Nagy tábortüzet raktak a felnőttek 1969. március 21-én este az iskola udvarán, s még délelőtt a „szükségből” – képesítés nélkül – történelmet oktató tanerő el is magyarázta az összeterelt úgy százötven nebulónak, miért az alkalom. Ötödikes voltam, amolyan jó tanuló, minden adat (hegyek magassága, folyók hossza, lakosságszám meg a sporteredmények) a fejemben ragadt, de a Tanácsköztársaság szót ekkor hallottam először alighanem. Ma ötven éve kezdődött a „dicsőséges 133 nap” – ilyesmit olvasott papírról a tanár néni –, amikor nagyon jó volt a szegényeknek s a szegények sok gyermekének, mert eleget ehettek, kastélyokba, moziba meg a Balatonra mehettek, s amikor a munkásság boldogan ünnepelte először május elsejét. Mindezt örömmel vettem – gondolom –, s tán azt is, hiába győztek végül akkor még a gazdagok, amit a „hősök” akartak, 1945-ben a Szovjetuniónak köszönhetően „örökre” eljött hozzánk. Azt, hogy a – ma már tudom – naivan buta asszonyság hazugságokat beszél, senki sem mondta nekem.
Alig ismert már, hogy '45 a 133 nap ünnepét még nem hozta el. Ha szóba került, Rákosi Mátyás – '19-ben jelentéktelen – szerepét tolták középpontba (lásd A harag napja című játékfilmes propagandát Soós Imre Rákosit idéző alakjával s egyebeket), ám az „áruló” szocdemekkel szövetségre lépő, aztán a sztálini terror áldozatává lett („kényes kérdés” volt!) Kun Bélát nem illett jó (kommunista) szívvel emlegetni. A fordulatot '56 leverése hozta el, midőn a Rákosi-érától – leginkább szóban! – különbözni próbáló Kádárék hazai „haladó hagyomány” után néztek. A Tanácsköztársaság históriája ekkor lett „előképpé” egyértelműen. Keresték a „veteránokat”, cipelték az iskolákba, kultúrotthonokba jó nagyot emlékezni őket (a nagy „sztár” a fehér bajuszú, a kitüntetéseit mindig viselő Hunya Pista bácsi volt), jött a Bors című – amúgy bájos – történelemhamisító tévésorozat '69-ben, könyveket, jól megválogatott dokumentumköteteket kezdtek kiadni dögivel, s a kommün sportért való munkájának dicsőítésére is hamar sor került, az osztályharc heroikus folyamába illesztve a történetet persze.
Bármekkorák voltak a sikerek, Földes Évának a Tanácsköztársaság sportja című, 1959-ben megjelent könyve az első – erős jóindulattal – monográfiának tekinthető sporttörténeti kiadvány lett a háború után. A szorgalmas szerző – a londoni olimpia művészeti versenyeinek bronzérmese! – nyilván központi feladatot is teljesített a lendületesen megült 40. évfordulón, s művét alapkönyvnek tekintette a kádári rend. A szöveg rövidebb formája a vaskos testnevelési főiskolai tankönyv (A magyar testnevelés és sport története) vonatkozó fejezete lett két évtized múlva is, ez a munka volt hát a kommün sportéletéről a „hivatalos” tudnivaló, '89-ig biztosan. Sportmúltunk ideológiatörténeti kíváncsisággal – és jó gyomorral! – megáldott búvárlóinak jó szívvel ajánlom a – természetesen – vörös borítójú kötetet, lássuk: hol éltünk 1919 márciusa és augusztusa között, s hol az '56-ot követő jó harminc esztendőben.
„Soha ilyen lendülettel nem fejlődött, soha ilyen tömegeket nem mozgósított a múltban [t.i. '45 előtt!] Magyarországon a testnevelés és a sport” – így a bevezető, majd megtudjuk, hogy a „Tanácsköztársaság rohamléptekkel indult el a magyar nép fizikai és szellemi felemelésének útján”. A március 21-i fordulattal, amelynek során „a magyar nép évszázados harcai, törekvései teljesedtek be”, mindez nem is történhetett másképp, ezt kellett (volna) tudomásul vennie az olvasónak, hisz Földes lelkendező előadásában az ötvenes évek sporthatalmi önszemléletének egyik patentja működött tovább. Ez arról szólt, hogy ami történt, a história törvényszerű kifejlete volt akkor (s lett „végleges” '45 után!), s hogy az üdvtörténet – milliók akaratából persze – célba ért. A múlt – a burzsoá uralom minden formája, jegye – „végképp eltöröltetett”, jött az új világ, gazdag és szegény mindörökre helyet cserélt, szabadság lett, jólét (ezt kicsit későbbre ígérték), erő, lendület és boldog nevetés.
Cikkek sokasága íródott a Károlyi-kertet, a Vérmezőt, a Margitszigetet (csupa „úri” teret) birtokba vevő proletárgyerekek zsivajáról, kacagásáról – e sodorra több akkori (Kosztolányi, Krúdy, Móricz) és későbbi (Márai) írónagyságunk is vevő lett egy ideig – meg az ifjúságról általában, ami a jövő záloga, s e képnek a testnevelés, a sport példátlan bővülése is a része lett. Ami kevesek ambíciója volt, mondták, most államüggyé vált.
Szó, mi szó, az új rend ellentmondást nem tűrő akcióba kezdett. Az Országos Testnevelési Tanácsot – a „reakció fellegvárát”, írta Földes – megszüntették, április 15-én létrehozták a Testnevelési Ügyek Direktóriumát (TÜD) – elnöke Bíró Dezső szocialista vezető, a Munkás Testedző Egyesület (MTE) elnöke, felügyelője meg Bokányi Dezső népjóléti népbiztos lett –, s az új szervezet ontotta a rendeleteket. Az összes egyesület összes felszerelését – pályát, labdát, mezt, svédszekrényt, mindent! – „közvagyonba” vették, majd megmondták, melyik egylet hol, mely napon gyakorolhat. Még a margitszigeti stadion (volt) tulajdonosának, az „arisztokrata” MAC-nak is hagytak heti egy napot, igaz, négyes társbérletben. (A szerző hiányolta is a „szükséges tisztogatást” műve 50-51. oldalán!)
S jöttek a versenyek is. A korszak egyetlen válogatott találkozója például, április 6-án Ausztria ellen, 2:1-es győzelemmel az Üllői úton. 40 ezer ember volt kiéhezve a focira már, a rendet a friss Vörös Őrség tartotta fenn, s ennek tagja, Schaffer Alfréd balösszekötő puskáját a csapatképen is fontosnak tudta kézben tartani. Nem volt címer a mezeken (a kommün nem tűrte a „nemzetieskedést”, akárcsak a Vörös Hadsereg a rangjelzéseket), a Himnusz helyett a Marseillaise-t húzták, kezdés előtt Bokányi népbiztos s mások szónokoltak, ami – a tömeg jelenlétét kihasználva – e hónapok állandó szokása lett a sporteseményeken.
Majd május 1. a „proletársport születésnapja” is elérkezett, Szamuely Tibor – mondjuk, a kor ÁVH-jának vezetője volt – főrendezésében. Budapest valóban tetőtől talpig vörösbe („vörös rongyokba”, mondta Horthy november 16-án) öltözött. Ének – az Internacionalé – ébresztette a népet, tíz órától csapatfutóversenyt rendeztek az Andrássy úton csaknem ötszáz indulóval, s – hogy, hogy nem – az MTE vörös inges gárdája győzött. Kéz a kézben értek a Hősök terén felállított Marx-szoborhoz mind a tizenegyen, köztük Vörös Vince, aki a kommün bukásakor az alakuló Csehszlovákiába szökött, s az antwerpeni olimpia egyetlen magyar, csehszlovák színekben indult versenyzőjeként negyedik lett 1500 méteren, Václav Vohralík néven immár. Volt kerékpár-szépségverseny, egymást érték városszerte a viadalok (egész sonkát is lehetett nyerni!), eveztek, fociztak (vörös csillagos mezben a „vasasok” játékosai), birkóztak, zsákban futottak, magas póznára másztak (óriáskifliért) a gyerekek a Margitszigeten, s vég nélkül szónokoltak itt is, ott is a vezető emberek. Harsogva ecsetelték, hogy kell a „sötétben bujkáló ellenforradalmárnak” reszketnie, hogy mit köszönhet nekik a nép, s hogy mily sok szépre, jóra számíthat ezután.
Még tartott az ünnep, amikor jött a hír, hogy a románok elérték a Tisza vonalát. Másnap mozgósítást rendeltek el, 4-én felfüggesztették a sporteseményeket, a tervezett bécsi osztrák–magyar is elmaradt. Ezután már a fegyvereké lett a szó, s – mert ünnep ide vagy oda, az új hatalom nemigen kellett a népnek, „ellenforradalmi” lázadások sora jött – magas fokozatra kapcsolt a (már április elejétől működő) vörös terror is. Pelyhes arcú (18-20 éves) Lenin-fiúk járták az országot, az áldozatok száma százakban volt mérhető. A monumentális létesítménytervezésből – Hajós Alfrédot is megnyerték az ügynek – nem lett semmi, a kommün augusztus 1-jén megbukott, a rendeletek törlése és az OTT visszaállítása Friedrich István – a labdarúgó-válogatottban is játszott 1904-ben egyszer – rövid életű kormányára várt.
Azt a május 1-jét párás szemmel emlegették az elvtársak, míg éltek, a nép igen nagy részén meg úrrá lett a félelem.
