A dacos József Attila rágyújtott a nővére táskájából kicsent cigarettára, mondván, ha Jolánnak szabad, neki miért nem, hiszen őt küldik mindig a boltba, ő hoz fát a kiserdőről. Úgy gondolta, őt is megilleti a füstölés joga, jóllehet inkább csak lázadni akart, bosszantani a testvérét. Nénje nem is derült jókedvre, helyette két „csárdás pofonnal” értékelte a produkciót. Miután elment otthonról, a megsértett öcs a stelázsin álló lúgköves bögre után nyúlt, de mert csak az alján csillogott egy kis nedvesség, elkomorodott. Szükségmegoldásként aztán eszébe jutott a keményítő. Talált egy féltáblányit, vizet öntve feloldotta a bögrében, lehúzta, majd – ahogy ő írta évekkel később – ügyesen összeesett, és a halált várva elnyúlt a konyhakövezeten.
Ha lúgkövet ivott volna, valószínűleg nem az ő születésnapján, április 11-én tartanák a magyar költészet napját, de mert csak keményítő akadt a keze ügyébe, ez a cikk is megszülethetett...
A pofont lekenő tizenöt esztendős Jolán egy olimpiai ezüstérmes, magyar bajnok tornász mátkája volt 1914 tavaszán (az öngyilkossági kísérlet pontos dátuma nem ismert), a Mester és a Haller utca sarkán működő Világ moziban ismerkedett meg vele. Cukorkát árult, később a jegyszedői „státust” is kiérdemelte, ott sürgött-forgott a vendégek között. A szerelmes, 24 éves fiatalembert Pászti Elemérnek hívták, és meglehetősen mostoha sors jutott neki a József Attila életét feldolgozó kötetekben, hisz évtizedekig nem szorítottak helyet neki a papírlapokon.
A költő néhai élettársa, Szántó Judit csak tornatanárként emlegette naplójában, aki azért vette feleségül a koraérett, a család nyomorúságos körülményei ellenére magára sokat adó lányt, hogy az hadisegélyt kaphasson. A másik nővér, Etelka már pontosabban fogalmazott, Magyarország tornászbajnokaként beszélt róla, ám az 1912-es stockholmi olimpián csapatban elért ezüstérmére ő sem utalt. Pedig ez a máig homályba burkolózó férfi megér egy misét, mert – sportsikerei mellett – sokat tett a nyomorgó családért, az édesanyáért és a három gyermekért, akiket még 1908-ban hagyott faképnél apjuk.
Az esküvőt 1914. augusztus 22-én tartották (a blúzt és a szoknyát is kölcsönbe kapta Jolán), Pászti pedig néhány héttel később az egész famíliát beköltöztette Üllői út 63. alatti szoba-konyhás lakásába. Etelka és a kilencéves sógor is segítettek a cipekedésben, uzsonnára vajas kenyeret kaptak. Az 1913-ban egyéni bajnoki címet szerző, a patinás BTC színeiben versenyző Pásztira eleinte féltékenyen tekintett a Jolánhoz afféle testvéri szerelemmel kötődő Attila, ám később megkedvelte a pótapa szerepre is alkalmasnak tűnő sportmant. Aki nemcsak izom-, hanem lelkiereje révén is kiérdemelte a tiszteletet, hiszen mélyről kapaszkodott fel: édesanyját hét-, édesapját tizennégy évesen veszítette el, és húgával együtt gyámság alá került. Ő szerencsésnek mondhatta magát, mert nagybátyja nevelte és taníttatta, ellenben Margit árvaházba került. A kölcsönös empátiát táplálhatta, hogy a József gyerekek is családfő nélkül tengődtek, Attila meg Etelka két és fél évig nevelőszülőknél élt, és egyáltalán nem ízlett nekik az öcsödi időszak. Az 1914 júliusában a Budapesti Tudományegyetem gondnoki irodáján gazdasági hivatali segédtisztté kinevezett Pászti azzal is bizonyította emberségét, rátermettségét, hogy jóvoltából a kereskedelmi tanfolyamot elvégző Jolán adminisztrátori munkát kapott a bőrklinikán, ám a jövő bizonytalannak tetszett: októberben a szerbiai harctérre vezényelték a 38. gyalogezred tizedeseként.
Alighogy el kellett válniuk, az ifjú feleség egy fehér kalapos portrét küldött hitvesének magáról, novemberben pedig arról értesítette, hogy magzatot hord a szíve alatt. Ám nem az öröm, hanem a keserűség, sőt a harag vezette tollát. Átokként tekintett az anyaságra, gyötrelmet, szépsége elvesztését, korai öregséget, aszott testet vizionált, ám ennél is kegyetlenebb gondolatok rohanták meg a születendő gyermek kapcsán: a világra nyomorogni jövő, életét megrontó porontyról ír, aki kiveszi a kenyeret a szájából, és akit saját kezével fojt meg, ha megszületik... Ijesztő szavak. Vajon a levelet olvasva mit érzett a nyújtót, a korlátot, a gyűrűt és a lovat uralni képes, ám felesége koromsötét, eszelős gondolataitól bizonyára jó ideig felocsúdni sem tudó Pászti? Ilyet átélni a fronton, ahol egy lőrésen betévedő ellenséges golyó a napi fejadag kanalazása közben is a halántékba fúródhat...
Először 1915 februárjában jutott haza. Az aktuális veszteséglistán – Cillit (azaz Celjét) megjelölve helyszínként – betegként tüntették fel, és Budapesten, az egyetemi klinikán kezelték. Azt, hogy meddig, nem tudni, de még itthon tartózkodott fia, a kis Elemér Gábor májusi világrajövetelekor, augusztusban pedig egy Bokréta utcai kétszobás, bérelt lakásba költöztette a családot. Az édes- és pótapaságot szeptemberig gyakorolhatta, amikor is – immár szakaszvezetőként – az orosz frontra vezényelték a 38. gyalogezreddel. Egy első világháborús visszaemlékezésben Pásztiként, keresztneve említése nélkül bukkanunk rá, érdemes idézni a 107 (!) évesen elhunyt László György mondatait: „A klubja minden, a sporttal kapcsolatos kiadását megtérítette, de ebből haszna nem volt. Meg is nősült, szerelmi házasságot kötött, és boldogan éltek. Jött a háború. Pásztit behívták és mint tizedest elvitték Szerbiába, de megúszta. Fiatal felesége, majdnem gyerek még, nehezen élt. (...) Az asszony alkalmi munkákat vállalt, ő maga Lehnungját (zsold – a szerk.) hazaküldte, de mindez csak alamizsna volt, ő pedig itt a fronton a szó szoros értelmében éhezett. Büszke volt, nem mutatta, de tudtuk, hogy ha a hazai csomagunkból megkínáljuk valamivel, az ünnep a számára.”
Nem gondolta volna, hogy a poklot nem a háború tárja fel neki teljes valójában, hanem egy 1916. március 29-én íródott levél. Jolántól jött. Fiuk, Pacó tíz hónaposan elhunyt diftériában. Inkább egy roncsoló repesz, mint ez... A harctéren kellett túltennie magát az újabb traumán, amiben segítette a sport. Egy másik háborús memoárban megbújó három mondatból kiderül, hogy 1916 szeptemberében Pászti „Zugsführer” (szakaszvezető – a szerk.) nyújtót és korlátot fabrikált magának, és a század volt a nézőközönsége, miként a fronton sem volt tétlen, „vitézségi érem és egy porosz kitüntetés díszítik mellét”. Októberben engedték másodszor szabadságra, ám a családi gyász és előzményei, a frontszolgálat, a kor- és habitusbeli különbség megingatta a házasságot – ráadásul Jolán nemi úton terjedő betegséget kapott el férjétől, amire József Attila is utal a gátlás nélkül sorjázó gondolatait megörökítő Szabad-ötletek jegyzékében. Ugyanitt jegyezte fel, hogy Pászti súlyzóival tornázott, ugyanakkor róla csalódottan írt tizenöt évvel idősebb sógora. A híres József Attila-monográfusnak, Szabolcsi Miklósnak 1958 tavaszán küldött két levelében felelevenítette emlékeit, az egyikben az áll, hogy a tízéves Attila még nem árult el semmiféle költői vénát. „Értelmes arcú, jó tanuló gyerek volt, és én azt hittem, hogy a »Mama« után engem szeret a legjobban. Csalódtam, mert elválásunk után haláláig egyszer sem keresett fel, nem is láttam, vele nem beszéltem” – vetette papírra Pászti, akinek Jolán egyetlen sort sem (!) szentelt 1940-ben kiadott könyvében, a József Attila életében, amely egyúttal saját életírása is.
A házaspár válását 1918 januárjában mondták ki, a nagy háborút tartalékos hadnagyként maga mögött tudó, az olasz harcmezőt is megjáró Pászti 1925 októberében nősült újra. Ebben az évben – csaknem 36 évesen – negyedszer avatták összetett bajnokká, és nyújtón is diadalmaskodott. De ne hagyjuk ki a sorból sporttörténeti győzelmét sem, amelyet az 1924-ben első alkalommal megrendezett szerenkénti bajnokságon aratott korláton. Utolsó (csapat)aranyát 1928-ban szerezte a nagy költő sokáig homályba vesző néhai sógora, aki frontszolgálata és gyermeke halála miatt az édes- és pótapa, valamint a férj szerepében sem teljesedhetett ki a József családban.
