A nagykövet feleleveníti Schmitt Pál „meglepő kijelentését”, amely köztársasági elnöki eskütétele (2010 június 29.) után, egy "pohár pezsgős” beszélgetésen hangzott el: „Magyarország fiataljainak meg kell hallaniuk az üzenetet, hogy a magyarok nem lúzerek!” Kounalakis emlékezetébe idézi Magyarország nagy személyiségeit, és nem érti „kik voltak ezek a lúzerek, akikről Schmitt beszélt?” Aztán egy városnézésen egy angol idegenvezető elmagyarázza neki: „Magyarország elveszített minden háborút, amelyben harcolt. Ők a történelem nagy lúzerei.” Kounalakis megvilágosodik: talán a Jobbik is azért vonzó a magyar egyetemisták körében, mert olyan nemzeti narratívát kínál, amelyben a magyar szuperior nép, nem pedig lúzer. Úgy tűnt neki, hogy Schmitt megjegyzése azt jelzi: a „jobbközép politikai vezetők is felismerték a játékba való bekapcsolódás célszerűségét. De hogyan? Miként kísérelhetik meg a jobbközép támogatói régi narratívájuk revízióját és egy jobb sztori kínálatát az embereknek?”

A nagykövet talán nem is értette a maga teljes valójában, milyen horderejű és milyen érzékeny kérdésen törte a fejét. Mert miután a magyar baloldal kormányon képtelen volt megteremteni a saját narratíváját és a Fidesz szilárdan beült a hatalomba, a lassan érdektelenségbe fulladó antikommunista retorika helyébe valami mást kellett helyeznie, ami szellemében egyben tartja nem csak a vakhívő párttagságot, hanem a szimpatizáns tábort is.

Kounalakisé a szó: „Az első alkalom, amikor megjelent az, amit mi az »új nemzeti narratívának« kezdtünk hívni, és ami a Nyugat érzékenységébe ütközött, akkor jött el, amikor Kovács Zoltán kormányszóvivő hivatalos látogatást tett Washingtonban. Kovács történész volt, aki a master fokozatot a Central European University-n szerezte meg. Washingtoni látogatásán találkozott Erika Schlagerrel, aki az Egyesült Államok Helsinki Bizottságának vezető nemzetközi jogi szakértője... Kovács meglepte Schlagert, amikor azt mondta, hogy »miközben a magyar zsidók számára a holokauszt a legnagyobb tragédia, a többi magyar számára a legnagyobb tragédia a Trianoni Szerződés aláírása volt«.

Miután a nagyon izgatott Schlager beszélt nekem erről, találkoztam Kováccsal Budapesten, egy kis kávéházban. Kovács megkísérelte elmagyarázni nekem, ő csak megpróbál segíteni az embereknek, hogy megértsék a Trianon-trauma jelentőségét. Én egyértelműen megmondtam, hogy a Trianoni Szerződést a holokauszthoz hasonlítani és azt sejtetni, hogy Trianon rosszabb volt – ez olyan összehasonlítás, amit az Egyesült Államok nem fogad el. Azt is elmondtam neki, mint barát, hogy ha megértést keres a világban a magyar emberek iránt, akkor nem jutna messzire, ha azt mondaná, hogy egy szerződésnek az aláírása, amelyről a legtöbb ember Magyarországon kívül soha nem hallott, rosszabb volt az ő (Kovács) országa számára, mint az, hogy csaknem félmillió magyar férfit, asszonyt és gyermeket gázkamrába küldtek, és másokat ezerszámra megöltek a Duna partján.

Kovács eltökélten próbálta magyarázni az álláspontját: Trianonnak a holokauszthoz való hasonlítása segít az embereknek megérteni, milyen nagy trauma volt Magyarország számára Trianon. Aztán a kávézó asztal fölé hajolva kérlelően rám nézett és közölte, hogy nem azért ragaszkodik eltökélten ehhez, mert ő antiszemita. »Eleni, az én feleségem zsidó«."

Ekkor Kounalakis megérti: a Trianon-történet fundamentális része az új narratívának azzal, hogy a magyarok a történelemnek nem a vesztesei, hanem az áldozatai. Az üzenet az, hogy a nagyhatalmak hibáztak Magyarország határainak újbóli meghatározásánál, kizárva az ősi falvait, és hogy amikor a külföldi hatalmaknak túl nagy a befolyásuk, akkor olyan döntéseket hoznak, amelyek rosszak Magyarországnak. Korábban, azon a nyáron az Orbán ellenőrzése alatt álló új Parlamentnek az volt az első törvénye, hogy az alkotmányt módosítva létrehozták a Nemzeti Egység Napját, amelyet a Trianoni Szerződés aláírásának az évfordulóján kell ünnepelni. Nyilvánvalóan ez nem a történet vége, hanem csak a kezdet volt Orbán Viktor számára – ez csak a kezdet volt - írja Kounalakis.

Miközben Schmitt a maga korlátozott tehetségével vívott a lúzerség ellen, a jobboldal valóságos véleményformálói ismét felfedezték maguknak a menekülő utat és a lúzerséget felcserélték Magyarország „történelmi áldozat” szerepével. Az, hogy Kovács Zoltán e narratívában egy tányéron rakja elénk a holokausztot és Trianont, egyszerű ostobaság volna, még akkor is, ha a tálaló adott esetben történész. Ami megemeli jelentőséget az, hogy Kovács az egyik meghatározó szellemi embere Orbán Viktor hatalmának, ami persze csak ostobaságának súlyát növeli. Trianon ugyanis egyszerű - bár a magyarok számára keserű - geopolitikai aktus volt. A kontinensre mindig csak fél szemmel pislogó britek, főleg pedig a franciák közismert lidércnyomása, hogy a Habsburg Birodalom német területeivel létrejön és felborítja a kontinens egyensúlyát az egyesített Nagy-Németország, a többi Monarchia-tartomány feldarabolása nyomán megszülető apró nemzetállamok pedig Oroszország zsákmányai lesznek.

Trianon tehát „csak” az első világháború nyomán adódó stratégiai lehetőség volt - amit a franciák alaposan ki is használtak -, hogy elűzzék korábbi kísérteteiket. Akkor is, ha ez a békediktátum igazságtalan és ésszerűtlen volt, ami nem csak azzal járt, hogy a magyar közgondolkodás sztereotípiái - a „Világos után nem koccintunk sörrel” mellett - újabb darabbal gazdagodtak („Trianon után nem drukkolunk a francia futballnak”), hanem azzal is, hogy a magyarok történelmi tapasztalata „gyarapodott” újabb „áldozat élménnyel". Ez oly tartós lett - azzal is, hogy ápolták, azzal is, hogy tiltották -, hogy a magyarság soha nem fogja elfogadni Trianont, legfeljebb beletörődve elviseli és egy új európai rendben, a virtuális határok és a politikai nemzetállamok elhalványulásával meghaladja azt.

A jövőre tekintve belenyugszik. Ha csak nem akad olyan hatalom, amelynek kifejezetten érdeke, hogy az „áldozatszerepet", mint már begyakorolt és ismert drámajátékot szellemi kötőszöveteként ajánlja fel a nemzetnek. Ismert drámajáték ez. Catherine Horel francia történész A középnek mondott Európa című könyvében írja: „A kudarcok… mártíromságtudatot fejlesztenek ki, amitől Közép-Európa máig nem szabadult meg. A szorongás a megsemmisítéstől és az áldozattá válástól megvan ezekben a kultúrákban, a nyugati elemzések pedig, köztük a leghíresebb Herderé, csak fokozzák. (Herder) …elsüllyedéssel fenyegeti ezeket a népeket, sőt a magyarokat azzal, hogy teljesen eltűnnek. A balsors, a tragédia lényegi komponens a régiókban élők kollektív tudatalattijában… Közép-Európa szinte tetszeleg abban, hogy a hatalmak étvágyának áldozata. A nemzeti tudatot ezek a drámai kronológiát meghatározó, kudarcokról szóló képek táplálták a középkortól 1945-ig, de csak ritkán párosultak a helyiek felelősségének távolságtartó elemzésével. Akik a szomszéd hatalmat vádolják, könnyen felmentik magukat saját hiányosságaik alól…”

1989-ben lehetőség nyílt rá, hogy a nemzeti mártirológia feledésbe merülhessen. Nem ez történt. 2010 után a hatalom által tudatosan gerjesztve Kelet és Nyugat továbbra is hol vonzás, hol erős ellenszenv tárgya maradt, az áldozattudat felélesztett régi komplexusokat és újakat szült, vonzó lett a bezárkózás gondolata, ami felfokozott nacionalizmusban, sőt antiszemitizmusban fejeződik ki.

Azt írtuk: egyszerűen ostobaság összehasonlítani a holokausztot Trianonnal, azzal az „aprósággal együtt”, hogy Kovács elszólja magát, amikor a „magyar zsidók – Holokauszt”, „többi magyar – Trianon” párhuzamot felállítja, mert ezzel anélkül, hogy akarná, a zsidókat kizárja a „többi magyarok” közül. És mintha egy zsidónak nem fájhatna Trianon. A holokauszttal – a szavakon túl – azért nem tud a mai hatalom mit kezdeni, mert az antiszemitizmus és az idegengyűlölet természetes kísérőjelensége a bezárkózó, kirekesztő nacionalizmusnak. Annak a nemzeti mártíromság-tudatnak, amelynek örökségét nemcsak ápolja, hanem aktívan életben is tartja a lúzerséggel szemben. Ez az örökség képtelen szembenézni a történelemmel, és a nemzet saját hiátusaival, tévedéseivel és bűneivel. Ezért is emel a hatalom emlékművet a német megszállásnak, mert hivatalosan is tisztára akarja mosni a magyarok lelkiismeretét.

A holokauszt Sebastian Haffner német történész szerint közönséges köztörvényes tömeggyilkosság volt, ami azért is elborzasztó, mert minden ízében gépesített mészárlásként gyakorolták. Auschwitz után kultúrember nem lehet antiszemita. De nemcsak a zsidó tragédia miatt nem, hanem, mert a holokausztban Európa önmaga civilizációját, zsidó-keresztény identitását is szétmarcangolta, legyilkolta egy új szélsőséges tömegforradalom következetes kegyetlenségével. A hitleri forradalom - amely az volt, még ha szélsőjobboldali is - egy kultúrnemzet kebelében született és ideológiájával azt ígérte: meghaladja a haldokló Nyugatot.

Az új magyar jobboldali kánon gyalulói talán végig sem gondolják, mit gyalulnak. Egyszerre formálják újra a magyar mártíromságtudat önfelmentő hagyományait és mindent, ami a nacionalizmussal jár. Lebegnek Bethlen István európai konszolidációja és Gömbös Gyula militarizáló győri programja között, miközben egyáltalán nem idegen tőlük Horthy romantikus vonzódása ahhoz a Monarchiához, amely a szó nyugati értelmében még csak nem is nemzetállam volt, hanem többnemzetiségű parlamentáris Monarchia és – dinasztikus, feudális állam.