Payday Loans

Keresés

Egy cseh értelmiségi pálya és hitvallás PDF Nyomtatás E-mail

SNEÉ PÉTER
A szerzõ és szerepe


Ludvík Vaculík: Cseh álmoskönyv.
Fordította Körtvélyessy Klára.
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998


A Kalligram Könyvkiadó míves új sorozatának egyik büszkesége Ludvík Vaculík kulcsregénye. Az író nem szorul bemutatásra, már 1968 nyarán megismerkedhettünk nevével, és jobbára csak azzal. Politikai kiáltványa, a 2000 szó (melyet a Literární listy szerkesztõje állítólag néhány óra leforgása alatt készített barátainak unszolására) csupán két évtizeddel késõbb jelenik meg magyarul is az Áramlat Független Kiadó gondozásában. Akkortájt sûrûn emlegetik, és meglehetõsen hízelgõ összevetésekben. Akárcsak a frank forradalmat elõkészítõ szellemi nagyságokat, a társadalom kovászaként szidják avagy dicsérik. Hol a nép hangjának megszólaltatója, hol felbujtó egy bûnös imperialista összeesküvésben. Fölösleges szószaporítás volna indokolni, miért nem találkozhattunk mûveivel harminc esztendõn át. Jóllehet a konstruált perekbõl kimarad, az elsõ nyilvánosság mélyen hallgat irodalmi tevékenységérõl. Pedig korántsem hagy fel a munkával. Helyének és lehetséges szerepeinek tisztázását követõen 1972-ben megalapítja az elsõ szamizdat kiadók egyikét, a Petlicé t, és az a korszak legjelentõsebb ellenzéki orgánumává válik. Aktivitásával magára vonja a belügyi szervek haragját, szoros megfigyelés alatt tartják, gyakorta zaklatják.

Jellegzetesen kelet-európai szituáció. Noha szabadlábon marad, szüntelen éreztetik vele, hogy bármikor a rács mögé dughatják. Hivatását nem gyakorolhatja, legálisan semmiféle kenyérkeresethez nem jut. Láthatatlan falak veszik körül, mintha egy magánzárka lakója lenne Prága szívében. Aki szóba ereszkedik vele, feketelistára kerül. Megbélyegzetten tengõdik, jobbára csak sorstársaival érintkezhet. Egzisztenciája bizonytalan, szeretteit komoly hátrányok érik, minden arra ösztökélné tehát, hogy a menekülést válassza, és számos barátja példáját követve elhagyja szülõhazáját.

Távozása korántsem lenne ellenére a hatalom bitorlóinak, hiszen addig veszélyes csak, ameddig odahaza van. De egy nevével forradalmi változásokat szimbolizáló író vajon megválhat-e közönségétõl, melynek sorsában eddig osztozott, s elhagyhatja-e ama nyelvi közeget, ami élteti? A keleti szomszédoknál szelídebb feltételek közepette, valamelyest a lengyel kezdeményezések hatására, és messze megelõzve a nehezen éledõ magyar ellenzék próbálkozásait vállalja a hatalommal vívott macska-egér harcot. Fegyvere az irodalmi nyilvánosság. Könyveket, tanulmányokat ad ki kevés példányban, gépírásos sokszorosítással. Ennyi is elegendõ persze a szó hatalmi monopóliumának megtöréséhez. Félnek tõle és szívesen elszigetelnék még ama szûk értelmiségi körön belül is, ahová zárták. Pénz nélkül, kiadói eszközöktõl megfosztottan leleményes szellemi kisiparosként dolgozik. Az eszét használja, titokban ügyes profikat foglalkoztat, és a kész mûveket kopott aktatáskájában maga szállítja, teríti, akárcsak a mi boldogult Demokratá nk szerkesztõje és kiadója, Nagy Jenõ. Néhányat illegális csatornákon keresztül külföldre juttat (ahol a magyar emigrációnknál sokkalta agilisabb barátai jókora publikációs, illetve terjesztõi hálózatot mûködtetnek), s ekként állítja helyre az irodalmi élet vérkeringését. Közben nõ valamelyest a föld alá kényszerített szerzõk nemzetközi reputációja is, mivel a kijátszott tilalom csillámpora szikrázik fel alkotásaikon. Bár a nehezen szerzett hírnév senkit nem óvhat meg a tragédiától (Jan Patoèka filozófust például annyira megviseli egy hosszan tartó rendõrségi kihallgatás, hogy belehal), némi védelmet mégis kínál a napi atrocitásokkal szemben. Ludvík Vaculík tevékenykedése szoros és átvitt értelmében egyaránt létfontosságú. Mégsem becsülik, sõt - amint ez gyakran tapasztalható - igyekvését megszokják, elvárják, majd gáncsolják is. Apránként, észrevétlenül szorítanák ki írói szerepkörébõl. Érzékeli a veszélyt, s merész lépésre szánja el magát: megtöri az állandósult veszélyhelyzet parancsolta tabut, és nem hallgat tovább. Realista prózában örökíti meg szûkebb környezete mindennapjait. Mintegy kifecsegi az illegalitásba kényszerültek titoktalan titkát, és megakadályozza, hogy majdan heroikus mesét költsenek tetteikrõl. Távlatosan gondolkodva súlyosan vét pillanatnyi érdekei ellen, de kényelmetlen helyzetbe sodorja ellenfeleit is, akik éppen azt hitetnék el a világgal, hogy nincs belsõ ellenzékük és értelmetlen az elnyomás kérdésének firtatása. Sõt a köz elégedett, mi több, példásan összhangzó politikai akarattal õket támogatja.

Naplóformát választ a szerzõ, ami sokszorosan és jelzetten reflektív, kiválóan alkalmas tehát az ugyancsak bonyolult kapcsolatok, sokrétû viszonyok ábrázolására. Írói nyersanyaga valószínûleg egy napról napra vezetett feljegyzéssorozat, melyet erõsen megrostál, utólag formál, alakít. Bármennyire fikcionalizálja is azonban írói munkálkodása során, nem óvhatja meg az erkölcsi kifogásoktól. Már a naplókészítés puszta ötletétõl borsódzik kortár-
sainak háta. Jóllehet nemegyszer utal rá, kéziratlapjait milyen gondosan elrejti, mégsem lehet biztos abban, nem lelik-e meg egy házkutatás során. Amikor - lehallgatóberendezéseket feltételezve - lakásukon is csak írásban mernek egymással értekezni, efféle személyes adatokban bõvelkedõ, kényelmetlen érzelmi viszonyokat rögzítõ feljegyzés ugyancsak ártalmas lehet. Szabad-e vállalnia ekkora kockázatot a hitelességért cserébe, és ha igen, vajon másokkal is megfizettethetõ az ára? Olyan kérdések ezek, melyekkel a "szocialista tábor" valamennyi nációjának értelmisége szembesülni kényszerül. Csak kevesen elég merészek ahhoz, hogy kövessék Weöres Sándor 1956-os Ars Poeticá jának ajánlatát. Hasonló helyzetben vészbíróságot alakítanak Fodor András barátai, és a cseh író kortársai sem érik be hanyag legyintéssel. Noha keményebb fából faragták õket magyar kollégáiknál, féltükben és hiúságukban ugyancsak kikelnek ilyesféle rágalmak ellen. Ám ezzel sem akadályozhatják meg, hogy a szerzõ bevégezze munkáját. És kiadását sem bízza kései utókorra, esztendõvel a történet lezárta után megjelenteti a Petlicénél, hogy késõbb a torontói Sixty-Eight Publishers (Josef Škvorecký emigráns kiadója) utánnyomja majd és terjessze világszerte.

Eddig észrevétlen rokonszenvezõk és hivatali ajtók mögül kukucskáló ellenfelek lépnek a nyilvánosság elé hirtelen, a társadalom eleven lelkiismeretének kényelmetlen szerepébe szorult hõsökrõl pedig sorra kiderül, hús-vér emberek maguk is. Hibákkal, gyöngeséggel vertek, üldözési mániától szenvednek (miközben üldözik õket) és szoronganak. Pontatlanok, feledékenyek, nem tartják be ígéreteiket. Füllentenek, szeretnek kérkedni, ostobán pöffeszkednek, s nemcsak egymást és a hatalmat, esetenként közönségüket is megtévesztenék (mivel ez a dolguk). Nagyravágyóak, tudatlanok, olykor ügyetlenek. Fontoskodnak, mogorvák és rosszmájúak, társaikra ütnek mindenben. Nyoma sincsen bennük az elvárt tulajdonságoknak, közelrõl nem éppen heroikus figurák. Egyszer-egyszer még a gyûlölt és reszketett hivatalosság képviselõi is elviselhetõek. Megértõen villan tekintetük, alkalmanként szégyellik, amit mûvelnek. Ritkán lobbannak indulatra üldözöttjeikkel szemben, s ha gyilkosságra vetemednek, akkor sem személyes késztetésbõl ölnek. Parancsra teszik, gyáván engedelmeskedve. Bár kapcsolatra lépni velük árulás, káromolni is fölösleges õket. Erkölcsileg megvetendõ, amit mûvelnek, de emberek. Mást kíván a (politikai) verdikt? Elõítéleteinkre rácáfol a tapasztalat. Ludvík Vaculík minduntalan panaszkodik, hogy torkig van már az élcsapat legendájával, és nem mentegetné tovább a tohonya többséget sem. Megelégelte a hasadt lelkû polgárok egyezkedését a hatalommal. Hanyatló büszkeségüket miért is õrizgetnék úgy, hogy néhány indulatos, kompromisszumra képtelen figurát tolnak maguk elé, kiknek önpusztító kiállására apellálhatnak majd lelkiismeretük ítélõszékénél. Olykor pedig még irigykednek is botcsinálta hõseikre, fájlalják népszerûségüket.

Hírlelt eszméiktõl csapdába ejtett mûvészek, hatalmuktól megfosztott politikai vezetõk a kiszemelt áldozatok. Önhitük tartja fogva õket, ha nem akarják gyalázatosan elárulni és megcsúfolni, amit azidáig tettek, végleg bú-
csút vehetnek a sikertõl. Holott alkotóként igencsak szomjúhozzák azt. Megroggyant egzisztenciával, személyes biztonságérzet híján, szeretteik veszélyeztetésével és a megfelelõ feltételek nélkül akár hivatásuk gyakorlásáról is lemondhatnak. Hasztalan keresnek egérutat, kibúvót nem kínál az emigráció sem. Akár lételemükrõl, a társadalomról, akár mûködési feltételükrõl, a tisztességrõl mondanak le, értelmiségi létük oda. Az 1968 után menesztett cseh funkcionáriusok sincsenek kedvezõbb helyzetben, peremre szorulnak és stigmatizálódnak. Kilátástalan sötétben kell helytállnia, ki makacsul szembeszegül az idegen megszállókra támaszkodó, és rendíthetetlennek tûnõ zsarnoki rendszerrel, ahol Hajnóczy szavaival: "sötét volt, mint egy fasírtban". Vajmi nehéz tárgyszerû, hiteles leírással szolgálnia ott, kivált akkor, ha modelljei maguk is berzenkednek a szerepléstõl. Ludvík Vaculík megkísérli a lehetetlent, joggal véli ugyanis, a legfontosabb teendõje az, és nem a társadalom közvetlen erkölcsi-politikai képviselete, illetve az irodalmi élet mûködtetése. Ezeket sem hanyagolja el, de - megjegyzéseibõl kiolvashatóan - járulékos "szakszervezeti" feladatok gyanánt foglalkozik velük, kedveszegetten. Rühelli a kicsikart áldozatot, csupasz és bárki által bemutatható hõsi gesztusok helyett az egyedül sajátját választja: ír. Kelet-európai sorstársaival szemben nem keres elegáns kibúvót a feladat alól. Eszébe sincsen mesének, kosztümös történelmi regénynek álcázni korrajzát, nem burkolja mondandóját a mellékbeszédek rétegjeinek tucatjaiba, fütyül a csoportérdekekre és egyéni érzékenységekre. Kegyetlenül szókimondó, legélesebben persze magáról vall, mivel vigyáz rá, nehogy másra háruljon a terhek java.

Készülõ mûvének várható megítélése felõl nem táplál illúziókat. Tudja, miféle következménnyel járhat egy efféle vallomás, és az elsõ kéziratoldalak láttán elhangzó baráti vélekedések igazolják feltételezéseit. Noha kétely marja, mégsem adja fel. Bár sejtelme sincs szerzõtársai, a párkák szándékáról, folytatja munkáját és éberen fürkészi az eseményeket, vajon mivel zárul majd krónikája. Az önmagát alakító szöveg posztmodern kánonja itt még eredeti helyén és szerepében tetszeleg, követése nem érzik ostoba kényszernek. Jogosan emelkedik beszédtémává az alkotás célja, módja és folyamata, mivel valóságos tétje van az önreflexiónak. Kényszerítõ okok folytán (írói tisztességbõl, valamint számot vetve a modelleket érhetõ esetleges hátrányokkal) vonatkozó sorait rendre megmutatja a lefestetteknek, és reagálásukat aggályosan jegyzi. Valamennyiüket bevonja tehát az alkotás folyamatába, ami ésszerû következménye a választott naplóformának. Ez utóbbi hagyományosan tág teret nyit az elbeszélõhöz fûzõdõ viszonyok gazdag megjelenítése elõtt. Az efféle énközpontú próza korántsem szükségszerûen regény, még ha annak tekintik is gyakorta. Könnyen az intimitások körében ragad, és pillanatnyi érdekességû sajtóközlemények közé sodorhatja a Nagy Leleplezés vágyának publicisztikus hevülete (Zdenìk Mlynáø egyébként rendkívül tanulságos történeti esszéje, A Kreml felõl jõ a fagy [nálunk AB Független Kiadó 1987], így válik harcos politikai pamfletté). Oldottságot, kötetlenséget sugallanak a naponta ismétlõdõ feljegyzések, mintha érzelmi szeszélyek, hirtelen fellobbanó, majd nyomtalanul elenyészõ indulatok szülnék a mûvet, s a fegyelmezõ értelem bölcs megfontolásaira kevesebb szükség volna, holott itt sem kevésbé mérlegelendõek szavaink. Sõt nélkülözhetetlen szigorú kontrolljuk, mivel egyedül az óvhat ficamoktól és félresiklásoktól, melyek ugyancsak fenyegetik egy napló feljegyzéseit. Túlzott megmunkáltságuk sem válik javukra, mind nagyszerkezetük, mind az elbeszélés ritmusa megsínyli, ha nyomtalanul elillan a legfõbb vonzerõ: a spontaneitás. Ludvík Vaculík ügyel a töredékesség látszatára, nemcsak szerkesztõi, dramaturgiai eszközökkel tagolja szövegét, a szólás világát is megkettõzi, amikor címszerepet játszat a tudatalattival. Cseh álmoskönyv ének kemény, torokszorító dokumentációján puhítana vele. Az álom mint a megoldhatatlan dilemmákra adott, eredendõen õszinte, mani-
pulálatlan válasz azonban túlságosan kínálkozó írói módszer ahhoz, hogy alkalmazása ne tûnjék sablonosnak. A tapasztalati világ nyomasztó szürkéjében persze kedves színfolt egy-egy tarka vágykép. Kínzó félelmekrõl, lappangó késztetésekrõl árulkodik, miközben riasztó dübörgésével vagy édes csengettyûszavával megtöri a süketítõ egyhangúságot. Korántsem meglepõ tehát, hogy újabb idõkben se szeri, se száma a pokolbéli látomásoknak, melyek tömegesen lepik el a folyóiratok lapjait, s gyakran öltenek irodalom alatti mûformákat is. Némi rutin birtokában és a hozzáférhetõ tudományos gyûjtemények motívumainak felhasználásával tucatszám generálhatunk reaktív álmokat. Amióta minden elképzelhetõnél nagyobb gonoszságokat látunk ébren, hajdani dermesztõ hatásuk oda, kulturális és társadalmi hátterük ismeretének hiányában pedig nehezen, vagy sehogyan sem értelmezhetõek a maguk teljes mivoltában. Hiába tudunk például a híd gazdag szimbólumvilágáról, ha Prágától távol nem is sejtjük, milyen képzettársításokat ébreszt a csehekben egy Károly hídi séta víziója.

A mûbe foglalt élet alakjainak heves tiltakozása válaszút elé állítja a szerzõt. Döntenie kell: nyomásuknak engedve cenzúrázza-e saját szövegét? Intim kapcsolatai, a személyiségjogok tisztelete és korábbi ígéretei erre késztetnék. Igazságérzete, valóságról alkotott szubjektív képének védelme, és a mûvészi szabadság - felettébb aktuális - tisztelete viszont ellene szól a változtatásnak. Könyve záró harmadának sarkalatos kérdései így alkotástechnikaiak és erkölcsiek. Minél mélyebben átéltek, annál álságosabban tündökölnek, hitelesítõ fogásként pedig ördögien hasznosak. Semmi okunk kételkedni persze dilemmáinak õszinteségében, és akármennyire erõszakoltnak hasson is, vélhetõen a probléma egyetlen lehetséges megoldását választja, amikor engedelmesen törli ugyan az inkriminált megjegyzések ama verzióját, melyet a véleményezõ kifogásol, rövid összegzés formájában azonban mégis visszaemeli õket. Az eredeti fogalmazványtól elütõ, illetve külön jelzéssel ellátott azonos tartalmú szövegrésszel pótolja a hiányzókat, mintha kritikusai a mondottak formáján akadtak volna fenn, és nem az állításain. Írói eljárása támadhatatlan, elvégre nem tehet arról, ha az érintettek nem esztétikai kategóriákat használnak az elibük tárt írásmû megítélésekor, és privát szférájuk sérelmét olvassák ki mindenünnen.

Századunk második felében gyakori jelenség az efféle. Korábban az irodalom világot költõ külsõ, valamint belsõ valószínûsítõ törekvései dacára képzelt alakok kitalált szituációban igyekezett megjeleníteni a szerzõi tapasztalatokat, elgondolásokat (jókora botrányt okozva nem egy kulcsregénnyel), a kortárs széppróza viszont fél évszázada megvált a képzelettõl, és törekvései mindinkább a szerzõi élmények rögzítésére korlátozódnak. Mintha a fantázia eleve hiteltelenítené mondandóját, és a mese - mégoly ványadt - aranyszála is bántón csillanna elõ a valóság szövetébõl. A társadalomtudományok felvirágzásával szigorodnak az ábrázolás követelményei, többé nem elegendõ néhány találó vonás, lényeglátó megjegyzés. Világunk leírása terjedelmes ismeretanyagot követel, és ez nem helyettesíthetõ holmi beleérzõ, illetve átélõ képességgel. Aprólékos munka nyomán különben is nehezen bontakoznék ki sodró látomás, a szavak sem szárnyalnának oly könnyedén. Megkövetelt hitelesítõ elemeinek további gyarapodása viszont lassanként szétfeszítené a regény nagyvonalúan meghúzott, tágas kereteit is. Mentésének egyik útja-módja személyesebbé tétele, elvégre miben lehetünk jártasabbak saját históriánknál és környezetünknél? A mûvész életformája önállósult, sajátos jelentésre tett szert: mintha eleve értéket teremtene attól, hogy ezzel vagy azzal tölti óráit, és többet követelhetne a társadalomtól. Ízig-vérig demokratára valló elgondolás ez: mindannyian élünk, ezért valamennyiünkbõl lehet író. Senki nem zárható ki a körbõl, talán mindõnk erejébõl telik egy regényes vallomásra. Ráadásul kellõ olvasói érdeklõdést biztosít, elvégre saját lehetõségeinket igazoljuk, ha lelkesen fogadjuk mások opusát. E merõben formális (ám annál divatosabb) feltételezés tartalommal telítõdik, mihelyst valóságos alkotás szegmensévé válik. A siker - elméletileg - csupán a közismertség függvénye. Amennyiben elõzetes népszerûségre teszünk szert (fölgyújtunk egy templomot vagy gyakorta látnak bennünket talk-show-kban), mûvünk kelendõ lehet. A privilegizált helyzetére hivatásszerûen készülõ mûvész pedig nemcsak szorgalmasan dolgozik, hanem a kor nyújtotta figyelemkeltési lehetõségeket is keresi. Megállapodott társadalmakban kalandor vagy beteg, éles történelmi szituációkban pedig kényszerûen azzal él, mit sorsa mért reá.

Ludvík Vaculík nem panaszkodhat a lépteit igazító égiek ostoba közönyére. Úgy érzi, túlságosan érdeklõdésük homlokterébe került már, többet és mást várnak tõle, mint amire képes. Ám elegendõ a kurázsija ahhoz, hogy szakítson szûkebb és tágabb környezetének diktátumával, s megtérjen igazi feladatához. Egyéni választásával visszás helyzetbe sodorja a körülötte élõket, akik eztán vagy megtagadják viselt szerepüket, vagy nyilvánosan elhatárolódnak tõle. Demokráciában üdvözlendõ is az efféle kezdeményezés, zsarnoki viszonyok közepette azonban tûrhetetlen kényszer. A világ hiteles ábrázolásával vajon mekkora terhet róhat az író szeretteire, barátaira, ismerõseire? Hol a határ, melyet illik tiszteletben tartania még akkor is, ha csorbul miatta a bemutatás tökélye? A mûvészi megörökítés rangja és nyilvánossága kárpótolhat-e bárkit is magánszférájának sérelméért? Szabadsághoz és nyugalomhoz fûzõdõ jogaink veszélyeztetése esetén különösképpen nehéz megadni e kérdésekre a helyes választ. Ludvík Vaculík gondosan vigyáz, nehogy ötletekkel szolgáljon a rendõri szerveknek, az alapvetõ konspirációs szabályok ismertetésével pedig óvatosságra inti korabeli olvasóját. Ne fecsegjen lehallgatható telefonba, és odahaza is kerülje a szóbeli értekezést. Gyakorta említ megnevezni nem kívántakat monogrammal, vagy egyszerû betûjellel, fedett személyek esetén az sem ritka, hogy látszólag hanyagul, olvasóinak nem csekély fejtörést okozva cserélget keresztneveket. Noha a legkevésbé sem válnak alkotásának javára az efféle rideg, mûvészietlen eszközök, az adott vi-
szonyok közepette okos óvatosságról tanúskodnak. De könyvének hõseit, a szûkebb környezetében élõ, névvel jelölt ismerõseit mégsem fikcionalizálhatja teljesesen! Egyes vonásaikat ugyan kiemelheti, esetleg másokkal pótolhatja, ám aligha gyúrhatja õket mesealakokká anélkül, hogy ne torzítana helyzetrajzán és állapotábráján. Az irodalmi jellemzés követelte minõsítések nehezen egyeztethetõek a köznapi érintkezés követelményeivel, és óhatatlanul feszültséget gerjesztenek ott és akkor, ahol és amikor az elbeszélõ közvetlen személyes kontaktusba lép figuráival. Hogy igazak-e vagy sem állításai, az mindegy, amikor kontextusuk sérelmes emlegetettjei számára. Ám a tanúságtételek javához hasonlóan a Cseh álmoskönyv sem lett botránykõvé, éppen ellenkezõleg, kegyetlen szókimondása miatt azon kevés munkák egyike, melyek híven idézik egy kivételes idõszak utólag elképzelhetetlen légkörét.

Ludvík Vaculík naplóforma mûve lényegesen gazdagabb a napi események krónikájánál. Megrajzolja a cseh társadalom portréját tíz esztendõvel 1968 után, bemutatja a represszióktól és tehetetlenségérzettõl gyötrött értelmiség vergõdését, a Charta '77-et aláíró, s ezért üldözött, gettóba terelt, nemegyszer bebörtönzött ellenzékiek kálváriáját. A különféle politikai és szociális rétegek ábrázolásán túl ügyel a kapcsolatok finomszerkezetére is, aprólékosan kimunkálja a házasság, a család, a szeretõi és baráti viszonyokat. Kényszertársulások jellegzetes példáival szolgál (lásd a bérlõket vagy a légpuskával lövöldözõ szomszédságot), sõt - ha méltatlankodva is, de - kitér a harci érintkezés nem egy esetére, jelesül a Fisher nyomozótiszt vezette belügyi elnyomó apparátussal vívott küzdelmet is bemutatja. Ezek fölébe azonban az értelmes lét megannyi kérdése tornyosul. Naponta szembesül az alkotás összehasonlíthatatlanul fontosabb problémáival, melyeket éppen e munka segít megfogalmazni. Akként boldogulhat csak velük, ha racionálisan szemléli õket, ám a száraz ésszerûség olyan gyakorlatias megoldások felé terelné, melyek vállalhatatlanok. A tudatosan lefojtott, kontrollált indulatok emésztõ érzelmi hiányt okoznak a narrátorban, noha a szerkesztõ sejti, hogy a körülmények fullasztó sarából csupán azok ragadhatják ki elbeszélését. Fikciós szerelmi szálat szõ tehát a napi feljegyzések és elmélkedések közé, és ennek révén vonja be az irodalomba a napló határ menti mûfaját. Megelevenül a dermedt tablókép, lesz kiért, miért izgulnia a miliõtõl idegenkedõ, azzal még nem találkozott olvasónak is. Nem véletlenül foglalkoztatja annyira Josef Škvorecký akkortájt megjelent regénye: Az emberi lélek mérnöke. Írótársa fontos eszközre, használható eljárásra bukkant: egyik, szerzõnk által is honorált felfedezése a személyes izgalmak belopása. Amennyiben a valóság elválaszthatatlan részévé válik a mese, legföljebb elbeszélõjérõl az íróra vetülõ árnyék okozhat némi kellemetlenséget, ám ez csekély ár ahhoz képest, hogy mit nyerhet általa: irodalmiasan mûködik szövege.

Ludvík Vaculík teljesítménye majdnem hibátlan. Érzésekkel, gondolatokkal és reflexiók sokaságával úgy átfûti az 1979 januárja és 1980 februárja közötti jegyzeteibõl készült kompendiumot, hogy regényként hat, vagyis teljes világ élményét kínálja olvasóinak. A szerencsés-szerencsétleneknek ismerõs ez a cella, egykori gondjaikra eszmélhetnek a testes kötetben lapozgatván, õszinte irigységgel gondolván szamizdatoló cseh kortársaikra: lám, akadt köztük egy bátran elõretekintõ. Megírta és ekként rögzítette egészséges környezetben hamar feledésre kárhoztatott szorongásainkat, tépelõdéseinket, visszatérõ, ostoba félelmeinket. Jellegzetes életérzésünk majd' mindenik öszszetevõjét felfedezhetjük, újra ringatózhatunk a nekibuzdulások és letörések hullámain, ismét átélhetjük a paranoiás gyanakvás légkörét, melyet a kitartó üldözés varázsolt körénk, s váltig töprenghetünk: lezárult, lezárulhatott-e vajon ez az idõszak, vagy idegeinkben ráng tovább, és bármennyire szeretnénk is, nem szabadulhatunk az emlékétõl soha? A Cseh álmoskönyv arról tanúskodik, milyenek voltunk egykor, a nem is olyan távoli múltban, merre húzódtak cselekvési és gondolkodási határaink, meddig terjedt a türelmünk, és honnét, mekkora sötétbõl kapaszkodtunk elõ. Nemcsak történelmi önismerethez segít - akkor tankönyv volna -, és nemcsak a jövõnek dolgozik azáltal, hogy meggátolja a múlt szétmesélõs kisajátítását, hanem egy eleven emberi világ önálló kalauza. Körtvélyessy Klára hatalmas munkát végzett az átültetésekor, Fazekas József névmagyarázatai pedig kisebbfajta lexikont pótolnak és a magyar olvasó nélkülözhetetlen segédletei. Ismét egy közép-európai alapmûvet jelentetett meg méltó köntösben a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó, köszönet érte.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.