ÉDES JÓ APÁM

Akkor, midőn egy őszi, lucskos, hideg délután gyalog lekísértem Kasza Jóskát a dunaföldvári gőzhajóállomáshoz és igaz érzésemben, nemcsak az öreg Kasza Pált, ki apámék juhásza volt és a jó Kasza nénit, ki oly sokszor megvendégelt kedves Jóskája kedvéért - összevissza csókoltam, hanem még a matrózoknak is adtam egy-egy szivart, hogy vigyázzanak barátomra, legkedvesebb tanulótársamra, messziről sem gondoltam, hogy Kasza József mennyivel több ember lesz mint én.

Úgy gondolkoztam a Kaszáék nagy szőrtarisznyája mellett, melyből a hatalmas sajt csodálatosan nézett reám, hogy nem lehet a világon szerencsétlenebb lélek, mint ez a szegény Jóska, aki most Pestre megy inasnak egy borkereskedésbe. Milyen jó tanuló volt; hogy mondta a leckét, hogy gyönyörűség volt hallani; hogy énekelt, milyen erős, messzeható hangon, hogy a pap nem győzte eléggé dicsérni iskolalátogatásai alkalmával; és milyen erős egy megtermett fickó volt, hogy hatunkat legyűrt a fél kezével - és íme a sors mire szánta, hogy hordókat seperjen, és ki tudja még mit csináljon. Lehetett volna pap, de ügyvéd, de akármi, mert ha volt is néhány szeplő az arcán, de nem volt csúf.

- Te nem is igen búsulsz, Jóska, - mondám, megtakargatott pénzecskémet könnyen meglelhető zsebeibe gyűrve, - vagy csak elfogódtál? Ugye?

- Hát, Vilmos, mi csináljak? Ti urak vagytok, azok lehettek, amik akartok, minekünk a sorsunk más.

- De hogy egy könnyed sem hull.

S restelltem, hogy sírok, de úgy szerettem azt a parasztfiút, majd nem tudtam hova lenni szomorúságomban.

- Miért sírnék? - és fütyült egy új katonanótát.

Valami úgy ingerelt a szívemben, hogy enném abból a sajtból, ha csak egy szóval kínálna - de nem kínált.

Még jó volt, hogy a sajt elnyomott bennem minden érzékenyebb gondolatot, és elég férfiasan váltam el Jóskától. Egy kicsit nehezteltem reá, de úgy gondolom, nem éppen a sajt miatt. Azt hittem (úgy láttam képzelmemben otthon), nagyon fogunk búsulni: barátom sírni, zokogni fog, és erre sok szép vigasztaló szót gyűjtögettem; de bizony még örvendeni látszott, hogy a hajó oly sebesen megy fölfelé.

Szülei, a jó Kasza bácsiék, egész úton arról beszéltek, hogy isten mint megáldotta Jóskát, milyen jó helyet szerzett neki. Egy cseppet sem kínozta a szívüket, hogy Jóska rossz idegenek közé megy, és inas lesz. Kasza néni még énekelt is örömében a szőlők között.

Egy pár esztendő telt el hamarosan.

Éreztem, hogy nem illem már a falusi iskolába. Az sem adott örömet, hogy Kasza Jóska után én lettem az első. Valami vágy el-elgyújtott. Iskolára szerettem volna menni, mint a Forster gyermekek s a Hader fiúk. Hanem hogy egyszerre csak leszegényedtünk, hát szüleim még csak nem is céloztak olyan valamire.

Nagy ordítást, bőgést hallok a kert felől egy alkalommal.

- Mi az?

Ott valakit vernek, mert a pufogás jól hallatszik.

Egy nagy husánggal apám verte bátyámat, Ivánt.

Míg jó módban voltunk, ilyesmi sohasem történt házunknál, de a szegénység és sűrű egzekúció^[54] elvadította jó apám szívét.

- Akasztófára való, mit akarsz itthon? - kiabált apám - nem találsz dolgot. Vén létedre ezekkel a parasztokkal mulatsz? Nem szégyenled, összeállni cselédekkel egy Kéry fiúnak?

S újból ütni kezdte, de derekasan.

Én a tornácból oda-odaszóltam, könyörögtem, hogy apám ne bántsa Ivánt.

Iván lehetett úgy tizennyolc-tizenkilenc éves. Szép karcsú legény volt, öt-hat iskolát már végzett is, de egyszer, mert összeveszett valamelyik professzorával, otthon maradt, és nem is ment el többé.

Vadászott, kártyázott és követválasztásoknál a mezítlábos nemeseket vezette. Meg volt neki ígérve az esküdtség, ha a húsz-huszonkét évet eléri.

Bizonyosan erre a néhány évre várt otthon.

Volt más négy testvérem. Egy kisebb leány Zelma, és három nagy felnőtt, kik közül a húszon mindegyik túl volt már - amint ezt apám keserűségében egyszer-másszor a szemükre hányta.

Gyönge írásomban az igazság kiderítését tűztem ki.

Azonban nem tudom, nem követek-e el nagy szerénytelenséget, ha megírom saját családunk történetét? Itt, el ni, körülöttünk annyi szerencsétlen család van, hogy ezek, meglehet vigasztalást fognak meríteni soraimból. Azért is, mert ösmertek, azért is, mert ők is mifajta földesurak voltak egy időben, míg a gazdag, messziről jött német, zsidó családok odább-odább nem tolták őket a deszka szélire. Nem lesz-e bűn, ha föltárom szülőim és rokonaim gyöngeségét? ha rámutatok sebeikre, melyeknek idejében való gyógyítását elhanyagolták; ha elmegyek egészen odáig, ha szégyenkezve, ha sírva is, míg a keserves tönkrejutás mindezekre azt nem mondja: elég, tedd le Kéry Vilmos a tollat!

E kérdések fölött sokszor eltépelődtem. Hiszen nem láttam-e akárhányszor, hogy a legjobb szívű ember is, mily készséggel fordul el a nyomortól és szerencsétlenné lett barátjától; mily könnyen megvet bennünket, ha sehogy se tudunk - magunkon segíteni?

Ha már ez így van a jóknál, akiktől részvétet reméltünk, akkor teljesen igaz - miért kitenni az embernek magát céltáblául a hitványok és szívtelenek előtt? Igaz!

És mégis, érjen bármekkora vád, amint hogy sokak részéről kétségkívül fog is érni, hozzáfogok a szentistváni Kéry-család történetéhez, mely alatt, majd meglátja ki-ki, hogy minő történet húzódik.

Nem tagadom el a helyet sem, ahol laktunk.

Ha az ember Szalkszentmártontól jő lefelé Paksnak, lát a jobboldalon, bent a hegyeken csinos pusztákat, urasági épületeket Fehér és Tolna megye egybeszögellő hátárán. Szép föld, termékeny vidék, becsületes, barátságos nemesi osztály, mintha mind atyafiságban volna egymással. Egy-egy névnapon mennyien voltak néhanapján nálunk: egy-egy szüreten három-négy napig is szólt a muzsika, két banda is, a földvári is, a paksi is. Anyám kifogyhatatlan volt a szíves beszédben, boldog volt, hogy annyian megemlékeztek rólunk. Nénéim sütöttek, főztek, táncoltak, daloltak. Iván eregette a rakétákat, apám rendezte a vendégek kocsijait, hintait, lovait, kocsisait, inasait, hogy semmiben hiány ne legyen.

Hallottam, hogy távol időktől fogva ez volt a Kéry-család igaz magyar természete. (Mindig így értsük: szentistváni Kéryék.)

Varjason laktunk. Akkor még az egész Varjas, Kishegy, Farkashát a miénk volt, de elhiszem, hogy már igen megterhelve. Nem is lehetett másképp.

Nénéim Pesten, sőt eleinte Bécsben nevelkedtek. Nem is beszéltek másképp, csak németül és franciául. Mindig elhozták ünnepekre, hosszú szünnapokra nevelőnőiket, barátnéikat, zongoramestereiket, kikkel együtt sokszor, emlékezem reá, harmincan is ültünk a nagy ebédlőben. Akkor s ezek kezdték talán először a magyar földesurat úgy hívni, hogy: "nagyságos úr", a "tekintetes" helyett. Apámat is így címezték. Eleinte nevette, aztán ráhagyta, végre megkívánta.

Mi is mindnyájan nagyságos úrfiak voltunk.

De mire belefordultam a tizedik évembe, sok minden megváltozott. Behúzódtunk Omlottvárra, egy kis faluba, nem is a magunk kastélyába, hanem a Máté bácsi öreg házába, melynél - mint nénéim mondogatták csúfolkodva - Varjason az istállónk is különb volt.

Vendégek már ide nemigen jártak, csak a rektor meg a jegyző, meg az öreg plébános néha-néha. Anyám, ki oly vidám lélek volt egykor, napokig sem szólott apámhoz; felkötötte az állát, holott - de ezt nem szükség mondanom - és... - Ezt tették a nénéim is. Civódtak, haragudtak, s fél délig se jöttek ki a szobáikból. Iván tanult - míg egykor nem ment el többé, amint ezt írtam.

- Miért nem zongoráztok? - szólalt meg egyszer-egyszer apám, ha vagy egy régi jó barátja betévedt hozzánk, s ottmaradt vacsorára. Akkor tette ezt, mikor a bor egy kissé megvidámította.

Nénéim csak húzogatták a vállaikat. A zongorázást egyik a másikra tolta.

- Nos? - követelte apám villogó szemekkel, ökleivel fenyegetőzve.

- Ha nincs rajta húr - veté oda Emília.

- Miért nem hívat apám hangolót? - toldotta meg Eliz.

- Egészen be kellene ezt bőröztetni - magyarázta Róza néném.

Mormogott valamit apám, végre megelégedett azzal, hogy hát leányok daloljatok.

Annyira szeret-e a nő dalolni, hogy ezt még bánatában is megteszi: úgy lehet, mert nénéim lassan-lassan egy-egy dalba kaptak, s végre szenvedélyesen, tele hangon és - felfogásom szerint legalább - nagyon szépen, gyönyörű nótákat fúttak. Csak úgy égett az arcuk.

Szegény jó apám merőben ki volt engesztelődve. Fehér ősz haján nagyokat csavart, és mosolygó arccal táncolt, de csak ülve: a derekával, vállaival, fejével és pörge bajuszával. Közelebb ült édesanyámhoz, ki úgy láttam, ezt jó néven vette; gyengéden átölelte, forrón megcsókolta, és bús kedvvel kiáltá:

- Kedves öreg feleség! sohse búsulj, míg engem látsz!

De ha búsult, ha nem búsult, még ennél az állapotnál is lejjebb-lejjebb szállottunk napról napra.

Valami földvári zsidók egyszer a Bösendorfer-zongorát is elvitték.

A zongora, hiszem, hogy rossz volt, s nem is igen játszottak már rajta nénéim, mégis mikor kihajtattak vele az udvarból, úgy megsiratták, mint egy kedves rokon halottat. Mindegyik dicsérte, milyen kincs!

Hogy szegényedhettünk el ennyire? vetem föl ezt a kérdést ma magamnak. Úgy, mint Oroszék, Pécsiék, Mészölyék, Orbánék, Diószegiék - bizonyosan! Elhagyott bennünket is a szerencse!

Hanem végre is, apám megragadta a mentőszálakat, tudván, hogy neki kell gyökeresen intézkedni.

- Emília, - fordult szeretetteljes meghatott hangon apám legöregebbik nénémhez - hogy vagy Vaskó Jancsival? Szólj leányom, nos, nos?

Ez a Vaskó Jancsi egy egyenes lelkű, jómódú ispán volt Farkasháton, a Brix zsidó jószágán. Jóval ifjabb lehetett, mint néném, csak az igaz, hogy nem szép, nem gavallér.

- Kérdezze meg apám a Kánicz mészáros leányát...

- No jó, jó, édes leányom, de látod-e, hogy milyen rongyosak vagyunk, s én maholnap itt hagylak benneteket!

- Hová megy papa? - kérdé Zelma húgom ijedten is, kíváncsian is.

Apám nem válaszolt erre a gyermekes kérdésre, de még kérőbben nézett Emíliára.

- Különben ti lássátok leányok, én nem erőltetlek.

S apám fejére nyomta hegyes báránybőr kucsmáját, s átballagott a hóban a jegyző úrhoz, kinek pálinkája is volt és bora is sok.

Nagy lárma és mérges disputa kerekedett nénéim és anyám között.

- Ilyen ez a ti apátok - tördelte jó anyám kezeit, és lépett biztatólag, mint egy pap, nénéim közé. - Egy tapodtat sem mentek. Maradtok, míg isten a tieteket el nem hozza. Ha igaz, hogy várt leány várat nyer; ha azt a semmi Borbát Katit elvette Turi Pali, titeket sem foglak kidobni a szemétre. Kolozsvári-leány vagyok, s Kolozsvári Gyuri nem házasodik, jussa csak reám szállhat. A Kéryek mind parasztok. Kéry Ádám nem szégyenlett egy Markos-leánnyal összekeveredni; a Kolozsvári vérnek tisztán kell átszállani firól fira. Aztán ott van még Benkő néni is, az se hagyhatja másra Keresdet, mint reám. Férje apámmal volt unokatestvér. Ott van Kisbajom, az is az övé.

- Csak azt várja apám, hogy én menjek az ő Vaskójához. Eredj te Róza, neked hordta tavaly is a nyulat, vadrécét. Te inkább elmehetsz.

- És ugyan miért? - szökött fel mint egy tigris Róza néném, egy magas, sovány, szőke leány, nagy, forgó, kékes szemekkel, s a harag miatt szinte párolgó ajakkal.

- Téged nem Bécsben neveltek.

- Ezt szeretem, - kacagott Róza néném - és vajon kik szaladtak le utánad Bécsből? Talán bizony Grósz, a búzakereskedő, vagy Stich tapeciros?^[55] Ah, igaz, neked Bécsből kínált az isten szerencsét. Kár volt elszalasztani őket, édes Emília. Hogy ő Bécsben nevelkedett. Bécsben, hah, hah!

- Nem is a madocsai rektornénál végeztem a tanfolyamot, mint valaki. Én és Eliz Jungmanné intézetét, a legelső bécsi intézetet jártuk, ahova grófnők, bárónők jártak, sőt egy lengyel hercegkisasszony is tanult velem, Levandowszka Fagomira.

- Velünk össze nem mérheted magadat, - vette át a szót Eliz néném, nagy, hosszú hegyes fogait félig elfedve jobb tenyerével - azért nem látom át, hogy egy oly becsületes emberhez, mint Vaskó Jancsi, mért ne lehetne elmenned. Vaskónak szép fizetése van, pompás lovai, kocsija.

- Tessék, előtted az út. Én, istennek hála, a huszonöttől még messze vagyok. Az én időmben még várhatunk. Tetszik ezt tudni? Huszonöt...

Ó, erre már minden elem föltámadt, székek borultak fel, csészék hullottak le az asztalról, s énnekem is ki kellett kotródnom a szobából, mert nem lehetett tudni igazában, hogy mi történik.

A végén mégis abban egyeztek ki nénéim, hogy a mama sok örökséget kap, csak várni kell egy kevéssé, s akkor minden megváltozik. Ormós Károly is visszajő, Fülöp Géza is kibékül Elizzel, s nem lesz kénytelen ahhoz a fekete szeplős goromba Lakoshoz menni, aki utóvégre is egy tanár. És az mi? egy tanár?

Anyám igen megdicsérte nénéimet, hogy oly büszkék, és fenn kívánják tartani a család fényét, díszét. Legyenek is inkább készebbek itthon maradni, semhogy magukat valami pugrisféléhez lealázzák. Vén leányok inkább.

Nem, erre az ajánlatra mintha mégis tagadólag intettek volna nénéim szemeikkel.

Apám ebédre hazakerült, csöndesen elfoglalta az asztalnál a főhelyet, melyet, ha vendég volt is nálunk, megtartott, s csekély, egyszerű ebédünk minden kellemetlen érzést eloszlatott, mert vidáman beszélgettek szüleim a jövőről, s nénéim arcáról sem olvastam le semmi ízetlen duzzogást.

Csakugyan a bécsi nevelésnek az a jó eredménye megvolt, hogy a művelt tónus ritkán zavarodott meg házunknál - hosszabb időre.

Ebéd után a leányok varrtak - természetesen a régi köntösökből újakat. Zelmát ezer apró szalaggal, csokorral készítgették valami ünnepélyre. Iván lement a nagy kocsmába feketekávéra a Fáin Dávidhoz, ki híres hamiskártyás volt, én pedig lementem édesatyámmal a kamarába.

- Jer csak, Vilmos fiam! - gondoltam, dohányt kell vágnom, s örömest mentem.

- Állj, állj, - figyelmeztetett atyám, mikor látta, hogy keresem az eszközt - elhagyjuk most a dohányvágást. A jövőd forog az eszemben, a jövőd, édes fiam. Biztosítani szeretnélek.

Apám odatámaszkodott a sódarálóhoz, én meg felültem a mángorlóra.

- Hány éves vagy, fiam? - kérdé apám különös tekintettel.

- Hát tizenhárom múltam Imre napján, édes atyámuram.

- Te sem maradhatsz már tovább itthon.

- Gyönkre megyek? A tisztelendő úr is odavitte Lacit. Bár Pestre szerettem volna menni.

S Kasza Jóskára gondoltam, hogy megvalljam.

- Pestre, Pestre fiam - mondá apám, de oly komoran, hogy leszálltam a mángorlóról. - A jegyző úr valami nagyon alkalmas pályát talált a te számodra. Azt mondja, írásod szép, számolni nagyon jól tudsz, ott megerősödöl, elmarad a bajod. Egészen vasas boltba való vagy.

- Hogyan, édesatyám? - kérdem ijedten, hogy meghűlt bennem a vér. - Inkább elmennék Gyönkre.

- Mivel, fiam?

Ez nagy kérdés volt, hiába próbáltam volna reá felelni.

Egy ideig hallgattunk.

- Persze, ha Eliz hozzáment volna Lakos tanár úrhoz, most a legszebben odaadhatnálak, de adnálak is. De Lakos csak egy tanár; igaz, igaz. Ha megnyerem a Csahó-pert, akkor nem lesz erre szükség, hanem mostanában gyenge lábakon áll, fiam, odafent az igazság. Az az! S te benne vagy fiam a tizennégyben is - mi?

- Benne.

S elpirultam, mintha valaki pofoncsapott volna.

- Ez a baj fiam. Jövődet nem hagyhatom tovább. Gondolkoztál-e már valamiről Vilmos? Te jó tanuló voltál, bár tégedet taníttathattalak volna, mint Ivánt, de a rossz esztendők, marhavész, meg is loptak, a gabonást feltörték - (ó, az már nagyon régen volt!) - s azok a semmirevaló kéri bérlők is csúfosan megcsaltak. Szólj, választottál-e már valami pályát, mert egészen rád bízom, ebben apám nekem is szabad kezet hagyott. Én sem akarlak korlátozni, válassz.

Itt azonban elhallgatott, úgy vélem, restellhette, hogy azok a pályák, melyeket elém tárt, nem a Kéry-nemzetséghez valók, s most még sem tehet egyebet.

Néztünk egymásra. Én, mert gyermek voltam, elfakadtam sírva, ő pedig odajött hozzám, s amit ritkán tett gyermekeivel, megsimogatott, megcsókolt s vigasztalt, hogy ne féljek, mégis próbál még valamit. Hisz annyi jó barátja volt, fel fogja őket keresni. Nem képzeli, hogy ne legyen bennük szív. Sokan tartoznak neki pénzével, mások lovával, juhaival, nem egyet ő tett megyei hivatalba, az ő befolyásán, áldozatain jutott sok ember díszes székébe.

- Ha van még becsület, tiszta erkölcs, hűség, ha van még Isten az egekben - itt fuldoklásban tört ki, s magánkívüliségbe esett - akkor fiam inas, egy nemes ifjú inas csak mégis nem fog lenni! Nem, nem, azt én nem érem meg, kedves fiam!

Tudom, hogy nekem így kellett volna szólnom:

Édes jó apám! senkihez se menjen; én szívesen beállok inasnak. Hány becsületes mesterember van. Kasza Jóska is első volt, mégis most inas. Elmegyek én is.

De most még nagy volt bennem a szégyen. A Forster és Haáder fiúkra gondoltam, kik régebben annyiszor voltak nálunk, s kik mélyen le fognának nézni, ha engemet valami bolt előtt látnának, sőt nem is ismernének meg. Elhagytam tehát e szebb és illőbb terveimet s hiúságból, szégyenből rábíztam magamat a sorsra. S kitettem családunkat annak a nagy szégyennek, hogy apám húsvét szombatján a Varga Pál malma alatt egy fűzfára felakasztotta magát.

A ZÖLD KÖTÉNYT MÉGISCSAK FELCSATOLOM

Ha eddig szegény anyám elmondhatta, amint hogy sokszor mondta is: "én kormányozom a házat, bennem bízzatok, apátok mindig gyenge volt" - most ezt a vigasztaló szót mindnyájan vártuk tőle.

De bezzeg nem szólt, csak rávetette magát a holttestre, tépte, szaggatta magát, s mint egy közönséges földmíves asszony, - (mert azok szoktak így tenni talán) - nyögte, sikoltozta:

- Ó, Vilmosom, édes Vilmosom, hát nem tudtál még várni.

Azt gondoltam úgy érti: "Én is veled mentem volna"; szerencsére, anyám bölcsebb volt, azt akarta mondani, amint később mondta is:

- Hiszen maholnap meghal Kolozsvári György, régóta a sírban már a fél lába, s akkor... Ó, Vilmos, ó, Vilmos, hogy olyan kishitű voltál!

Nagynénénket is felhozta, a vén Benkőnét, kinek minden percben várják a halálát; a biztosan megnyerendő pert is felhozta, s keservesen kitört, hogy apám ily egészen biztos remények mellett, nem tudott még egy kicsit erőt venni magán.

A jegyző úr ott állott a szekér mellett, melyről édesapámat levették, és nézte, nézte könnyhullatások között anyámat.

- Tekintetes asszonyom, ne tessék búsulni, csak az történt itt, amit isten bizonyosan elvégezett. Nem rút halál az, mikor valaki ártatlanul hal meg, ha mindjárt, mint az én szép tizenötéves ártatlan Zsuzsikám, a forró moslékba fulladna is. Hány becsületes ember akasztotta fel már magát, aki látta, hogy onnan felülről intenek, és hány istentelen gazember jár-kél fennhordott orral, akinek az a sorsa, hogy minden felülről jövő tiszteletben részesüljön, és mint a veszett kutyától féljenek tőle. A tekintetes úr igaz ember volt, egy kicsit igaz, a jómódban elbízta magát, s azt hitte, mindig tele lészen a marka fehér pénzzel, de különben rosszat reá még a halálos ellensége se mondhat.

Míg anyám sírt, s testvéreim tördelték a kezeiket, Zelma csókolta apám megkékülő orcáját, s Iván Kasza bácsival a hideg ágyat rakta össze, a nagy szobában, a jegyző úr végig-végigsimogatta a kiszenvedettet és elkezdte egyenként felhordani minden szép tulajdonságait.

- Milyen hatalmas karjai voltak a jó tekintetes úrnak, egy mészárosnak becsületére váltak volna. Ilyen öklökkel, - tapogatta atyám hideg csontos kezeit - egy bivalyt le lehetne ütni. S hogy nem bírt megküzdeni a nyomorúsággal! Milyen szép orcája van még most is, rajta a jóság, szeretet és ne vegyék rossznéven, de úgy van: az együgyűség is. Miért kell úgy hinni az emberekben? mikor a java is gonoszabb a kígyónál; minek levetkőztetni magát, hogy más semmirevaló talpnyalottat felöltöztessen. Mert úgy van, csak az nem fosztotta ki, aki nem akarta.

- Jaj, jaj, édes Vilmosom! - siránkozott anyám - csak minket nem szerettél, csak minket szégyenítettél meg!

- Azt ne mondja a tekintetes asszony, - ugrott a halottól a jegyző úr anyámhoz - azzal, hogy felhúzta magát, csak a nemes, érzékeny szíve érzéseinek hódolt. Nem akart tovább itt maradni, látta, hogy reá itt többé szükség nincs. Csöndesen tette meg amit tett, félve az emberektől; ebben is megmutatta, hogy egyenes lélek. Úgy függött azon a fűzfán, mintha csak állott volna, még a nyelve sem lógott ki, még a szép tisztes orcája sem ferdült el. Megkímélte a jó Teremtő. Fiú, - kiáltott hozzám, ki egy tapodtat se mozdultam édesatyámtól - jól a szívedbe vésd apád történetét. Senkinek se higgy, vigyázz, fösvény légy, mindig legyen pénzed, nem azért, hogy adhass, hanem hogy vehess, mert ez az egész világ eladó, és minden gaz keresni fogja kedvedet. Holtig élhetsz úri módban, késő vénségben, mint az árendás, akit megrugdaltak, megpofoztak, be is csuktak, de hogy bírja bankóval, meg szemtelenséggel, s hogy bátor, az egész vidéknek köztiszteletű tárgya, csak nekem nem a disznó, követem alássan, hogy itt a halott mellett olyanokat beszélek. De fáj a lelkemnek, hogy ez az új magyar kormány se tud ellene csinálni semmit, kimondom: fáj, ha rögtön elcsapnak is.

Lassanként a fél falu odagyűlt, tettek, vettek, sírtak, átkozódtak, szidták a gazdag rokonainkat, akikhez hiába küldtük a stafétákat, mert egy se akart mutatkozni.

Déltájt Erdős Károly bácsi mégis bejött Hosszúrétről.

Azon kezdte, hogy kikergette a szobából a parasztokat, s Ivánt átküldte Paksra, hogy Krausz zsidó rögtön hozzon keményfakoporsót, aranyos betűkkel, illő staffirunggal, gyertyákkal, fáklyákkal - legyen minden úgy, amint egy úri háznál kell. Ennek meg kell lenni.

Nénéim - igaz, a legnagyobb alázatossággal - de odatették:

- Iván, gyászruhákat is hozz. Menj Berta kisasszonyhoz, s kérd meg szépen a nevünkben, hogy egyszeriben jöjjön. Kihozhatná a Fuchsz-ot is. Krausz adja a kelmét, itt mindent eligazítunk.

- Helyes, - járt nagy léptekkel, komor arccal Erdős bácsi - gondoskodni kell mindenről. Legyenek fátyolok, s küldje ki a halottas-szekeret is négy lóval, francia ruhával, halál-huszárokkal. Meg kell mondani, hogy én vagyok itt, Erdős Károly.

Láttam, hogy szegény jó anyám a nagy szomorúságban mint erősödik, amint a terheket egy jó ember szedegeti le a vállairól. Nénéim mindegyre csókolták Károly bácsi kezeit és suttogták az asszonyoknak, segítő embereknek, hogy "amint Károly bácsi akarja", "ahogy ő parancsolja", "őt kérdezzük meg előbb", stb.

És nem is tettek egy lépést is Károly bácsi nélkül.

Hogy a falusi birtokosság neszét vette a gazdag Erdős intézkedéseinek, mind jobban-jobban közeledett hozzánk részvétével, úgy annyira, hogy a jegyző úrnak minden rendezkedés kiesett a kezeiből.

Már alkonyat felé annyi urak és úri asszonyok vették körül a díszes koporsót, hogy a nép számára a folyosó maradt s az udvar.

- De mégis, - zsörtölődött a halottas-szoba utcai ablakában Erdős bácsi néhány vidéki nemes előtt - borzasztó meggondolatlanság úgy akasztani fel magát egy tisztességes nemes embernek! Hallatlan!

- Már az való, - helyeslé Komlódi úr - csizmadia munka.

- Hát nem kapott pisztolyt? - kérdé Erdős bácsi. - Nincs itt ebben a faluban egy duplapisztoly?

- Hogyne, - válaszolt egy más csoportból egy szőke fiatal úr, a falunkbéli Szalay Károly - nekem revolverem is van, még ugyan pompás.

- No, ahol! Hát egy becsületes, családját, jó hírnevét szerető ember nem fordulhatott volna inkább revolverhez?

- Úgy van! - mormogá a társaság.

- Mérget vettem volna inkább, mint így. Ezt a Kéry-nemzetségről soha semmi le nem mossa - dühöngött egyre jobban Erdős bácsi.

Ezt a tárgyat sokáig minden oldalról meghányták-vetették, hanem a mi sorsunkról, hogy velünk mi lesz, egy szót sem hallottam.

Ó, mily szánalommal, elítéléssel, sőt csúfolkodással hozott még fel egyet-mást Erdős bátyánk, apánk életéből, hogy minden kereskedésben fülig adós, minden mesterembert rászedett. Hitel a csizma a lábán, hitel a kesztyű a kezén, minek is ilyen kezekre kesztyű! A kabát adósság, a mellény írja föl, a nadrág fizetem, a kenyér meghozom - teremtette!

S az urak félrefordultak, s a bácsival jót nevettek.

- Igaz, - szólott a dologba Szalay úr, ki haragudott reánk valami föld miatt, - Kéry bácsi megette volna a falut, megitta volna a világ minden zsidajának a pálinkáját.

- De mit tett, - folytatá Bölcskey úr - már alig volt betevő falatjuk, s erőnek erejével a régi módon, nagy vacsorákat adott időnként, persze, hogy egy-egy váltócskára befüsülje a jámbor magyart. No, velem nem ért célt. A vacsorájára elmentem, mert nem akartam megsérteni, de kölcsönre, soha meg nem adom fejében, már olyan bolond mégiscsak nem voltam.

- Még lehetett volna valamit csinálnia, - vette fel a szót egy öreg, ősz ember, ki régebben ispán volt apámnál - tanácsoltam is, de kapacitálhatatlan^[56] volt. Mondtam: uram, a kisasszonykák már nagyok, eljött az idő a férjhezmenésre, nem kéne erősen szabadjukra hagyni a dolgot. A leányt örökösen akkor kell adni, mikor kérik. Amely ruha egyszer kiment a divatból, azt rangbéli nem veszi meg, hát adni kell lejjebb. Sokszor így kap szegény ember drága matériára. Vaskó öcsém ugyan járt valamelyik után, most bezzeg jó volna, ha az özvegy odahúzódhatnék. Másikat meg elvette volna a hartai német tanító, egyet meg elvittek volna Gyönkre. Milyen jó volna most, a két kisebb nem tudná, mi az árvaság, mert itt, uram, még az egérnek való sincs. Itt, itt...

- Hozzám egy se, - kiáltott Erdős bácsi - kevély koldus a tolvajnál veszedelmesebb. Engem különben szörnyű módon megkárosítottak. Amit tettem, csak Vilmos bácsiért tettem. Amint vége lesz a temetésnek, én megyek. Engem nem fonnak be.

Ez fordulatot adott a dolognak, mert az urak rendről rendre hamarosan elhúzódtak a koporsó mellől, s mesteremberek, parasztasszonyok foglalták el a helyeiket.

- Erdős bácsi, - törtetett ki az édesanyámnak szobájából Iván bátyám - a mama újból elájult, és Emília is. Nem bírok velük. Az istenre kérem, jöjjön be, szóljon nekik egy-két szót.

- Jaj öcsém, én az efféle ájulásokra nem adok semmit. Asszony-dolog, különben is a beszéd nem mesterségem.

Iván elsárgult, és merőn nézett Erdős bácsira.

Kitámolygott. Vele mentem én is.

- Hol van Károly bácsi, - ragadta meg karomat Eliz és Róza néném - mama mindjárt meghal. Egyszeriben hívjátok.

- Azt mondta, - mormogá Iván - én az effélékre, ájulásokra nem adok semmit.

Emília néném rögtön föl is vetette a fejét, s láttam, hogy anyám is csöndesen kezd magához téregetni.

Úgy volt; a temetés után minden úri ember, úri asszony hazament.

De anyámék mégis, hála a jó istennek! nem maradtak magukra. Karonfogta a kapuban egyik felől a jegyző úr, a másik felől a jegyzőné néni, s felültették egy kocsiba. Fölsegítették a leányokat is.

- Nem, édes tekintetes asszony, - mondá a jegyző úr - oda most ne menjenek, betérnek egy kisség mihozzánk.

Anyám szegény szabódott, hogy haza kell mennie; amellett nézte, hogy hol van Erdős bácsi, hol van Kállai, Nemes, Ürmösi és a Kolozsvári rokonság? De hogy nem látta őket sehol, engedett a szíves felszólításnak, és mindnyájan elmentünk a jegyzőékhez.

Szinok bácsiék szegény, de igazi becsületes jó emberek voltak, s mindent elkövettek, hogy minket megvigasztaljanak valamiképp. Legelőbb fogott a dolog Ivánon, ki a két szép fiatal jegyzőkisasszonynak törekedett megköszönni a barátságos látást. Nénéim is engesztelődtek, mert igazán nagyon jó vacsorát készítettek a jó jegyző úrék.

Szinok bácsi kifogyhatatlan volt édes jó apám magasztalásában. Nem volt az a szép tulajdonság, amit rá ne ragasztott volna. Azért tette-e, mert igazán így érezte, vagy azért, hogy szegény anyámat megvigasztalja: akármely okból cselekedte, a jó isten áldja meg emberséges, tiszta szívét, minden áldásával.

Ott maradtunk aznap is, de másnap is a jegyző úréknál. Nem is mehettünk volna haza, mert az a nagybátyám, akié a ház volt, egy küldött emberétől megizente, hogy máshol fogadott számunkra egy bérházat, a Fain zsidó házát a nagy kocsma mellett, az igen alkalmas jó lakás, ezt pedig átveszi Fain Dániel. Ne is nehezteljen anyám érte. Nem tehet róla. Isten különben nem fog elhagyni bennünket. Ő most nem jöhetett el, erősen hullanak a bárányok, sőt a tehenek is, láthatjuk, hogy neki is millió a baja. Küldeni fog egyébiránt mennél elébb, amit lehet, pár szekér kukoricacsutkát, mást is, ami hamarosan házától kikerül. De nagyon ne számítsunk reá, mert csak egy héttel is ezelőtt két jószágán is feltörték az istentelen svábok a gabonását.

A jegyző-kisasszonyok erre nagyot nevettek, tudom, hogy éppen nem rossz indulatból. Nevethettek, az ő atyjuk nem halt meg!

Édes jó istenem, a szívem szorul el, hogy ilyen valamit kell írnom: nénéim, mikor a szép ágyakba lefeküdtünk, egymás közt arról suttogtak, hogy milyen állottak, ízetlenek voltak a sültek, s olyan töltelékes káposztát otthon a kutyáknak sem adtak volna.

Iván is közbeszólt az oldalszobácskából, ahol velem feküdt:

- A bor dohos volt és ihatatlan. Fösvény, vén nótáriussa!^[57]

Pedig nagyon jól ivott, s a jegyző úr mindenét az asztalra tette volna, s a jegyzőné is és leányai is!

Ők kiszorultak miattunk a konyhába, kamarába, sőt tudom, a jegyző úr egyenesen az istállóban hált a kocsis ágyán.

Jól tette a bölcs isten, hogy testvéreimet olyan gúnyos szívvel áldotta meg, legalább nem vették észre tréfálkozásaikban, hogy mekkora nyomorúság szakadt reánk.

Miből volt, miből nem az ő lelkűk alkotva, a bécsi Jungmanné intézetében ragadt-e reájuk az a nyugodtság, vagy azért voltak-e olyanok, mert ők hárman több műveltséget nyertek, mint mi, különösen én és a kis Zelma, elég az, hogy nénéim már másnap félretették a nagy bánatot, vagy csak mutatták - (de úgy is hiszem) -, hogy ők leküzdötték a szomorúság keményebb részét, és úgy nyilatkoztak, hogy készek megnézni azt a bizonyos bérházat.

Meg nem állhatták egy kis kacagás nélkül, mikor kieresztették a szájukon, hogy: Fáin Dávid!

Anyám is úgy vélekedett, hogy lemegy, megtekinti azt a hajlékot, különben Kolozsvári Gyuri bizonyosan szívesen látna bennünket, s az öreg Benkőné is el tudná helyeztetni családunkat.

Még több nagylelkű rokonunk is felkerült, aki megnyitná előttünk kapuját. Hanem nem fogunk senkinek a nyakán is alkalmatlankodni, úgyis éppen nem messze már, hogy Benkőné lehunyja a vén pókhálós szemeit, s akkor a bajomi kastély tulajdonunk.

Ünnepek után való nap, azaz apám halála után két nappal, lementünk a Fáin Dávid házához.

Tehát ez a hajlék mindjárt a nagy kocsma tőszomszédságában volt. Alacsony, széles kocsifészerszerű ház, három-négy ablakocskával, egy kis ambitussal,^[58] melyről be lehetett látni a nagy kocsma mulatójába, s olyan folyosóval, melyen térdigérő gödrök mutatták, hogy itt sok ember járhatott és lakhatott.

Mert katonaság is volt a faluban, éspedig ulánus^[59] katonaság, s a tisztikar itt étkezett Fáin úrnál, s most még délután mintegy két-három óra lehetett csak, s eszerint a tisztek nagy része még itt időzött. Érkezésünkre egész csomó úri forma ember tódult ki a kocsma folyosójára. Fiatal csinos, zöld kabátos tisztek, hajadonfővel, az öregebbek sapkásan, és néhány nemes ember kipirult arccal és még kihívóbban ránkfordított tekintetekkel, mint aminőkkel a tiszt urak szokták, vették körül nénéimet.

Fáin Dávid urat lehíttam, hogy meg akarnók nézni azt a házat.

Fáin úr feltett sapkával, igaz, hogy csak házisapkával, - (de azt is le lehetett volna vennie,) - jelent meg anyám előtt. Hozta a kulcsokat, valami húsz-harminc kulcsot, melyek közül egy se talált az ajtókhoz, és dicsérte, hogy ilyen nagyszerű, egyenesen kisasszonyoknak való lakás, nincs több a faluban. Innen már sok jó házasság esett.

- Természetes is, - folytatá - nálam temérdek a vendég, főképp a nóbel^[60] vendég, a pénzes vendég. Csak szeretet kell, egy kis bátorság, egypár lat^[61] szerencse... s megvan a jó házasság. - S durván röhögött.

Gyermek voltam, mégis szerettem volna oldalba rúgni ezt az asszott kis szürke zsidó embert, különösen ahogy nénéimre tekintgetett, s róluk meg a tiszturakra.

Szégyenlem! nénéim nem találhatták ezt a Fain urat ily hitvány teremtésnek, mert szóba állottak vele, kinyittatták nagy bajjal a szobákat, s parancsot is adtak, hogy még holnap legyen rendbehozva az egész lakás, mert anyám átveszi.

Természetesen, ezt azért tették nénéim ily gyorsan, mert valahol csak meg kellett telepednünk, s mivel a régi házat zsandárkaszárnyának alakították át, a jegyző úréknál meg sokáig nem lehettünk, tehát a sok kifogás, alapos ellenvetés hiábavaló dolog lett volna.

De mégis, én úgy éreztem, hogy inkább mennék Kasza Pálékhoz, vagy a falu végire, ahol senki se látna bennünket.

Elhagyom, hogy anyámék mikor és miképp költözködtek csakugyan e rongyos házba - mint mondák, igen csekély időre, csak míg a vén Benkőné lehunyja a szemeit - hanem arra térek, hogy velem mi történt.

Iván bátyám, ki majdnem az egész napot a Fain úr vendéglőjében kártyázta és biliárdozta el, napról napra jobban kezdett felettem élcelődni. Az volt a célja, ami szegény apámnak ővele, hogy valami hibában kapjon, jól elverjen, s elmarjon a háztól.

Eleinte a rokonokhoz küldöttek apró kölcsönöket kérni: gabonát, zsírt, pénzt, majd hogy ez nemigen sikerült: állomásokat ajánlottak. De kérdem, tizenkét-tizenhárom éves fiúhoz miféle állomás találhatna? A tanulás. Igen! Ezt szerettem volna, hisz első voltam az iskolában.

Gondoltam, elmegyek a református paphoz, annak sok gyermeke van, s mégis mind tanul, hátha nekem is megmondja, hogy tanulhatnék én is. A lelkész úr egy májfoltos arcú, kopasz nagy fejű, szomorú ember volt, pipázni is csak azért pipázhatott folyvást és felette erősen, hogy a füst talán vigasztalta.

Azonnal, bár gyermek-ifjú voltam még (igaz, egy kissé nyúlánk), szívesen leültetett, pipát keresett elő, s nem is szólt addig, míg igen ajánló szavakkal a kezembe nem nyomta.

- Keresztlevél kell, kedves öcsémuram, ugye? Csakhogy a Kéry fiúkat és leányokat, mind városi pap keresztelte. Mi szegény falusi lelkészek, a jobb stóláktól^[62] rendesen elesünk, pedig ha mi kevés fizetés csöppenne, bizony csak az uraktól. A paraszt addig édeskedik, hazudozik, míg kicsalja a dolgot ingyen, szegénységről, nyomorúságról beszél: s megszánjuk. Holott legjobb módja a parasztembernek van, nem tudja, mi a neveltetés, tisztességes asztal, adósság. Az az, öcsémuram.

Mélyen szíven talált ez az utolsó szó, s már menni akartam, midőn a tisztelendő asszonyság is belépett, egy tál friss párolgó túrós lepénnyel.

Sírva fakadt, hogy anyámékat kérdezte, s bizony-bizony jobban megsiratta szegény jó apámat, mint testvéreim!

- Becsületes, tiszta lelkű ember volt.

- Az, - ütötte rá pipájával a pap - feddhetetlen.

- Urat, szegényt egyképpen megbecsült.

- Úgy van, az ingét odaadta volna - dörzsölgette a pap széles homlokát.

- Tessék, kedves Vilmoska, nem olyan finom ugyan, amilyenhez odahaza volt szokva, de a túró igen jó, csak a tejfelünk volt vékony. Hogy borjasak a tehenek...

- No no, inkább török én is egy harapást, - lépett a tálhoz a lelkész úr - jobb sültje-főztje mégsincs itt a faluban senkinek, mint neked, lelkem Juliskám. Hát édes mamáék?

Már vártam, hogy el fogja anyámékat ítélni; amért oda, a kocsma mellé költöztek. Nem tette, holott tehette volna bátran.

Szívességük után rátértem, hogy tanulni szeretnék, mint a lelkész úr fiai, ha valamiképp lehetne.

- Hány osztályt végezett?

- Még egyet sem.

- De édes istenem, otthon privatim, csak taníttatták a grammatikumokra? Hiszen én Dezsőt is, Gyulát is egyenesen a harmadik osztályra vittem. Egy úri embernek pedig kezében a mód, hogy nevelőt tartson.

- Nem, én semmit sem tanultam, a parasztiskolán kívül.

- Ne mondja! - csapta le a lelkész úr a pipáját.

- Úgy van.

- S édesatyja ura, a mamája. De, hogyan lehet ez? hány éves?

Megmondtam.

- Erősen megkésett, most már csupa lehetetlenség. De így szalasztani el az időt!

A papné mind simogatta férjét, nehogy az keményebb vádakat találjon felhozni.

- De hát álljon meg. Feleljen öcsém, ha lehet, odateszem a vőmhöz Gyönkön - (aki Eliz nénémet akarta elvenni) -; az, persze illő honoráriumért,^[63] hamar elvégeztet önnel két-három osztályt. Segítünk, készséggel, ne búsuljon. Az őszön, mert most már nem lehet, fiam, bevisszük.

- Nem, tisztelendő úr, nekünk semmink sincs, hanem lehetne-e...

- Ó lelkem! - ölelgetett meg a jó ember - ahhoz, hogy korpán, vizen tanuljunk, nem úri fiú való, az a papfiúk osztályrésze. Én is úgy nevelkedtem. Nem, kedves gyermekem, az a sanyarú kenyér hamar megölné magát. Ott rúgják, döfik; nem, nem, édes öcsém, az terhes iga. Hanem, hiszen úgy hallom, édesanyja sok szép birtokot fogna még idővel innen is, onnan is örökölni: inkább várjunk egy kicsit. Hanem addig eljár énhozzám, s tanítom, mint tulajdon fiamat. Az őszig is egy osztályt könnyen megnyerünk.

Ó, milyen boldogan mentem haza, már diáknak képzeltem magamat; mily örömmel mondtam el anyámnak, hogy tanulni fogok.

- Mit? - kiáltott Iván. - Igen, hogy itthon csavarogj. Abból nem eszel.

Nénéim is helyeselték, hogy oda ne járjak. Egy koldushoz, koldulni. Lett zaj és csúfolódás.

Anyám biztatott, hogy nem Gyönkre, de egyenesen Pestre fog vinni, csak haljon meg a vén Benkőné. Nem viheti már sokáig. Tehát el kellett maradnom a kedves tisztelendő úrtól!

Keserű napok következtek reám. Hogy néhány krajcárt vihessek haza, ahol néha a falat kenyér is hiányzott: Fain úrnál a kuglikat állítottam, sört vittem a vendégeknek, s szolgáltam a tiszt uraknak a biliárdnál.

- Te fiú, - fedett meg egyszer keményen az öreg jegyző, mikor lopva egy gazdátlan pohár sört kiürítettem, - látom, te itt végképp elromlasz. Nem a szegénység, hanem a kevély nagyralátás öl meg benneteket. Hát nem találsz te becsületes foglalkozást?

S úgy tetszett, hogy fölemelte a korbácsot, mert loptam.

- Nem tudnál te jóra való mesterember lenni, asztalos, kovács vagy mészáros? Vagy jó, légy kereskedő.

- Az leszek - ragadtam meg hirtelen a mentőszálakat, csak közönséges mesterember ne legyek. A kereskedő mindig olyan fél úr. S még sok volt bennem a régi Kéry-vérből.

- Jer, menjünk anyádhoz.

Megragadott, mint egy tolvajt. S vitt.

Ó, anyámék rögtön készen voltak most, nem várták az öreg Benkő néni halálát, csak szabadulhassanak tőlem.

Meg lett határozva a nap, amikor a jegyző úr felvisz Pestre egy régi jó ismerőséhez - fűszerkereskedésbe.

Anyám most mégis előállott - meg akart menteni, ha nem is egészen, legalább félig, annak az osztálynak, melyből az Erdős Károly bácsik, a Hollósiak, Mészölyök, Parraghok, Oroszok, Váraljaiak valók, s annyi derék nemes ifjú.

A halottat nem lehet jobban siratni, mint anyám siratott engemet. A mesterembernek még a szagától is irtózott, s most az én számomra nénéim (s kimondom: nevetve, csúfolkodva) varrták a zöld inaskötényt.

Minden percben felpróbálták reám, s mindennap jobban mulattak rajtam.

Anyám pedig keresett valami régi kesztyűt, azt felhúzatta velem, s zokogások közt így oktatott s vigasztalt egyszersmind:

- Lelkem Vilmosom, ne félj, nem hagylak én ott tégedet örökre. - (Benkő néni újra megjelent, mint haldokló!) - Csak a jussaim, a jussaim! El ne parasztosodjál, ezeket a kesztyűket le ne vesd, azok a szép formás kezeid, Kolozsvári-kezek, el ne durvuljanak. A többi inasokkal, legényekkel magad össze ne add, mert ha ezt meghallom, meghalok szégyenletemben. Gondold meg, miféle születésű vagy, apád ki volt, én honnan eredtem? a nénéid hol nevelkedtek, tanultak. Ne engedd, hogy valaki tegezzen, a szemét kiüsd.

Csak úgy súgta a fülembe:

- Annak idején, fiam, egy jó úri kisasszonnyal, egy jó házassággal, tudod, mindent helyre ütünk. Egy cseppet se búsulj.

Hanem azért a zöld inaskötényt, pár hétre reá, mégis fölcsatolták a vállamra.

forrás és folytatás:

A SZENTISTVÁNI KÉRY-CSALÁD

ÉDES JÓ APÁM
A ZÖLD KÖTÉNYT MÉGISCSAK FELCSATOLOM
MIT TAPASZTALOK ÉS HALLOK AZ ELSŐ NAPON
KASZA JÓSKA ÉS ÉN
A VÉN BENKŐNÉ CSAKUGYAN MEGHAL
HOGY FOLYHATOTT VOLNA ÉLETÜNK, FŐKÉPP AZ ENYÉM