Kányádi Sándor: Ahogy a labda

„Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van.” Ezt épp Kányádi Sándor írta 1972-ben Illyés Gyuláról – és cáfolná-e valaki, hogy manapság magára a szerzőre is épp olyan jól illenek saját szavai, mint a címzettre?

Kányádit senkinek sem kell bemutatni, az óvodai évzáróktól az egyetemi szavalóversenyekig mindenütt ott vannak a versei, írásaiban pedig olyan természetességgel tűnik fel mindenfelé a futball, ahogyan mi szerda esténként a távirányítóért nyúlunk. Mégis van ebben a természetességben valami magasztos tartalom, amit csak azok érthetnek, akik hagyják magukat elvarázsolni a játék gyönyöre által: Az igazi sportember című novella gyerekszereplői például „kifocizzák” az ablakot, (vélhetően szintén futballőrült) apjuk azonban nem tud haragudni rájuk, és az üresen tátongó ablakkeretet látva még a nap is kisüt, hogy meg ne fázzon a család – hisz ők csak a foci egyetemes szenvedélyének hódoltak. Az Ahogy a labda című vers Kányádi labdaszimbolikájának kétségtelenül legszebb darabja: a költő egyenesen labdává válni vágyakozik, vissza a boldog gyermekkorba, az üres telkeken lejátszott, mezítlábas futballmeccsek idejébe. A labda egyszersmind a szabadság, a gondtalanság jelképe, de ami a legfontosabb: olyasvalami, ami mindig boldoggá tudja tenni birtokosát. Labdát találni pedig maga a hetedik mennyország. Emlékszem, mi például úgy tízévesek lehettünk, amikor a Szenke-patakból fogtunk ki egy piros pöttyöset. Elkötöttünk egy csónakot, hogy kiszedhessük a labdát a nádasból, evezni se tudtunk, de csak meglett valahogy a zsákmány – sose volt olyan kedves játékszerünk, sose esett olyan jól gólt rúgni, mint azzal. Sokáig tartogattuk, akkor is, amikor már nyomokban se emlékeztetett labdára, hisz a miénk volt, mi találtuk, hozzánk akart szegődni.
Ma már persze tele vannak a boltok mindenféle futurisztikus focilabdákkal, az ember győzzön választani közülük – olvasóink közül azonban biztos számosan vannak, akiknek egy igazi, eredeti bőrfoci megszerzése valóságos nirvána volt. Toldozgattuk, pumpáltuk, ragasztgattuk a szétrúgott játékszereket, fára másztunk, bokrok közé furakodtunk értük, hisz afféle státusszimbólum volt: akié a labda, az a pályaválasztó, az választ először embert is, a labda tehát győzelem, siker, boldogság.

Kányádi költészetében a labda maga a bűvölet. Az A beteg labda című novellájában pedig azt is leírja, amit igazából valamennyien, akik rúgtuk már életünkben a bőrt, akár csak játékból is (de milyen komolyból!), jól tudunk: a labdának lelke van.
„– Hát te hol csavarogtál ilyen sokáig? S mi ez a szemét a kezedben?
– Nem szemét, labda – szorította magához a kisfiú, de bár ne tette volna, mert csupa por lett a ruhája.
– Teszed le azonnal! S méghozzá be a szemétbe!
– Ne, édesanya, ne dobjátok el!
– Mit ne dobjunk el? – bújt elő a nagyfiú is.
– Ezt a labdát, a labdámat – esdekelt a kisfiú.
– Ez labda? Inkább csónak vagy még inkább bocskor. Hol szedted föl?
– Az utcán, egy fa tövében volt. Félrerúgva.
– Félrerúgva? S te megsajnáltad.
– Meg. Mert láttam, hogy beteg.”

Csepelyi Adrienn

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. júniusi számában.)