja, legfeljebb beírják neki, hogy masszőr vagy technikai vezető. Egyébként az osztrák szövetségen belül van külön felelőse a kapusedző képzésnek, aki rendszeresen szervez szakmai találkozókat az élvonalbeli klubok kapusedzői számára. A kollégákkal jó a kapcsolatom, egyenrangú partnerként kezelnek. Ami a munkát illeti, el kell mondanom, a hét minden napján a klub rendelkezésére kell álljak, és nemcsak az első csapat kapusaiért felelek, hanem a környékbeli, alacsonyabb osztályú partnerklubok kapusaival is foglalkozom, ez összességében több mint húsz játékost jelent. Amikor pedig nem edzést tartok, akkor edzésterveket, elemzéseket készítek, de nem panaszkodhatom, mert a hobbim a munkám, szeretem ezt csinálni. Viszont, ha Ausztriában kellene élnem, az ottani árak mellett már kevésbé jönnék ki a fizetésemből, a határ másik oldalán sincs kolbászból a kerítés.

– De feltételezem, sokkal jobb a helyzet, mint volt a 2000-es évek magyar futballjában, amikor ön még az NB I-ben játszott...
– Az biztos! Nyolcadik éve dolgozom itt, de mindig minden járandóságomat időben megkaptam, még sosem tartoztak nekem. Ellenben például Sopronban négymillió forintom bánta, amikor megszűnt a klub, úgy, hogy azt az összeget már leszámláztam, befizettem utána az áfát, csak éppen sosem kaptam meg. Győrben pedig csak úgy jutottam hozzá a fizetésemhez, hogy szerződést bontottunk, pedig ha akkor maradok, néhány évig talán még játszhattam volna az NB I-ben. Később olyan is volt, hogy papíron fizetést sem kaptam, amatőrszerződést kötöttek velem a REAC-nál, ahol nem is játszottam, szerettem volna Ciprusra szerződni, de ez végül az amatőrszerződésem miatt hiúsult meg.

– És akkor a fogadási csalásokat még nem is érintettük. Önt is megkeresték?
– Igen, két alkalommal is próbáltak beszervezni. Ezt jelentettem is az akkori edzőmnek, persze lehet, hogy nélkülem is „megcsinálták”... Aztán olyanra is volt példa, a 2000-es évek közepén, hogy még a szurkolók is szóltak az egyik bajnoki előtt, figyeljünk, mert levették a meccset a horvát tétlapokról. Ellenfelünk a bennmaradásért küzdött és a hajrában, 0–0-nál 11-eshez jutott, amikor odajöttek hozzám, hogy be kéne engedni a labdát. Mire én mondtam, „gyerekek, ott a labda, lőjétek be, ha tudjátok” – majd kivédtem a büntetőt.

– Azóta megváltoztak itthon a viszonyok, ha hívnák, vállalna munkát a magyar futballban?
– Ezen még nem gondolkodtam. Ausztria a munkát és a futballt tekintve bevált számomra. Míg Magyarországon a pályafutásomat követően kényszerpályán mozogtam, alkalmi munkáim voltak, kint profi körülmények között a labdarúgásban dolgozhatom. Most erre koncentrálok, de jászberényi gyerek vagyok, szeretnék egyszer hazatérni, sosem akartam végleg hátat fordítani Magyarországnak.