Északról délre vonuló kalandos zarándokcsapatok hurcolták magukkal a fekete halál borzalmait. Budán még csak szórványosan ütötte fel a fejét; de a gazdagok, az olasz bankárok, a főurak és főpapok nyomban elmenekültek vidéki birtokaikra, Bécsbe vagy távoli hazájukba. Csak a szegénység maradt otthon, meg a céhek, a mesteremberek, a hajósok, a szőlőmunkások és a parasztok, akik körmenetekben, éjjeli istentiszteleteken, vezeklések között sírva-ríva kérték az Urat, hogy távoztassa el fejük fölé sűrűsödő fellegeit a Halálnak. Árva volt ez a Buda már két esztendő óta. Az udvar állandóan Bécsben élt. Beatrix ott ragyogott romlott pompájában, és Mátyás onnan irányította emberfeletti terveinek végrehajtását. Itthon mindenki arról beszélt, hogy az egész ausztriai hadjárat, a római királyság és császári korona után való hajsza Beatrix hiúsága miatt van, s ezalatt mind közelebb férkőzik az országhoz a török. A pestist az Isten büntetésének gondolták, s azzal ijesztették egymást, hogy ez csak bevezetése a város felé nyargaló Végzet, az isteni bosszú teljességének. Aztán jön a török, és eltörli ezt a népet a földkerekség színéről.

Mikor Csáky Miklós kilépett Mendel Zsidó utcai házából, és végignézett a néptelen utcákon, nem ismerte meg Mátyás király híres székvárosát. Úgy látszott, hogy megszűnt minden tevékeny élet, minden öröm, s a város az élettől búcsúzkodik. Olyan volt a várhegy, mint egy nagy siralomháza. Csak a templomok voltak tele, meg a felhévízi kocsmák. Az emberek imádkoztak, vagy részegre itták magukat a haláltól való félelmükben. Az orvosok megszöktek. Tudták, hogy nincsen orvosságuk a betegség ellen, s a nép végül őket teszi felelőssé a pusztulásért. Helyüket átvették a kuruzslóasszonyok, ráolvasók, varázslók, csavargó kolduló barátok, részeges diákok és cigányok.

Az emberek talizmánokban bíztak. A város bírája, a gazdag Gregorius Ádám, nyerges és szerszámkészítő, céhnagymester és a kalandos társulatok elnöke, megállította a parasztos ruhájában búsan baktató főurat:

- No, komám, hoztál-e valami orvosságot a fekete dögvész ellenében?

- Maradj otthon, a házad küszöbét ne lépd át, és nem ragad rád a pusztító nyavalya - felelt neki Miklós.

A bíró szigorúan mérte végig az idegent:

- Én vagyok a bíró. Nekem nem szabad elbújnom, mint a gyáva patkánynak az ő odújában. De megsegít az Isten.

Felgombolta kemény, német posztóból készült kabádionját, és a mellén lógó papírlapra mutatott. A papírlapon titkos jegyek közt az Isten bárányának durva rajza volt látható.

- Pelbárt atya ugyan jobbnak tartja - magyarázta a bíró -, ha a pestis ellen keresztvetéssel s a Miatyánknak, valamint az Ave Máriának hétszer való elmondásával védekezünk, de ez a talizmán egyenesen Rómából való, a pápa megszentelte, és rajta a pokol minden erőlködése megtörik.

Ezalatt a bíró körül nagy csődület támadt.

- Ma megint hét koporsót visznek ki a temetőbe - újságolta Literátus István, a város magyar jegyzője.

- Kipusztul ez a város mind egy szálig - siránkozott egy öreg kofaasszony, aki elhagyta a Vízi kapunál levő sátrát és idejött a Szent János temploma elé, meggyónni a Ferenc-rendi barátoknak.

- Árvák vagyunk, nem segít rajtunk a mennybeli Úristenen kívül senki - sóhajtott az öreg Czudar Jakab, akinek nagy háza van a Mindenszentek utcájában.

Halottas menet közeledett a Zsidó utca felől.

- Pusztulnak a zsidók is, lám, Jakab koma - jegyezte meg némi elégtétellel a bíró.

- Nem igaz a' komám. Nem hal meg a zsidó döghalálban. Ők rontották meg a várost, az Isten engem úgy segítsen.

- Pedig ihol ni, a menet... hogy rínak a férfiak. A ruhájuk csupa cafat, asszony meg egy sincs a siratók között.

A halottat mégis mindenki megtisztelte, s a jajveszékelő, hadonászó, szomorú menet eltűnt a Mindszent utca kanyarulatánál.

Sasadi, nyéki, kiscelli parasztok, hévízi révészek, óbudai diákok, várvitézek, cselédek, udvari könyvtári scriptorok, iparosok, papok és mesteremberek lézengtek a Szent György téren. Sokan a nyílt utcán térdeltek le a papok előtt, és hangosan vallották bűneiket. Részeg mészároslegények durva röhögéssel hallgatták a szegényt. Egyszerre a nagy piac felől, az Olasz utcán keresztül vezeklősereg özönlött a ferenciek zárdája felé. Százak és százak jöttek Szent Jakabról, a Vízivárosból, Szentmiklósról, Óbudáról. Ajkukon panaszos és könyörgő ének sírt, némelyek kegyetlenül ostorozták magukat. Németek voltak, s a magyarok értetlenül, sőt ellenségesen bámulták a vezeklőket. A Szent György téren aztán összeverődtek, a szomszédos utcákból előjöttek az emberek, zászlókat lobogtattak, énekeltek, magyar, német, olasz és latin jeremiádok töltötték be a levegőt, és egyszerre egy magyar könyvkötőmester elkiáltotta magát:

- Pelbárt atya, magyarok prófétája, jöjj ki, és prédikálj a te bárányaidnak!

A magyarok zúgva, harsogva követelték a szentség hírében álló szerzetest.

- Pelbárt atya, jöjj!

- Pelbártot akarjuk!

- Menjünk érte a kolostorba!

- Mit beszéltek? - rikoltott egy félig részeg vén korcsmáros, Patkány Márton, a Bécsi út környékéről. - Pelbárt atya meghalt, csak a barátok eltitkolják.

Annyi volt igaz a félkegyelmű korcsmáros szavaiból, hogy Temesvári Pelbártot napok óta szörnyű láz gyötörte, nem evett, nem tudott ágyáról felkelni, s már felvette a halotti szentségeket.

Elbúcsúzott testvéreitől, könyveitől, amelyekben hátrahagyta prédikációit, Szent Katalin verses legendájától, amelyben megmutatta, hogy magyarul is lehet szépen csobogó patak folyamatos ritmusával versbe szedni a krónikákat.

- Ha Dante olaszul mert énekelni, nekem is többre kell becsülnöm az anyám édes, darabos, csiszolatlan, becsületes nyelvét a latinok beszédénél.

És intette testvéreit, különösen szeretett növendékeit és barátját, Laskói Osvátot, hogy magyar nyelven dicsérjék az Urat, és tanítsák az ő együgyű báránykáit.

Amikor Pelbártnak hírül vitték, hogy a pestis veszedelmétől megriadt nép az ő szavai után szomjúhozik, még egyszer kigyulladt benne az apostolok tüze.

- Vigyetek ki az emberek közé! Éheznek, és ételt akarok nekik adni. Szomjaznak, és meg akarom itatni őket a mennyei kegyelem forrásából.

Pelbárt atya alig pihegett. Mozdulni való ereje nem volt, a keze bágyadtan lógott le ágyáról. Csak két szúrós, mélyen ülő fekete szeme ragyogott földöntúli fényben a lázzal és a halállal való tusakodásban. Felöltözve, durva csuhájában úgy feküdt ott, hogy inkább halottnak, mint eleven embernek gondolhatták.

Négy fiatal novícius megragadta ágyát, és a magasba emelte. Levitte a szűk kőlépcsőn az első emeletre, s ott kitette a félkörben domborodó vasrácsos keskeny erkélyre...

A tömeg, mintha lekaszálták volna, térdre hullott, ahogy az ágyat és a benne fekvő szent embert megpillantotta. Olyan csend lett a Szent György téren, hogy a keresztülrepülő galambok szárnya suhogását is meg lehetett hallani.

Pelbárt atya az Égre fohászkodott.

- Tégy csodát most, Magasságbeli, hogy beszélni tudjak ez árva, nyomorult gyermekeknek!

A láz vörös lánggal égett a szent ember orcáján. Úgy érezte, hogy emberfölötti erő járja át tagjait. Megpróbálta, tud-e megmozdulni. A teste fürgén engedelmeskedett. Fölemelkedett, kiugrott az ágyából, s kitárta karjait.

- Jöjjetek hozzám, én édes magyar testvéreim! Az Úr vagyon veletek, aki megkönyörült az én nyomorúságomon.

A tömeg sírva fakadt és hangosan áldotta az Istennek nevét. A szerzetes pedig fölemelte szavát.

- Búcsúzni akarok tőletek, én hűséges népem, árva, jó magyarok. A halál megsuhintotta fejem fölött a kaszáját: csak hálni jár belém a lélek. Az Isten irgalmazzon mindnyájunknak.

- Ó, te boldog, százszor boldog öreg! - sóhajtott a nép között Csáky Miklós, aki szomorú, hideg szemével a haldokló szerzetes arcát fürkészte. - Milyen gyönyörű a te hited lobogása!

Pelbárt erős hangon folytatta:

- Az éjjel látomásom volt, kedves atyámfiai. Láttam kijönni a budai hegyek bozótjából Isten szent, öreg prófétáját, Ezékielt.

- Isten irgalmazz! - kiáltotta az öreg kofaasszony.

- Ne féljetek! Az Úr küldötte őt. És ha számat megnyitom, az ő szavát beszélem. Jókor jött az Isten vén hírnöke. Mert ha egy napot késik, nincs, aki az ő hangját tolmácsolja. És a próféta szólt nekem. Te ember, embernek fia, meg akarod-e ítélni ezt a dögvészes, halálszagú, rothadó várost? Akkor add tudtára ő minden utálosságát. Mondd meg neki, hogy te vagy az a föld, amely meg nem tisztult. Amelynek latrok az ő prófétái; olyanok, mint az ordító oroszlán, amely ragadványt ragad; papjai erőszakot tettek törvényeimen, különbséget nem tettek aközött, ami szent, s ami tisztátalan; a fejedelmek ragadozó farkasok lettek közöttetek; és hamis próféták csalják a népet, hogy így lesz meg úgy lesz, holott az Úr nem szólt ezekről néktek semmit. Ó, én Istenem! Mily sokan vannak a mi időnkben az olyan fejedelmek, akik az egyházakat fosztogatják, birtokaikat elszedik, elragadozzák az apátságok és püspökségek javait, melyeket régi szent királyok és fejedelmek fundálának! Ó, ha most élne Szent István, Szent László király, bizonnyal meglakoltatnák az egyház e prédálóit!... Ezekről mondja Szent Hieronymus, hogy gazdag ruhákba öltözködnek, a fagyban, hidegben mezítelenül haldokló szegényekkel pedig nem gondolnak. Magoknak nagy palotákat rakatnak, hogy bámulják az emberek, s ügyet sem vetnek arra, hogy a szegények az utcán haldokolnak...

A nép sírt, jajgatott és sóhajtozott. Ott állott az emberek között Hess András, a budai könyvnyomtató. Szót sem értett a szerzetes beszédéből, de látta a lángoló, lázas, vonagló arcot, az égre csengő szavakat és az emberek keserves könyörgését. Az ő szeme is megtelt. Odaszólt a mellette szorongó Csákynak:

- Domine, miért nem sír?

- Nekem már nincsenek könnyeim.

Miklós szíve önmagáért is fájt, de azért is, hogy ez a szent ember úgy tudja gyűlölni a királyt.

- Ezek sohasem fogják egymást megérteni - gondolta bánatosan. - Mert mind a ketten emberfölöttiek.

Pelbárt följajdult:

- Jaj neked, Jeruzsálem! Eljött az idő, elközelgett a nap: a vevő ne örüljön, az eladó ne szomorkodjék, mert harag jön minden sokaságra. A fegyver kívül, a döghalál és éhség belül; aki a mezőn van, az fegyver miatt hal meg, és aki a városban, azt éhség és döghalál emészti meg. Mert csak kis baj ám az a nyavalya, amely most köztetek pusztít. Mert míg a fejedelmek testi gyönyörűségekre, színészekre, síposokra, énekesekre és hízelgőkre pazarolják idejüket és pénzüket, azalatt keletről nagy, erős ellenség fenekedik rátok. És én mondom nektek a török felől azt, amit Ezékiel mondott az éjszakai látogatáson nekem: és elhozom a pogányok leggonoszabbjait, hadd foglalják el házaitokat, s véget vetek a hatalmasok kevélységének... mert közeleg a nap, amikor bejön a fegyver az országba, és lészen reszketés, és rommá teszem e várost, és teszem e földet pusztasággá.

- Jaj, a török veszedelem! - nyögött keservesen a budai bíró, akinek apja és bátyja elveszett a nagy Hunyadi harcaiban.

Csáky Miklós megértette, hogy miért oly erős azoknak a magyaroknak a pártja, akik erőnek erejével ellenzik az osztrák hódításokat és sürgetik a nagy támadó háborút a török ellen.

A szerzetes halkabban beszélt már, mintha vére kihűlőben volna, és a lélek már egy lábával kilépett volna roskatag templomából.

- Ó, királyok és fejedelemasszonyok, nyissátok föl szemeteket és lássatok! Lássátok az Úristen igazságosságát! Az Úr kinek-kinek érdeme szerint méri áldását vagy büntetését. Gyermekkel is megáldja az Úr az igazat. A farkas csakúgy szaporít, mint a juh, ezt amaz fölfalja, az emberek is öldösik és eszik: mégis több juh van a világon, mint farkas. Honnan van ez? A természetes okokon kívül azért, mert az Isten úgy akarja. A hitetlenek sem mély gyökeret, sem állandó fundamentumot nem vernek. Ennek bizonyságául rendelte az Isten, hogy amint a ragadozó állatok nem szaporodnak, azonképpen az istentelen embereknek sincsenek gyermekeik. Csak fattyaik vannak, szégyenökre és nem dicsőségökre.

A megdöbbenés moraja zúgott végig a tömegen. Ez erős beszéd volt, így senki sem mert a királyi pár magtalanságára és Mátyás törvénytelen fiára célozni. Mindenki reszketve nézett a szomszédjára, hogy az hátha kitalálja gondolatait.

Csáky szíve tele volt fájdalommal és keserűséggel, ő Beatrixre gondolt, és elszörnyedve hallotta a beszéd folytatását.

- És eszembe jut János apostol írása: "És láték egy asszonyt ülni a vörös fenevadon... öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakövekkel. Kezében egy aranypohár vala... És az ő homlokára egy név vala írva: Titok."

- Titok - zúgta a nép, amely nem értette a példázatot, de megrázta a beszéd sejtelmes jelentése.

- Nem titok többé! - kiáltott föl ismét lelket megrázó, égi harsonához hasonló fájdalmas erővel a szerzetes. - Megismertelek téged parázna bűneidről. Te vagy a házasságtörő asszony, aki férje helyett idegeneket fogadtál ágyasházadba. A házasságtörőnek bért adnak, de te magad adtad ajándékaidat minden szeretődnek, megvásárlád őket. Éppen azért halljad büntetésedet! Ezek okáért egybegyűjtöm minden szeretődet, akiknek kedves voltál, együtt azokkal, akiket gyűlöltél, és ők megítélnek téged. És adlak téged az ő kezökbe és azok összehoznak gyűlést te ellened és megköveznek és összevagdalnak fegyvereikkel. Anyád leánya vagy, aki megutálta férjét és fiait, és öcséidnek nénje vagy, akik megutálták férjeiket és fiaikat... és nem az ő utaikon jártál, de csak kevés ideig: de aztán gonoszabb voltál azoknál minden utaidon... Átok, átok rád, Babilon veres fenevadon ülő asszonya...

Csáky Miklós két könyökével szétütött maga körül, és futva futott el e borzalmak hallása elől. Arcát elfödte karjával, és keservesen sírt.

A szerzetes hangja megcsuklott. Kitárta karjait az égre, és iszonyú erőlködéssel szólni akart a Magasságbelinek. De a nyelvét nem tudta megmozdítani. Minden ereje elhagyta. Karjait lassan száradni érezte. Csak annyira tudta magát összeszedni, hogy a kereszt jelével némán megáldotta az előtte térdeplő tömeget.

Aztán visszaroskadt az ágyára, és elterült. Meghalt.

A szerzetesek ott hagyták egy ideig az erkélyen. Gyertyákat gyújtottak, és belefogtak a Libera komor, sötét és mégis vigasztaló dallamába. Az égen kigyúlt egy csillag.

- A Mária csillaga... - tört ki a nép egyszerű szívéből a boldog vigasztalódás... - az ő édesanyja, a csillagok királynője letekint haldokló magzatára.

- Stella Mariae... - dörmögte nedves szemét törölgetve Hess, a könyvnyomtató. És öntudatlanul ismételte a szerzetes gyönyörű zsoltárkönyvének címiratát:

- Stellarium corone Benedicte Mariae.

A barátok közül egyik, az ő kedves tanítványa, Laskói Osvát halkan dörmögte:

- A lelke elszállt a Boldogságos Anya aranyos rózsakertjébe. Ámen.

Mintha Temesvári Pelbárt halála megváltotta volna az embereket, Budán megszűnt a pestis. A nagy rettegést és nyomorúságot, a sok temetést és halotti misét egyszerre mértéktelen öröm és ujjongás meg hálaadó istentisztelet követte. Bécsből hazajött a király.

SURÁNYI MIKLÓS

A NÁPOLYI ASSZONY

REGÉNY

FEJEZETEK

ELSŐ KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII

MÁSODIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV

HARMADIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV

NEGYEDIK KÖNYV
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV