Bölcsek-balgák, boldog-boldogtalanok
Táltos paripák és/vagy állatorvosi lovak
Jóisten országai és/vagy földi-égi poklok
Életminőség tesztkönyv: példamondat-tár
Tompa Mihály
Levél egy kibujdosott barátom után
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt, kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sose lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami…?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah, de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre színt s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, – nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon,
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülőhonod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!
Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könnyező szemét.
Mert akit szeretünk, míg ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
együk el a csapást, miképp a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj…?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt… üres…!
S ha koccan a pohár – míg a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, –
Nem hangzik össze jól, – csengése oly siket…
Oh, hogyne volna az? – hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék búsan utal reád…!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta múlatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyes, nem oltogat;
Minden úgy elvadult, úgy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele,
Te voltál szívének virága… öröme…!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap, s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnakot.
Beszélgettünk,… ő is szólott, de keveset, –
Kiméltem fájdalmát, s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándormadarak
Hazádnak partiról majd visszaszállanak,
Küldj tőlünk, amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk.
1851
*
Ún.
jótékonysági
rendezvényeken
állok elő másutt már
előadhatatlan produkcióval,
hogy legalább még így
bekerüljek a hírekbe
(de azért „önköltségemet”
is vastag cerkával írom...)
*
Én
kétéltű
ember vagyok:
fényes nappal besúgó,
sötét éjszaka forradalmár...
*
Hagyom,
hogy nyugodtan
építgesd a légváraidat,
én majd havonta jövök
és beszedem a magas lakbért...
*
Humánusan
ölök testet és lelket:
illemtudóan, elegánsan
és teljes érzéstelenítéssel...
*
Lelki
megalázást
és kínvallatást
- akár a pedagógus álöltözetében is -
szakszerűen, invenciózusan, örömmel végzek...
*
Nem
vagyok maradi –
én haladok a korral:
intellektuális hírszerző zsoldosként,
ipari kémként stb. hűségesen szolgálok...
*
Szőrszál-
hasogatásra,
terméketlen,
akadémikus „vitára „
mindig teljes harckészültségben állok...
*
Kicsire
nem adok,
a nagy meg nem számít:
nekem tök mindegy, hogy
keresztény vagy keresztyén,
homousion vagy homoiusion...
*
Az
ideológiai
hegemónia jegyében
marxista-leninista esti egyetemen,
és helyi gyorstalpalókon adtam/vettem órákat...
*
A
„sereg”
politikai tisztjeként
én „hajtottam végre”
a politikai-ideológiai indoktrinációt,
ha olykor le is maradtam egy brosúrával...
*
A
falra festem
az ördögöt, a képét,
és magam is meglepődök,
hogy egyszercsak megjelenik...
*
Ha
a szesztől,
vagy hatalmamtól
megmámorosodok,
„szép új világot” teremtve
átalakítanám az emberi természetet...
*
Magamat
kisistennek képzelve
blazírt pofával,
lazán kontárkodva
kísérletezgetek
úgy az emberrel,
mint a természettel...
*
Gyermekinek
mondott, látszó,
de igazából beteges
kíváncsiságom miatt
nyitom ki tirátok
Pandora szelencéjét...
*
Kivonulok
a társadalomból,
de előbb „óvatlanul”
a világra szabadítom
a palackba zárt rossz szellemeket...
*
A
rossz
hagyományt követve:
mint sok más stréber tanítvány,
kannibálként lassan, de biztosan
én is felfalom mesterem...
*
Boldog vagyok:
nekem a munkám a hobbim:
a szennyárral úszók élsportolója
és később mestere, edzője vagyok...
*
Minden
nehéz munkát
szívesen átvállalok:
megírom művemről a kritikát,
elkészítem magammal az interjút...
*
A
„magas”
kultúrának lökött
koncon marakszunk -
egy kis pankráció,
majd egymás között
békésen mutyizunk...
*
Belemegyek
a pályázósdi játszmába,
ahol sosem tudhatom meg,
hogy ki miért - nem - kapott,
és az így kapott ajándék lekötelez
(ha nem kapok: irigykedek, feljelentek...)
*
Ha voltak
és vannak is
szigorú elveim,
egyszer azért én is
lehetek engedékeny:
például kurátorként -
különösen akkor,
ha itt kéz kezet mos...
*
Szellemi
prostituáltként
útlevélért, szinekúráért,
címért, rangért, kitüntetésért stb.
az alapon felül még extra szolgáltatást is nyújtok...
*
Azt állítja,
hogy csak a napi betevőért,
csak kegyelemkenyérért fekszik le,
de közben kalácsot, vajat, kakaót remél...
( ha már elkurvult, akkor legalább jól éljen)
*
Egy
neofita túlbuzgó,
vagy egy frissen átállt figura,
akinek folyamatosan bizonyítania kell,
hogy már mennyire e szekértáborhoz tartozik...
*
Egy ideig
kibírtam, hogy
rendszerkritikusságom miatt
nélkülözzek, szilencium sújtson,
de azután csak-csak behódoltam:
megjött a jólét, elment az ihlet...
*
Frigid
és így elnémult múzsámtól,
bár gondosan titkolni igyekszem,
már hosszú évek óta külön hálok
(napvilágra került silány műveim elárulják...)
*
Előszeretettel bírálom
olyan alkotók „fércműveit”,
akit szilenciumra, börtönre,
száműzetésre stb. ítéltek...
*
Egy
esetben biztos,
hogy önként jelentkezem:
ha intellektuális spicli munkára keresnek...
(de azért az ellenszolgáltatás sem bánt meg)
*
Nem okoz
lelkifurdalást
idegen tollakkal ékeskedni -
a tollak tulajdonosát igyekszem
elhallgattatni, eltüntetni, kitörölni...
*
A
gazdátlan
remekmű vagy
hőstett hallatán
lélekszakadva rohanok,
hogy elsőként vállaljam...
*
Szarnak,
és bajnak
nem vagyok gazdája,
és ha mégis előkerül,
az enyémet is másra kenem...
*
Fantáziadús
szájhős vagyok,
mint például Rumcájsz
vagy egy gyenge kiadású
Münchausen báró...
*
Időm,
energiám és
istenadta tehetségem
kispekulált botrány-
hősködésre fecsérlem el...
*
Annyira
nem akarok
dogmatikus/doktriner lenni,
hogy elvetek mindent elvet:
élek a „pragmatizmusnak”...
*
Nincs
az az isten,
aki engem elveimtől
(értsd: rögeszméimtől)
valaha is eltántorítana...
*
Szellemi életem
az életművészkedés formája,
gondosan megkomponált napjaimban
művi finomságot, desszertet nassolgatok...
*
Engem
a szellemi nemesség
semmire nem kötelez,
legfeljebb előjogokat
próbálok vindikálni magamnak...
*
„Menekülő-
művészként”
trükkösen bújok ki
emberi-polgári, sőt írott
és íratlan szakmaerkölcsi
kutyakötelességeim alól...
*
Még
a kevés
maradék
igazgyöngyöm is
két kézzel szórom
disznó emberek dagonyájába...
*
Úri
huncutok
bőven termő
bamba diófájává
nevelgetek védtelen
kis gyerekcsemetéket...
*
Gazdasági,
magánélet-megoldó stb.
célzatú kivándorlásomhoz
annak idején politikai üldöztetést kreáltam –
és ma már magam is hiszem, így is mesélem...
*
Hosszú
emigrációmból
„haza-hazalátogatva”
mindent jobban tudva
mindenbe nagyokosan,
nagy mellénnyel beledumálok...
*
Rátermettségem-
felkészültségem hiányát
a feltétlen párthűségem,
megbízhatóságom pótolja...
*
Nagy
hűhót
csapok semmiért:
a hegy vajúdik, de
csak egérke születik...
*
„Pál-
fordulásaim”
valahogy mindig csak
egyre közelebb visznek
ahhoz a bizonyos húsosfazékhoz...
*
Kis
magyar Jónásként
ügyesen, leleményesen bujkálok
az kínos elhívás, a hálátlan küldetés elől...
*
Bárki
bármely
nótáját elhúzom,
ha a homlokomra tapaszt egy bankót,
nem érdekel, kinek a lelkébe taposok,
ahogy az se, hogy én magam mire tartom...
*
Vidékről
kerültem fel:
elsőgenerációs értelmiségiként
a provokátor és a besúgó állása
lehetett és lett a karrier ugródeszkája...
*
Szellemi
hontalan
csavargóként
minden alja szellemi
hóhérmunkát elvállalok...
*
A köz-
és magánéleti
hidegháborúban
vagyok elememben –
ötletdús gazdag arzenált gyártok,
kínálok, propagálok és használok...
*
Hideg-
háborús hős vagyok,
mellemen a virtuális plecsnik -
itt számomra nincs „tiltott fegyver”,
nincs meg nem engedett, tiltott eszköz...
*
Csak
a kísértésnek
nem tudok ellenállni,
és ha hiúságomnak hízelegnek,
de minden másnak viszont igen...
*
Nem tudok
tüntetően hallgatni,
sem látszatot elviselni,
nehogy akár egy napig,
vagy akár egyetlen óráig is
butának, műveletlennek,
avatatlannak stb. nézzenek...
*
Erősebb
fél szemmel
mindig az idézettségi,
nézettségi és eladási indexeimet
nézem, s ezek maximalizálására török...
*
Ha
beledöglik is
szerelmem, barátom, családom,
akkor is szeretnék még életemben
művemmel vastapsos sikert aratni...
*
Közpénzekből
is megtámogatva
lelki útravalót is adok:
a „Kaparj kurta, neked is jut”
szellemiségű „életigazságokat”...
*
Démonizálom
a szellemi-politikai ellenfelet,
majd árulónak minősítek mindenkit,
aki az ilyen ellenséggel még szóba áll...
*
Az
emberek
életproblémáira
magas honoráriumért
az uniform látszatmegoldások
tömkelegét ontom - miközben
a választékbőség látszatát keltem...
*
A langyos vagy,
akit kiköp az Úristen,
az elmaszatolós, az ál-béketeremtő,
a viták élét letompító, a párbeszédet kiherélő...
*
Műveim hatása
dekadens frivol sznobok
efemer lelki felizgulása,
merevedése és ejakulációja...
*
A
te kezed
nem véres,
te senkit nem öltél meg -
te csak bujtogattál, uszítottál,
vagy csak a vérbosszú, a vendetta
már átkossá lett hagyományát éltetted?
*
*
Az
én
nomád
értelmiséginek
aposztrofált utam
valahogy mindig a hatalomhoz,
a húsosfazékhoz visz egyre közelebb...
*
Az
arany
középutat
„összekeverem”
a középszerűség rémuralmával...
*
Te
egész népedet
tekinted kiskorúnak,
és így abban is tartod,
helyettük adva beleegyezést,
módszeresen gátolva felnőtté válásukat...
*
Misztifikálom
az adottság/tehetség súlyát,
ingyen kapott kulturális tőkém
is velem született adottságnak láttatom,
hogy te ne is reménykedj utolérésemben...
*
Isteni jósorom
kegyelmi ajándékát
úgy mutatom be,
úgy prezentálom nektek,
mintha sok áldozattal
és hangyaszorgalommal
szerzett érdem lenne...
*
Kihasználod
a monopolhelyzeted,
vélemény-hatalmaddal visszaélve
a csillagot is lehazudod az égről...
*
Aki
más véleményen van,
pláne ha más paradigmát követ,
azt ellehetetleníted, stigmatizálod
az áltudós, naiv, outsider, sarlatán,
amatőr, kontár stb. bélyegekkel...
*
Én
magamnak
jót főzök és jót eszek -
a plebsz az ingyen-konyhán
fogyassza a moslékot:
eszi vagy nem eszi,
nem kap mást...
*
Csóró sameszként
nem engedhetem meg magamnak
a szókimondás, az őszinteség drága mulatságát...
(később már nem is hiányzik ez a veszélyes luxus)
*
Vagy
közönyösen meghagy
önmérgező élethazugságodban,
vagy, ahogy a Vadkacsa felvilágosítója
- életedbe rosszul beavatkozva –
úgy idéz elő krízist, hogy
rosszabbul jössz ki belőle...
*
Elesett
és gyökértelen
flótásokat verbuválok, toborzok,
a nekem jól jövedelmező „üdvhadseregembe”...
Istenhitem
annyira magánügynek tekintem,
hogy még kínvallatással sem lehet soha
egy-egy nyilvános tanúbizonyságra rávenni...
(csak akkor derül ki, ha véletlenül elszólom magam)
*
Több
embert
távolítottam el
telve jószándékkal
komoly istenkeresésétől.
ismerettől/szeretéstől,
mint ahányat akár
a legördögibb elme
valaha is tudna...
*
Nem
figyelmeztetlek,
hogy a hátad mögött áll Isten,
sokkal inkább arra bátorítalak,
hogy kerüld meg érte a Földet...
*
Feledtetni,
hogy szégyellek
magamnak segítséget kérni,
másokat erőszakosan térítek -
mindezt segítségnyújtás címén
és ezért még hálát is várva!
*
Ártatlan járókelőket
halálosan fenyegetek,
fantáziadúsan rémisztgetek:
ha nem leszel rögtön „hívő”,
- értsd: a vallási csoportom tagja –
akkor vége, az örök kárhozat várja...
*
Az
egész világot
buzgón térítgetem,
- ha lehet, akkor vödörben halászva -,
de csak azért hogy az én szektavezérem
„tanítványa”, feltétlen híve, rajongója legyen...
*
Csodaszép,
elbűvölő, hangzatos stb.
de elvileg-gyakorlatilag
számon nem kérhető,
vagyis demagóg ígérettel
tömöm-tömetem be azt a sok-
sokmillió szegény panaszos szájat....
*
Megtagadom
az igazra-szépre
éhes gyermekektől
a mindennapi szellemi
betevő falatot és életvizet...
*
A
legegyszerűbb
ügyeket is addig
bonyolítom, komplikálom,
hogy a beavatott haszonélvezőkön kívül
lehetőleg még a mindentudó isten se értse...
*
Fehér,
szürke és fekete
maffiák agytrösztjében
olykor névvel, de sokkal
inkább rejtve, anonimitásban
hasznos szaktanácsot adok-osztok...
*
A szart
pofátlanul
aranynak nevezem:
és addig s oly hipnotikusan,
szuggesztíven mondom, sugallom,
míg a csendes többség azt el is hiszi...
*
Sötét-
kamrámban,
boszorkánykonyhámban
az emberi negatívakból
a lehető legrosszabbat
hívom elő s azt fixálom...
*
Ellendrukker
irigy kutyaként
vagy féltékeny kiskakasként
a szemétdombomról ugatva
harsognálak, kukorékolnálak túl...
*
Cseppet
sem zavar
szerepeim játszásában,
hogy közben mások
keményen dolgoznak helyettem...
*
Legnagyobb
szellemi teljesítményem:
egy örökbecsű mestermű –
jobban mondva:
egy összetéveszthetően
„élethű” utánzat/hamisítás...
*
A rágalmazás
felső tagozatában
és magasiskolájában
a fizetőképes keresletet tanítom,
magas, nem csak középiskolás fokon...
*
Ha
a bolha
potyautasként
felmászik egy nagy hegy tetejére,
nagyobbnak hiszi és állítja magát
a völgyben álldogáló nagy elefántnál...
*
Letagadott, elrejtett
óriás elődök széles vállán
cirkuszi törpeként „magasodok” és ágálok...
*
Kis
bunkeremből,
a háttérből és név nélkül
- ismerve, hogy mire heccelhető a csőcselék -
lankadatlan igyekezettel uszítok és bujtogatok...
*
A
szekér-
táborom ballépését
észre sem veszem,
vagy bagatellizálom,
az ellenséges tábor lakóiét
viszont dramatizálom...
*
Vagy
fennhangon
fröcsögve buzizok,
amiért hálásak a heteroszex nyomorgók,
vagy a homo-erotika apoteózisát zengem...
(bár otthon veréssel kúrálom leszbikus nőmet)
*
Vagy rögtön
a piaci keresletre dolgozol,
vagy kizárólag csak magadnak alkotsz:
„Ezek még a zongorába hugyozást se értenék!”
*
Nagy eszem,
nagyon-nagyon
kipihent agyam
kegyetlen, otromba tréfák
kiötlésére-kivitelére használom
(ügyelve persze arra, hogy
az áldozat védtelen legyen...)
*
Dög-
keselyűként
körözök, lesek
és le is csapok
a Célszemélyem
legkisebb botlására is...
*
Mint
a munka hőse,
mint sztahanovista
buzgón verem a csalánt,
de szigorúan csak/kizárólag
a mások érzékeny farkával...
*
Olcsó János
provokátorként,
vagy
magánbosszúból,
magánszorgalomból
felcsapok bármely
handabandázó, lincselő csőcselék
vezér-hangadójának, főkolomposának...
*
Hamisgyöngyért,
pszeudo kincsekért
rászedett, manipulált,
hiszékeny balekokkal
trambulinról a pöcegödörbe
ugratok fejest...
*
Én
győzlek meg,
én veszlek rá, hogy
a legértékesebb kincseidet
szarért-húgyért elkótyavetyéld...
*
Tanfolyamokon
tanítom be a jelentkezőket,
hogy miként kell kiénekelni
a sajtot az emberek szájából...
*
Szellemi
eledelnek látszó valamiként
álproblémák gumicsontjait lököm (f)elétek:
eszitek vagy nem eszitek, nem kaptok mást!
*
Szereplési
viszketegségből,
fontoskodásból vagy
polgárpukkasztásból
vaklármámmal tompítom
az emberek veszélyérzetét...
*
Hajtóvadász -
ha illetékesek biztosítanak róla,
vagy csak megszagolom, hogy szabad a préda,
akkor kilövöldözöm gyilkos gúnyom nyílvesszőit...
*
Nem
tudok mást,
mint eldanolászni
saját közérdektelen,
privát fájdalmam és örömöm...
*
Szellemi
alkimistaságom
csak arra használom, hogy
aranyból is szart csináljak-csináltassak,
a szart aranynak nevezzem-neveztessem...
*
Piszlicsáré
gondjaimmal,
magánproblémáimmal
a médiumokban bőgöm tele
a Nagy Panaszkönyvet, visszaélve
a közfigyelem fókuszába kerüléssel...
*
Amiben tényleg
verhetetlen híresség vagyok,
az a profi önigazolás, igazoló jelentések írása,
a hamis ál-önéletírásokról már nem is szólva...
*
A szegény,
ijedős jónép riogatására,
- rendelésre vagy passzióból -
Mumust kreálok vagy előjátszok...
*
Lankadatlanul
rakosgatok másokra
elviselhetetlen lelki terheket –
míg magam lerázom mint kutya a vizet...
*
Hajmeresztő,
lélegzetelállító hatású
„halálugrásom” (salto mortale)
láthatatlan dupla védőháló felett mutatom be,
majd besöpröm az elismerést és persze a lóvét...
*
Igyekszem
minél magasabbra felverni
cinkos hallgatásom nem kicsi
kikiáltási árát: senki többet harmadszor?
*
Fülbemászóan muzsikálva
hamis illúziókba ringatlak,
miközben már javában süllyed a Föld-Titanic...
*
Én
voltam
és vagyok, leszek,
az első/legbuzgóbb,
aki a gyilkos követ dobja
a házasságtörő vétkes asszonyra
*
Reményik Sándor
Eredj, ha tudsz!
Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér És akkor...!!
Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok.
1918. december 20
*
Nem segítő/használó,
de tétlen, sőt ártó elit
A fejétől bűzlik a hal!
A legszentebb hivatások,
avagy a leghitványabb mesterségek...
Elmulasztani a jót, sőt tenni a rosszat?!
Tanítók és nevelők, szülők és edzők,
patikusok és orvosok, rendőrök és bírák,
tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,
törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb. stb.
p.s.:
A versek, a képanyag, a könyvajánló stb.
nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.
hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,
de kontrasztként a hivatásuk magaslatán állókról,
s a pályával járó áldozatukról: pokoljáró dudás sorsukról...
|