A festőművész halála

1991-től 1994-ig, a legtehetségesebb pályakezdők között Derkovits-ösztöndíjban részesült. Hazai és külföldi kiállításokon szerepeltek munkái, számos egyéni kiállítása is volt. Több díjat és elismerést kapott. A David Bowie nemzetközi képzőművészeti pályázat egyik nyerteseként Párizsban Bowie-tól személyesen vehette át a kitüntető díjat. 2003-ban nemcsak képeit, de szinte az egész szobáját, életterét bemutatták a budapesti Műcsarnok Rosszcsontok című kiállításán, Budapesten.

Szilágyi Lackó neve Veszprémben, mintha egyike lenne azoknak a titkos hívószavaknak, amelyekről bizonyos műveltségű és életérzésű emberek egymást felismerik. Életművét titokzatos félhomály fedi, munkái szinte hozzáférhetetlenek. Festményeit igazából csak azok ismerhetik, akik bejáratosak voltak a műtermébe, merthogy sok minden mondható róla, de az nem, hogy a galériák elkényeztették volna kiállítás-ajánlatokkal. Én utoljára egybegyűjtve a veszprémi VMK szocreál előcsarnokában láttam az utóbbi években készült festményei egy részét, ruhafogasok, kiszuperálásra váró pultok között, mögött felaggatva a zegzugokban. Előtte azért festményei megjárták a budapesti Műcsarnokot, eljutottak Párizsba a David Bowie tiszteletére szervezett kiállításra, de Lackó Európa kulturális fővárosát, Berlint is megcélozta.

Tudtommal monográfia, átfogó katalógus sem készült az életműről, vagy legalább annak egyes periódusairól. Láthatók viszont többnyire pár ezer forintért szerteszórt festményei veszprémi magángyűjteményekben, lakásokban. A megalázottak és önpusztítók, outsiderek, punkok színjátszós hullafoltokkal festett portréi láthatók festményein. Pokolian szórakoztató tűzijáték. Széles gesztusokkal, expresszív vonásokkal vastagon felkent, néha felragasztott, összemontázsolt, csillogó rózsaszín tekintetű szörnyek. Véres piros és monumentálisan mocskos fekete, barna áradat. Neonzöld. A létezés drámája a felismerés éles fényében megvilágítva. Irtózatos dobszóló. Furcsa és fájdalmas görcsben rángó figurák, ördögien cinikusak és keserűek, mint a XX. századvég volt. Legtöbbször önarcképek ezek, a saját lelki mozgásait, saját indulatait dokumentálta. XX. századi outsider volt, a társadalomból kitaszított lázadók festője, az ő életüket élte abban a két, két és fél évtizedben, amit alkotómunkára kimért számára a sors, s ebből is a betegséggel, skizofréniával, depresszióval vívott küzdelem töltötte ki az utolsó éveket. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején volt a csúcson, amikor Zoéval (feleségével) valamelyest kordában tudták tartani a démonokat.

Lackó rossz napjain szörnyeteg volt, máskor meg szavakban is nagyon pontosan fogalmazó értelmiségi beszélgetőtárs. Amikor déli órán démonaitól űzve harci színekben kifestve, bekeményített piros hajjal, szemén fekete hullafolttal, kopott bőrdzsekijében, lila színjátszós nadrágban, kezében láncokat csörgetve végigsöpört a veszprémi főutcán, megfagyott a levegő körülötte. Pusztító erő, nagy karakter. Ahogy Nietzsche mondja az Ecce homoban: “Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok”. Aki tehette, kitért az útjából, átment az utca túloldalára. Természeténél fogva (a Skorpió csillagjegyében született) kompromisszum nélküli harcos volt, aki kereste az ütközési lehetőségeket. Igazi anarchista, punk. A Ramones, a Joy Division, a Sex Pistols, Iggy Pop, a Laibach, a punk and roll feltétlen rajongója. Kifinomult érzékkel megszimatolta, megérezte az emberekben a hamisságot, a gyávaságot, undorította az egész kisstílű magyar nyomorúság, konformizmus, a csőcselék. Volt hogy a barátait se ismerte meg, vagy éppen hogy ellenséget szimatolt bennük, lemagázta őket, vagy átnézett rajtuk, vagy ha nagyon szerette őket, nekik esett. Saját démonai ellen is harcolt, ki tudja, milyen látomások keresztezték az útját. Egyik alkalommal koporsókat húzgáló bakancsos katonákról beszélt, akik minden éjszaka háza padlásán kísértenek. Szenvedett az élettől, nem csak a diferenciálszámítás és a kvantumelmélet nyugtalanító titkaitól, hanem példának okául a képmutató társadalmi rendtől, amely a különlegest mindig kiveti magából, s ha lehet, el is pusztítja. Ha valaki, ő aztán igazán tudta, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmagává, ha különleges, ha mindenki mástól különböző, eredeti példány.

Feldühödött bika módjára rohant a pusztulás felé. Rettentő sorsa 2007. február 3-án beteljesedett.
Mit írhatok még? Gyászolom Lackót, emlékét nyugtalanul őrzöm. Életművének felderítése művészettörténészekre vár. Csak nehogy szentté avassák a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Hogyan tudunk elszámolni korai halálával?

Sehogy. Most minden csak motyogásnak tűnik, az ő harsány zsenialitása mellett. Most minden idézőjelbe kívánkozik. Búcsúzásként marad a harci kiáltás: Lackó, Punk’s Not Dead!!! Oi, Oi, Oi!!!