Éppen száz éve, 1920 júliusában – az évkönyvek szerint 23-án, saját bevallása szerint viszont elsején, de szerintem ez is az igazi sztárokat övező, részben-egészben mesterségesen gerjesztett rejtélyes imázs része – született a jellegzetes portugál zenei műfaj, a fado királynőjeként emlegetett világhírű énekes, Amália Rodrigues. Végigkoncertezte a földkerekséget, több millió lemeze kelt el, hazájában pedig olyan hírnévre és elismertségre tett szert, hogy halálakor, 1999 októberében a portugál kormány nemzeti gyászt rendelt el. Ebbe az emelkedetten szomorú szituációba csöppent bele a magyar labdarúgó-válogatott az akkori lisszaboni Európa-bajnoki selejtezőn. A mérkőzés gyászszünettel kezdődött, ezrek könnyeztek az Estádio da Luz nézőterén, s a hazai játékosok közül is többen. A mieink érdeklődve figyelték a számukra szokatlan eseményeket (bizonyára fogalmuk sem volt az elhunyt kilétéről), de sajnos az ellenfelet is csak közelről nézték. A meccs érdemi része negyedóra alatt lezajlott Rui Costa és Joao Pinto góljával, s bár Pauleta az első félidő végén piros lapot kapott, Abel Xavier emberhátrányban is biztossá tette a házigazdák 3–0-s győzelmét.
Egyáltalán nem szándékom e mérkőzés felemlegetésével az ikszediket belerúgni a magyar futballba – nem először s nem utoljára kaptunk ki a portugáloktól, sőt, azóta értünk el jobb eredményt is ellenük, lásd a 2016-os Európa-bajnokság 3–3-ját –, sokkal inkább irigykedem. Egyrészt az azóta is topon lévő, aktuális Eb-címvédő válogatottjukra és focijukra (nagyjából akkora területű és népességű országról beszélünk, mint hazánk), másrészt ezen írás fő témájaként arra közmegegyezésre és egységesen megrendült közhangulatra, amely egy honfitársuk, jelen esetben Amália Rodrigues halála kapcsán volt tapasztalható. Az ilyesminek, hitem szerint, természetesnek kellene lennie egy-egy nagy tudós, művész, sportoló sikerei vagy épp elhunyta esetén, ám a valóság sajnos mást mutat, s általában a politika az, ami törésvonalakat képez a társadalomban ezen a téren. A fado királynője esetében is fennállt a veszély, volt, aki a jobboldali Salazar-rendszer kiszolgálójaként és egyben kegyeltjeként aposztrofálta, más a szélsőbaloldali, kommunista barátokat hánytorgatta fel neki, művészete, hatása azonban zárójelbe tette mindezt.
No most következne az, hogy „bezzeg nálunk…”, de még nem következik, mert nagyon úgy néz ki, az ilyesmi, mármint a közmegegyezés hiánya kevésbé magyar sajátosság. Oly korban élünk e földön, amikor a véleményformálók egy része épp a legfőbb értékeket, értékrendeket próbálja meg a porba rángatni az évszázadok óta álló piedesztálról. Ha végigtekintünk például a mai amerikai társadalmi feszültségeken, nehéz elképzelni a közös nemzeti gyászt mondjuk egy olyan híres hollywoodi filmcsillag halála esetén, aki vállalta politikai meggyőződését egyik vagy másik oldalon. S nem azért, mert az Egyesült Államok a közismert metódus szerint a népek olvasztótégelye, ahol a nemzet fogalma nehezebben értelmezhető, hanem mert az egyik vagy a másik oldal nem vállal közösködést „azokkal”.
Ismerős ez a fajta mentalitás itthon is, ezért hatott üdítő kivételként Benedek Tibor egyébként mélységesen tragikus esete. A háromszoros olimpiai, vb- és Eb-aranyérmes, szövetségi kapitányként is világbajnok vízilabdaklasszis korai, s a szélesebb közvélemény számára hirtelen elhunyta június közepén egybeforrasztotta az országot, s messze nem csak a póló elkötelezett híveit. Ezrek gyújtottak gyertyát az emlékére, hasonló tömegek búcsúztatták, halálhíre uralta a közösségi médiát, az internetet. Idevágó, nekrológszerű jegyzetem (Most és mindörökké, 2020. június 19.) több mint kilencezer lájkot kapott az online felületünkön, ami ebben a műfajban párját ritkító, s a saját újságíró-pályafutásomban is. Nem vagyok önhitt, pontosan tudom, a cikk kevésbé a színvonalának, sokkal inkább témájának, valamint világhálós szétterjedésének – tematikus oldalunkról átszivárgott az internet más bugyraiba – köszönheti ezt a fajta múló népszerűségét, ettől még jelzi az érdeklődést és az őszinte gyászt, amelyet Benedek Tibor személye indukált gyakorlatilag a teljes társadalomban.
Aki tudomásom szerint nagy nyilvánosság előtt nemigen fejtette ki politikai nézeteit, úgy vélem, ennek is köszönhető általános elfogadottsága. Ezek után felvetődik a kérdés a már említett művészek, tudósok, sportolók esetében, mennyire tegyenek határozott állásfoglalást bármilyen, a saját „hatáskörükön” túlmutató közéleti problémáról, illetve mennyire válnak ezzel megosztóvá a közvélemény szemében. Egyszerűnek tetszik a válasz: senkitől se vegyük el a szólásszabadság jogát, akármiről fejti ki a véleményét, így a híres emberektől sem, viszont akkor nekik is vállalniuk kell cselekedetük akár számukra hátrányos következményeit is. Nem vagyok önmegvalósító, általános elismerést áhító híres ember, de úgy sejtem, ez esetben nehezen viselném, ha saját népszerűségemet korlátoznám meggyőződésem kifejezésének oltárán, persze előfordulhat az a meggyőződés, ami miatt úgy érzem, mégis megéri. Ez persze a híres emberek dolga, szerintem fontosabb a megosztottságra hajló közvélemény „nevelése” abba az irányba, hogy ne csak azért szeressen, ismerjen el valakit, pontosabban valakinek a tevékenységét, mert mondjuk hasonlóak a politikai nézetei. Utáljam azt a tudóst, aki más futballklubnak szurkol, mint én, megvessem azt a színészt, akivel nem egyezik a kedvenc ételünk, pfujoljam azt a sportolót, aki hitet tett a német autók mellett, noha én a japánokat jobban kedvelem? Ugye milyen anakronisztikusan hat? Jó, persze előfordulnak olyan szélsőséges politikai megnyilvánulások, amelyekkel egyszerűen lehetetlen bármiféle közösséget vállalni, de ez azért az elenyésző kisebbség. S egy érdekesség, amit még megfigyeltem: a celebek esetében sokkal ritkább a megosztó jellegű megnyilvánulás, azon egyszerű oknál fogva, mert náluk nem a teljesítmény, hanem maga a hírnév a megélhetés alapja. Ha az eltűnik, eltűnik minden, tilos kockáztatniuk.
Visszaevezve saját vizeinkre, maradjunk abban, hogy a sportolónak éppen annyi joga és lehetősége van kifejteni a véleményét – akár politikai témákban is –, mint bárki másnak, ám az ő esetében adódik egy minősítő körülmény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: a sport és a patriotizmus kéz a kézben jár, nehéz, sőt, lehetetlen leválasztani őket egymásról. Olimpia, világ- és Európa-bajnokság sportágtól függetlenül országok, válogatottak, címeres mezben versenyzők csatatere, a diadalok után, akár tetszik, akár nem, felhangzik a nemzeti himnusz a győztes tiszteletére. Ez mindenkinek az álma, ezért küzd évekig, évtizedekig, lehetetlen mindezt mély meggyőződés, igazi érzés nélkül csinálni. Ráadásként a szurkolók is azért mennek ki a stadionokba, a csarnokokba, azért nézik milliók a televízióban vagy streamen az adást, hogy e csoda közvetett részesei legyenek, beépítsék a kollektív tudatukba, gazdagítva azt. Néhány sportágban ugyan klubokhoz is fűződhet őszinte drukkeri vonzódás, máshol mindez értelmezhetetlen.
A száz éve született Amália Rodriguest 1999 októberében valóban egy nemzet siratta, Benedek Tibornál nem kellett hivatalos gyászt hirdetni idén júniusban valami hasonlóhoz, de nem ez az általános. Odáig kellene eljutni, hogy nemzeti nagyjainktól érdek- és nézetmentesen, közmegegyezéssel, együtt búcsúzhassunk, eredményeiknek, sikereiknek ugyanígy örvendhessünk.
