Ekkora zápor ugyan mit akarhat a terhes egekből??
Ó, mire készül e sok fergeteges zivatar?
Honnan e bő viz a felhőkben, felhők a magasban?
Volt-e a Dél szele már ennyire bősz erejű?
Máskor ivott-e ilyen habzsolva a tarka szivárvány?
Vagy tán rejtekuton szállt föl a tengeri hab?
Gyakran emelt a tüzes nap forró fénysugarával
párázó levegőt innen a csillagokig,
s nem bírván megemészteni mind, elszórta a terhét
szerte a földön mint szálas, erőtlen esőt.
Ám nem semmi okok szülnek nagy dolgokat, és nem
szürkén-köznapiból kelnek a ritka csodák:
a Föld-sark dühe ez, bosszúja az égi lakóknak,
csillag, szélvihar és áradat összefogott.
Most a Hyadok, egész Orion mindkét Gödölyével
vízzé vált, s tengert köpköd a Delfin alá.
Most a fejünkre borítja iker-cseberét fenekestül
itt öreg Eridanus, gyermeke Troius amott.
Vagy nyilván a magas levegő öblös tetejéről
zúdul földre a fönt szétterülő vizes ár.
Így sokasítja az ón-felhőket a forgatag-orkán,
s váza lazulván, így roskad a mélybe az ég.
Ó, nem is egy évet gyászol csak a gazda! A termés
vesztével vele vész már a jövői vetés.
Szennyes a néhány rothadt fürt a csupasz venyigéken,
s szétcsorgatva borát pattan a gyönge bogyó.
Állat sincs sehol, és a zsufolt sok város ezernyi
népét éhínség várja, hab önti körül.
Míg itt jajgatok, új iszonyat támad: kidagadnak,
s bőgve elárasztják partjuk a nagy folyamok.
Megtöltik legelőször a völgyeket és a lapályos
tájakat, aztán túlnőnek a dombokon is.
Már a rengeteg erdőknek csak a csúcsai állnak
szárazon, és szilajul verdesi zöldjük az ár.
Fölmenekült a magas pontokra a vad s a madár, de
talpuk alá csap a hab, hajtja, riasztja tovább.
Hal megy az emlősök vackába, a szablya-fogú kan
barlangjába sötét tinhal uszik nehezen.
Körbe tekergő kígyó nyugszik a zugban, ahol még
nem régen bundás, nagyfülü nyúl remegett.
Rák ül a rókaverembe, hol eddig a szárnyasok éltek,
s költöttek, most ott tojnak a vízi lakók.
Ez mind semmi! De sorsa miatt vacogó sereg embert
nyájjal, akollal visz messze a nedves özön.
Kis falu volt? mocsaras táj most, a hegyekbe bolyongó
pórok a mélybe merült bérc tetejét keresik.
Legfőképpen a talmi remény kínozza meg őket:
végre megáll, s nem fog nőni tovább a veszély.
Közben emezt, aki megbízott az oromszerü partban,
éjszaka nyomta agyon rájalapulva a ház.
Az meg a holmijait meredek dombhátra cipelte,
s szólt: itt fent nyilván semmi bajom se lehet.
Kisvártatva köré-kanyarul mindenhol a hullám:
nincs pihenőhelye, és nincs, hova futnia sem.
Már a Száva, a Dráva, Maros, sőt még a Tiszánk is,
és a Dunánk, mely a Föld északi főfolyama,
ámbár éppen elég köz van köztük, valamennyi
egybeszakadt, és most egy-közös ágyba folyik.
Azt sem látni, hol is volt egyszer domb, falu, fák, csak
tengert látni, a víz jeltelen arculatát.
Peneus is nyilván így tört rá Emathiára,
hogy csak az Ossa s Olymp orma maradt szabadon.
És ha lehet hinnünk Inachos mondáinak, így járt
ősi Görögföld még Ogygius idején.
És így járt Latium, hogy a páros tenger a cimber
partra tolult, s a latin tájakon összecsapott.
Megkúszálta csunyául a bal természet a törvényt,
és a tavasz dolgát végzi fonákul az ősz.
Hisz tavaszon hízik meg a víz, s zúdulva a hegyről
görget sziklákat, bőg iszonyú ereje.
S már a Halak hava megmelegíti ilyenkor a szellőt,
és a zefírtől szétolvad a hó a mezőn.
Ám most még csak alig vágtuk le a sárga búzát, még
éppen hogy csak nől újra az éj, fogy a nap.
Most a sebes Nilus is megtér medrébe, s a jámbor
Memphisz a holdas ökör tiszteletét keresi.
Skorpió mégis, noha messze a Nap paripái,
most veri záporral Pannoniánk vizeit.
Így se hiszem, hogy esőhullás táplálja csak őket,
és ily erőssé tud válni a sok kicsi csöpp.
Az történt inkább, Szigonyos, hogy a földbe ütötted
villád, s föltépted duzzadozó ereit.
És ami forrás csak megbújt a kivájt üregekben,
szerteszökellt a vidék felszini tájaira.
Ezt, bizony ezt jósolta nekünk nemrég az ijesztő
üstökös, a hosszú, szem-sose-látta sörény.

Mint amikor Helicét s Burát elnyelte a tenger,
hogy nincs messze a vész, kaptak előre jelet.
Tenger tükre alatt bámulta a tornyokat akkor
szűzi Thetis, s fókák nyúltak a főtereken.
Égiek, ó mért, mért csak ránk szakad ekkora átok?
Oly sok más népet hordoz a föld kivülünk!
Vagy tán mind a világ elvész most, és az utolsó
nappal fénye ragyog máris a nemzeteken?
Hogyha veszünk, vesszünk! Mi se vágyunk élni tovább, és
nyugton várjuk, amit ránkszab, a Sors közösen.
Sőt, ha mi, hunnok az emberiség bűnét egyedül le-
moshatjuk, minekünk édes az áldozat is.
Ámde nem egy rész pusztul csak, hiszen oly nagy a romlás,
oly vad, hogy nyilván senki sem élheti túl.
Rajna vizébe bukott téres Germánia földje,
és az orosz Don sem fér meg a partjai közt.
Rhône a gallokat önti ki, Baetis ibéreket áztat,
és az olasz töltés sem regulázza a Pót.
Argos városait dühösen rombolja Inachus,
rossz Hebrus, magad is gyötrőd a trákjaidat.
Indeket úsztat a Gangesz, a Tigris parthusokat hord,
Cydnus Cíliciát nyúzza, Orontes a szírt.
Nem gyűlölte Araxes sem még ennyire hídját.
Cappadocia sem nyögte Halys rohamát.
Nem nőtt ennyire meg Xanthus sem Achilleus ellen,
Hermus sem pazarolt szét soha ennyi vagyont.
Afrika, mely nemrég szikkadtan szidta a túlsok
napfényt, most meg a víz árja miatt nyavalyog.
Szörnyes Bagrada és a büdös Cinyps vadul ott és
Triton, amely téged szült, szüzi Pallas anyánk.
És Gir, az isteneket fogadó, mikor unva a nektárt
etiópok nyomorú étkire fáj a foguk.
Ám a folyók tenger nélkül: hagyján! De a tenger
habja benyel minden vízenülő szigetet.
Corcyrát, a gyümölcsöst, rossz Lemnost, vele Krétát,
mely maga tudta, hogy ott él a dugott Jupiter.
Nincs Sardinia, Korzika, sincs, az Etna lefojtva
nem vet mélyéből ég fele tűz-tömeget.
Zord örvénybe merült ismét Delos, Rhodos együtt;
zúzó szirtjeiket nem lesi gyáva hajós.
Líbia habjaiban sem vizslat a sziklafejekre,
s már nem rettegi, két Syrtis, a zátonyaid.
Sőt maga Oceanus, minden dolog atyja, ki biztos
törvény rendje szerint védi a föld jogait,
általhágta sok évszázad kijelölte határát,
vélve: a négy partszél szűk, nem elég neki már;
és a szakadt gátaknak mindenhol nekiront, hogy
beljebb törjön a föld távoli tájaira.
S másként, mintha dagály rémíti s apály a szegény gallt
s cimbert, Hold, amikor váltakozik delejed:
úgy dúl, mint amikor hegyeket hajigált ama kígyó-
lábúakra, kiket ellene vitt a harag.
Vízbe merült Keleten lombos Ceylon hegye-völgye,
vízbe kemény agyarú, bősz elefántjaival;
s földrészünkkel szemben a brittek földje s az ír hon:
nem kíméli a dús nemzeteket sem az ár.
Roppant habjai már az Egethordóra verődnek,
s Atlasz két vállán terhe erősen inog.
Ó, tudom én, hogy az átok nem múlik, s hogy a földön
ami csak élőlény van, valamennyi kivész.
Itt nevelődött lent vagy a mozgó légben: a kóbor
vizbenuszók könnyű áldozatául esik.
Hisz Proteus sem bírt soha még ily tündökölő-nagy
nyájat hajtani a Tengeri Isten elé.
Hát igazat mondtak hajdanta a bölcsek: az embert
víz és tűz gyakran fogja kiirtani majd.
Mégis a romlásból újjákél minden esetben,
mint ahogyan Phoebus messzehires madara,
melynek a por: bölcső, a halál: életrehivó, és
végső napjából napjai kezdete lesz.
Nincs, aki tudja: e mosti világ hányadszor öregszik,
hány lesz, és hány volt ennek előtte maig.
Menj csak, menj, kit a talmi dicsőség vágya von, és csak
kergess hírnevet, és hidd, hogy e hír örökös!
Polgár vagy harcos voltál: emléked aligha
őrzi tovább az idő távoli századokig.
Annyi marad rólad, mint mára maradt ama korról,
melyben a Nap még nem gyúlt ki az ég tetején.
Istenek Atyja, ki roppant tagjain általömöltél,
és e világot tűz-életerőd eteti,
aki saját képed mására faragtad a lelket,
s arcunk a rokon ég boltja felé emeled,
nem kordáztad-e egykor a földet a rend erejével,
már amikor formát vett föl a zagyva Kaosz,
hogy ne zavarja a hőt a hideg, sem a száraz a nedvest,
s boldog mérséklet védje a dolgaidat?
Annyira nincs most föld és tűz, hogy a félelem aggaszt:
elvész minden elem, és csak a víz maga lesz.
Hát nem igérted meg hajdan szigorú fogadással:
vízözön addig nem veszti tiéidet el,
míg csak a felhőket megfesti szines vonalával
Júnó istennő útja, a félkörives?
Gondolj erre, ki nem játszottál még a szavaddal,
s mint ahogy emlékszünk, tartsd be igéreteid.
Mert ha tudod, hogy a Végzet vas törvénye köt, és a
három Párka rideg rendje fölött visz utad,
ó, hogy bírod a régen elöntött földeket ismét
s ennyire bántani, ó mért cselekedsz tilosat?
Hogyha meg itt van a vég, az egekből sújtsd le a hármas,
Vulkán-verte szigonyt, sújtsd le reánk temagad.
Vess a vizes vésznek gátat, zárd vissza Aystert,
barlangjába, s a trák szél lehe járja legünk.
S Neptun - szánva az embert - fújjon már a haboknak
hátrálót egyszer trítoni kürtjeivel.
Ámde mit ér a könyörgés? Elviszi ezt is a sodró
hullám, mint ahogyan már egyebet tovavisz.
Majdnem a csillagokig tör a víz, oly nagyra dagad már,
semmi sem áll ki, csupán fönt a hegyek teteje.
Egybefeszülnek a felhők és a folyók, hogy a zápor
esni se bír: köztük akkora hely se marad.
Nos hát, rajta, hugocskám, fussunk gyorsan Olimposz
felhőn túl nyomuló isteni bérceire,
vagy, míg van szabad út, parnassiusi Cirrha hegyére,
ez magasabb annál, hogysem elöntse az ár.
Földanya csontjait, a köveket mögibém vetem ott én
s feltámasztom majd ezzel a férfinemet.
Te kavicsot markolsz föl, s éppúgy hátradobálod,
ez meg a nők seregét hozza a földre megint.
Új Deukalion így leszek én, új Pyrrha te, és így
kél majd magvunkból újra e lenti világ.

Janus Pannonius