Szöveg L. Pap István

Rajongóit nem érdekelte a jövő, hiszen Zsák Károly sírkövére csak annyit vésettek: „Minden idők legjobb kapusa”. A megszállott labdarúgót, akinek szó szerint az egészsége ment rá a karrierjére, már életében legendák övezték. Két évtizeden át védte a futball hőskorában a 33 FC, a híres „harihárom” kapuját, ő volt Grosics Gyula példaképe, a ’70-es években pedig Moldova róla mintázta Baumgartner, a túlérzékeny kapus figuráját.

Tökéletes testfelépítés (180 cm, 90 kg), esztétikus mozgás, látványos vetődések, párducra emlékeztető ruganyosság – ilyen volt Zsák Károly, a magyar futball hőskorának Schlosser Imre melletti másik állócsillaga. Kirúgása akár egy lóé, „gyöngéd öklözése megfelel egy jól szabott kapukirúgásnak”, labdafogása mintaszerű volt. Generációk nőttek fel rajta, és tekintették példaképüknek, az aranycsapat egyese, Grosics Gyula is: „Nekem Zsák Károly válogatott kapusunk volt a példaképem, akit pedig soha nem láttam védeni, és aki 1944-ben egy légitámadásban vesztette életét. Viszont sokat olvastam, hallottam róla, és mindig is Zsák Károly akartam lenni. Már egészen fiatal koromban is, pedig eleinte én sem szerettem a kapuba állni.” (Zsák nem légitámadásban halt meg, hanem halálát „tüdőgyulladás utáni végzetes orvosságcsere” okozta, ám Grosics szavai jelzik, mekkora legenda volt 1928-as visszavonulása után a népszerű Skaja, ahogyan egy lelkes szurkoló bekiabálása után becézték.)

A Budai FC színeiben 1909-ben, 14 évesen a 33 FC (1900-ban harminchárom lelkes sportbarát alapította, innen a név) ellen védett a Vörösvári úti OTE-pályán, ahol, bár hat gólt kapott, a jó szemű „harihármasok” azonnal szerződtették. Nem is engedték ki a kezükből visszavonulásáig. Pedig ostromolta a Fradi, vitték volna angol, spanyol és olasz csapatok, a határokon túl is nagy volt a híre, de Zsák maradt, összesen három éven át a másodosztályban is. Volt, hogy a Fradi ellen egy meccsen három tizenegyest fogott ki, máskor meg ő vállalta a büntetők elvégzését, a klubjában állítólag több mint harminc gólt is jegyzett.

Már 16 évesen bemutatkozott a nemzeti tizenegyben, 1912 júliusában három napon belül kétszer is ő állt a válogatott kapujában a moszkvai SZKSZ-stadionban. Először 9:0-ra, másodikra 12:0-ra vertük meg a cári Oroszország reprezentánsait, az utóbbi mindmáig, a szovjet időket is beleértve, az orosz futball legsúlyosabb veresége, a saját bevallása szerint is elképesztően lámpalázas Zsák kapuja érintetlen maradt. „Gyerekek, rúgjatok egy gólt, a többit bízzátok rám” – ez volt a szavajárása.

Hiába védett tizennégy éven át a válogatottban, és számíthatott öt szövetségi kapitány is a szolgálataira, erre az alig másfél évtizedre mindössze harminc meccs jutott neki piros-fehér-zöldben. Ebből hét volt a vereség, 36 a kapott gól. Ott volt az 1912-es és az 1924-es olimpián is (az 1916-os a háború miatt elmaradt, az 1920-asról a vesztes Magyarországot kizárták), de nem lépett pályára. Stockholmban az MTK-s Domonkos László, Párizsban az ekkor harcképtelen Zsák helyén a kispesti Biri János védett. Ki tudja, ha 1924-ben Skaja áll a kapuban, talán elmarad az „egyiptomi csapás”, a kínos 0:3.

ZSÁK SZENT ŐRÜLTKÉNT, MEGSZÁLLOTTAN ŐRIZTE A KETRECET, EGY CSORDA KAFFERBIVALY ELÉ IS KIVETŐDÖTT

A Sporthírlap 1915-ben lelkes sorokban számolt be a kapus hadba lépéséről: „Zsák Károly május 15-én megkezdi a gyöngyéletet, s tagjává lesz a vitéz magyar ármádiának. Zsák az első honvédgyalogezredbe nyert beosztást, s mint annak önkéntese teljesíti katonai szolgálatát.” 1915 novemberében egy osztrákok elleni meccs erejéig eltávozást kapott, és védett is az Üllői úton (6:2), de ezután két és fél évig nem láthatták.

Erről persze nemcsak a nagy háború, de Zsák, pontosabban Herczog Ede szövetségi kapitány is tehetett (nála debütált Moszkvában a kapus), aki 1917. júniusában az MTK-s pályatárs, Knapp Miksa mellett döntött a soros magyar–osztrák előtt. Ezen persze a nem kevés hiúsággal is megáldott Zsák azonnal megsértődött.

„Zsák Károly méltatlan a szövetségi sapka viselésére – írta a Sporthírlap a túlérzékeny kapusról. – A válogató-bizottság, mint azt hírül hoztuk, a június 3-iki magyar–osztrák válogatott mérkőzés tartalék kapusának Zsák Károlyt, a 33 FC többszörösen reprezentatív, nagy tehetségű kapuvédőjét jelölte ki. Abban, hogy a válogató-bizottság Knapp Miksát és nem őt jelölte ki a reprezentatív csapat kapusának, Zsák mellőzést látott, s nemcsak, hogy a rendelkezésére bocsátott és a válogatott mérkőzésre szóló belépőjegyeket küldte vissza az MLSZ-nek, hanem minden indoklás nélkül leköszönt a tartalékcsapat kapusának szerepéről. […] Zsák Károly magatartása szóba került az MLSZ tanácsának pénteken tartott ülésében is. A tanács annak a felfogásnak adott kifejezést, hogy Zsák nem méltó arra, hogy a szövetség sapkáját viselje.”

Az első világháború alatti ritka meccseken eleinte Knapp (őt 1918-ban elvitte a spanyolnátha), majd Plattkó Ferenc és Varga Péter védett. De 1918 nyarán hosszú eltiltása és mellőzése után Zsák visszatért: Bécsben az osztrák csatárok azonnal be is rezeltek tőle, csak a legbiztosabb helyzetekből akartak lőni, és simán, 2:0-ra nyertünk.

Önfeláldozó védési stílusa nemegyszer sodorta bajba. 1919-ben a BAK ellen eltört bal kezének gyűrűsujja, merev lett, zavarta a védésben, egy évvel később két ujjpercét amputáltatta, és így védett tovább. A magyar–lengyelen 1921-ben elájult, amikor homlokon rúgták, a szünetig még kihúzta, de akkor Amsel Ignác állt a helyére. Begipszelt jobb karral hozták haza 1924-ben Grünewaldból, könyökében leváltak a csontszilánkok, és évekig „vándoroltak”, csaknem lebénult, mígnem Zsák rászánta magát a műtétre – Verebély Tibor professzor hatszor operálta.

A vándorló csontszilánkok helyett egy alattomos fűcsomó tehetett róla, hogy 1925-ben, amikor a spanyolok látogattak Budapestre, Zsák hatalmas potyájával kaptunk ki 1:0-ra. Carmelo harmatgyenge szabadrúgását követően a keze és a lába között pattogott be a labda a hálónkba. Zsák a kapufának dőlve zokogott, a közönség döbbent csenddel fejezte ki együttérzését. (Az eset fűcsomó helyett felszálló lepkével szerepel Moldova György Ferencvárosi koktéljának Baumgartner, a túlérzékeny kapus című novellájában.)

Amikor 1927. május 15-én a Vasas elleni kiesési rangadón az ellenfél „a játékvezető két erősen vitatható ítélete nyomán” 2:1-es vezetéshez jutott, a feldúlt Zsák a szünetben eszméletét vesztette, és olyan súlyos ideggörcs lépett fel nála, hogy kórházba kellett szállítani. „Megkapó jelenet volt, amikor a tribün előtt hordágyon vitték el a magyar futball egyik legnagyobb alakját. A közönség – mintha parancsszóra történt volna – egyszerre talpra ugrott, és szinte vigyázzállásban, néma csendben tisztelgett a magyar sport kidőlt hősének.”

A piros-kékek 4:2-re nyertek, az akkor már Budai 33 néven szereplő profi csapat búcsúzott is volna az élvonaltól, ha nem emelik fel tízről 12-re a létszámot. Az utolsó fordulóban Halmos Rezső védett, Zsákot az orvosok határozottan eltiltották a versenyszerű sportolástól, ami a kapust természetesen hidegen hagyta. Visszatérve még bevállalta az 1927–1928-as idényt, 1928 júniusában éppen a Vasas ellen játszotta utolsó mérkőzését, majd nem egészen 33 évesen visszavonult.

„Nem volt teljesen normális – írták róla. – Kiegyensúlyozott, a családját rajongásig szerető férj, melegszívű, lelkiismeretes barát, de a pályán öngyilkos lelkületű hazardőr. Zsák szent őrültként, megszállottan őrizte a ketrecet, egy csorda kafferbivaly elé is kivetődött, vakmerő volt és önfeláldozó.”

De vajon minden idők legjobbja is? Aligha, ám sok rivális közt az egyik legőrültebb garantáltan igen.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júniusi lapszámában.)