Payday Loans

Keresés

Lengyel László: Magyar ellenzékek PDF Nyomtatás E-mail
Magyar ellenzékek



Milyen is volt az ellenzék nagyságrendje, hányan voltak, kik voltak, s milyen volt a hatásuk? Egy 1989-es III/III-as visszatekintő jelentés szerint az országban az előző évtizedben a szorosan megfigyeltek száma, illetve azoké, akiknek dossziéja volt a titkosszolgálatoknál, nem haladta meg a 2000 főt. Ez persze nem azt jelenti, hogy másokat nem figyeltek meg alkalmilag, hogy nem voltak besúgók különböző helyeken, és azok nem készítettek másokról is jelentéseket. De akiket ellenzéki/ellenséges csoportosulásban való részvételért valamilyen okból megfigyeltek, és erről fölvettek kartont, azok - az ellenzék időszakát 10-15 tartós évnek tekintve - nagyjából 2000-en voltak. A napi szoros megfigyelés alatt tartottak száma pedig a 200-at sem érte el. 



A magyar ellenzék létszámát tekintve össze sem hasonlítható a lengyel vagy akár a csehszlovák ellenzék nagyságával. 1977-ben az első Charta-aláírásban, amely az ellenzéki mozgalom zászlóbontó akciója volt, mindössze 34 ember vett részt Magyarországon. Tehát 34-en kezdték, s az ellenzéki mozgalmak csúcspontját jelentő 1985-ös monori találkozón 45-en vettek részt. Egy aláírási akcióban a 350 fő már hihetetlen sikernek számított. Valamennyi 1988 előtti tüntetés - egy-egy március 15-ei megmozdulás vagy demonstráció a Batthyány-örökmécsesnél Nagy Imre emlékére - néhány száz fős volt. A magyar ellenzék tehát létszámát tekintve nagyon kicsiny volt. Lengyelországban már a hetvenes években is komoly munkásmegmozdulások voltak.

Több ezer ember az utcán, gyárfoglaló sztrájkok, a hatalom lövetett, tehát nem babra ment a játék. 1980-81-re a Szolidaritás százezres munkásmozgalommá nőtte ki magát. Magyarországon az ellenzék kizárólag értelmiségiekből állt, a lehető legkivételesebb esetben volt köztük gyári munkás. A magyar ellenzékek soha nem veszélyeztették a Kádár-rendszer stabilitását. A stabilitásnak más, külső és belső okokból kellett megrendülnie ahhoz, hogy az ellenzékek tekintélyhez és befolyáshoz jussanak. Nem az ellenzékek döntötték meg a rendszert. A rendszer magától, a szovjet és a kelet-közép-európai válságok találkozásának, s a gorbacsovi politikának köszönhetően omlott össze. Ennek az összeomlásnak s a rendszerváltásnak mégis aktív szereplői lettek a magyar ellenzékek.

Létszámánál jóval nagyobb volt ennek a körnek a hatása és befolyása. Az egyik hatás arra vezethető vissza - ami igazán csak Magyarországon létezett, sehol máshol Kelet-Európában -, hogy az ellenzék sok területen összeért a hatalommal. Sokan, utólag, negatívan és szemrehányóan vagy elítélően közlik: hát persze. Hiszen ezek találkozhattak a hatalom képviselőivel, Aczél Györggyel - ő a legismertebb ebből a szempontból - vagy magával Kádár Jánossal. A politikai vezetés szinte minden tagja, közvetve-közvetlenül, valamilyen formában találkozott ellenzékiekkel vagy félellenzékiekkel. Ennek következtében a hatás nem olyan távoli, mint bármelyik más szocialista országban. Leonyid Brezsnyev nem találkozott soha ellenzékiekkel, az ügynökei találkoztak velük, akik aztán elvitték őket Gorkijba, mint Szaharovot, vagy felrakták egy repülőgépre, mint Szolzsenyicint. Gustav Husak nem találkozott az ellenzékiekkel, a cseh ellenzékiek többnyire segédmunkásként tengették életüket, és egy-egy aláírási akció után nem hívták be őket elbeszélgetésre pártvezetők, hanem a rendőrrel találkoztak, aki bizony elvitte őket a börtönbe. 

Magyar sajátosság, hogy lehetett találkozni pártvezetőkkel, hogy volt személyes összeérés a pártvezetés és az ellenzék között. A találkozás alatt nem valami alkut kell érteni. A hatalomnak éppen az volt a problémája, hogy az ellenzékben levők nem kötöttek alkut. Attól voltak ellenzékiek, hogy nem éltek az alkukötés lehetőségével. A hatvanas években kialakított konszolidációs rendszer alkukra, történelmi kompromisszumokra épült. Ennek a kompromisszumnak a lejárta a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején vagy új kompromisszumot, vagy új rendszert igényelt. A hatalom nem az ellenzékkel akart kompromisszumot, hanem azzal az elittel, amelyet az ellenzék befolyásolni kezdett. S a szakmai-értelmiségi elitek a nyolcvanas években állandóan ingadoztak a hatalom kínálta lehetőségek, illetve a kritikus ellenzéki magatartás között. A nyolcvanas évek reformértelmisége egyaránt beépült az ellenzékbe és a hatalomba, közvetlen vagy közvetett kapcsolatot teremtve ezáltal a felek között.

Magyarországon a párt és az állam vezetői számára az ellenzéki és félellenzéki személyek nem voltak ismeretlenek. Eszméik nem voltak távoliak. Nem a titkosszolgálati jelentésekből tudták, hogy ki kicsoda, és mit gondol. Nem is a szamizdatból értesültek eszméikről - egyébként olvasták a szamizdatot, ez is egy különbség -, hanem rendszeresen találkoztak, beszélgettek velük, vagy azokkal az értelmiségiekkel, akik ellenzéki társaságba jártak. Nyers Rezső, Aczél György, Pozsgay Imre vagy Havasi Ferenc rendre összeültek ellenzékiekkel vagy félellenzékiekkel, s velük is beszélgetve alakították véleményüket. Donáth Ferenc, az ellenzék egyik vezető személyisége többször beszélt a pártvezetőkkel, s Nyers Rezső a Központi Bizottság tagjaként olyan Intézetet vezetett - a Közgazdasági Intézetet -, ahol több ellenzéki is dolgozott. Levendel László "szalonjában" pedig rendre megfordultak ellenzékiek és pártvezetők. Ezért Magyarországon a besúgásnak az a formája, amit a Történeti Hivatal aktáiból megismerhetünk, kevésbé szolgált a vezetők tájékoztatásául, mint az értelmiségi társasági csevegés vagy a bizottsági részvétel. 

Melyik szocialista államban lehetett olyan művelődési miniszter, mint Pozsgay Imre, akinek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a barátai túlnyomó többsége közvetve vagy közvetlenül ellenzékinek számított, akik mindennap beszélgettek vele személyesen vagy telefonon. Nem besúgói jelentésből tudta, hogy mit gondol a rendszerről Csoóri Sándor vagy Bíró Zoltán, hanem elmondták neki, sőt meghívták különböző találkozókra. Horváth István belügyminiszter például Madaras József színész tanyáján találkozott a népi-nemzeti ellenzékiekkel, akik elmesélték neki, hogy miért kellene most már a Kádár-rendszert másként fölfogni, és ő ahelyett, hogy mint belügyminiszter letartóztatta volna őket, velük együtt szomorkodott. Akik ott ültek az asztalnál, Csoóri Sándortól Sára Sándorig, nem a hatalommal szőtték titkos praktikáikat, dehogyis: őszintén hittek a hatalom megváltoztathatóságában, hittek a Kádár-rendszer megreformálhatóságában, szükségszerű átalakításában, és erről igyekeztek meggyőzni, mondjuk, azt a belügyminisztert, aki valamilyen szintig szintén hitt a reformok szükségességében. 

Csehszlovákiában vagy Romániában már nem hihettek az emberek a Husak- vagy a Ceausescu-rendszer reformálhatóságában - csak reménykedhettek a szélsőséges diktatúrák bukásában. Magyarországon viszont ez az ellenzéki csoportosulás - a népi-nemzeti - kifejezetten hitt abban, hogy vannak embereink a hatalomban, akik meggyőzhetőek, s a rendszer reformálható. Pozsgay Imre esetében szinte nem is tudták, hogy tulajdonképpen kinek az embere: az övék vagy a miénk? Ez a legjobban aztán 1987-ben Lakiteleken derült ki: mondjátok meg, minek, kinek tekintsük Pozsgay Imrét. A Központi Bizottság tagjaként van itt, vagy a barátunkként, majdnem ellenzékiként, aki itt van mindig közöttünk, együtt isszuk a borainkat, esszük a pörköltünket, ismeri az összes ügyünket, és azokért pozitívan közbenjárt?

A hatalom képviselői nem voltak kínai fallal elzárva az ellenzék képviselőitől. Ez nem bratyizás és mutyizás kérdése, Magyarországon sokkal kifinomultabb volt az a kapcsolatrendszer, amely a hatalmat az elitekhez kötötte. A Kádár-rendszer egészen más kapcsolatrendszert mutatott, mint bármelyik szocialista ország. Vannak, akik vad bolsevik diktatúráról szólnak a Kádár-rendszer végkorszakáról beszélve, csakhogy se igazi bolsevik, se igazi diktátor nem látszott már a nyolcvanas években. Gombár Csaba szokta emlegetni: ha valaki azt mondta magáról, hogy ő kommunista, rögtön gyanakodni kezdtek rá, leginkább a hatalom: megbolondult, itt maradt egy más korszakból, számon kéri az egyenlőség, a szolidaritás, a forradalom, az eszme értékeit, atyavilág, még a végén akar valamit! A kádári hatalom érdekelvű volt: hatalmat akart. Tehát az értékelvű kommunistát óvatosan kellett kezelnie.

Az ellenzék befolyásának másik oka, hogy az ellenzéki csoportok olyan emberekből álltak, akik a szellemi elit komoly képviselői voltak. A hatalom a hatvanas évektől átvette a társaság szempontjait, a láthatatlan és kifejezhetetlen, nagy T-vel íródott Társaságét. A pártközpont többször is megpróbálta ezeket az embereket senkiknek, ismeretleneknek beállítani, az ellenzéki írókról például azt mondta, hogy nem írók, csak aláírók. Ha a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején az ellenzéki értelmiségiek még többnyire kevéssé voltak ismertek, fokról fokra emelkedtek a szellemi elit magasságába. Másrészt, a nyolcvanas években már sikerült az ellenzék körébe vonni olyan ismert és tekintélyes személyiségeket, akik befolyásukkal meghatározták az értelmiség magatartását. A hatalom pontosan tudta, hogy Mészöly Miklós, Konrád György, Csoóri Sándor vagy Csurka István valódi írók, és a hatalmat támogatók jóval csekélyebb mértékben azok. 

Ennél is lényegesebb, hogy a társadalom, az elit és a talpas értelmiség Csoóri Sándort, Eörsi Istvánt, Petri Györgyöt, Nádas Pétert, Nagy Gáspárt olvasott. A vidéki tanár vagy kultúrházvezető úgy gondolta, hogy Csoóri írása a nomád értelmiségiről neki mond valamit, miközben a hivatalosság nem mond semmit. Lehetett állítani, hogy, mondjuk, a zenészek mind a hatalom mellett vannak. De amikor Kocsis Zoltán aláírta a 34-ek nyilatkozatát, akkor kétségbeesésükben Kossuth-díjat adtak neki. Kocsis Zoltán a Kossuth-díjtól nem lett kisebb, elvállalta, hogy fellép a Szegényeket Támogató Alap rendezvényén. Emigrációba, ellenzékbe vagy félellenzékbe szorult az egész lukácsista iskola és óvoda. S lehetett itt Lukács György tanítványait és tanítványainak tanítványait leminősíteni, de akkor mi marad szellemileg a hatalomnak? Akkor mi az a szellemi teljesítmény, amit ő mutat föl? Ez nagyon kemény kérdés volt. 

Ha a hatalom nem tartott volna igényt a szellemi teljesítményre, nem kívánt volna kiegyezni a szellemi elittel, nem folytatott volna küzdelmet az értelmiségi "lelkekért", akkor mindez nem lenne érdekes. Todor Zsivkovnak, Erich Honeckernek, Nyikolaj Csernyenkónak nem is volt érdekes. De a Kádár-rendszer a hatvanas évektől az elitekkel való kiegyezésen építkezett. Az író Illyés, Németh, Veres, Déry, Örkény, Vas vagy a közgazdász Péter György, Nagy Tamás, Bognár, Erdős, Riesz, Hagelmayer, a történész Berend és Ránki mind-mind összekötő kapcsot jelentettek hatalom és társadalom, hatalom és elitek között. Ítéletük, véleményük meghatározó volt, a hatalom figyelembe vette napi működésében. 

Az intézményesülő ellenzékiekkel egy új szellemi elit jelent meg, amelynek az értékítélete és tevékenysége nagyon fontos volt. Az ellenzék a nyolcvanas években fokról fokra erkölcsi, szellemi mércévé vált. Értelmiségiek úgy írtak, hogy nem az volt a fontos számukra, cikküket elolvassa-e XY párttitkár, hanem - különösen a fiatal értelmiségiek - arra voltak kíváncsiak, vajon mit szól hozzá Mészöly Miklós vagy Konrád György. Nádastól Esterházyig mindannyian Mészöly lábánál kuporogtak, az ő értékítélete számított. Közgazdászok adták cikkeiket kéziratban Kis Jánosnak, mondjon róla véleményt. A szamizdatértelmiség fokozatosan átvette a Valóság, a Mozgó Világ szerkesztőinek ítészi szerepét, szellemi gyújtóponttá vált. 

Sajátos libikóka: minél inkább veszít a hatalom védte értelmiségi elit a szerepéből és tekintélyéből - öregednek ki, halnak meg fizikailag vagy szellemileg és erkölcsileg -, annál inkább nő az ellenzék szerepe és befolyása. Aczél György és Havasi Ferenc nem tudták pótolni, helyettesíteni Illyés, Örkény, Vas, Déry, Bognár, Csikós-Nagy vagy Nagy Tamás tekintélyét, nem tudtak új kiegyezéseket tető alá hozni, új konszolidációs intézményeket teremteni. Az ellenzék viszont Donáth Ferenc, Mészöly Miklós, Konrád György, Csoóri Sándor segítségével magához vonzotta az értelmiség legjobbjait, s lehetővé vált, hogy értelmiségi életstratégia alakuljon a szamizdat körül az álnéven publikálástól a félellenzéki lapokban való publikáláson át az ellenzéki aláírás-akciókban vagy konferenciákon való részvételig. A hetvenes évek marginális és periferiális értelmisége haladt a középpont felé, fácskáik zöldelltek és gyümölcsöt hoztak, miközben a hatalom akadémikusai nyelvileg, szellemileg kiszorultak a nyilvánosságból, hatalmas fáik száradtak, leveleik sárgultak s lehulltak.

Az ellenzéki tekintély nagyon lényeges, és ezt szellemi teljesítménnyel érték el, nem politikaival. Kis Jánostól Konrád Györgyön át Bauer Tamásig, Tamás Gáspár Miklóstól Radnóti Sándoron át Bence Györgyig ívelt a "padlásszobák szellemi köztársasága". E tekintély uralkodott a nyolcvanas évek közepétől a rendszerváltáson végig. Komoly emberek úgy gondolták, hogy a szobrukat, az írásukat, a zeneművüket ennek a körnek kell inkább bemutatni, s nem a hatalomnak, illetve imbolyogtak a kettő között. Szűcs Jenő a Bibó-emlékkönyvbe írta máig legbefolyásosabb munkáját Európa három történelmi régiójáról. A kötetben legalább öt vezető történész publikált, akikről a hatalom sem mondhatta, hogy senkiháziak. Kié is akkor ez a szakma? Ki birtokolja a szakmák fölött a szellemi és az erkölcsi tekintélyt?

Magyarországon az ellenzék a közvéleményhez szólt, nem a hatalomhoz, nem valamely társadalmi csoporthoz, s nem a külföldhöz. De közvélemény alatt azt a szűk, egyre táguló értelmiségi első és második nyilvánosságot értette, amely a Kádár-korban puha ütközőként működött a hatalom és a társadalom között. Ilyen köztes szféra, puha félhatalom, társasági ellenhatalom nem létezett a szovjet típusú rendszerekben. A magyar ellenzéknek viszont e puha szférán kívül egészen 1989-ig nem volt hatása. Nem tudta befolyásolni a nagyüzemi munkásságot, ahogy a lengyel ellenzéknek sikerült, nem tudott kapcsolatot találni a homo kadaricusszal, a kádári kisemberrel sem. Hatása társasági, elithatás, nem több és nem kevesebb.

Bizonyos szempontból, különösen az első korszakban - a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig - a legbefolyásosabb ellenzéki kör az, melyet összefoglaló néven demokratikus ellenzéknek nevezünk, de hívják urbánus vagy szamizdat ellenzéknek, liberális vagy radikális ellenzéknek is. A hatvanas évek végén elindult kis, informális csoportokból a hetvenes évek végére szerveződött meg az ellenzéki kör. Két nagy ága van ennek. Az egyik a lukácsista marxista filozófusok köre, akik fokozatosan ábrándulnak ki a hetvenes évek végére a marxizmusból. A legismertebbek Bence György és Kis János, akik több művet írtak közösen - többek között Marc Rakovski álnéven is. Ez a kör a hetvenes évek végére váltott, egészen pontosan a marxizmus körkérdés idején, amelyet 1978-ban tettek föl egymásnak: még marxisták vagyunk-e, érvényes világmagyarázat-e még a marxizmus? Többségükben szakítottak a marxizmussal, átmentek egy másik eszmevilágba, amely bizonyos értelemben máig fönnmaradt: ez az új evolucionizmus vagy új univerzalizmus, amely az emberjogi témát tűzi napirendre, az egyetemes emberi jogok irányába lép. Ez az eszmerendszer még nem liberális, ez egy polgári radikális, jászista gondolatmenet. Nem voltak liberálisok, nem fogadták el a kapitalizmust, a tőke logikáját. 

Ezt a kört egy másik nagy csoportosulás egészítette ki: a Kemény tanítványok. A Kemény-iskola vezéregyénisége Kemény István szociológus, aki eredetileg Henry George - jelentős amerikai filozófus, részben szociológus, közgazdász - követője volt. Ez a kör azzal vált ismertté, hogy szociológusként empirikus szegénységvizsgálatot, cigányvizsgálatot végeztek a hatvanas évek végén. Ez egy antimarxista, szövetkezetpárti, szegénypárti társaság - tehát sosem volt marxista. Ebből nőtt ki a Szeta, tehát a szegényeket támogató alap. Ide tartozik Solt Ottília, Havas Gábor, Lengyel Gabriella és Demszky Gábor is. A két kör a hetvenes évek végén kapcsolódott össze, addig gyanakodtak egymásra. Az egyik túl marxista és elméleti volt a másik szemében, a másik teoretikusan képzetlen és túl gyakorlatias a lukácsisták ízlése szerint. Ez a két nagy kör egyesült a Beszélő Körben. Ezekhez csapódott egy csomó értelmiségi csoport. Az egyik ilyen volt a Mérei-iskola. Mérei Ferenc pszichológus 1956-os volt, és a pszichológusok egész nagy köre esküdött föl Mérei tanaira, ők majdnem mind ellenzékiekké váltak. Egy másik csoport a társadalomtörténeti iskola: a történészek új generációja, főleg gazdaságtörténészek - akkor a legismertebb: Benda Gyula -, tehát akik ma a Hajnal István Körben tevékenykednek. De az ellenzékhez kötődtek Bibó István tanítványai is, illetve olyan írók, mint Eörsi István, Petri György, Kornis Mihály, Konrád György. 

A demokratikus ellenzék akciói során három dolgot talált föl és vitt végig. Az első: lehet, sőt kell ellentársadalmat csinálni. Tehát van egy hatalom, amely fölállítja a maga hierarchikus rendszerét. Ebben a hierarchiában előmeneteled van, világos karrierpályád, ennek van egy erkölcse, az együttműködés erkölcse, van egy szakmai lehetősége, az együttműködés szakmai lehetősége. Ezzel szemben lehetőség van egy ellentársadalomra, ez pedig a szamizdatban való publikálás, a hatalmon kívül élés, tehát annak vállalása, hogy nem fogunk a hatalommal egyezkedni, a hatalom hierarchiájában élni, hanem megteremtjük a magunk erkölcsi és szakmai hierarchiáját. Az ember nemcsak a hatalommal, hanem azon kívül, annak ellenében is értékelhető. Ellenvilágokat építünk, a szabadság kis köreit. Más erkölcsi világ, őszinte és gerinces lehetsz benne. Ezt meg lehet tenni. Ez egy nagyon fontos szempont. Ennek a történelmi hagyományát is szeretném megemlíteni, bár nagyon ismert. 1849 után az egész ellenállás nemcsak passzív rezisztenciaként, hanem ellenvilágként is élt. Az udvaron, a hatalmon kívül is van élet. Nem egyezünk ki. Ez 1919-20 után a Horthy-rendszerben is kialakult, amikor az akkori polgári radikálisok, a jászisták ugyanezt élték át. Másik világban élünk, ez nem a mi világunk. 

A második nagyon fontos gondolat az, hogy autonóm intézményeket kell teremteni. Tehát meg kell teremteni ennek az ellenvilágnak az intézményeit, ilyen maga a szamizdat sajtó, ilyen az ellenkonferenciáknak sora, ilyen a röpülő egyetem. Lehet az egyetemen bent ülni, de mi lenne, ha az egyetemi tudást, amely hamis és hazug, egy másik egyetemen, az ellenzéki repülő egyetemen más tudással, az igaz tudással egészítenénk ki? Járjatok röpülő egyetemre, hallgassátok Kis Jánost vagy Szabó Miklóst! Meghirdették és megszervezték ennek a formáját. 

A harmadik gondolat a korlátozott, körülhatárolt forradalom lehetősége, a reformok radikalitása. A hatalom belement korlátozott reformokba, újításokba, ésszerűsítésekbe. A demokratikus ellenzék e reformokat kívánta radikalizálni, el akart menni a rendszer határáig. De tudnunk kell, hogy a demokratikus ellenzék nem tűzte célul a rendszerváltást - miként egyetlen ellenzéki mozgalom sem. A rendszer radikális reformja, a korlátozott forradalom volt a cél. A gazdasági-politikai válság, a szovjet típusú modell és a kádárista magyar modell egybeeső válságai következtében felértékelődött a demokratikus ellenzék. A második hidegháború idején, 1982-1985 között az ellenzékeket elnyomni, megsemmisíteni igyekvő erőszakos szovjet és a hozzá kapcsolódó lengyel, csehszlovák, magyar, román, keletnémet egyeztetett hatósági magatartás sikertelen volt. A rendszerek válságai nem oldódtak meg. Az ellenzékek egy része kiszorult ugyan, de Magyarországon 1985-től inkább erősödött. 

A demokratikus ellenzék, mindamellett, hogy biztosította a szamizdat túlélését, egy sor fontos lépést tett meg 1984-85-ben: kiegyezett a népiekkel, a népi-nemzeti csapattal és az '56-osokkal, s ami ennél lényegesebb, sikerült egy fiatalabb társadalomtudományi értelmiséget megnyernie magának. Ezáltal sikerrel haladta meg a szűk kis szektajelleget. E folyamat csúcspontja az 1985. júniusi monori találkozó. Ekkor a "népfrontos" fellépés érdekében vállalták, hogy visszavágják a radikálisabb eszméket, kihagyják a találkozóról a radikálisabb underground csoportokat és személyeket. Engedményeket tettek - létszámban és szellemben - a népi-nemzeti csoportnak, hogy eljöjjenek, kompromisszumokat kötöttek a reformértelmiséggel, hogy minél többen szerepeljenek olyanok, akik legalitásban vannak. Mindenekelőtt a puha, köztes közvéleményre szerettek volna hatást gyakorolni, és ezen keresztül arra a homo kadaricusra, aki már érzékelni kezdte, hogy a Kádár-konszolidáció bajban van. 
Azt gondolom, hogy a győzelmük egyben a vereségük is volt. A demokratikus ellenzék kitűnően működtetett kicsiny intézményeket, amelyeket közvetlenül tudott befolyásolni.

Azonban 1986-1987 folyamán megindult a nagyobb ellenzékek önmozgása és önállósulása. Megszűnt a demokratikus ellenzék ellenzéki monopóliuma, túlhatalma. A népi-nemzetiek leváltak, a reformközgazdászok önállósultak, az '56-osok a maguk módján szintén leszakadtak. 1986 végére, 1987 elejére kiderült, hogy az egységes ellenzék nem működtethető úgy, ahogyan gondolták, a demokratikus ellenzék vezető szerepe csökkent, sőt, lassan-lassan elenyészett. Az a program, amit 1987-ben letettek az asztalra, a Társadalmi szerződés, nem tudott a Monoron összeült ellenzék közös programjává, de még a demokratikus ellenzék gyakorlati programjává sem válni. Nemcsak azért, mert illegalitásban állították elő, a többiek háta mögött, és ez szakításhoz vezetett, hanem tartalmilag sem tudta kielégíteni az ellenzéki csoportokat. 
Ettől kezdve következett a hanyatlás. A tematika átkerült a népi-nemzeti oldal javára. A demokratikus ellenzék az új intézmények létrehozását nem vagy kevésbé tudta befolyásolni, és egy év alatt egészen a bukás szélére sodródott. Kifáradás, szellemi és lelki nyomorúság bénította, ami az ellenzéki vezetők Amerikába távozásához is vezetett.

A megkönnyebbülést 1989 tavasza hozta. Ekkor ugyanis beáramlott az üresen hagyott helyre egy új csoport, amelynek azelőtt tulajdonképpen nem sok köze volt a demokratikus ellenzékhez. Két területen is forradalmi változást vittek véghez, amivel az egész demokratikus ellenzéket felforgatták, átalakították. Az egyik terület az alkotmányozás világa. Tölgyessy Péterrel betört egy teljesen új alkotmányozási szisztéma, jogi felfogás. Végre van egy ember a liberálisok oldalán, akinek a fejében van, hogyan kellene kinéznie az átmenet rendszerének, plusz, ami ennél is lényegesebb, végiggondolta egy esetleges rendszerváltás utáni új rendszer alkotmányos elemeit. Ezzel tökéletesen meglepett mindenkit, leginkább saját pártját, az SZDSZ-t. Addig egészen másban gondolkodtak. Jött Tölgyessy, s úgy ahogy volt, kidobta a Társadalmi szerződés konstrukcióját - nagyon helyesen. A Nemzeti Kerekasztalon megfogalmazott alkotmányos rendszerének semmi köze a Társadalmi szerződéshez, Kis Jánoshoz, a demokratikus ellenzék korábbi elmélkedéseihez. 

A másik terület a gazdaság, ahol teljesen liberális irányba mentek el az SZDSZ új emberei. A Kék könyv, a rendszerváltás programja teljesen liberális program. Nyílt piacgazdaságot hirdet, teljesen ellentétes mindazzal, amit a Társadalmi szerződés mondott. A demokratikus ellenzék korábbi vezetői immár futnak a saját mozgalmuk után. Az ellenzéki kerekasztal igazi főszereplője már nem Kis János vagy Solt Ottília, Kőszeg Ferenc vagy Demszky Gábor, hanem mindenekelőtt Tölgyessy Péter. Igazi fordulat: 1989 tavaszától az SZDSZ liberális pártként jelenik meg a színen. Ha kis polgári radikális párt marad, nagy valószínűséggel eltűnik. Erre nem került sor, liberális párt lett, és liberális pártként volt helye a politikai mezőben. Ezt a "négyigenes" népszavazás és az antikommunista, populista kampány révén a nagy párttá válás követte.

A második nagy ellenzék, a népi-nemzeti mozgalom három laza csoportból állt össze. Az egyik a nemzeti parasztpártiak, az '56-os Petőfi pártiak hagyományaiból építkezők, az Illyés tanítványok köre. Ez a Nemzeti Parasztpárt baloldalát kifejező csoport, amelynek a témái is Illyéstől örököltek: pusztuló magyarság, fogyó népesség, öngyilkosság, alkoholizmus és a határon kívül maradt magyarok sorsa. A másik a Németh László-iskola, ennek témái: a minőség forradalma, a magyar - harmadik - út, a belső gyarmatosítás. Ez az Ady Endre-Szabó Dezső-Németh László-féle publicisztikai hagyomány, a Németh László-i harmadikutasság - a sem kommunizmus, sem nácizmus, sem kollektivizmus, sem kapitalizmus - politikáját hirdette (antiliberális, piacellenes, arisztokráciaellenes, antiszemita, paraszti, közép-európai, nemzeti, népi - néha népies/völkisch - magyarság). Máig a legnagyobb hatású a Németh László-féle írásmód, így írt és ír Csurkától Csoóriig és a másodrangú szereplőkig mindenki. Ez a másik nagy csoportosulás, a derékhad. 

A harmadik csoportosulás a népi szocialistáké, akik inkább Erdei Ferenc hívei, gondolkodásukban erőteljes a baloldali, marxista indíttatás. E szárny állandóan összeér a szocialista és kommunista népiekkel, Fehér Lajos híveivel és a pozsgaystákkal. Témáik közt lényegesebb a népi, a jobbágyi düh, indulat, a lázongás az úri Magyarország, a felsők monopóliuma ellen, a beilleszkedés a több száz éves küzdelembe, amely Dózsát, Esze Tamást, '48-at, Nagy Imrét és az új földosztást, a nép fölemelkedését és beleszólását tekintette célnak. Ellene voltak az elitek fejünk fölötti kiegyezésének. Plebejus indulatok jellemezték őket, kuruc gyanakvás a felül lévők őszinteségére. 

A népi-nemzeti ellenzékben nem láttam keresztény középosztálybeli úriembereket vagy kisgazdákat. Itt nem fordultak elő kereszténydemokraták. Itt harangkongatás nem vala. Lehet, hogy titkolták. Nem állítom, hogy az Internacionálé éneklésével kezdődött és végződött minden ülésük, de hogy nem énekeltek zsoltárokat sem, az biztos. Igen harcosan, gőgösen kurucok, függetlenségiek, antiklerikálisok voltak (ez a népi-nemzeti kör elég erős protestáns szellemű volt), tehát sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy a labancokkal, a '67-esekkel, a katolikus egyházzal szemben engedékenyek lettek volna. A Habsburg, a katolikus, az arisztokrata egyenértékű volt a liberális zsidóval és így a történelmi végzet szereplőivel. "Ezek tettek minket tönkre, ki egyik alkalommal, ki másik alkalommal, attól függ, hogy melyik, néha együtt." 

A népiek tulajdonképpen nem tudnak egy zászlóbontó pillanatot mondani. A népi-nemzeti ellenzék egészen 1987-ig tagadta önnön ellenzékiségét, magát mindig a hatalom és az ellenzék között határozta meg. A hatalom azonban ellenzéknek tekintette, s a nyolcvanas években az ellenzéki-ellenséges csoportok között sorolta fel. Mivel nem akart illegálisan, s nem tudott legálisan intézményesedni, ez sokkal inkább baráti körök, szövetségek, csoportok hálózata - együtt ülünk a kocsmában, együtt megyünk el egy petícióval a hatalomhoz, együtt kuruckodunk -, mintsem ellenzéki, szervezett mozgalom. Ilyen értelemben e kör - nyugodtan mondhatjuk - már 1956 novemberében is megvolt, de szervezetileg a nyolcvanas években sem. Az 1977-es első Charta-aláírásról még lebeszélték őket - egyébként éppen Illyés Gyula. Csak Csoóri Sándor írta alá. De 1979-ben, a második Charta-aláíráskor már többen aláírták a népiek közül is az ívet. 1979-ben következett be az első szakító jellegű föllépés is, amikor a népi tábor nyílt levelet intézett - mint később kiderült, nem akarták, hogy nyílt legyen, de végül is nyilvánosságra került - a Politikai Bizottsághoz és Kádár Jánoshoz, hogy engedélyezze a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozását a határon túli magyarok anyagi támogatására és egy folyóirat, a Hitel kiadását. Ebből egy 1985-ig tartó huzavona kerekedett. Aczél György és Pozsgay Imre mindkét dolgot többszörösen megígérte nekik, ám nem sikerült kijárniuk - ez volt az egyik legfontosabb sérelme a népi tábornak. 

Mindeddig igyekeztek együttműködni, legális eszközöket használni. Amikor kiderült, hogy a politikai vezetés hajthatatlan, akkor kezdődött a kapcsolat szorosabbra fűzése az illegális ellenzéki csoportokkal, az ellenzéki tevékenység erősödése. A népi-nemzeti csoport radikalizálódását fokozta, hogy a nyolcvanas évek elején folyamatosan durva atrocitások érték az erdélyi magyarokat. Ez a Ceausescu-korszak egyik legrémesebb időszaka. A legdurvább nacionalista diktatúra telepedett a romániai magyarokra. 1982 végén lesújtottak az erdélyi Ellenpontok című szamizdat kiadvány szerzőire, szerkesztőire, a titkosrendőrség elhurcolta és durván bántalmazta őket. Ugyanebben az időszakban, a nyolcvanas évek elején a legvadabb erőszakot alkalmazták Csehszlovákiában is a magyarok ellen. Ez volt a Duray-ügy, 1982-83-ban, amikor Duray Miklóst letartóztatták egy kisebbségi jogvédő könyvéért. Könyörtelen fellépés alakult ki a magyarok ellen, mintha újra létrejött volna egy kisantant együttműködés a csehek és a románok között az ottani magyarokkal szemben. Ezt a magyar társadalom jelentős része - ezen belül ez a népi félellenzék, ellenzék - sérelemként élte át, szemére vetve a hatalomnak, hogy cserben hagyták az ottani magyarokat. Bírálták a Kádár-rendszert, hogy képtelen befolyást gyakorolni ezekre a rendszerekre, hogy tartja magát a belügyekbe való be nem avatkozás elvéhez. A Kádár-rendszer tényleg képtelen volt befolyásolni a román és a csehszlovák rendszereket, de nehéz is megmondani, hogy volt-e lehetőség hatásos föllépésre. Aligha gyakorolhattak hatást Ceausescura, aki az erdélyi magyarokat éppenséggel magyar ügynököknek tartotta, s a román társadalom nacionalista érzelmeit ezen az alapon igyekezett felcsiholni. Kétségtelen, hogy nem is próbálták meg kellő mértékben, és itt elég csúnya dolgok történtek külpolitikailag és belpolitikailag egyaránt. A Kádár-rendszer a régi módon, az összekacsintás módszerével próbálkozott - "mi is tudjuk, ti is tudjátok, hogy kik ezek, ne egymásra legyünk dühösek, hanem hallgatólagosan rájuk" -, de már nem vált be.

A határon túli események és a kádári hatalom magatartása közel sodorták egymáshoz a két - a népi-nemzeti és a demokratikus - ellenzéki csoportot. A hatalom megosztó politikája átmenetileg csődöt mondott, mert a demokratikus ellenzék tagjai, Kis János, Bence György és társaik igen hangosan elvállalták a nemzeti ügyekben való fölszólalást. Bence György és Benda Gyula voltak a Duray-bizottság legfontosabb kezdeményezői. Ezért is tudott 350 aláírást gyűjteni 1983-ban a Duray-ügyben az ellenzék, s nagy sikert aratni, mert ezt olyan emberek is aláírták, akik korábban soha semmit. 1984-ben a népiek hajlandók voltak tárgyalni egy közös ellenzéki találkozó megszervezéséről.

A népi-nemzeti ellenzék végül 1985-ben elment Monorra, mert a hatalom egyetlen követelésüket sem teljesítette. Ott Csurka István előadása radikálisan fölvetette 1956 kérdését, kimondta, hogy forradalom volt, és hogy az utána következő megtorlásoknak és a Kádár-rendszer egészének köszönhetően alakult ki az a válság, amelybe zuhantunk, s a magyar társadalomnak a Kádár-rendszerben nincs jövője. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a magyarságnak önerőből nincs kiútja a Kádár-rendszerből. Ez egy határozott, nagy beszéd volt, amelyhez többen csatlakoztak. Később Csurkát szilenciumra kényszerítette a hatalom. 1986 végén, 1987 elején, amikor a második monori találkozót készítették elő az ellenzékek, lehetőség nyílt arra, hogy esetleg a népiek továbbra is együttműködjenek a kemény demokratikus ellenzékkel az elnyomó hatalommal szemben. Ma nehéz megmondani, hogy végül is a hatalom enyhülése vagy pedig a Társadalmi szerződés feletti összeveszés okozta-e, mindenesetre a népi-nemzeti ellenzék 1987 júniusában levált az egységes ellenzékről. 

Lakiteleken 1987 októberében öszszehívták a Magyar Demokrata Fórum alapító ülését, ahol 181-en vettek részt. Itt is a számot akarom csak érzékeltetni, hogy 1987-ben hányan voltak. Ezeknek is egy része lakiteleki lakos volt, egyszerű emberek, akik emlékeim szerint nagyon finom pörköltöt hoztak, igaz, a helyi rendőr inkább őket gumibotozta volna meg, mint minket, fővárosi értelmiségieket. 1987 októberétől, Lakitelek után a népi-nemzeti értelmiség átvette az ellenzéki témák fölvetését, s a hatalom veszélyes ellenfelévé vált. Ettől kezdve 1989 őszéig a népiek térfelén volt a labda. Minden témában ők vezettek, nekik voltak eseményeik és intézményeik. Átvették a március tizenötödikéket, és március 15-e, amely addig inkább ellenzéki forradalom és inkább Petőfi volt, átalakult kokárdás szabadságharccá, nemzeti függetlenségi harccá. Ennek következtében sokkal nagyobb lett a felhajtóereje. Egymás után szervezték a találkozókat a Jurta Színházban, ahová már négy-ötszáz ember is befért. A Magyar Demokrata Fórum hónapról hónapra különböző témákban üléseket szervezett. És oda már el mertek menni olyan emberek is előadóként és hallgatóként, akik korábban semmilyen ellenzéki helyre nem mentek el. Nagyon fontos fordulat. 

hatalom, jellemzően, a Demokrata Fórumtól kezdett el félni. Joggal, mert tömegeik csak nekik voltak, igazán csak a Demokrata Fórum tudott mozgósítani. Először csak az értelmiségiek körében. Lényegében kiderült, hogy a vidéki pedagógusok, művelődésiház-vezetők, könyvtárosok mind-mind csak erre a szikrára vártak: hogy végre Dombóváron, Keszthelyen, Kiskunmajsán is jöjjön már valaki, és mondja el, hogy mi lesz, s mi panaszolhassuk el, mi történik velünk. Ez vezetett oda, hogy a Demokrata Fórumnak sikerült a második lakiteleki gyűlésén 1988 októberében magát pártként definiálnia. Ez volt a második párt a Fidesz után. Vitathatatlan, hogy a népi-nemzeti ellenzéknek ez a virágzása összefüggött Pozsgay Imrével, aki a Központi Bizottság tagjaként, a Hazafias Népfront főtitkáraként megjelent és szónokolt Lakiteleken, elhozta Grósz Károly miniszterelnök üdvözletét, és biztosította, hogy a Magyar Nemzet, amely egyik fontos orgánuma volt az átmenetnek, lehozza a lakiteleki nyilatkozatot. Pozsgay népi-nemzeti barátaival közösen ültette az MDF fácskáját, locsolta, permetezte, metszette egészen 1989 őszéig. Ez előnyt biztosított az MDF-nek a többi ellenzéki csoporttal szemben. 1989-ben nem véletlenül az MDF képviselői, Debreczeni József és Raffai Ernő nyerték az időközi választásokat az MSZMP-s, illetve hazafias népfrontos képviselőkkel szemben. 

Amíg az MDF népi-nemzeti csapatai így rohannak fölfelé a hatalomváltás baloldali lépcsőin, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, a jobboldali, konzervatív lépcsőkön elindul a magasba Antall József. Az MDF-ben megjelenik a keresztény középosztály, a kereszténydemokrata és kisgazda gondolkodás. A fordulat három ember fellépésének köszönhető, akik az MDF harmadikutas, parasztpárti arculatát nyugatias, européer, kisgazda-polgári arculattá alakították: Szabad Györgynek, Sólyom Lászlónak, akik kezdettől fogva ott tevékenykedtek, és harmadikként Antal Józsefnek, aki lényegében később kapcsolódott be. Ez a három ember teljesen más felfogást képviselt, mint amit korábban a lakiteleki alapító atyák képviseltek. Teljesen másként gondolkodtak az alkotmányozásról, teljesen másként gondolkodtak arról, hogy merre menjen Magyarország a rendszerváltás után. A Sólyom-Tölgyessy páros együtt dolgozta ki azokat az alkotmányos szabályokat, amelyek alapján a III. Köztársaság működik. Antall József ekkor vált igazán MDF-vezetővé, és ekkor fogalmazta meg a harmadikutas állásponttal szemben, hogy csak két út van: az egyik a hagyományos kádárista szocializmus, amiből nem kérünk, a másik a piaci demokrácia, a németországi típusú, Adenauer és Erhard ihlette szociális piacgazdaság. A szociális piacgazdaság oly messze volt Bíró Zoltántól vagy Csurka Istvántól, mint Makó Jeruzsálemtől. A lakiteleki alapító atyákat kirakták az ajtó elé, igaz, a pártjuk még mindig ott volt, a "borzalmas tagság" még ott ordítozott. 

1989 őszén le is mondott Bíró Zoltán, és Antall Józsefet választották elnökké. Ekkor lett végleges a szakítás nemcsak a népi szocialistákkal, de Pozsgayval és embereivel is. Hiszem és vallom, hogy nem létezett titkos megállapodás Antall és Pozsgay között, hogy együtt fognak kormányozni, hogy megosztják egymás közt a hatalmat, és hogy egy szocialista-MDF-es együttműködés lesz. Antall József a lehetséges legmesszebbmenőkig el akart távolodni a Kádár-rendszertől - annak reformereitől is. Antall azért egyezett ki a kerekasztal-tárgyalásokon, mert reálpolitikailag abban hitt, hogy ez a békés rendszerváltás feltétele. Nem akarta semmivel sem inkább Pozsgay Imrét, Németh Miklóst, Horn Gyulát, mint az SZDSZ vagy a Fidesz, de tartott tőle, hogy ha az ellenzék nem juttat hatalmi kiutat az uralkodó pártnak, akkor az nem lesz hajlandó békésen távozni. Antall részben-egészben átváltoztatta az MDF-et, e baloldali, harmadikutas, nacionalista, Nyugat-ellenes mozgalmat jobboldali, konzervatív, Nyugat-barát párttá igyekezett tenni. Nem sikerült. De ez már másik történet.

A magyar ellenzékek egyik legrégibb csoportja az 1956-os revizionista ellenzék. Az 1953 és 1956 között Nagy Imre mellé állt, majd a forradalomban és a megtorlásokban Nagy Imrével sorsközösséget vállaló korábbi reformkommunistákról van szó. A börtönbüntetések letöltése után a konszolidációs enyhüléssel a volt revizionisták igyekeztek fenntartani 1956 szellemét, a kapcsolatot a társadalom kritikus csoportjaival és az emigrációval. A hetvenes évek második felétől az ellenzéki csoportok közeledni kezdtek az '56-osokhoz, megkezdődött 1956 újraértékelése mind a népi-nemzeti, mind a demokratikus ellenzék körében. Paradox módon, az '56-osok zászlóján egy kívülálló, nem kommunista, de magát Nagy Imre és a forradalom mellett elkötelező értelmiségi, Bibó István neve állt. Bibó személye és eszméi teremtettek kapcsolatot a különböző ellenzékek és félellenzékek között. Bibó vált életének végén, majd halálában az ellenzéki összefogás letéteményesévé. Bibó örökébe lépett Donáth Ferenc 1979-ben, aki 1956 "rehabilitációja" mellett az ellenzékek közötti közvetítésben látta az öregek, az '56-osok legfőbb szerepét. Ennek megfelelően szervezte éveken keresztül a Bibó-emlékkönyvet, s fűzte szorosra a kapcsolatot a demokratikus ellenzék, a népi-nemzeti kör, a reformközgazdászok és az '56-osok között. Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós az 1953 és 1956 közötti eseményekből, 1956-ból és 1968-ból azt a tanulságot vonták le, hogy nincs veszélyesebb, mint az ellenzéki csoportok megosztottsága, egymástól való elszigeteltsége.

Az '56-osok folyamatosan támogatták az aláírás-akciókat, a repülő egyetemet és a szamizdatot, de ezzel egy időben aktívan tárgyaltak a hatalom képviselőivel is. Valójában az ellenzéki amatőrök között kizárólag ők voltak hivatásos politikusok, csak ők értettek a politikai stratégiához és taktikához. Belülről ismerték a szocialista hatalom szerkezetét és természetét, a kádári gondolkodást és a pártmunkások viselkedési módját. Tapasztalataik nélkül minden sokkal nehezebb lett volna ellenzéki oldalon.
Donáth Ferenc javaslatára 1984-től elkezdték szervezni az ellenzékek első közös illegális találkozóját, azzal a céllal, hogy közös Társadalmi Tanácsot állítanak fel. Az 1985-ös monori találkozó nem hozott gyakorlati eredményeket, de lehetővé tette a csoportok összehangolódását, forgatókönyvek végiggondolását. Donáth Ferenc személyes tekintélye és az '56-osok súlya, befolyása nélkül az ellenzékek sohasem ültek volna le egymással. Nem véletlen, hogy elhatározták: 1986 októberében sor kerül egy 1956-tal foglalkozó konferenciára.

Donáth halála, a külső és belső körülmények változása azonban lehetetlenné tette, hogy az 1986-os konferencia Monor magasabb szintű ismétlődése legyen. A hatalom agresszív fellépése és megosztó taktikája távol tartotta a népi-nemzeti ellenzéket a konferenciától. De Vásárhelyi Miklós - aki Donáth Ferenc, az ellenzékek képzeletbeli vezetőjének helyére ült le - 1986 novemberében kezdeményezte a második monori találkozó előkészítését. Az ellenzékek közötti ütközések idején, 1987 őszétől az '56-osok a demokratikus ellenzék mellett foglaltak állást, többségük belépett az 1988-ban alakult Szabad Kezdeményezések Hálózatába, majd az SZDSZ-be. Az '56-os ellenzék utolsó önálló és jelentős szerepét 1988 júniusától 1989 júniusáig játszotta, amikor létrehozták és működtették a Történelmi Igazságtétel Bizottságot. A TIB követelte az 1956 után kivégzettek kihantolását, majd tárgyalni kezdett a hatalommal Nagy Imre és társai újratemetéséről. Az 1989. júniusi újratemetés a magyar rendszerváltás legnagyobb tüntetésévé vált. A nyolcvanas évek befolyásos félellenzéki csoportja a reformközgazdászok, a reformértelmiség. A reformközgazdászok múltja 1953-ra, a Nagy Imre-programra nyúlik vissza.

1957-ben Varga István vezetésével reformbizottságok dolgoztak egy koalíciós kormány gazdaságpolitikáján és az új gazdasági mechanizmus programján. Varga István, Péter György, Nagy Tamás, Bognár József, Kopátsy Sándor és mások munkájából csírázik majd ki 1962 után az a gazdasági reformer munka, amely végül 1968-hoz, a magyar új mechanizmushoz vezet. 1968-ban a reformközgazdászok eljutnak egy magas szintre. Ezt 1974-re lenyomja a visszatérő rendpárti csapat, és Nyers Rezsőt a Közgazdasági Intézetbe száműzik. Egy volt központi bizottsági titkár ült a Közgazdasági Intézet egyik szobájában! Bent ült a közgazdasági szakma közepén, együtt írt Tardos Mártonnal, beszélgetett Donáth Ferenccel, Kornai Jánossal vagy Bauer Tamással. Sokat jelentett, hogy a reformközgazdászoknak volt egy pátriárkája, aki köztük és a Központi Bizottságban is üldögélt.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején beért a szakmába a reformközgazdászok harmadik nemzedéke. Ekkor jutott válságba a magyar modell, eljött a '68-as rendszer felülvizsgálatának is az ideje. A reformközgazdászok a legkülönbözőbb reformjavaslatokat fogalmazták meg ebben az időben, de a hivatalos hatalom többségében elutasította őket. Ennek hatására a radikálisabb részük az ellenzék felé fordult, párbeszédet kezdett az ellenzékkel. A közgazdászok "késve érkeztek", - a Bibó-emlékkönyvben még egyetlen közgazdász sincs -, de gyorsan felzárkóztak. A magyar válság és a lengyel hatás megtette a magáét. 1985-re már külön szekciójuk van Monoron, és előadást tarthatnak a gazdaság helyzetéről. Öt év alatt bekerülnek a vérkeringésbe, álnéven írnak a szamizdatba, kitermelik féllegális tanulmányaikat. 

Két csapat létezett a nyolcvanas évek elejétől 1985-86-ig. Az egyik az önigazgató piacgazdaságban hitt, ami azt jelenti, hogy lehet valamilyen 1956-os vagy a jugoszláv munkástanácsi, illetve a lengyel Szolidaritás módjára munkás önigazgató piacgazdaságot csinálni. Ide tartozott Bauer Tamás és Soós Károly Attila, Szalai Erzsébet és a megfertőzött Kis János (ebben hittem én is, de ez más kérdés). A másik csapat liberális volt kezdettől fogva, holdingokat, részvénytársaságokat, vállalkozást akartak, közéjük tartozott Tardos Márton, Antal László stb. Békés egymás mellett élés volt a két fél között. 1985-ben egyesült a két csoport, mert az egész önigazgatás megholt: utolsó híve, jellemző módon, egy Bokros Lajos nevű közgazdász, aki 1989-ben vetette fel a népi részvény gondolatát. 

A reformközgazdászoknak három állításuk volt. 1. A rendszer csak radikális reformok útján változtatható meg, túlvagyunk 1968-on, ezért nemcsak a szocializmust kell általában megváltoztatni, hanem ezen belül a kádári reformált szocializmust is. 2. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy ez a csapat mondta ki először (1986-87-ben), hogy az egész szovjet típusú rendszer válságba került. Tehát nemcsak velünk, nemcsak a lengyelekkel van baj, hanem úgy, ahogy van, az egész szerkezet romokban hever. Azt senki sem tudta megjósolni, hogy a Szovjetunió meg fog bukni, de kimondtuk, hogy súlyos válságban van. Attól féltünk, hogy az egyetlen, amit kitalálhatnak, hogy lőni kezdenek. Azért volt mindenkire olyan rémes hatással a pekingi diákmegmozdulások véres leverése, mert ott világosan kiderült, hogy belelőhetnek a demokráciát követelőkbe, ezért rendült meg mindenki, amikor Litvániában '89-ben egyszer csak megjelentek a deszantosok, és megöltek embereket. Arra gondoltunk, hogy a magyar vezetés engedékeny, tehetetlen, de a szovjet nem az. Féltünk, hogy Gorbacsov megbukik, s akkor a szovjetek más hangon kezdenek beszélni. 3. Mi, közgazdász tevék, átjutottunk a tű fokán: politikai reformok nélkül a gazdasági nem megy. Tehát hiába teszünk a gazdaságban lépéseket, ha a politikában nem változik semmi. 

A kádári technokrácia és bürokrácia fiatalabb tagjai az összes állítást - lelkesen vagy vonakodva, de - elfogadták, csak nem akarták kimondani. A minisztériumi apparátus tudta, hogy baj van, válság van. Nagyjából sejtették, hogy a szovjetrendszer még nagyobb bajban van, és ezt néhányan, akik egyébként rendszeresen Moszkvában jártak, még jobban is látták, mint mi. Jól tudták, hogy politikai változásokra lenne szükség, csak legfeljebb nem mondták. A radikális reformközgazdászok elmentek Monorra, s figyelmeztették az ellenzéket, hogy a kádári 1985-ös XIII. kongresszus, a hetedik ötéves terv céljai katasztrófába viszik a gazdaságot. 1986-87-ben elkészítették a Fordulat és reform című reformanyagot, majd 1987 őszén kezdeményezték a százak levelét a Grósz-kormány gazdaságpolitikája ellen. A reformközgazdászok később különböző pártokban olvadtak fel, önállóságuk megszűnt a rendszerváltás idejére.

Az utolsó csapat a pártellenzék. Ilyen is létezett, csak persze jóval később indult, mint a többiek. Rajtuk gúnyolódtak, hogy ők a későn ébredő magyarok gyülekezete. A gúny és kacaj nem jogos - nélkülük nem lett volna békés rendszerváltás. A központi és a helyi pártvezetésben mindig voltak olyanok, akik javítani és demokratizálni akartak, akik az emberarcú szocializmusban hittek és reménykedtek. Gorbacsov 1985-ös fellépésétől Moszkva felől melegebb szelek fújtak, s ez megolvasztotta a magyar pártot is. A pártellenzéki szereplők 1985-től fészkelődni kezdtek, Pozsgay Imre az 1985-ös kettős jelölésre lehetőséget adó választások kapcsán fogalmazott először igazán keményen. Ekkor jelentek meg az első "helyi hősök", akik kockázatot vállalva elindultak a helyi pártelvtársak ellenében - a legismertebb közülük Király Zoltán lett. 

1987 közepére fogyott el a türelem: megkezdődött az őrségváltás, Grósz Károly lett a miniszterelnök, s Pozsgay Imre egyértelmű jelet küldött 1987 októberében Lakitelekről. Akárhogy is nézzük, elment egy rendőrök által körülvett ellenzéki gyűlésre - ezzel kilépett a legalitás köréből. Más kérdés, hogy nem lépett át az illegalitásba, de egy köztes területen járt, példát mutatott, hogy ezt meg lehet tenni. Az egyik pártellenzéki, reformszocialista kör a pozsgaystáké. E kör egyik vezető szereplője volt Bihari Mihály, aki 1987-ben megírta a Reform és demokrácia című programot. A másik kör az Új Márciusi Front, amelyet Nyers Rezső kezdeményezett 1987 decemberében. Az öregúr békésen üldögélt egészen 1987-ig. De a gazdasági helyzet - és részben a politikai állapotok változása - miatt 1987 végén javaslatot tett az Új Márciusi Frontra, amelyben együtt ültek pártellenzékiek és ellenzékiek. A harmadik csapatot az MSZMP reformkörei alkották. 1988 júliusában indultak, és különösen hatásosan mozogtak vidéken.

Fölvetették a civilizált, alulról építkező, modern baloldal lehetőségét, nem rajtuk múlt, hogy nem valósult meg. A szerepük nem volt csekély. Egyrészt baloldali hitelességet képviseltek, másrészt lefogták a hatalom kezét. A hatalomnak azt kellett éreznie, hogy úristen, belülről is támadnak. Már nem lehetett biztos, hogy akivel beszél, megbízható, jó elvtárs, vagy ellenkezőleg, ellenzéki kutya, s még csak nem is a mi kutyánk kölyke. 
1989 elején Pozsgay Imre kinyilvánította, hogy 1956 népfölkelés volt. Ezzel a november 4-ére alapozott MSZMP-nek, az ellenforradalomra hivatkozó pártnak, az akasztó és bebörtönző pártnak a gyökerére sújtott. Ha nem Nagy Imre és társai voltak a bűnösök, akkor mi vagyunk azok, akik fölakasztottuk őket. Ezzel a népfölkelés kijelentéssel az egész Kádári MSZMP fáját kivágta. Ettől kezdve vagy őt kellett kizárniuk és fölnégyelniük, vagy be kellett ismerniük saját bűnösségüket. A szellem kiszabadult a palackból. Nem tudok róla, hogy Kelet-Közép-Európában bárhol a rendszerváltás előtt bármelyik pártvezető kinyilatkoztatta volna, hogy pártja, elődei levertek egy népfölkelést, ártatlan embereket akasztottak, börtönöztek be. Egyedül magyar pártvezetők vágták saját pártjuk szemébe: mit tettetek! 

A pártellenzék tragédiája, hogy nem sikerült semmiféle együttműködést kialakítania, se a "tábornoki mozgalmak" - a pozsgaysták és nyersisták - között, se a "tábornoki mozgalmak" és az "ifjú tisztek mozgalma" - reformkörösök - között. Ennek következtében a demokratikus szocializmus, a reformszocializmus és a szociáldemokratizmus mozgalmai kölcsönös árulásokban, cserbenhagyásokban magukra maradtak és felőrlődtek.

Mekkora szerepet játszott az ellenzék a rendszerváltásban? A rendszerváltás mindenekelőtt külső körülmények hatására következett be. Ha a Szovjetunióban nem következik be mindaz, ami bekövetkezett, nem jön Gorbacsov, hogy tönkretegye a saját lehetőségeit, s ha a Nyugat nem él az ügyes csavargatások és facsargatások eszközeivel, akkor máig a szovjet birodalom kültartományában ülünk. De Gorbacsov demokratikus idiotizmusa, naiv idealizmusa utat engedett nekünk. Ha ő nem vonul ki, nem adja föl a szovjet külső zónát a belső birodalom továbbélése kedvéért, akkor gyerekeink most is a kötelező orosz nyelvet tanulnák. Ha találtak volna egy olyan vezetőt, mint Teng Hsziao-ping, s ha a szovjet polgár nem lett volna megfertőzve fogyasztói vágyakkal, akkor bizony körülbelül az következett volna be, ami 1989-ben Kínában. 

Azt gondolom, hogy a külső tényezők jobban meghatároztak minket, de azért azt sem állítanám, hogy az ellenzéknek nem volt szerepe. Szabad gondolkodásra, másféle értelmiségi magatartásra figyelmeztetett. Bár meg lehetne tenni ezt ma is! Nagyon fontos: emelt fő, hierarchiaellenesség, autonóm viselkedés. Inkább a viselkedés, mint az eszmék hatottak. Az ellenzék nevelte a hatalmat, hogy el kell viselnie dolgokat. A politika egy civilizálódási folyamat. A hatalom, amely korábban tényleg gyilkos ösztönöket hordozott, részben az ellenzéke miatt vált olyanná, amilyenné. Sokszor hallottam a hatalmasok oldaláról, hogy ők maguktól civilizálódtak. Ez nem igaz, ők nem maguktól okosodtak, nem maguktól váltak kultúremberekké. Természetesen, civilizálta a kényszer, amelyet a külföld nagyon erősen gyakorolt. De a belső kényszer is, hogy olyan emberekkel ültek szemben, akik késsel és villával ettek. Így nagyon nehéz lett volna rávetni magukat a húsra, és puszta kézzel zabálni. Enni a hatalmat, falni az önkényt, vedelni a terrort. 

Rákényszerültek, hogy egyenrangú emberekkel beszéljenek. Ezt nem volt könnyű. Képzeljük magunk elé, hogy egy központi bizottsági titkár fölhív embereket, hogy szeretne velük beszélni. Mindenki rohanna, hiszen élet és halál urai, és akkor ellenzékiek azt üzenik, hogy nem. Megtagadják, hogy találkozzanak Aczél Györggyel. Ez Aczélt civilizálta. Hirtelen el kellett gondolkoznia azon, hogy ezzel a Pista bátyám, Józsikám módszerrel működik-e a rendszer. Mert Illyés Gyulával mindig találkozott. Mi az oka, hogy ez a nyikhaj nem áll szóba velem? Pozsgay nem volt hajlandó az ellenzékkel nyíltan leülni, és ezt rajtam keresztül üzente nekik, de hozzátette, hogy szeretne négyszemközt Kis Jánossal beszélni. 1988 augusztusát írtuk, Pozsgay Imre államminiszter és a Politikai Bizottság tagja volt. Előre megmondtam neki, nem fog veled leülni. Nem is ült le. Pozsgay arcára kiült: hiszen ez lehetetlen, mindenki velem akar beszélni. Mindenkik és senkik igen, valakik nem. Így lehet, így kell tanítani hatalmakat és hatalmasokat. 

Persze, a másik oldalon az ellenzéket is tanították viselkedni, radikalizmusát végiggondolni. Ez gyakorlatias hatalom volt, tehát körülbelül azt kérdezte: na és mit mondasz az adókról? Mire a szegény ellenzéki: az adókról most nem tudnék semmit mondani, de a teljes függetlenséget szeretném kivívni. A nyolcvanas évek végére azért lettek az ellenzék vezetői is gyakorlatias emberek, mint Tölgyessy. Amikor Tölgyessyvel szemben ülve Kulcsár Kálmán elkezdte az alkotmányt elemezni, akkor pechjére Tölgyessy jobban tudta. Tehát tudott vele egyenrangúan vitatkozni. Ettől volt a mi rendszerváltásunk kicsit jobb az elején, mert ez az összecsiszolódás végbement. 
Emlékezzenek tisztelettel ezekre az ellenzékiekre, akik becsületesen tevékenykedtek. Emlékezzenek, mert lassan maguk se emlékeznek magukra. "Az ellenzéki eszmék vállalása és az emberi méltóság megőrzése, a politikai és gazdasági nyomás kényszere alatt is, mindmáig az intellektuális integritás, a diktatúrával szembeni békés ellenállás és lelki bátorság fényes példájául szolgálhatnak. Mint közép-európai értelmiségiek - akár tudtak róla, akár nem -, ők voltak a közösség önként vállalt oltalmazói, és küldetést teljesítettek a kulturális felvilágosodás, a társadalmi emancipáció és a nemzeti függetlenség eléréséért. Nélkülük Magyarországon ma nem lenne demokrácia" - írja Tőkés Rudolf. 

Volt egyszer egy ellenzék? Ellenzékek voltak - példát adtak.


Szerző: Lengyel László


Forrás: Múlt-kor/ Rubicon 1994/5-6