A gimiből egyből az Üllői út felé vesszük az irányt. Korai a kezdés, 17 óra, ingyenjeggyel mehetnek be a diákok, tömeg van, be kell jutni valahogy, nyilván „mindenki” azt akarja látni, ahogy a magyar U21-es válogatott legyőzi Skóciát és ezzel biztosítja helyét az 1996-os, atlantai olimpián. Március 12. van, szép március, minden jéghideg, a sirály is megfagy röptében, a hó áll a pályán, fújják a fehér leplet, hogy egyáltalán kilátszódjanak a vonalak, mi meg padtársammal, Barnával megfagyunk a lelátón. Főleg, hogy a farmerom is „léket kapott”, elszakadt a kapunál a nyomakodásban.
|
A Nemzeti Sport címlapján az atlantai olimpiára való kijutást érő győzelem |
Igazából sokkal tisztességesebb lenne, ha Barna mesélné el ezt a sztorit. Ő a történet elejét is látta, s nem afféle „divat” volt, mint én: rácsapott az ingyenjegyes lehetőségre és már 1994 őszén kint szurkolt a törökök ellen, no meg nézte kedvencét, Hrutka „Rudit”, én meg opportunista módjára akkor kezdtem ejárni, amikor látszott, itt akár még kijutás is lehet.
Persze nem egyedül voltam így. A törökök elleni selejtezős nyitányt enyhe érdektelenség kísérte és mintegy 4000 szurkoló látta. 1995 tavaszán-nyarán már mindenki felvonta a szemöldökét Dunai Antal csapatának eredményeire, az ősszel pedig kitört az őrület. Bosszankodtunk a törökországi zakó miatt, kihordtunk egy kisebb szívzűrt a svájciak elleni idegenbeli thrilleren, majd mind kimentünk az izlandiak elleni, döntő fontosságú meccsre, amelyen sacc per kábé másfélszer annyian tolongtunk a kapu mögött, mint amennyien lehettünk volna, és életemben nem féltem még annyira, mint a kaotikus beengedéskor.
Bár hajlamosak vagyunk romantizálni a kilencvenes évek magyar futballját („bezzeg akkor még voltak játékosok!”), de mondjuk ki, válogatott szinten nagyjából annyira voltak reménykeltőek a selejtezősorozatok, mint József Attila késői versei; mi meg elkezdtünk hozzászokni ahhoz, amihez a szerencsésebb korosztályok nem: hogy nekünk itt egyáltalán nem osztottak lapot. Ez okozta a kiéhezettséget minden kis sikerre – ez okozza ma is –, ez csődített ki tizenötezer embert a lelátóra Izland ellen, miközben a nagyválogatott háromezer előtt szenvedett másnap, ettől voltak tele az Üllői úti stadion lelátói a következő év márciusán Skócia ellen.
Tavasz volt, hó esett, Dombi meg elesett.A debreceni villámszélső esései, a velük kiharcolt tizenegyesek, no meg az újpesti Szanyó Károly higgadt ítélet-végrehajtásai állandó elemei voltak az Atlantáig vezető útnak. Mindenki tudta, hogy Dombi Tibor gyors, mindenki tudta, hogy nagyon „érzi” a büntetők kiharcolásának művészetét (az ellenfelek tuti más kifejezést használtak volna erre), senki sem tudott ezzel mit kezdeni, most sem.
Sándor Tamás indított, Dombi meglépett, Paul Ritchie – aki már beszedett egy sárgát – megkapta a piros lapot, Szanyó belőtte a tizenegyest, mi meg jól kiröhögtük a skót bekket, s felkészültünk a fiesztára. Nos, fieszta nem lett. A skótok egyenlítettek, a magyarok idegei pályán és azon kívül pattanásig feszültek. A második félidő egyetlen ima: minden magyar támadásnál a gólért, minden skót ellencsapásnál azért, hogy valahogy elkerüljük a bajt, melynek katasztrofálisnak tűnő következményei lettek volna. Az idő fogy, fogy, nagyon fogy, az 1–1 még nem elég, a győzelem olimpiai kijutást ér.
Aztán tíz perccel a vége előtt Lendvai Miklós balról beível. Szanyó üresen áll a hosszún, de nem lő, hiába üvöltünk neki, mert többet tud a lelátói gimnazistáknál. Visszapasszol, okosan, pontosan, ott van Zavadszky Gábor, kitámaszt, elcsúszik, ballal lő, így is bent van a labda, 2–1, őrjöng mindenki, öten lógnak a nyakamban, azt sem tudom, hol vagyok, azt sem tudják, hol vannak; előrezuhanunk vagy két sort, magyarok az olimpián, ez a mi ordításunk, ez a mi selejtezőnk, ez a mi álomutazásunk, ez a mi Zavánk, ez a mi havas tavaszi hadjáratunk, ez életem gólja.
KORÁBBI ÍRÁSAINK
Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény
Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján
Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára
Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”
Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”
Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve
Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”
Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”
Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”
L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”
Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"
Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”
Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”
Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”
Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”
Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított
Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak
Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában
Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”
Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”
Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”
Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”
Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben
Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján