A „Messi vagy C. Ronaldo?” dilemma több szempontból is megközelíthető, megválaszolható. Ha például azt kellene eldönteni, hogy kispályás futballcsapatunkba inkább melyiküket szerződtetném, bevallom, egyiküket sem. Messi – miként azt egyszer Romário, nem bántó szándékkal, hiszen saját fiával átélt tapasztalataira alapozva megjegyezte – valóban enyhe autistának tűnik, ebből fakadhat a zsenialitása is, ezért meghatározó neki a közeg, és csak a Barcelonában érzi komfortosan magát, Ronaldónak pedig biztosan nem lenne inger a mi háztáji focink, úgyhogy nem strapálná magát.
Tudok viszont valakit, aki ebbe a játékba is mindenét beleadná. Mint ahogyan szerintem bármelyik sör-virsli meccsbe. Mert örökösen, téttől és körülményektől függetlenül győzni akar, és általában győz is. E héten is ezért rúgott kettőt a Sassuolónak, és vezette újabb sikerre a visszatérése óta feltámadt Milant. Pedig már pihenhetne, levezethetne; októberben betölti a harminckilencet, négy ország öt klubjával – az Interrel, a Milannal, a Barcelonával, a Paris SG-vel és az Ajaxszal – tizenegyszeres bajnok, vagyona hétköznapi léptékkel felfoghatatlan.
Mégis egyre hajtja előre az a valami, aminek meghatározására alább kísérletet teszünk. Ezért nemcsak kispályázni hívnám, hanem egy kártyapartiban vagy kocsmai verekedésben is őt választanám partnerül. Gondolom, nyilvánvaló, hogy a jelöltem Zlatan Ibrahimovic. Csupán neki, a személyiségének és a pályafutásának sem lenne túlzás egy teljes publicisztikát szentelni, de amit jelképez, amit akár a labdarúgással ismerkedő magyar kissrácoknak is üzen, az még sokkal messzebbre mutat.
Már a neve kész tanulmány. Ibrahim az arab Ábrahám, próféta és ősatya, hozzá jön a délszláv „ics” végződés és a Zlatan keresztnév, ami szerbül aranyat jelent. Ilyen gyökerekkel és kódoltsággal, bosnyák és horvát szülők gyermekeként világra jönni, majd válásuk után ide-oda csapódva felcseperedni Svédországban, jobbára az utcán – az volt „élete meccse”, ami az összes többit meghatározta. (Manapság persze, ráadásul éppen Malmőben, nincs már ebben semmi rendkívüli, de akkoriban e várost még decens és rátarti svédek lakták.)
Már az első, „Ibrával” kapcsolatos, élő benyomásom kitörölhetetlen emlék. Válogatottunk 2002 októberében Solnában, a Rasunda Stadionban Eb-selejtezőt vívott, és olyan parádés első félidőt produkált, mint idegenben az 1985-ös bécsi 3-0 óta egyszer sem. Hősünk ezt roppant nyűgösen viselte, ezért a 40. perc tájékán akkorát rúgott nyilvánvalóan szándékosan, indulatból, minden értelmezhető előzmény, ok és várható hozadék nélkül Dárdaiba, hogy az sem lett volna meglepő, ha Pali az ötödik sorban landol. Amikor a szünetben megkérdeztem a történtekről a közelemben ácsorgó Ralf Edströmöt, az 1973. júniusi 3–3 utolsó góljának szerzőjét – kell-e mondani, ezzel fejelte ki válogatottunkat az 1974-es vb-ről? –, határozottan kijelentette: „Ibrahimovicot le kellene cserélni, mert nemcsak nem való a csapatba, de nem is normális. Jó, hogy nem állíttatta ki magát.” Ám ő bent maradt, így a 75. percben becsúsztatta a hazaiak egyenlítő gólját, majd hordágyon távozott, mert a késve kilépő Király a labda helyett már csak őt érte el, és egy könyökös, alkaros kombinációval leütötte. Ibra aztán még kétszer keserítette meg a sorsunkat: mindkétszer a Népstadionban, vb-selejtezőn, 2005 és 2009 szeptemberében is az utolsó utáni pillanatban, a 91. és a 94. percben csikarta ki az 1–0-s, illetve 2–1-es svéd győzelmet. Már mindenki beletörődött a döntetlenbe, kivéve Ibrahimovicot.
Utánozhatatlan mozdulatait, góljait, egy-egyezéseit és botrányait e helyütt felesleges felsorolni, azok széles körben ismertek. Külön kifejezést is alkottak rájuk: Ibrakadabra. Esetleg azt érdemes felidézni, amikor 2010 őszén, a Milan edzésén összeverekedett a nehézsúlyú bokszolónak is beillő Oguchi Onyewuval, amint önéletrajzi könyvében írja: „Majdnem megöltük egymást”. Ő bordáját törte, de fekete öves tekvandósként nem maradt alul, a konfliktus lezárásaként csapattársa imádkozni kezdett, és patakzottak a könnyei. Ehhez képest fel sem vette, amikor 2015 tavaszán, a PSG színeiben egy durva, piros lapot érő szabálytalansága miatt az egész Chelsea nekirontott, sőt így kajánkodott: „Úgy éreztem, mintha tizenegy baba lenne körülöttem.”
Egyesek szerint vadember. Mások ezt vitatják: úgy vélik, olykor egyenesen vadállat. Pedig nem a hiányzó képességeit kompenzálja – azok nagyon is megvannak neki, elképesztőek –, hanem valami mást. Írtam már arról, hogy egyik kedvenc szavam az ősbizalom, amely a normálisan, szeretetben nevelkedő gyermek lelkében tizenéves korára véglegesen kialakul, és egy életre elegendő hittel vértezheti fel. Csakúgy, mint ellentéte, az „ősbizalmatlanság”, ám egészen más töltetűvel. Ibrahimovic a maga kendőzetlen stílusában többször vallott arról, hogy miután kétéves korában a szülei elváltak, és ő az anyjánál, a mostohaapjával maradt, nagyjából úgy nőtt fel, mint a gaz. Egyszer úgy fogalmaz, „soha senki nem kérdezte meg, milyen napom van”, másszor úgy, „ha szükségünk volt valamire, bementünk egy boltba és elloptuk”. Azért ennél emelkedettebb mondatokra is futotta tőle: „A futball mentett meg. Azt üzenem az apa nélküli, magukat másnak, szerencsétlennek érző fiataloknak, hogy higgyenek magukban, és sikerülni fog. Mindig van másik lehetőség. Minden tőled függ.” Kezdetben a házuk melletti murván fociztak, erre így emlékezik: „A hely szűke miatt lábbal és fejben is gyorsnak kellett lenni. Mindenben versenyeztünk: ki adja a legtöbb kötényt, kinek van a legerősebb lövése, a legjobb csele, a legőrültebb mozgása.” Tízéves volt, amikor a nevenincs, mégis árulkodó hangzású FBK Balkan játékosaként a félidőben, 0–5-nél végre becserélték; az ő nyolc góljával fordított 8–5-re lesajnált csapata.
Nem titkolja, annyiszor cigányozták őt és a családját, hogy megfogadta, mindezért nem szavakkal, hanem tettekkel fog elégtételt venni. Megtette. Ez talán némi megnyugvást és bölcsességet is hozhatott neki, mert a közelmúltban filozofikus ihletettséggel mondta: „Régen a düh irányított engem. Most én irányítom őt.”
E ponton engedjük el Ibrát, és gondoljunk bele, hány, de hány hasonló eredetű magyar futballkarriert ismerünk! Persze, nem vezetett mindegyik ilyen szélsőségekbe és magasságokba, de számos ilyen mélységben kezdődött. Ugyanazzal a páratlan ösztönzéssel: az öltözőben hagyni a viseltes ruhát, a rongyokat, minden elszenvedett keservet, egyenmezben kifutni a pályára, élvezni, hogy ott, és csakis ott végre egyenlő feltételek mellett zajlik a küzdelem, és akkor jöhet bárki ellenünk!
Az egyik legjellemzőbb példa Turay Józsefé, az 1938-ban vb-ezüstérmes, ötszörös magyar bajnok péklegényé. Aki olvasta a játékot, de leginkább azt, mert 21 évesen, az NB I-be szerződésekor a betűkkel még akadtak gondjai. Két becenevet is kapott, az első a Suttyó volt, a második a Császár. Pusztán ez felvillantja a mesés pályaívet, amelyet befutott. Mert a szívét, a lelkét mindig beleadta az imádott játékba. Feljegyezték, hogy egy Ferencváros–Somogy mérkőzésen súlyos bokasérülést szenvedett, nagy nehezen levonszolták a pályáról, a partvonal mellett levették a lábszárvédőjét, bontogatták a cipőfűzőjét, ám ő egyszer csak felpattant, és sántikálva visszarohant. „Hová mész, Suttyó?”, riadozott a csapatorvos, mire ő azt kiáltotta: „Nem látja, doktor úr, hogy korner van ellenünk? Megyek a fiúknak segíteni.”
Többek között ezért lett belőle Császár. No meg természetesen azért, mert őt is, több száz, ezer sorstársával együtt menthetetlenül beszippantotta a magyar futball. Ma viszont már fel sem tűnne. Magától biztosan nem. És nincs mellette, mögötte a papa sem, aki kézen fogná, elvinné és beajánlaná valamely klubhoz, akadémiához. Ezért el kell menni értük, fel kell fedezni őket, labdát kell adni a kezükbe. Hisz talán soha nem is fociztak még. Mint ahogyan korunk kis malmői Zlatanjai sem.
Pedig hiszem, hogy léteznek, és azt is, hogy bennük rejtőzik a varázs. Az Ibrakadabra.
