PETŐFI

- Tehát ön, kapitány, csökönyösen megmarad amellett, hogy Mária Lujza sohasem szerette Napóleont?

- Sohasem szerette. A lipcsei csata után pedig egyszerűen elfelejtette, hogy valaha a császár felesége volt.

...A malle-posta fehérre lakkozott luxuskocsija óránként öt kilométert döcögött előre az erdei úton Klagenfurt felé. A bécsi Hof- und Staatskalender szerint holdtölte volt, de az eget felhők borították, s az útra koromsötéten borult a tavaszi éjszaka. Csípős hideget leheltek az erdők. A fák zúgtak, a lovak patkói csattogtak, a hintó egyhangú dübörgése elálmosította az utasokat. Az országutak gyalázatos állapotban voltak; a szíjakon függő üveges batár úgy himbálódzott, mint valami ladik a viharban. Bőrrel bevont ruganyai minden zökkenésre recsegtek-ropogtak. Tetejét néha végigsúrolták az útra hajló ágak; mintha eső paskolta vagy hullámok locsolták volna a lustán úszó bárkát.

- Fázik, madame? - kérdezte egy éles, katonás, csattogó tenor franciául.

- Petrovna Katarina, édes, szabad ezt a takarót a térdére terítenem? - csendült meg halkan egy női hangocska, azzal az alázatos, de bizalmasan becézgető gyöngédséggel, amelyen a dajkák, komornák, és az elszegényedett barátnők szoktak gügyögni.

- Hercegnő, hódolattal felajánlom a kesztyűmet - vágott közbe egy vidáman és hetykén zengő, fiatalos, majdnem fiús bariton, s egy pár vaskos, merev szárú ulánuskesztyű nyúlt a hercegnő felé.

- A kesztyűjét? Mit csináljak vele?

- Lábzsáknak jó lesz.

Nevetés. Aztán újra Mária Lujzáról beszélgettek.

- Halljuk a bizonyítékokat, kapitányom.

- Nem szívesen.

- Ó, ah!...

A sötétben négy ló patkója csattogva verte a kavicsos utat.

- A szövetségesek bevonultak Párizsba. Napóleon Fontainebleau-ban vívódott magával, hogy lemondjon-e a trónról, vagy lemondjon az egész viharos, egyetlen és összehasonlíthatatlan életről, amelyet egyedül csak ő élt át, amióta emberek laknak a földön: egyedül csak ő, Bonaparte Napóleon.

- Micsoda gyermekes lelkendezés ez?

- Drága barátom, ne zavartassa magát. Mi történt a bevonulásnál?

- Párizs népe azokban a napokban aljas és háládatlan volt, és a cárnak utálatos módon hízelkedett. Az osztrák császár nem ment el Párizsba. I. Ferenc kissé szégyellte magát: végre is a vejéről, Mária Lujza férjéről volt szó,

- Oah!... nem engedem, hogy jelenlétemben a császár tetteit bírálják.

- Folytassa, folytassa, kapitány.

- Napóleon anyja már útnak indult Róma felé. Joséphine Malmaisonban imádkozott a császár szerencséjéért, a császár pedig szerette volna látni a fiát és Mária Lujzát. Egymás után küldözgette hozzá követeit és üzeneteit.

- Ez megható...

- Képmutatás... ó, a korzikai...

- Napóleon pedig csökönyös reménykedéssel várta a császárnét, hogy kisfiát, a római királyt, kezén vezeti édesapjához. Két napig várt, a szövetségesek sürgették a lemondást, Mária Lujzától nem jött semmi válasz. Napóleon határozott. Bevette a mérget, amelyet mindig magával hordott, összeesett, teste vonaglott, szája habzott, néhányat hörgött, aztán elvesztette eszméletét. Az orvosok kijelentették, hogy menthetetlen.

- Komédia volt.

- Ah, én úgy tudnék sírni...

- A szövetséges fejedelmek nem tudtak örülni annak, hogy ily könnyűszerrel megmenekülnek Napóleontól. Sándor cár vigasztalhatatlan volt, a porosz király lelke mélyéig megrendült; mind a két uralkodó egyszerű és jólelkű katona. Schwarzenberg herceg őszintén meggyászolta az óriást, akit végre sikerült a földre teperni. Egyedül az öreg, festett bajuszú, szürke hajú, goromba és iszákos Blücher helyeselte a császár kétségbeesett cselekedetét.

- Igaza volt neki...

- Ne mondjon ilyen istentelenséget, kedves ezredes.

- A győztesek eltitkolták, hogy Napóleon önkezével akart véget vetni az életének. Ki tudja, mi történik, ha Párizs és a hadsereg megkapja a hírt. Nem szabad megtudni senkinek, de van valaki, aki előtt viszont nem szabad titokban tartani. Mária Lujzának tudnia kell, hogy Napóleon milyen szörnyű nagylelkűséggel adta neki vissza a szabadságát. Mária Lujza Blois-ban vesztegelt négyesztendős fiacskájával. Húsvét ünnepe közeledett. Mindenki érezte a feltámadás és a megváltás magasztos hangulatát. Lehetséges, hogy húsvét napjára Európa összes népei kibékülnek, és egymás nyakába borulnak. Csak egyetlen ember hiányzik ebből a testvériesülésből: az az egyetlen ember, aki húsz esztendeig mindenütt jelen volt; még tavaly is; még másfél esztendővel ezelőtt is, a moszkvai tragédia után: még akkor is reszketett tőle egész Európa...

- De most tönkrevertük - zárta le a mondatot kinyilatkoztatásszerűen a magasra csattanó nagyúri tenor.

- Kérem, könyörgöm, ne zavarja... Folytassa, drága kapitányom.

- A szövetséges fejedelmek elhatározták, hogy futárt küldenek Mária Lujzához. Sainte-Aulaire grófot bízták meg...

- Rettenetes...

- Elég... én arra vagyok kíváncsi, hogy Mária Lujza szerette-e őt.

- Igen, arról van szó. Sainte-Aulaire gróf belső kamarása volt a császárnak. Jól ismerte Napóleont is, és Mária Lujzát is. Napóleon a földkerekség felét rakta ennek az osztrák főhercegnőnek a lába elé. Rabszolgája volt. Szerette. Hogy fogja ő a szörnyű hírt közölni Napóleon egyetlen fiának édesanyjával? Szerencsére nem kell mindent élőszóval elmondania, a cár levele beszél helyette... De mégis! Mit kell tennie, ha a császárné jajveszékel, ha a haját tépi, ha el akar rohanni haldokló urához, vagy esetleg... ki tudja?... már csak az ura holttestéhez? Úristen, mi itt a teendő?

- Uraim, én félek - szepegett egy női hangocska.

- Ó, te édes, drága kis rajongóm... Folytassa, kapitány. Türelmetlen vagyok.

- Reggel volt, Blois felett enyhén sütött a tavaszi nap. A természet nekitartotta arcát, keblét a hajnali napnak, s a levegő tele volt a kora tavasz illatával. A szolgálattevő udvarhölgy, a főkomorna, a római király dajkája, a testőrtiszt az ajtaja előtt, az öreg gárdista, aki az ablak alatt járkált és mind, aki csak tudomást vett a futár érkezéséről, mind reszketett a kíváncsiságtól és balsejtelmektől. A császárné még aludt. Felkeltették és bejelentették, hogy futár érkezett Párizsból a cár levelével.

- Hamar, hamar, nem bírom tovább!

- Mária Lujza kiugrott dús csipkéjű, puha ágyából, magára kapta selyemkimonóját, s apró lábait türelmetlenül tartotta a komorna elé, aki remegő kézzel bújtatta azokat a briliánssal kirakott brokátpapucsba. A császárné háromszor is visszafutott ezüstveretes tükre elé. Hol a haj fürtjein igazított valamit, hol a rizsport találta kevésnek az arcán. Végre fogadta a grófot.

- És?

- És Sainte-Aulaire gróf belső kamarás halotthalványan állt ott, és kinyújtott kezében reszketett a levél. Mária Lujza elvette hirtelen, és olvasni kezdte. A császár megmérgezte magát. Eszméletlen. Nem tudják felébreszteni. Az orvosok lemondtak róla... A futár homlokán verejték gyöngyözött. Érezte, hogy mindjobban halványul, s lábai reszketnek. Még elszédül, gondolta rémülten, s végigvágódik itt, a császárné előtt. Valahogy mégis összeszedte magát. Állt mereven, katonás feszességgel, félholtan, de előírás szerint.

A császárné tekintete végigröppent a levélen. Szeme tágra nyílt, szemöldöke magasra húzódott, és élénk kíváncsisággal megkérdezte: - Él még a császár? - A gróf felelni akart, de elcsuklott a hangja. Feje mellére esett, és fájdalmas zavarában merev szemmel nézett a földre.

- Aoh... ó... a pipogya.

- Hallgasson, maga lelketlen.

- A császárné érdeklődéssel nézte a gróf lehajtott fiatal fejét, és egyszerre elpirulva mosolygott föl a futárra.

- Mosolygott?

- Igen, és így szólt: kedves gróf, ne nézze a lábaimat. Rettenetes nagy ez a papucs, de nem volt időm válogatni...

A kocsiból éles női sikoltás hasított bele a koromsötét éjszakába...

- Fontainebleau-ban pedig ezalatt eszméletlen hörgött Napóleon!

A lovak egykedvűen ügettek tovább. Bőrrel bevont ruganyain mély dübörgéssel himbálódzott a postakocsi.

A felhők hirtelen szétszakadtak az égboltozaton, és foszlányaik mögül teljes szépségében kibukkant a hold. Néhány perc múlva már kék selyembúra gyanánt borult a földre az égboltozat, s az országút apró tócsáiban száz meg száz ezüstlap reszketett: minden pocsolyában egy-egy tükörképe a holdnak. A tejfehér holdarc benézett a kocsi ablakán, s az utazókat túlvilági kékbe merítette. Most látni lehetett, hogy a tizenöt személynek való hintóban mindössze hatan ültek: két katona, egy tetőtől talpig feketébe burkolózott, papos külsejű ember, és három nő. Egyik hölgy a kocsi jobb sarkában feküdt. Finom gyapjúkendők takarták el alakját, de szőkesége s üde fehér arcbőre a kékesszürke holdfényben élesen rajzolódott ki a kendők, fátylak, szőrmék és tollak hátteréből. Ez az arc csupa szem volt, mandulavágású, hosszas, keskeny, félig eltakart kaukázusi szem, aláárnyékolva kékes foltokkal a szemgödör alatt. Ez a szem álmosan és lustán nézett maga elé, s minduntalan elsötétült a szemhéj alatt. Ez a szem aludni szeretett volna, de nem tudott. Ez a szem, akit hol hercegnőnek, hol Petrovna Katarinának szólítottak, láthatólag ideges volt és türelmetlen. Komornája, öregedő, vékony, hajlott orrú, de erősen kifestett francia leány, megigazította párnáit, és figyelmeztette, hogy a júniusi éjszakák náthát vagy meghűlést okoznak.

Az ezredes, hosszú arcú, hosszú koponyájú, hosszú kezű fiatal arisztokrata, vizenyős zöld szemét sóvárgón a hercegnőre meresztve, anélkül hogy szőke pofaszakállas arcán egyetlen izma megmozdult volna, megjegyezte:

- Oroszországban Petrovna Katarina ugyancsak megszokhatta a hideg éjszakákat.

- Nem voltam ott tíz esztendő óta. Egyáltalán voltam én valaha Oroszországban? - kérdezte nevetve a komornát, aki tiszteletteljes, néma mosollyal felelt.

- Én tavaly voltam Pavlovics Konsztantyin őfenségénél, a trónörökösnél - folytatta a recsegő ezredesi tenor. - Felséges császárom tudniillik az orosz trónörökös őfenségét legkegyelmesebben ezredem tulajdonosává nevezte ki.

- Hercegem, ön erre nem lehet valami túlságosan büszke.

- Aoh, kérem, hercegasszony!

- Pavlovics Konsztantyin éppen olyan eszelős barom, mint amilyen őrült gonosztevő volt apja, a cár, akit Oroszország ujjongó örömére, fenséges fiainak legkegyelmesebb beleegyezésével meggyilkoltak.

Az ezredes megbotránkozástól remegő, elnyújtott hangon jajdult fel:

- Ah... oah... micsoda beszéd ez?

- Én kimondhatom az igazságot; én nem akarok tábornok lenni.

- Aoh... kapitány, hát ehhez mit szólsz?

- Én sem akarok tábornok lenni - felelte nevetve a kapitány, behúzta magát ulánusköpenyegének magas gallérjába, és hangosan horkolni kezdett.

A hercegnő tapsolt. Úgy látszik, tetszett neki a fiatal kapitány, mert őszintén, szinte boldogan nevetett annak minden gyerekes bohóságán.

- Nagy diplomata a maga kis kapitánya. Nem akar nyilatkozni az orosz trónörökösről. Bezzeg Mária Lujzáról elmondta véleményét. Bevallom, könnyekig meghatott.

- Én pedig, ha megérkezünk Bécsbe, lecsukatom!

A hölgyek felszisszentek...

- Hatnapi szobaáristomra... - enyhítette ítéletét az ezredparancsnok. - Ami pedig az orosz trónörökös őfenségét illeti, hercegnő, kénytelen vagyok felkérni önt, hogy jelenlétemben tartózkodni kegyeskedjék...

- Édes Katarina - riadt fel a kocsi másik sarkában egy finom és keskeny arcú, középkorú, fekete szemöldökű, magas homlokú, mély hangú asszony, aki drága prémek között szundikált eddig -, drága kis barátnőm, ne hozd zavarba a mi kedves barátainkat. - Aztán az ezredeshez fordult: - Katarina Petrovna néha meggondolatlan és szabadszájú. Már tömérdek bajt zúdított ezzel a fejére.

- A magam feje volt az.

- Nos, édesem, a te fejedért magad vagy felelős, de az urak fejére vigyáznod kell.

- Kivéve az enyémre - szólalt meg hirtelen a horkoló kapitány -, mert én már rég elvesztettem a fejemet, az eszemet, a szívemet... hercegnő, az isten szerelmére, nem látta valahol a szívemet, drága, gyönyörű hercegnőm?

Petrovna Katarina parányi keze végigsimította a fiatal kapitány olajbarna arcát.

Az ezredes ezalatt krákogott, prüszkölt, rángatta a nyakát, hosszú aoh-kat hallatott, és a fejét csóválta. A hercegnő valósággal megsajnálta őt.

- Hagyjuk hát a maga Konsztantyinját. De ön se bántsa az én kapitányomat.

A kapitány hálásan csókolgatta a hercegnő kezét.

- Aoh... ördögadta asszonycsábító! De miért könnyes az ön szeme, madame?

- Napóleonra gondolok, a kis római királyra és Mária Lujzára... az egész szörnyű tragédiára. Ezredesem, én imádom Napóleon császárt.

Ekkor hirtelen előrehajolt a gyorskocsi hatodik utasa, a fekete palástba burkolt, sárgás bőrű, középkorú, kampós orrú ember, s kibontakozott prémes köpenyéből, amely alatt fekete talár feszült sovány testére. Ő is hosszú volt és keskeny, mint az ezredes; az ő hangja is magas és éles volt, de mégis tökéletes ellentéte a merev, egyenes, sovány és recsegő tenornak. Az ő teste vonaglott, mint a kígyó, és szinte összecsavarodott láthatatlan tengelye, a hátgerince körül; kezeivel átfonta lábszárait, amelyek egymást is átfonták, mint a szőlő hosszú száraz indája a karót. És kenetteljesen figyelmeztette a hercegasszonyt:

- Napóleon nevű francia uralkodó immár nincs többé, madame. Él még a forradalomnak egy Bonaparte nevű tábornoka, de őt a szövetséges császárok Elba szigetére küldték vezekelni.

- Úgy van - helyeselt a parancsnoki hang -, Napóleont megvertük és megsemmisítettük.

- Micsoda tévedés! - csapta össze rózsás kis tenyerét a hercegnő. - Napóleont csak egyetlen ember tudta megverni: egyedül csak maga Napóleon. Ha ő nem erőszakolja az oroszországi kalandot, sohasem győzi le emberi hatalom.

- De minden káplár tudta, hogy Oroszországot nem lehet elfoglalni.

- Egyedül csak ő nem. Nos, hát ekkorát tévedni is csak a lángelme képes.

- Lángelme! - süvített közbe a kígyótestű ember, akinek a hangja is hajlékony volt, és dallamosan kígyózott fel a magas régiókba, hogy onnan baritonális mélységekbe visszazuhanjon. Úgy deklamált, mint az olasz opera legjobb magánénekese. Az ember nem tudta megállapítani, pappal, színésszel vagy költővel van-e dolga, esetleg mind a hárommal egy személyben. A csodálatos orgánum most még csak a fafúvók, az oboák és fuvolák lágy hangján búgott.

- Asszonyom, a lángelme a teremtés remeke, Isten tolmácsa, az emberiség számára a mennyei hírek hordozója. Napóleont ennek tartja ön?

Az utasok zavartan összenéztek. Az oboa hangja fokonkint erősödött:

- Húsz évig volt miatta Európa állandó rettegésben. Húsz év alatt senki, a földkerekség egyetlen halandó embere sem tudta, hogy nem kerül-e arra a borzasztó mészárszékre, amelynek Napóleon szállította az áldozati húst, mint egykor a pogányok Baál oltárára.

A hercegnő volt az első, aki felocsúdott meglepetéséből.

- Miért engedte, abbé? Miért nem akadályozta meg imáival?

Az abbé levegő után kapkodott, teste megvonaglott, és lábai kétszer összefonódtak, meg újra kibontakoztak.

- Ez az Antikrisztus műve volt, asszonyom - sípolta legmagasabb hangjain, és keresztet vetett magára többször egymás után. - Isten megengedte, hogy az Antikrisztus beszennyezze Szent Lajos trónját.

A hercegnő mennyei vidámsággal felkacagott:

- Kíváncsi vagyok, mi a különbség Napóleon és a többi császár között?

Az ezredes válaszolni akart, de az abbé megelőzte:

- A legitimitás, az Isten kegyelme.

- Úgy van - helyeselte az ezredes -, a császárok és királyok hatalma Isten kegyelméből való, Hercegnő, gondoljon az ön császárjára.

E pillanatban, mint valami rézkürt, hirtelen felharsant az abbé hangja:

- Ön rossz példát hoz fel; ezredes úr! Ön nem állíthatja, hogy a Romanovok éppoly joggal ülnek a trónon, mint például a mi dicsőséges uralkodóink, a Habsburg-császárok. Ne felejtse el a következőket: Nagy Péter után egy livlandi parasztasszony lépett a trónra, aki sem olvasni, sem írni nem tudott, s akinek oldala mellett egy régenssé kinevezett pék foglalt helyet. A császárnő későbbi szeszélye egy kurlandi lovász fiát hívta meg az államügyek vezetésére. Négy könnyelmű asszony, két gyermek, két eszelős: íme, ezek voltak Nagy Péter utódai egy évszázad alatt. A legnagyobb orosz cár, II. Katalin, nem orosz, hanem anhalti német nő. Az udvara olyan, mint egy örömtanya. Vagy az gerjeszti önt oly áhítatos tiszteletre, hogy a császárnő még öregkorában sem vált kerítővé, sőt ellenkezőleg, az összes vendégeket saját maga akarta kiszolgálni?

Az ezredes kötelességének érezte, hogy a hercegnő felé fordulva lovagiasan tiltakozzék:

- Ez meghamisítása a történelemnek, s ön, Petrovna Katarina mint az orosz arisztokrácia tagja...

A hercegnő komikus szigorral összeráncolta homlokát:

- Sőt több. Ne feledje, hogy II. Katalin császárnő morganatikus felesége volt a nagyapámnak, Potemkin hercegnek.

A másik hölgy könyörgésre fogta a dolgot:

- Petrovna Katarina, az isten szerelmére, ne hozz bennünket kínos helyzetbe!

A hercegnő nevetett:

- A helyzet cseppet sem kínos. A sértést megbocsátom, s az abbét Nagy Péter, nevében, aki dédapám volt, feloldozom. Béküljünk hát ki, és bocsássák meg nekem, hogy nem a dédapámat, nem Katalin cárnőt, nem a kövér württembergi királyt és nem az iszákos és erkölcstelen angol régens herceget imádom, hanem Napóleont.

Az ezredes élesen közbevágott:

- Napóleonról ne szóljon, asszonyom! A Bonaparte-család kirabolta egész Európát, Európa minden múzeumát, eltulajdonította minden császár és király koronaékszerét, minden család legdrágább kincsét: a lányok becsületét és a fiúk vérét. Napóleon gyilkolt és rabolt nemcsak a harctéren, hanem orvul és hatalomvágyból is, mint egy útszéli zsivány. Gondoljon az egyiptomi hadjáratokra és Enghien hercegre. Istentelen volt. Szerencséjében hetyke és szemtelen, balsorsában nevetséges és hitvány, mint egy nyakon csípett tolvaj. Valamirevaló ember az ő helyében nem tudta volna túlélni a lipcsei csatát.

Most az abbé emelte fel karját, és hadonászva tiltakozott:

- Az öngyilkosság bűn, és aki az öngyilkosságot magasztalja, az is elkárhozik. Ami pedig Napóleont illeti, hát ő is esendő ember, mint Isten akármelyik teremtménye, de kreatúrái, a királyok és ellenfelei, a császárok még nála is hitványabbak és szánalmasabbak. Nemrég boldogan adták leányaikat hozzá és fivéreihez feleségül, most ostoba gőggel visszaveszik tőlük. Elárulják ezzel, hogy leányaik testével vásárolták meg a kegyelmét és jóindulatát. Az okos és büszke Letizia, amikor meghallotta, hogy Mária Lujza ott hagyta Napóleont, és magával vitte a római királyt, rettenetes ítéletet mondott felette.

- Mondja el, abbé úr, mit mondott Letizia mama! - szólt közbe a fiatal kapitány, s mintha félne, egészen odabújt a hercegasszony lábaihoz.

Az abbé minden ok nélkül leejtette a hangját:

- Azt mondta madame Mère: Nem is tudtam, hogy Mária Lujza nem a felesége, hanem csak szeretője volt a fiamnak. És - mit tagadjuk? - szent vallásunk tanítása szerint igaza is volt.

Az ezredes elsápadt. Most történt először, hogy ez a halvány, kék eres márványarc megvonaglott. Az abbé is kinyitotta száját, de mielőtt szólt volna, ismét összecsukta. Az ezredes hófehér, széles, erős fogsora villogott és összecsattant; a fogatlan abbé sasorra és felfelé görbülő hegyes, erős álla, mint egy harapófogó, kinyílt és összecsukódott; ezzel egyidejűleg a szeme is kinyílt és lezárult. Föl és alá hadonászott a kezével, az egész embert mintha dróton rángatták volna. Huhogott, mint egy bagoly. Döbbenetes volt.

Szerencsére felharsant a postakocsis kürtje, és ujjongva üdvözölte a felkelő napot. A kapitány pajkosan utánozta ajkaival a harsonát. Csakugyan hajnalodott. A négy ló patkója csattogva verte a kavicsos utat. Ébredező madarak füttyentettek ki az erdőből. A bakon feszesen ült a vörös kabátos, ezüstzsinóros, fekete hajtókás postakocsis, és fújta a kürtöt. Valaki megszólalt:

- Meg kellene nézni a napfelkeltét.

A hercegné tiltakozott. Minden percért kár. Istenem, mikor leszünk Bécsben? Csak három nap múlva? Ez kétségbeejtő. Ha el nem rabolják az ő pompás gyorskocsiját, amely valódi angol műremek volt, pehelykönnyű, és a három ló csak úgy repült vele, már holnap Bécsben volna. Rettenetes dolog. Egész Lombardia rablóbandák kezén van, olasz, francia, német bandák kezén. Napóleon korában rend volt, és egy tizenöt éves kislány egy szál ingben végigmehetett egész Európán, anélkül hogy valaki a kisujjával érintette volna. Meglátja herceg, most elülről kezdődik a forradalom!

Az ezredes sértődötten felelt:

- Ezt tessék csak Metternichre bízni, Petrovna Katarina.

A hercegasszony most tettetett kétségbeeséssel, az ezredes oah-jait utánozva, összecsapta kezét:

- Oah, Metternich! Metternich? Az a szoknyavadász, szerelmi szélhámos? Oah!...

- Magánügy... magánélet... - recsegett a parancsnoki tenor.

A kapitány szelíden közbeszólt:

- Nagy disznó az öreg, meg kell hagyni, de ez benne a legszebb.

- Micsoda tiszteletlenség!... Oah!... Az én koromban egészen másképp beszéltünk az államférfiakról.

A felkelő nap sugarai végigömlöttek az erdőn, a kavicsos országúton, a fehérre lakkozott postakocsin, és megaranyoztak embert, állatot, fűt, fát és országúti rögöt. Gyönyörű volt ez a tavaszi reggel. A postakocsis fáradhatatlanul fújta a kürtöt, mert a fogat Klagenfurtba ért.

Klagenfurtban, a malle-posta fogadójában a két katonatiszt megmosakodott, átöltözködött, és reggelit hozatott fel magának a vendégszobába. Az ezredes keményen káromkodott:

- Azon gondolkozom, vajon szabad-e nekünk ezzel az átkozott forradalmi némberrel együtt utaznunk?

A kapitány derékig meztelenül a tükör előtt ült, hullámos hajfürtjeit, pofaszakállát és bajuszát megkente, fényesre kefélte és illatos szesszel bepermetezte, gyermekded módon mosolygós, napbarnított, kerek arcát pedig, amelyet inasa roppant gondossággal simára borotvált, rizsporral behintette. Most látszott, hogy a kapitány középtermetű, karcsú, de széles vállú, izmos legényke, akit csak bozontos szemöldöke, szúrós tekintete mutatott valamiképpen katonai rangjához illő meglett férfiúnak. Hófehér fogai villogtak, füle piros volt az izgalomtól, a friss víztől és dörzsöléstől, homloka felhőtlenül sima, széles és magas, amelybe a divat parancsa szerint apró csigákban hullott sűrű, barna, vastag szálú haja. Kissé sovány volt, meglátszott rajta, hogy hat esztendeje terhes katonai szolgálatot teljesített, egyik csatából a másikba, egyik harctérről a másikra száguldozott, és eközben agyonhajszolt egy tucat drága paripát. Ahogy kinyitotta száját, nyomban elárulta, hogy még valósággal önfeledt fiú; bizonyára egyike a legboldogabb fiúknak, aki egészen vérmérsékletének és lelkesedésének viharzásában él; azok közül való, akiknek a lelkük nem fér meg a testükben. Pajzánul és kissé hetykén beszélt, nem annyira tisztelettel, mint inkább udvariasan, az egyforma származás és rang pajtáskodásával, és valami enyhe gúnnyal az ezredes elöljárói nagyképűsége és méltóságteljes ostobasága iránt. Látszott rajta, hogy ez a fiatal tiszt egyformán otthon van a vágtában rohanó paripa hátán, ágyútűzben, golyózáporban, karddal való páros viaskodásban, királyok és hadvezérek előszobáiban, százada élén, a szalonokban és a legkülönbözőbb rangú asszonyok kegyeiben. Ha szólt, nagyokat kacagott, saját ötletességének boldog mámorában, önmagának legjobb közönsége gyanánt, és minden mondatát groteszk és mulatságos fintorral kísérte. Fejbőrét, arcának minden izmát, szemöldökét és fülét külön-külön mozgatni tudta, homlokredői akarata szerint összehúzódtak, szétszaladtak, felugrottak egész a hajzata tövéig, és onnan hirtelen leereszkedtek a szempárkányokig. Amit előadott, azt arckifejezéssel, taglejtéssel, fejtartással, bozontos szemöldökével, ruganyos orrcimpáival, ajakával és mozgékony állával meg is játszotta. Tökéletes ellentéte volt merev és fenséget szenvelgő ezredesének - aki emellett korlátolt volt, mint a legtöbb fenséges ember. Mintha nem is érdekelné, hogy az ezredes e pillanatban min gondolkozik, halkan füttyentve, csak úgy magamagának többször egymás után elsóhajtotta:

- Azon gondolkodom, hogy ezt az asszonyt, ha addig élek is, megkaparintom.

- Ki ez a némber tulajdonképpen? - kérdezte a másik, miközben ritka szőke hajszálait pomádéval összeragasztgatta.

A kapitány felugrott, odaszaladt a fogason lógó egyenruhához, s kabátja belső zsebéből kihalászott egy vörös szattyánbőrbe kötött jegyzőkönyvecskét. Aztán feszes vigyázzállásba meredve, harsány szolgálati hangon, mintha harctéren vagy főhadiszálláson beszélne, jelenteni kezdte.

- Bagration Péter tábornok, aki elesett a borogyinói csatában, 1800-ban vette nőül Petrovna Katarina grófnőt. A herceg csak a nászéjszakán ismerkedett meg a feleségével; mások azonban már rég ismerték őt. A névsort az orosz cár őfelségével kell kezdenem, ha megengeded.

- Ne beszélj bolondokat.

- Húsz esztendő óta a nők vagy vele kezdik, vagy Napóleonnal.

- Aoh!...

- Voltak, akiknek Napóleon jobban tetszett; Bagration hercegnő azonban a cárral kezdte. Tizenhat éves volt akkor, de már a következő évben felismerte Metternich Kelemen hercegben a jövő emberét, és kilenc hónapra rá leánygyermeket szült neki Badenban. Húszéves korában Szentpétervárott Gloucester herceg karjai között töltött néhány hónapot, diplomáciailag előkészítvén az angol-orosz szövetség hatalmas művét. Ezernyolcszázötben Katarina Petrovna Troppauban volt, és Gentz udvari tanácsossal élt. Ez valószínűleg azért történt, hogy gazdáján, Metternich hercegen, aki ezalatt Napóleon udvarában madame Junot-val, Abrantès hercegnőjével szeretkezett, megbosszulja magát. Ez a viszony mindössze öt hónapig tartott. Hatodik hónapban a hercegnő részt vett a drezdai konferencián, és ott Lajos porosz herceget tüntette ki kegyeivel. Gyönyörű volt ez a szerelem, s ki tudja, meddig tart, ha a herceget a háborúban agyon nem lövik. A gyászesztendő letelte után Karlsbad, ezernyolcszázkilencben Wien, ugyanannak az esztendőnek őszén Prága, a következő évben ismét Wien a hercegnő főhadiszállása. Ezeken a helyeken a württembergi trónörökös, Humboldt és gróf Schullenburg, valamint újra Metternich töltötte be a hősi halált szenvedett porosz herceg helyét.

- Elég, elég! - riadt fel az ezredes, és a homlokára csöpögő pomádét törölgette. - Átkozott fúria!

A kapitány tovább böngészett a jegyzőkönyvében.

- A következő évben, mikor Bagration herceg Borogyinónál elesett, Petrovna Katarina hercegnő áttette hálószobáját Magyarország területére.

- Ah, aoh!...

- Hercegnőnk e szomorú esztendő nyarán Esterházy Nickerl kismartoni udvarában gyászolt.

- Undorító dolog.

- De ne felejtsd el, Frédy, hogy Katarina Petrovna, aki hosszú és éppen nem meddő diplomáciai múltja ellenére ma mindössze harmincegy éves, ezalatt a tizenkét év alatt pillanatra sem szűnt meg Napóleon ellen izgatni az orosz, német, osztrák, és angol kormányokat.

- Hát akkor miért rajong most mégis Napóleonért?

A kapitány arcán vitustáncot járt az illatos vizekkel pirosra áztatott bőr, és szeme ravaszul hunyorgott:

- Napóleon bukása után a hercegnő Párizsba rohant, hogy magát mint Napóleon egyik legyőzőjét a cár, a porosz király, Schwarzenberg herceg és Blücher mellett ünnepeltesse.

- Aoh... ez téboly.

- Ha a Marseillaise fölért egy hadtesttel, akkor Bagration hercegnő megért nekünk legalább egy főhercegi hadtestparancsnokot. Ám Metternich akkor már észre sem akarta venni régi fegyvertársát, Katarina Petrovna Bagration hercegasszonyt.

- Stefferl, te már huszonhárom esztendős vagy... Úristen, mikor fogsz te megkomolyodni?

- Ha Isten segít, soha.

- Félek. Jobb volna, ha mellettem maradnál, és rólam vennél példát.

- Parancsodra, drága ezredesem. De te azt kérdezted tőlem, hogy mi a lélektani magyarázata a Bagration hercegnő Napóleon-imádatának. Hát most tudod. A hercegnő e pillanatban gyűlöli Metternichet, és mindenkit imád, akit ő gyűlöl. A hercegnő most átmenetileg forradalmár, lázadó amazon, bosszúálló angyal, világfelforgató, alvilági démon. Egyébként azonban rendes, megbízható diplomáciai hivatalnok. Metternichet ott hagyta Párizsban, és barátnőjével, valamint komornájával kocsira ült, hogy Bécsben szolgálattételre jelentkezzék. Útközben kirabolták, kocsiját, lovait elszedték, s Turin és Milánó között egy szál ingben az országúton hagyták. Átkozott olasz carbonarók! Irigylem őket. Hercegem, bevallom, soha ilyen szerelmes nem voltam életemben. Metternich pedig valóban agylágyult fickó: Én is láttam Récamier asszonyt; nem mondom, szép, szép, mint egy Canova-szobor, de semmi lélek benne. Esküszöm, hogy fogalma sincs a szerelemről. Ha a férfiak őrjöngve nem vonaglanának a lábai előtt, ő maga bizonyára azt sem tudná, hogy fiú-e vagy leány. Ezt különben Metternich sem tudja még róla - és mégis elhagyta érte Bagrationt. Minden csepp vérem fellázad az ilyesmi ellen.

Az ezredes nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék ennyi léhaságon.

A kapitány azonban hirtelen nagyon komoly arcot vágott:

- Te megfontolandónak tartod, vajon együtt utazzunk-e a hercegnővel, én inkább azon tűnődöm, ne dobjam-e ki a kocsiból azt a dugóhúzó-embert.

- Miért?

- Bevallom, félek tőle. Hullaszaga van.

A herceg rosszallólag csóválta a fejét:

- Ne légy tiszteletlen az egyház emberével szemben.

- Az egyház embere? Én inkább kígyóembernek néztem.

- Nem ismered Werner Zakariást?

- A nevét hallottam. Ha nem tévedek, színész.

- Darabokat ír színházak számára.

- Szóval jól sejtettem. Színházi kígyóember.

- Református volt, porosz államtisztviselő, költő és világfi, de megtért, és most jön Rómából, ahol katolikus pappá szentelték.

Stefferl diadalmasan ujjongott:

- Költő, színész és pap! Katona nem volt? Carbonaro, kém, titkosrendőr, vándorkomédiás, cirkuszi táncos, hőstenor, léghajós, kígyóember nem volt?

- Vigyázz, bánj vele tisztességtudón. Kegyben van a császári udvarnál, a bécsi szalonokban, a Maria am Gestade legnépszerűbb hitszónoka.

- Abba a templomba sem teszem be a lábamat, Frédy. Werner Zakariás drámaíró urat nem akarom látni az oltár előtt.

- Istentelen vagy.

- Nem. De az Istenhez vezető utat akkor már inkább Hofbauer Kelemen, a szent szerzetes mutassa nekem, mint Werner Zakariás, a színműíró.

Az idősebbik katonatisztet Windischgraetz Alfrédnek hívják. Születése családi esemény volt a Windischgraetz hercegek körében, az anyja és az apja boldogan állapították meg, hogy az újszülött meglepően hasonlít apai és anyai őseire, akik az ebédlő faláról letekintve nyilván hasonlóképpen örvendeztek ezen. Csecsemőkorában nagy feltűnést keltett azzal, hogy sohasem szennyezte be a babaruháját, mert kétségbeesett oázással jelezte a baj közeledtét. Ettől fogva azonban semmi rendkívülit nem lehetett rajta észrevenni; a katonai iskolában kifogástalanul és hercegi őseihez méltóan megállta a sarat; hadnagykorában olyan volt, mint akármelyik hadnagy, kapitánykorában senki sem nézte volna őt ezredesnek, most pedig mint ezredparancsnok bámulatosan hasonlít a többi osztrák ezredparancsnokhoz.

A fiatalabbik tiszt, Széchenyi István gróf kapitány, nem katonai családból származott; nem is végzett katonai iskolát; a napóleoni háborúk alatt mint tizennyolc esztendős gyermek belépett az osztrák hadseregbe, mint valami kaszinóba vagy vadásztársaságba. Abban az esztendőben folyt le a wagrami csata, akkor vonult be Napóleon másodszor Bécsbe, akkor lett miniszter Metternich, akkor írta meg Staël asszony könyvét Németországról, s ez utóbbiak mellett természetesen eltörpül az az esemény, hogy Széchényi Ferenc gróf, a felséges ausztriai császár aranykulcsos vitéze, valóságos titkos tanácsos, az aranygyapjas rend lovagja, a nápolyi király St. Januarius-rendjének nagykeresztese, Magyarország főkamarásmestere stb. stb. két nagyobb fiával együtt Napóleon ellen küldötte Stefferlt, aki egyáltalán nem hasonlított a többi mágnásgyerekhez, mert lényében volt valami nyugtalanító és rendkívüli, ami néha örömöt, máskor súlyos aggodalmat okozott szüleinek és nevelőinek. Stefferl azok közé a fiúk közé tartozott, akiknek lelkében jó és rossz, égi és földi tulajdonságok nagyon is emberi módon keverednek. Ép, ruganyos és erőteljes kis fickó létére már hatéves korában látomásai voltak, és megjósolta a családi kastély elpusztulását. Néha szertelenül vidám, pajkosságaival családjának és játszótársainak réme, de éppen olyan szertelenül tudott dacoskodni és naphosszat álmodozni is valami titkos búvóhelyen; általában véve hetyke volt és rátarti, de néha nőies érzelgősség tört ki belőle, és attól féltették, hogy jelleme teljesen asszonyossá, kicsinyessé s nyomottá fajul. A hadjáratok alatt azonban megmutatta, hogy rettenthetetlen bátorság és hősiesség lakozik benne. Szertelenségeiben és ellentétekkel teli lelke alkatában mégiscsak az apjához hasonlított, aki az előkelő bécsi társaságban minden tekintélye és szeretetreméltósága, gazdagsága és jósága ellenére egyedül és elhagyatva élt.

Széchényi Ferenc gróf Magyarországból, vagyis egy ismeretlen, misztikus és félig ázsiai sztyeppéről származott, amelyet európai utazók néha felkerestek, talpig felfegyverezett kísérettel, mintha Afrikába mennének oroszlánvadászatra vagy a Nílus forrásának felkutatására. Ferenc gróf azonban már többnyire Bécsben élt, ott születtek a gyermekei is, Bécs városát gazdagította évi jövedelmének elköltésével, s nem vette rossznéven, ha az angol vagy francia nagykövet éppúgy osztrák hazafinak tartotta őt, akár csak a Liechtensteinokat, Lobkowitzokat vagy Windischgraetzeket.

Az öreg gróf tehát éppen olyan volt, mint a többi Bécsben élő magyar mágnás, a magyar mágnás pedig semmiben sem különbözött más európai népek főnemeseitől, de a bécsi társaságban a borotvált arcú, alacsony, vézna és beteges, vastag orrú, sárga arcú, rövidlátó és szembajos Széchényi Ferencet mégis különc, hóbortos embernek tartották. Ennek talán az volt az oka, hogy a legellentétesebb tulajdonságok ütköztek ki jelleméből, aszerint, amint a bécsi arisztokrata vagy a magyar főnemes hatalmasodott el benyomásokra hirtelen reagáló lelkén. Egyik mágnástársa úgy jellemezte őt, hogy egyik nap istentagadó, a másik nap bigott katolikus, egyik nap égő lelkű hazafi, a másikon rajongó aulikus, egyik nap szabadkőműves forradalmár, a másik nap csökönyös konzervatív. Ebben sok az igazság; de többé-kevésbé kétlelkű volt akkor minden ember, különösen az öregek, akik fél lábbal a rokokó világban, másikkal a francia forradalomban jártak; lelkük egyik fele egzaltált, emberboldogító eszmékért rajongott, a másik megrémült a forradalom következményeitől.

Ha Ferenc grófnak eszébe jutott, hogy ott a Duna mentén, a Kárpátok alatt, a régi Pannónia és Dácia helyén van egy kis ország, amelyben az Isten a Széchényieket olyan bőkezűen ellátta földi javakkal, akkor megduzzadt a lelke, kicsordult a szíve, elfogta valami ködös érzelgősség és szerelem azzal a mostoha, elmaradt, árva kis hazával szemben. Egy ilyen érzelmes pillanatban odaajándékozta drága sok könyvét annak a szegény Duna menti Magyarországnak; valami múzeumfélét alapított a Duna két partján épült, falusias jellegű, poros, piszkos és német lakosok által lakott magyar fővárosban. Ha pedig olykor-olykor pazarul kitett magáért mint főúr, mint gazdag ember, mint gőgös és pazarló kiskirály, azt is azért tette, hogy legalább ezen a réven szerezzen tekintélyt árva, öreg kis édesanyjának, Magyarországnak. Gazdagabbnak akart mutatkozni, mint egy angol lord, finomabbnak, mint egy francia márki, gőgösebbnek, mint egy spanyol grand. Széchényi Ferenc gróf, amikor az országgyűlés megbízta, hogy a nápolyi király tiszteletére, mint rendkívüli követ emlékérmet vigyen, és a magyarság üdvözletét tolmácsolja, mindjárt ötven aranyérmet, száz ezüstöt és ezer bronzot veretett, hogy elkápráztassa a bécsieket, a nápolyiakat és az egész világot; az utazás költségeit saját erszényéből fedezte, és úgy utazott, mint egy uralkodó herceg. Ezekért a dolgokért tartották különcnek és hóbortosnak.

Pedig Széchényi Ferenc gróf voltaképpen pedáns, meggondolt és gyakorlati érzékű ember, a maga legbensőbb énjében. Bőkezű volt, amikor a család fényének fitogtatásáról volt szó, de minden garast a fogához vert, hogy bőkezűsége és hiúsága romlásba ne döntse. A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján mérleget készített, és abból kitűnt, hogy ámbár több mint kétmillió forintra rúgtak terhei és adósságai, ezzel szemben huszonöt év alatt a mérleg mégis hatszázhuszonnyolcezer forinttal javult. A század eleje óta birtokai gyarapítására és közcélokra majdnem négymillió forintot áldozott. Ebből egymillió-kétszázezer forintért új földeket vett, egymillió-kétszázezer forintot fordított építkezésekre, kétszázhatvanháromezret csatornázási, árkolási, erdőírtási és szabályozási munkálatokra, a könyvtárára pedig majdnem félmilliót.

A Széchényi családban egyébként mindenki, fiú és leány egyaránt, különös és szokatlan egyéniség volt. A legidősebb fiú, Lajos gróf, széles szájú, széles homlokú, széles ajkú és széles állú, keskeny bajuszú és göndör hajú ember, hamar elidegenedett két kisebb fiútestvérétől. Csaknem állandóan Bécsben élt, a herrengassei bérházban, mégpedig a legutóbbi időkig az öreg kegyelmes úrékkal közös háztartásban. Az öreg gróf azonban éppen most vett házat a Landstrassén, s legutóbbi levelében megírta István fiának, hogy mire hazajön, talán már nem is leli őt a herrengassei régi lakásban; de ott leli maga helyett Lajost és feleségét, valamint a hárfákat, hegedűket, zongorákat, brácsákat, kürtöket és csellókat, az egész műkedvelő színházi és operaházi felszerelést, a kosztümöket s díszleteket, amelyek nélkül Lajos grófék egyetlen napig sem tudtak élni.

A középső fiú, Pál gróf és felesége, a szép O'Meade Karolina, szintén Bécsben élnek.

Leánytestvérei is vannak István grófnak. Az egyiket Franciskának hívják, és Batthyány Miklós gróf felesége. Franciska nyolc évvel idősebb Istvánnál; férjével, aki szolgálattevő kamarás és udvari titkár, hol Pinkafőn, hol pedig Bécsben él, valamiféle kétségbeesett és hősies ellenségeskedésben, amely egyszer viharos szakításra is vezetett, de most már halk és rezignált közönnyé csillapodott le. Az ő házuk is tele van mindig emberekkel. Franciska grófnő - akit a családban Fannynak hívnak - szereti a végleteket: a papokat és a színészeket, a hercegeket és a muzsikusokat; a vidám színielőadásokat és az önkínzásig menő lelkigyakorlatokat. Ha nem volna a gazdag és előkelő Széchényi család sarja, most bizonyára mint festőművész vagy karikatúra-rajzoló járná a világot. Vázlatkönyvében már az egész családot megörökítette.

Másik nőtestvérét, Zsófiát Zichy Károly gróf kamarai elnök Ferdinánd nevű fia vette feleségül. Zsófia nem sokkal idősebb, mint ő; szép szál, pirospozsgás, fekete hajú és fekete szemű magyar menyecske, okos, nyugtalan, zabolátlan vérmérsékletű, akárcsak István. Arca, modora, termete is hozzá hasonlít. Férje, Ferdinánd gróf kissé egyoldalú, száraz, de jólelkű katonaember; nem lehetett megtudni soha, vajon szerelmes-e a feleségébe, vagy csak mérhetetlenül hiú a szépségére. Mindegy. Boldog házasság. Ferdinánd gróf is részt vett a Napóleon ellen viselt háborúkban, s a harcterekről olykor-olykor lelkes, bár kissé együgyű leveleket írt a feleségének.

Ez volt a Széchényi család. Valamennyi tagja külön utakon járt, vagy egyszerre több úton is, de két ponton mindig találkozott: minden gyermek imádta az apját és anyját, és az egész család nem titkolt büszkeséggel, boldogan dédelgette és kényeztette a legfiatalabb Széchenyit: a különösképpen hóbortos, de mindig vidám, hetyke, mindig szellemes, de kissé frivol, vakmerő és rakoncátlan Stefferlt.

Stefferl volt a hős, Stefferl volt a jövendőbeli tábornagy vagy külügyminiszter, az egyetlen családtag, akinek jövője van, a többinek csak múltja. Szemtől szembe ugyan senki sem bánt vele másképpen, mint komolytalan és léha piperkőccel, szoknyavadásszal és tékozlóval; háta mögött azonban áhítattal beszéltek róla, és önként elismerték őt, a legfiatalabbat, a család fejének. István gróf mindezt az elkényeztetett legkisebb gyermek angyali háládatlanságával és ellenállhatatlan zsarnokságával vette tudomásul. Senki iránt nem mutatott tiszteletet, kivéve apját, akit bárhol járt, bármilyen helyzetben, mindig elhalmozott hódolatteljes és szívből fakadó gyengéd leveleivel. Elárasztotta a harcterektől és Párizs városából is, amelybe a lipcsei csata után a győztes Schwarzenberg herceg oldalán vonult be. A párizsi éjszakák után testi és lelki kimerültségének legmélyebb pontján is órák hosszat írta leveleit haza. A legtöbbet szeretett édesatyjának, nagyságos és méltóságos Széchényi Ferenc grófnak, néhányat pedig sógornőjének, Karolinának és Karolina húgának, lady Selinának. Most mint az ötödik számú ulánusezred kapitánya, az olasz Torinón át érkezik Bécsbe. Torinóban diplomáciai megbízatást teljesített Windischgraetz Alfréd lovassági ezredes oldalán, hogy a szardíniai királyt I. Ferenc császár nevében régi trónjába ismét beiktassa. István gróf mellén akkor már az orosz Vlagyimir-renden és a porosz király katonai érdemkeresztjén kívül ott csillogott a szardíniai Mauritius- és Lazarus-rend keresztje is, s a szemében ott csillogott az a boldog öröm, hogy hétéves katonai szolgálat után végre megláthatja Lajost, Pált, Fannyt, Zsófiát és mindnyájuk kegyelmes jó apját és anyját.

Hajnalban értek Bécs közelébe. A Wienerwald sötét, lomboktól beárnyékolt útjain a postakocsis minden eddiginél vidámabb kürtszóval üdvözölte a Stefanskirche tornyát, amely, mint egy égre meredő, karcsú obeliszk, messziről integetett a jövevényeknek. Kocsijuk most fél tucat apró falucskán vergődött keresztül, a házak elé tóduló bámész parasztoknak valóságos sorfala között, akik hangos kurjongatással és vigyorgó arccal köszöntötték és búcsúztatták őket. A bécsi kocsis szíve dobogott a császárváros láttára. Valami meghitt légkörbe került ember, állat, férfi és nő, herceg és komornyik, a lovak vidámabban szedegették fáradt lábaikat, s mintha maga a nagy, fehér, fényesre lakkozott batár is egy oktávval magasabb hangon dübörgött volna a frissen kavicsozott országúton, amely fehér szalagjával eltűnt a Mariahilfer Linie alatt. A város küszöbén rendőrtisztviselők és vámőrök megvizsgálták a postakocsit, s amikor tudomást vettek arról, hogy milyen előkelőségek érkeztek Bécsbe, kihúzták magukat, arcuk komolyra nyúlt, hódolat meredt a szemükből, és tisztelegtek. Az utas érezhette, hogy most már biztos helyen van, a császárváros langyos légkörében, titkos- és egyenruhás rendőrök oltalma alatt, a rend és nyugalom várában, s eszébe juthatott, hogy ezen a renden még Napóleon rettegett katonái, a kétszeres megszállás, a félelmetes császár jelenléte, az ostrom, a hadisarc és egyéb háborús csapások sem tudtak erőt venni. A külvárosokban már mindenki talpon volt.

- Ezek mind bennünket várnak? - kérdezte Stefferl széles mosollyal. - Ez aztán a fogadtatás!

Bagration hercegnő tréfásan bólogatott:

- Hiába, egyetlen város van csak a világon, egyetlen Bécs - és halkan dúdolni kezdte az ismert bécsi gassenhauert.

Windischgraetz herceg megállította a kocsit, és megkérdezte, hogy mit vár ez a sokadalom.

- A császárt, a császárt - szólt be egy vámőr -, a császár most jön Franciaországból. Schönbrunn felől jön.

Az utasok meghökkentek. Féltek, hogy megzavarják a császári diadalmenetet.

- Mikor jön a császár?

- Mindjárt itt lesz. Nyolc órakor jön.

Hajnali négy óra volt akkor. Ezek a jámbor alattvalók nyilván már éjfélkor kiözönlöttek az útra, amelyen a császár megérkezik. Talán le sem feküdtek, hogy el ne szalasszák azt a boldog pillanatot.

A kocsi továbbrobogott. Hamar elérte a Glacist, azt a szélesen kígyózó, fasorokkal beszegett, tisztára söpört töltést, amely bekerítette a várost az ősi bástyafalak helyén. Azután megint hidak, bástyák és beboltozott árkok, tornyok és kapuk következtek, s ezeken keresztül lehetett bejutni az ősi belvárosba. Ott még mindenki aludt. Kihaltak voltak az utcák, csak a pékműhelyek, kiskocsmák, tejes- és fűszeres boltok ajtajában álldogáltak álmos szemű legények és lányok. Néhány ablak kinyílt, lakájok és szobalányok feje jelent meg az ablakban, átkiabáltak egymásnak, hogy ma megjön a császár, és csillogó szemmel néztek a batár után. A házak erkélyén vígan lengette a szél a lobogókat, fenyő- és virágfüzérek lógtak a falakról, amelyeken belül még aludtak az arisztokraták s a gazdag kereskedők. A Burg udvarán testőrök, katonák, kulcsárok, írnokok, komornyikok, lovászok összevissza szaladgáltak, várták az ébresztőt - a császár jön, a császár jön! -, az egész udvar lázas izgalomban reszketett, csak II. József császár bronzszobra állt ott mozdulatlanul és fenséges közönnyel, mint mindig.

A Graben fiákerosai odavágtattak a nagy postakocsi elé, hogy lakásukra szállítsák a vendégeket, mielőtt a nagy parádé, a császár fogadása megkezdődik.

Kétszázötvenezer ember lakott a császárvárosban, de ez a kétszázötvenezer ember olyan illedelmesen és szerényen élt, hogy alig lehetett őket észrevenni. Semmi nyüzsgés, semmi tolakodás. A gyönyörű barokk paloták, amelyeket Fischer von Erlach és Hildebrandt Lukács építettek, szintén illedelmesen és szerényen álltak egymás mellett. A belváros kicsiny volt és halk, s a Burg környékén lábujjhegyen jártak az emberek, hogy a felséges család álmát ne háborgassák; a templomok nyitott ajtain keresztül tömjénillat áradt az utcákra, s a Grabenen tisztességtudó utcalányok lesütött szemmel járkáltak, mint a zárdanövendékek - nem, beszélni sem lehet arról, mintha az osztrák császárváros a fekete füstös, ködös, dübörgő, lüktető életű Londonnal vagy a céda, színpompás, forradalmár és buja Párizzsal akart volna vetélkedni. A bécsi Olümposzon németek, magyarok, csehek, lengyelek, olaszok és dalmaták - hercegek, grófok és nemesek - boldog örömben élvezték az istenek nyugalmát és finom erkölcstelenségét; a bécsi alvilágban pedig özvegyasszonyok, árvák, könnyes szemű apák és anyák az istenek örök igazságtalanságába vetett hittel gyászolták a napóleoni háborúk elesett harcosait. A Burgtheaterben Krones, Schröder, Müller, Anschütz és Horn játékának lelkesen tapsolt a bécsi arszlán és a schwärmende Jungfrau, az Operában viszont Szontágh, Unger, Schröder-Devrient éneke hozta lázba az orgonistákat, filharmonikusokat, kamarazenészeket, diákokat és grófkisasszonyokat. Mozart, Haydn és Beethoven szelleme lebegett a koncerttermek és a templomi kórusok fölött még akkor is, amikor francia gránátosok meneteltek végig a Herrengassén, és Schönbrunnban a korzikai rabló szőtte terveit a Habsburg-monarchia feldarabolására. Egy kis francia világ támadt ugyan a színházak környékén, az asszonyok párizsi divat szerint görögös ruhában, félig meztelenül dideregtek a Práter és a Burgbastei hűvös sétányain, az Apolló-teremben és az Elyseumban francia katonák rontották a bécsi nők erényeit, a mosónők kicsit kacérabbak lettek, a fiákerosok szemtelenebbek, a kávéházak mozgalmasabbak, a zsebtolvajok ügyesebbek - de a bécsi nép azért megtartotta gyengéd és naiv báját, patriarkális szokásait, hagyományos ájtatosságát, s a szalonokban a földkerekség legunalmasabb teaestélyein áhítattal hallgatták Schlegel Dorottya, Brentano s a kikeresztelkedett zsidóasszonyok álszent spiritualizmusát.

Bécs még csendesen pihegett a francia megszállások izgalma után, s most bűnbánóan várja, hogy visszajön a császár s vele az enyhe és gyengéd apai zsarnokság, amely ha kissé meg is butítja őket, de vigyáz is rájuk, mint öreg, tapasztalt, kotkodácsoló tyúk a csirkéire. Megrázó eseményekben, elképesztő újdonságokban, égnek, földnek, embernek csodáiban azért most sincsen hiány. Nagy dolog, ha Beethoven a zeneegyesület épületében vagy a Lichnovszky-palotában, Rasumovszky hercegnél vagy a Szent István-dómban valamelyik új szerzeményét bemutatja; nagy dolog, ha Mayseder József hegedűművész hangversenyt ad valamelyik koncertteremben, s ha a Práterben felszáll a léghajó. Kisebb-nagyobb dolgok történnek az Ochsenmühle és a Volksgarten kávéházaiban, Döblingben, Hietzingben, Schönbrunnban, a külvárosi kocsmákban, népünnepélyek, lottójáték, fáklyászenék, disznóölések és névnapok alkalmával. Például szép dolog volt, amikor a lerchenfeldi Práterben egy hétesztendős leányt mutogattak, aki egy mázsa és ötven fontot nyomott, s nagy feje, temérdek melle, vastag keze-lába, kék szeme, gesztenyeszín göndör haja bámulatba ejtette az embert. Mindig lehetett látni Bécsben nagy dolgokat, hol egy nagy hadvezért, hol egy nagy és furfangos gépezetet, hol egy nagy minisztert, hol egy nagyszabású ökröt, amelynek súlya tizenkilenc mázsa ötven font, magassága hat sukk, hosszúsága kilenc sukk és öt coll, de rövid volt a szarva - vagy egy férjet, aki jóval nagyobb szarvakat viselt. Ám a legnagyobb dolog most van készülőben.

Június közepe felé hirdetményeket ragasztottak Bécs házaira, amelyben figyelmeztették a polgárokat, hogy készüljenek a császár fogadtatására. A császár Napóleont elkergette a francia trónról, visszavette tőle leányát, Mária Lujzát, s most hazajön, hogy népeit tovább is békességben és csendben boldogítsa. Schönbrunnban kihirdették, hogy június tizenhatodikán senki se dolgozzék, semmiféle kocsma, sörház vagy bolt nyitva ne legyen, az utcákon senki se lovagoljon, vagy kocsikázzék, minden kapu egész nap, sőt a rákövetkező éjjel is nyitva legyen, mert rettentő tolongásra lehet számítani - megjön a császár, megjön a császár -, tehát az udvarokban is helyet kell készíteni a megtorlódott néptömegeknek.

Másnap Schönbrunn már kora hajnalban talpon volt, Bécs pedig hat óra felé felkerekedett, hogy eléje menjen a császárnak. Kimentek eléje a grófok, bárók, polgárok, a magisztrátus, a német, cseh, lengyel gárda és egy ezred dragonyos. A magyar mágnásoknak csak az inasai is olyanok voltak, mint a gárdisták. Maguk és lovaik az arany, ezüst, skarlát, gránát s nyuszt káprázatos pompája alatt verejtékeztek. Kimentek a császár testvérei, a trónörökös, a főhercegek, köztük a magyar nádor, sújtásos, aranyzsinóros, ékköves huszáregyenruhában, alig tudva megfékezni aranyos csikósszerszámmal és sallangokkal kantározott fekete, vad lovát; kiment száz férfi és száz leány, tíz- és tizenkét esztendős gyermekek serege tiszta fehérbe öltözve; a férfiaknak olajág a jobb és borostyánkoszorú a bal kezükben, a leányoknak pedig karjukon kis kosár, amelyből virágokat szórtak a császár lábai elé. Így ért be a menet a városba, mialatt az ágyúk szünet nélkül dörögtek a bástyán, este pedig kivilágítás és nagy tűzijáték volt. Ennek a napnak szépségét lehetetlenség leírni vagy kibeszélni; valóságos hegyet lehetett volna rakni a kivilágításnál használt olajos poharakból, nagy falut lehetne felépíteni a közönségnek épült tribünökből és állásokból, nagy könyv telnék ki a lángbetűkkel fényeskedő feliratokból. A lakatosok kiszámították, hogy a mécseseket tartó poharak számára negyven mázsa drótot dolgoztak fel. Egyszóval oly szép és ritka dolog volt ez, amilyet ez ideig még maga Bécs sem látott, és nagy idő fog eltelni, amíg ez valaha megismétlődik.

István gróf fiákerje először a Herrengasse 18. szám alatt levő gróf Wilczek ház előtt állt meg; ebben a házban született, itt töltötte élete első tizenhét esztendejének mintegy a felét, innen indult a napóleoni háborúkba, ide tért pihenni a fegyverszünetek és szabadságolások alatt, itt felejtette el a magyar nyelvet, amelyet dajkájától s apja magyar gazdatisztjeitől tanult, itt ismerte meg a kamaszkor örömeit, a titkos kalandokat Pál bátyjának, a komornáknak és a lakájoknak, az arisztokrata sihedereknek és a Theater an der Wien balettpatkányainak vezetése alatt. - István gróf egészen elszomorodott, amikor meghallotta, hogy szülei már elköltöztek a régi házból, sőt bátyja, Lajos gróf és felesége sincsenek otthon.

Kihajtatott tehát a bástyán túl levő Landstrasséra, amely Bécs most fejlődő új mágnásnegyedét szeli keresztül. A frissen épült főúri kastélyokat díszkertek, azokat pedig terméskő vagy vasrács kerítések ölelik körül, nagyjában párhuzamosan haladva a Duna-ággal a Dominikánus-bástyán és a Stubenthoron keresztül a város szíve felé. A kocsi megállt egy háromemeletes, komoly és csendes ház előtt, nem messze az orosz nagykövet görög stílben épült csodapalotájától.

Nem volt otthon senki. József, a vén kulcsár fogadta, s a lépcsőházban röviden tudtára adta, hogy az első emeletet az öreg excellenciás pár, a másodikat Fanny grófnő és a férje lakja, a harmadikon István grófnak, a rokonoknak és vendégeknek rendeztek be lakosztályokat.

Végighaladt a folyosókon, fel- és leugrálva lépcsőkön, mint egy csintalan suhanc, bekukkantott a szobákba, hirtelen szemügyre vette a berendezést, lerohant az istállókba és kocsiszínekbe - megelégedetten bólogatott, vagy epésen rázta a fejét. Már kisgyermekkorában szenvedélyesen bírálgatott mindent; egyéni ízlése, vérmérséklete, különcködésre hajló szeszélye szerint. Az új házzal nagyjában meg volt elégedve. József jelentette, hogy a család a császár elé ment.

- Ah, az én öregem lojális ember - állapította meg magában kissé sajnálkozva, és ellágyultan gondolt arra a sok bántalomra, amely őt a császár részéről érte.

Levetkőzött és fürdőt kért.

Behozták a gumikádat, és vizet melegítettek. Eszébe jutott, hogy Párizsban mennyi bosszúsága volt, ha fürdeni akart. El kellett küldeni a fürdősemberért, az hozott magával egy vasból vagy fából összetákolt, szűk hordót, és a forró vizet a földszintről, cipelték fel kannákban, végigcsepegtetve lépcsőt, padlót szőnyeget, bútort; ha neki háza lesz, fürdőszobát építtet bele, márványkáddal, valamiféle kályhával, amely ott a szobában melegíti a vizet, zuhannyal és gőzfejlesztő készülékkel. Fürdés közben rájött, hogy ezt csak akkor valósíthatja meg, ha külön háztartása, külön palotája és cselédsége lesz. Ehhez pedig semmi sem kell más, mint hogy megházasodjék. Nos, hát megházasodik! Tekintete a bal karjára esett, arra a helyre, amelyre tizennyolc éves korában tűvel rákarcolta sógornője húgának nevét.

- Selina, Selina - mormogta maga elé, és elmosolyodott. A kis Sel. Most már tizenhat éves, és négy év óta a menyasszonyom - nevetett, s a vizet nyakára, vállára, mellére locsolta bőségesen. - Menyasszony, csak senki sem tud róla. Titkos menyasszony. Csak attól félek, hogy haragszik rám. Az utolsó hónapban elfelejtettem neki levelet írni.

Künn zúgtak a harangok, a levegőben hódolatos áhítat zsongott, mint Úrnapján vagy a feltámadás körmenete alatt. Megjött a császár, neki is a schönbrunni úton volt a helye. De ő, ha meg kell vallani az igazat, nem kíváncsi a császárra, megcsömörlött a díszszemléktől s a katonai parádéktól; olyan látványosságban, mint aminő Párizsban volt a szövetséges hadseregek bevonulásakor, az életben úgysem lesz része; attól is irtózott, hogy díszruhát öltsön, fáradt volt, és egészen más dolgokon járt az esze. Ámbár, ha tudná, hogy a zsúfolt tömegben hamarosan rátalál a szüleire és testvéreire... nem, mégsem megy, itthon várja meg őket.

Kiugrott a kádból. Lefeküdt a díványra és ábrándozott. Hát most itthon van, és legalább egy esztendőre szabadságot kér. Új életet kezd. Párizsban, francia és orosz tisztek között szégyenkeznie kellett sokszor a tudatlansága miatt. Irodalmi, művészeti, történelmi vitákhoz nem tudott hozzászólni, és egy francia tiszt, Joachim Trogoff, királypárti bretagne-i nemes ezt a kétértelmű bókot mondta róla: Széchenyi az emberrel megszeretteti a tudatlanságot.

Aztán elképzelte, hogy Sel a felesége. A kis Sel, okos, kedves, jó és szerelmes... de bizonyos, hogy édesapja és anyja ellenezné. Pál házassága is nehezen ment Sel nővérével, Karolinával. O'Meade Karolina letérdelt az öreg Széchenyi elé, és zokogva könyörgött neki, hogy ne akadályozza boldogságukat... Nem is érti, miért ellenezték. A lady jó ír családból való; apja Richard Earl of Clanwilliam, Irland peerje, anyja gróf Thun Karolina - egyikük ellen sem lehet senkinek kifogása. A lord birtoka Down, Tipperary és York grófságokban van, Anna királynő adta nekik a viscount, VI. György az earl címet; igaz, hogy nem gazdagok - de az csak nem lehet oka az ellenszenvnek? Karolina és Selina egyetlen fiútestvére, Richard lord, még csak tizenkilenc éves, valóságos csodagyerek, akinek roppant karriert jósolnak Angliában. A lányok itt nevelkedtek Bécsben, Lichnovszky Károly herceg házában a nagynénjüknél, mert szüleiket kisgyermekkorban elveszítették. Mi lehet itt a baj? Szegény kis Sel! Sokat kell még küzdenünk, hogy egymásé lehessünk!

Annyira elragadta ez a gondolat, hogy felugrott és öltözködni kezdett. Meg kell tudnia, hogy beteg-e még Sel. Ha beteg, akkor nem mehetett el a császár fogadtatására, s boldog lesz, ha látja, hogy ő az első, akit felkeresett. Ezzel kiengeszteli. Szegény, drága kis Sel, repülök hozzád, bocsánatot kérek tőled, és jóváteszek mindent.

És elment a Lichnovszky-palotába.

- Tante Lulu, nincs ma levelem?

- Hallgass, kicsim, a császár szemlét tart a helyőrség felett.

A házban mindössze csak ők ketten voltak otthon. Mindenki Schönbrunnban volt; az egész hercegi család, az egész ház, az egész Herrengasse, az egész császárváros.

- Miért van ilyen csönd?

- A császár imádkozik.

- De én biztosra vettem, hogy ma végre levelet kapok.

A beteg mellett csak egy fiatal hölgy maradt otthon ápolónőnek, a hercegi pár fogadott leánya, de neki is csak a teste volt ott a betegszobában. Lelke künn repdesett a Prater roppant pázsitján, a kettős félkörbe felállított csapatok ezernyi és ezernyi tömege fölött, úgy, ahogy azt a főpróbán látta, titokban, tegnapelőtt, a Glacis egyik magas kaputornyából. Lulu grófnő most odaképzelte a ragyogó testőrséget, az öreg hercegérsek fenséges alakját, ahogy az oltáriszentséget magasra tartja, s ebben a földöntúli némaságban megáldja vele azt az emberiséget, amelyet Napóleon életben hagyott.

- Add csak ide a leveleit! - rimánkodott bele a nagy csöndbe a kis lady, és párnája alól kinyújtotta gyermekes karját.

Lulu tante odaadta. Nagy csomag levél volt. Lady Selina kiteregette, és egyenként a kezébe vette valamennyit. Nem, azt nem lehetett ráfogni ezekre a levelekre, mintha tele volnának szerelemmel és epekedéssel. Selina ezt arra magyarázta, hogy szerelmüket még titokban kell tartaniuk, márpedig a leveleket más is elolvashatja. Az első levél még Magyarországból szól. Arról ír Stefferl, hogy ők hárman, a Széchényi fiúk, szépen felosztják maguk között a földi élet rendjét. Lajos diplomata lesz, vagy politikus, Pál otthon marad a gazdaságban, ő pedig katona marad, és hébe-korba végiglátogatja a testvéreket. Már szinte látja, hogy Pál mint szemfüles gazda ide-oda lót-fut kurta nankingkabátjában a kastély körül, látja mint szerelmes férjet a szerelmes Karolina mellett, és látja mint papát, körülzsibongva aprócska Palkók seregétől, akiket ő, a vén kürasszír, nehéz csizmáiban addig fog hajszolni, amíg egyiket a másik után kézre kerítve, hatalmas csókokat nyomhat pufók arcocskájukra.

A kis Selnek erre a levélre nagyon megfájdult a szíve. Hiszen itt nem róla, hanem Karolináról van szó. De aztán megvigasztalódott. Stefferlnek alakoskodnia kell, és Karolinát tulajdonképpen Selinának hívják... és Palkók helyett aprócska Stefferlek... a sápadt kis lady egész a nyakáig elpirult erre a gondolatra.

Egy másik levélben azt írja Stefferl, hogy egész életében nem tenne egyebet, mint járná az erdőket és lődözné a vadat, kergetné a rókát, mert a lovat éppen úgy szereti, mint a vadászatot... "de nem leszek ám valami tudós vadász, aki az erdészethez is ért, hanem reggeltől estig kalandozó, puskás, vén korhely".

Sel összeráncolta a homlokát. Puskás, vén korhely. Ebben a levélben ő megint nincs benne. Most már megcsillant egy könny a szemében. Aztán mindig több és több könny, mert panaszkodó levelek kerültek a kezébe, Stefferl megbetegedett, láza van, két hétig Prágában fekszik, aztán újra kimegy a harctérre, szakad az eső, hol a ködtől, hol a felhőktől nem lehet látni tízlépésnyire sem, hideglelése van, leesik a lóról, aztán kartácstűzbe jut, feldagadt lábbal nyargalászik heteken át, végre Teplitzbe kerül a hadikórházba. Szegény kis Stefferl! Egyik lovat a másik után lövik ki alóla, és mégis eszeveszett feladatokra vállalkozik, keresztülnyargal ellenséges arcvonalakon - hát nem öngyilkosság ez? -, de hála isten, most már unni kezdi a csetepatékat, vágyik haza a családi körbe, ahol olyan édes és meleg gyermekkora volt.

Selnek záporosan hullnak a könnyei. És még akkor is csak könnyein keresztül tud mosolyogni, amikor egy Frankfurtból keltezett levélben Stefferl leírja a maga marcona külsejét, hegyesre nyírott kecskeszakállával, kackiás bajuszával; olyan az ábrázatja, mint egy spanyol inszurgensé, alig várja, hogy valamiféle kósza festővel találkozzék, aki meg fogja örökíteni fantasztikus téli ruházatában, életnagyságban, s a képet megküldi neki.

Selina átlátszó arcocskája haragosan megnyúlt, amikor az utolsó levelet olvasni kezdte. A levél a lipcsei csatából jött.

"...A tábornagy ismét Blücherhez küldött, akivel nem volt összeköttetésünk. Ezer akadály közt, részint gyalog, részint lovon Isten segítségével elértem egy falut. Francia katonák és vasvillás parasztok úgy meghajszoltak, akár a nyulat. Ködös éjszakán, leégett falvakon, kifosztott kastélyok udvarán keresztül bolyongtam, anélkül hogy egyetlen lélekkel találkoztam volna. Isten látja lelkemet, ha rögtön kvietálnom lehetett volna, szívesen lemondok minden dicsőségről, amely a hadjárat alatt még reám várakozhatik. A véletlenre bízva magam, fáradt léptekkel cammogtam a sötét éjszakában. Egyszer csak valami ingoványba süppedtem. Lovam eleinte erőlködött, hogy kievickéljen a szennyes posványból, de aztán megadta magát a sorsnak. Mindig mélyebbre és mélyebbre süppedt, én ráhajoltam a ló nyakára, és Istennek ajánltam lelkemet. Az égről egyetlen csillagszem sem nézett le ránk. Rettenetes csönd..."

A kis ír leány felsikoltott. Tante Lulu az ablakból ijedten kapta hátra a fejét:

- Mi lelt, Sel, drága szívem?

- Hallgass csak ide!

S aztán fennhangon olvasni kezdte:

- "...Éreztem, hogy elveszett minden. Nincs más hátra, mint hogy főbe lőjem magam."

Sel keservesen zokogott.

- Légy csendben, szívecském, ebben a pillanatban áldják meg a seregeket - csitította őt Lulu tante, aki ezúttal huszadszor hallotta a levél tartalmát. De a kis Sel csak tovább kínozta magát!

- "...Egy hajó fedélzetén képzeltem magamat, amelyről vészlövést adhatok le. Pisztolyomat elsütöttem, a fegyver pompásan volt töltve, akkorát szólt, mint egy ágyúlövés, az egész környéken meghallhatták..."

Nem olvasta tovább. Kívülről tudta már úgyis minden sorát. A durranást meghallotta egy közeli őrjárat - magyar huszárok voltak -, és Stefferlt a mocsárból kiemelték. Ez volt a levélben. Százszor elolvasta már, de nem egészen hitte el a végét. Hátha mégis önmaga ellen fordította... és megsebesült, nyomorékká lett... tante Lulu, mi a te véleményed?... Tante Lulu, te egyáltalában nem hallgatsz ide?

Tante Lulu csakugyan nem hallotta egyetlen szavát sem, mert e pillanatban ő is hálát adott az Istennek, hogy Európát kiemelte abból a halálos mocsárból, amelybe Napóleon beletaposta.

A misének, úgy látszik, vége volt, mert a harangok újra megkondultak, megdördültek az ágyúk, rézkürtök és dobok szólaltak meg, a zenekarok rázendítettek a béke himnuszára, az egész világ ujjongott, csak a kis Sel sírdogált ott a betegszobában, és megrázta Lulu tante karját:

- Három hónap óta egyetlen sort sem írt. Esküdjél meg, tante Lulu, hogy Stefferl még él!

- Esküszöm.

- És hol van most?

- Útban hazafelé.

A kis lady feljajdult:

- Hát akkor azért nem ír, mert már elfelejtett...

- Minden pillanatban betoppanhat, s akkor szégyellni fogod, hogy meggyanúsítottad.

Az egész város zengett az allelujától. Zenekarok járták az utcákat, a nép együtt menetelt a századokkal, velük énekelte a diadalmi indulókat, és virágokat dobált a katonákra. Az élet forrt, az emberek arca tüzelt, a szívek lángoltak, egész Bécs egyetlen nagy eksztázisban vonaglott. Az utca boldog rivalgása megreszkettette az ablakokat. Bécs tombolt.

A kis grófnő kiszállt az ágyból, és az ablakhoz kúszott.

- Vigyázz magadra, megfázol.

- Mondd, Lulu, ezek a bécsiek megbolondultak?

- Nem volna csoda, de ez nem bolondság, hanem szent öröm és mennyei rajongás.

Bécs tombolt.

A kis Sel egyszerre csak összecsucsorított szája elé tette a mutatóujját:

- Tante Lulu, mintha valaki kopogna az ajtón.

Tante Lulu az ablakon kihajolva, teli tüdővel szívta magába Bécs rajongását, Selina pedig kiugrott az ágyból, szívére szorította kezet, és lábujjhegyen az ajtóhoz futott, amely a nagy lépcsőcsarnokból odakanyarodó folyosóra nyílt. Egész testében reszketett, de fülét kíváncsian az ajtóhoz nyomta, amelyen csakugyan ismét kopogott valaki, türelmetlenül és erélyesen. Az ajtó ujjnyi keskeny résén kikukucskált a lépcsőcsarnokba. Marcona ulánus állt ott.

- Ki küldötte magát? - sikoltott Selina, és tenyérnyi szélesre tágította a rést. Az ulánus tágra nyílt szemmel bámult az arcába.

- Széchenyi István gróf kapitány úr lent van a palota előtt.

Sel becsapta az ajtót, és visszafutott az ágyba. Vacogott a foga a hidegleléstől. Tante Lulu rémülten szaladt a beteghez.

- Mi történt, szívecském?

Sel keserves erőlködéssel kapkodott levegő után.

- Megjött, itt van, lenn áll a ház előtt... Tante Lulu, szaladj le érte.

E pillanatban kardcsörtetés és lépések dobbanó zaja hallatszott az ajtó előtt. Valaki gyermekes örömmel kiabált.

- Selina, jövök! Kicsi Sel, hol vagy?

- Az ő hangja! Ó, édes Istenkém!

Felpattant az ajtó, és belépett a szobába Stefferl.

Félóráig volt Stefferl a kis lady ágya mellett, s aztán hirtelen eszébe jutott, hogy neki haza kell sietnie, hogy szüleit köszöntse. Elment.

Útközben elhatározta, hogy nem veszi feleségül Selt. Egyáltalában nem házasodik meg soha életében. Ehelyett, ha a családi légkör melegségére vágyik, elutazik az apáti kastélyba, ahol Pál rövid nankingkabátban... s ő mint vén kürasszír... a kis Palkók... őt az Isten nem arra teremtette, hogy befogja magát akármiféle asszony igájába. Született agglegény... Az egész házassági intézmény őrültség... Katonaember meg különösképpen ne házasodjék... Sel, drága kis Sel, boldoggá teszlek téged azzal, hogy nem házasodom meg soha életemben.

Kocsija csak lépésben tudott átvergődni a Belváros zsúfolt utcáin. Akkor értek haza az ünneplő bécsiek, akik ismét látták a császár mosolyát, azt a kissé együgyű, de áldásos mosolyt, amelyre visszamosolygott a Burg, az öt városkapu, a Graben, a Szent István-templom, a kétszázötvenezer bécsi polgár s a fölöttük kéklő osztrák égboltozat. A mosolyból jutott Laibachnak, Lembergnek és Prágának is, de megállt a Kárpátoknál, a Lajtánál, az Al-Dunánál és az erdélyi bérceknél. Ami ezen a körön belül feküdt: az Magyarország, és Magyarországra nem mosolyog semmi és senki, hacsak nem mosolyog a nap, amely most érleli ott a bécsi fehér cipónak való magyar búzát, vagy nem mosolyognak a zöld domboldalak, rétek és mezők, amelyeken bécsi vesepecsenyének és rostélyosnak való magyar ökrök legelésznek, valamint a havasok völgyei, amelyeken bécsi posztónak való juhok gyapjasodnak, és talán a Jóisten, akit a Lajtán túl lakók mint külön magyarok istenét emlegetnek; Stefferl azonban csak a bécsi istenhez tudott imádkozni.

Amikor hazaért, az új Széchényi-palotában már nyüzsgött az élet. Először Fannyval és férjével találkozott. Zsófiának is ott volt az ura ezredesi díszruhájában, s vígan falatozott az ebédlőben, Lajos bátyja és Batthyány Nickerl társaságában. Az asszonyok összeölelték, a férfiak hatalmasan megrázták a kezét:

- Stefferl, te ugyancsak megemberesedtél.

- Stefferl, miért nem voltál a császár fogadtatásánál?

- Szent Isten, Stefferl, de furcsa ruhád van. Párizsban készíttetted?

- Gyere ide, Stefferl, hadd nézzelek meg. Olyan sovány vagy. Párizsban bizonyára sokat korhelykedtél.

- Édes, kicsi Stefferl...

Összevissza ölelték, csókolták és összevissza kiabáltak, az asszonyok minduntalan könnyekre fakadtak, és Stefferl zavartan pirult a viharos ünneplés alatt.

Belihegett a szobába az öreg grófné is. Ő mindig lihegett, mindig fulladozott, mindig köhögött a rossz tüdeje miatt. Festetich Julianna, az öreg kegyelmes úr második felesége, a szép, kövérkés, csendes, áhítatos, csodálkozó és alázatos asszony olyan kicsire tudta magát összehúzni, hogy szinte észre sem vették a Széchényi házban. Csak tüdejének állandó sípolása árulta el, hogy melyik sarokban horgol harisnyát, hasmelegítőt és nyakvédő gyapjúsálat a szegényeknek. Hajdani szépségének, szenvedélyességének, büszkeségének semmi nyoma; a kegyelmes asszony azok közé a halandók közé tartozott, akik idővel elszemélytelenednek, s egy hivatás vagy egy erkölcsi elv szimbólumává finomodnak; szinte légüres térben élnek, és képtelenek minden jóra és rosszra; a békés boldogtalanság tiszta és egykedvű mártírjai.

- Hol van édesapánk? - kérdezte Stefferl.

A család sokáig nem felelt erre a kérdésre.

- Itthon van? Vezessetek hozzá!

Édesanyja megfogta a kezét. István megijedt:

- Beteg?

- Nem!

- Haragszik?

Zsófia, a legszélesebb és legközvetlenebb, szinte bántó gyengédtelenséggel kikottyantotta:

- Imádkozik.

- De én be akarok hozzá menni. Hol van?

- A kápolnában.

- Merre van a kápolna?

- Csitt, most nem szabad háborgatni.

- Nekem sem?

- Senkinek.

- Nekem nem volna szabad? - robbant ki belőle a legkisebb gyermek hetykesége.

Az öreg grófné megsajnálta:

- Majd én odaviszlek a kápolna kórusára. Onnan megláthatod.

Felmentek a második emeletre, és a folyosó végén beléptek a házi kápolna erkélyére. István gróf egy ráncos arcú, csapzott hajú, kiaszott aggastyánt látott az oltár lépcsőjén, térdelve és arcát a kezébe rejtve, liturgikus lebomlásban az örökmécses előtt, mint egy égi szférákban lebegő szent.

Összeszorult a szíve.

- Hát ez az én apám?

Másnap Pál bátyjánál ebédelt, aki a Hohe Brücke 142. számú palotában lakott. A lakáj egyenesen a biliárdszobába vezette, ahol a ház ura a nemrég divatba jött karambol játékot gyakorolta. Pál csak két esztendővel idősebb, mint ő, de jóval magasabb és erősebb lévén, majdnem harmincévesnek látszik. Nagy, széles koponyáját sűrű csigákban fedi a haja, mint valami paróka, pofaszakálla kihívó és dandys pamacsokban lefelé, rövid, hetyke kis bajusza pedig felfelé kunkorodik, az orra hosszú és egyenes; álla előreugró, hegyes fogai mélyen benn ülnek a szájában. Ez Pál. Izmos és könnyed; étvágya ételben és élvezetekben, pezsgőben és asszonyokban közmondásszerű, a hangja dörgő és parancsoló; a férfiak mindig jelentéktelennek tartották, és sohasem értették meg, hogy mit szeret rajta Karolina, a felesége.

Megölelték egymást.

- Ismered ezt az új biliárdjátékot? - kérdezte Pál, és a hangján észrevehető volt, hogy e pillanatban semmit sem tart fontosabbnak a karambolnál.

- Nem. De ha nem unod, taníts meg rá.

Pál oda sem figyelt. Egyre-másra csinálta a legnehezebb lökéseket, és láthatólag boldogan merült el ebben a foglalatosságban. Később mégis eszébe jutott, hogy mondjon valamit az öccsének:

- Hallom, hogy a lipcsei csatát te nyerted meg, Stefferl.

A fiatal ulánus kapitány elpirult, és szemöldöke felszaladt egészen a hajáig. Pál félt, hogy megsértette:

- Mit pirulsz? Nem gúnyból mondtam. Pfuj! A legegyszerűbb állást elrontottam. Rajtad a sor.

István gróf ügyetlenül lökött, de a golyók összefutottak egy sarokban, úgyhogy Pál gróf hetykén tréfálkozott:

- Ezt nekem csináltad! Nyugodtan leülhetsz, pipára gyújthatsz, és elmondhatod, hogy milyen vitézi cselekedeteket vittél végbe a lipcsei csatában.

A kis kapitány nevetett. Csakugyan rágyújtott, és mesélni kezdett:

- Hát kérlek, az úgy volt: a csata második napján Schwarzenberg herceg Blücherhez küldött.

- A világ két legnagyobb hadvezére. A két marsall! Ezek aztán elbántak a gazfickó Bonapartéval!

A kapitány összeráncolta bozontos szemöldökét, és epés gúny csengett minden szavából:

- Ez a két vén szamár Napóleonnak a csizmája száráig sem ér föl.

Pál gróf éppen egy nehéz állással vesződött, s nem hallotta ezt a káromkodást. István gróf folytatta:

- A részeges vén Blücher legalább nem nagyképűsködik. Egyszer azt mondotta nekem, hogy az egész haditudomány marhaság. Az én egész stratégiám abból áll, hogy megyek és megyek és megyek, amíg el nem érem Párizst; ott aztán elcsípem Napóleont, és főbe lövetem. Az "öreg Schwarzenbergnek" persze más a véleménye, tette hozzá rezignációval. Az öreg Schwarzenberg! Nem találod jónak? Vagy te nem is tudod, hogy Blücher hetvenkét éves, az öreg Schwarzenberg pedig csak negyvenhárom?

- Rajtad a sor! - kiáltott bosszúsan Pál.

István két karambolt csinált, a harmadikat elhibázta, és folytatta a lipcsei csatát.

- Szürkületre érkeztem a porosz főhadiszállásra. Megtudom, hol van a tábornagy, megyek a házba, minden tárva-nyitva, sehol egyetlen őr, az előszobában egy huszár borotválkozik. Beljebb megyek, ott egy hadapród, aztán egy szárnysegéd pomádézza haját kis kézitükör előtt. Végre bejutok a tábornagyhoz, hát az is a tükör előtt ül, körülötte két borbély sürgölődik, és hajporral, kenőccsel, bajuszpedrővel szépíti a vén csatalovat. Mi ez? Hát nem ütközetre, hanem bálba készülnek itt? Blücher is észrevette, hogy csodálkozom. Kedves Csecsenyim - kiáltott felém a púderfelhőből -, azért csinosítjuk ennyire magunkat, mert ünnepre készülődünk. Most aztán csakugyan elpáholhatjuk azt a korzikait, hacsak az öreg Schwarzenbergnek nincs más véleménye.

A fiatal ulánus kapitány arcán szétfutott a mosoly. Látszott, hogy szereti bátyját, de csepp kedve sincs vele komolyan megbeszélni a lipcsei csata stratégiai történetét. Pál gróf azonban zöld házi frakkjának hátsó zsebéből kivett egy levelet, és öccse kezébe nyomta.

- Ezt a levelet Zsófi kapta az urától.

István kibontotta, és olvasni kezdte Zichy Ferdinánd gróf ezredesnek, Zsófi grófnő férjének levelét.

"...Stefferl, amilyen szégyenlős, bizonyára elhallgatja, tehát sietek veletek tudatni, hogy a fiú döntő szerepet játszott a lipcsei csatában. Schwarzenberg főparancsnok Stefferlt Blücherhez küldte, hogy meghívja őt a 18-ára előkészített döntő ütközetbe. (Nálunk az a divat, hogy a főhadvezér a parancsnokokat udvariasan felkéri az ütközetekben való megjelenésre, mint valami báli mulatságra.) Minden attól függött, hogy Blücher és Bernadotte svéd trónörökös idejében részt vesz-e a döntő hadmozdulatban. Blücherrel nem volt semmi baj, amikor Stefferl előadta Schwarzenberg tervét, az öreg oroszlán elbődült: Vorwärts! Más volt az eset Bernadotte-tal, a svédek trónörökösével. Ez a félbolond, aki Napóleontól tanulta a hadvezetést, Napóleonnak köszönhet mindent, elárulta ugyan a gazdáját, és önállósította magát a Skandináv-félszigeten - de valahányszor Napóleon ellen komoly lépést kellett tenni, mindig habozott és köntörfalazott. Blücher egy cseppet sem bízott abban, hogy Bernadotte kellő időben ott lesz a kellő helyen. Stefferl ekkor kihúzta magát: - Kegyelmes uram, adasson alám egy gyors és kitartó lovat. - Mit akar ezzel, kedves Csecsenyim? - kérdi a tábornagy. - Átmegyek őfensége táborába, és rábírom, hogy csatlakozzék hozzánk. - Az öreg marsall nagyot nevetett. - Ördöngös egy fickó! Na, majd meglátjuk! - és lovat adatott Stefferl alá. Stefferl elvágtat a porosz főhadiszállásra. Ott találja Bernadotte-ot, és kéri a szárnysegédet, jelentse be őt a trónörökösnél. - Van írásbeli parancsod? - Nincs. - Akkor a fenség nem fogad. - De a két császári felség szóbeli meghagyását hozom. (Stefferl akkorát füllentett, mint a Stephanskirche tornya; de a hazáért tette.) Egy Prinz von Preussen ezredbeli elegáns dandy végre bejelenti, és a trónörökös fogadja Stefferlt. Stefferlnek közben még eszébe jut, hogy ha már az orosz és osztrák császár nevében beszél, a porosz király képviseletét is bízvást átveheti. Azzal kezdi, hogy a három szövetséges uralkodó üzenetét hozza. Bernadotte alakoskodik. Iparkodik kibújni a felelősség alól. Bernadotte nagy széltoló, nagyravágyó és álnok cselszövő, de lángeszű katona: tudta, hogy ezúttal élet és halál kérdéséről van szó. És francia szíve talán titokban megdobbant, és félt a döntéstől. Nem akarta letaglózni a korzikait. Mindenféle kifogást támaszt. Stefferl azonban most hirtelen elsüti a nagyágyút: - Hát ha így van, fenség, írásban kérem annak elismerését, hogy itt voltam, előadtam a három uralkodó kérését, és hogy fenséged a kérést megtagadta. - Stefferl e pillanatban a fejével játszott. Ha kitudódik, hogy... no de hadd folytassam tovább. Bernadotte megadja az írást. Aztán elkezd töprengeni. Behívat néhány tábornokot. Valaki a történelem előtt való felelősségről beszél; Stefferl most már vérszemet kap és megsúgja Bernadotte-nak, hogy a két császár az ő svéd trónörökösségét csak abban az esetben hajlandó elismerni, ha... Bernadotte meghökkent, az írást visszakérte, kiadta a parancsot az indulásra, kellő időben érkezett, és eldöntötte a lipcsei csatát. Nos, ezt csinálta Stefferl. Nem csodálnám, ha a Mária Terézia-rendnek egyszerre a parancsnoki keresztjét kapná."

István gróf arca minden sornál pirosabbra gyúlt. Boldog volt, hogy sikerült valami rendkívüli dolgot elkövetnie, s örült, hogy az emberek ezt tudják. Hiúságában egészen elérzékenyedett, de huszonhárom éves bölcsességével azt hitte, hogy ilyenkor legokosabb, ha cinikusnak mutatkozik:

- Ostobaság az egész, utálom a háborút. A legnagyobb hadvezérből sincs annyi haszna az emberiségnek, mint abból az öreg tehénből, amely egy háromgyermekes családot táplál a tejével.

Pál gróf rosszallólag csóválta a fejét:

- Látszik, hogy Párizsból jössz. Jakobinus lettél? Csakugyan megkaptad a Mária Teréziát?

- A fenét. Az a vén hülye elfelejtett felterjeszteni.

- Kicsoda?

- Schwarzenberg.

- Te is úgy beszélsz róla, akárcsak Blücher. De ne búsulj, öcsi. Itt az asszonyok megadják. Itt aztán bőven lesz jutalomban részed. Nekem elhiheted. Megőrülnek érted. Mind. Esterházynétól kezdve, végig az utolsó... izéig... kivétel nélkül. Még a magam felesége sem kivétel. Ő is azt híreszteli, hogy a lipcsei csatában te győzted le a korzikait. Nem hiszed? Kérdezd meg tőle. Itt jön. Karolina, itt a te hősöd. Na, borulj a nyakába.

...Csakugyan belépett a terembe Karolina. A két férfi kikapta a szájából a pipát. István összepengette a sarkantyúját, és kezet csókolt sógorasszonyának. Karolina megölelte, és arcát mind a kétfelől megveregetve, megcsókolta:

- Pá, Stefferl! Hogy megemberesedtél! Milyen fekete vagy! A pofaszakállad felét borotváltasd le. Hah, milyen a szemöldököd. Tudsz karambolozni? Ide nézz!

És anélkül, hogy egy pillanatra is megszűnt volna csicseregni, kezébe kapott egy dákót, és nekiesett a csontgolyónak. Feltűnő ügyességgel játszott.

- Bravó, Karolina, pompás. Ez aztán a lökés, no még azt a kvartot! - vezényelte Pál. Karolina pedig az óriás asztal körül szinte repkedett, mint egy fekete, fényes, karcsú kis holló. Némely lökésnél le kellett hajolnia, akkor kibuggyant kemény, hófehér melle, máskor félig ráfeküdt az asztalra úgy, hogy ruhája ijesztően ráfeszült idomaira.

A terem nagy, színes üvegablakán a nap tarkán és sejtelmesen sütött át. A biliárdozók hol vörös, hol kék, hol aranysárga fényben fürödtek. Az elefántcsont golyók csattogása visszhangzott a magas és meglehetősen üres szobában. A két férfi Karolinát nézte. Karolina pedig csacsogott, trillázott, és közben az asztal fölé hajlongva, fehér, gömbölyű karját mutogatta.

István gróf ámulva nézte. Hogyan? Karolina mindig ilyen szép volt?

Karolina arcának olyan a színe, mint az elefántcsont biliárdgolyóknak, és rózsás foltok égnek az arcán kétfelől. Ajka sötétbíbor, duzzadt, kissé széles, de finom rajzú rózsa, amely a fehér zománcú fogakat alig tudja elrejteni. Minden kis mosollyal kicsillan ez az egyenletes, vakító, hibátlan fogsor. Stefferl elővette finom párizsi zsebkendőjét, és a homlokát törölgette zavarában.

- Ejnye, de jó szaga van a zsebkendődnek! - sikoltott fel Karolina ujjongva, mintha valami életbe vágó szerencse érte volna. - Hol szerezted? Párizsban? Van belőle? Hogy volt? Adsz egy kicsit nekem? Az egészet? Ó, milyen drága vagy, Stefferl! Ami azt illeti, nem is neked való. Ez határozottan asszonyi illat, nőnemű illat, nőstényszag...

- Karolina! - szólt rá kevély, tompa hangján Pál gróf - te megint...

- Mit mondtam?

- Nem tudod, mi illik.

- Stefferl, látod, milyen zsarnok! Stefferl, védelmezz meg engem!

És belekapaszkodott sógora karjába, mint egy vízbefúló, kétségbeesett arccal, görcsösen és egész testével hozzásimulva. E pillanatban nemcsak Pál és István, de még maga Karolina sem tudta volna megmondani, hogy mi volt ez: gyerekes, ártatlan naivság, vagy kiszámított, pokoli kacérság.

István huszonhárom éves volt, Pál bátyja huszonöt, Karolina húsz. A kapitány elámulva nézett az asszony szemébe. Most fedezte fel, hogy Karolinának milyen nagy, tiszta, bársonyos, ibolyakék, csodálkozó szeme van. Nem is emberi, hanem állati szépségű szem.

A lakáj jelentette, hogy az ebédet feltálalták.

SURÁNYI MIKLÓS

EGYEDÜL VAGYUNK

SZÉCHENYI ISTVÁN ÉLETREGÉNYE

TARTALOM

STEFFERL
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ

A LEGNAGYOBB MAGYAR
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ