Mátyás, a zsidópártfogó

Írta: Jenő

2020. február 04. kedd, 13:10

VIII

Ahogy Csáky Miklós a futárt egyetlen csapással leterítette, a rengeteg erdőnek iramodott. Nem a halott ember, nem is a gyilkosság üldözte, hanem az utálat és a borzadály. A királyné, Antonetta grófné és a gyönyörű badeni emlékek elől menekült. Egész éjjel csatangolt az évszázados fák között. Felverte a madarakat, sasok keringtek a feje fölött, és vaddisznó csörtetett a nyomában. Csáky Miklóst összevérezte a tüske, a ruhája cafatokban lógott le testéről, zihálva rohant előre, előre, hanyatt-homlok száguldott hegyről le, vízmosásokon és sziklákon át; olyan volt, mint egy üldözött nemes vad. Mégsem fáradt el, a szakadékokat úgy ugrálta át, mint a zerge, karvastagságú ágakat tört el az útjából, se eget, se földet nem látott, irányt nem választott, a jó sorsra bízta magát, hogy egyszer csak egy szénégető gunyhójára, pásztorember sátrára, vagy országút mentére talál.

Lassan hajnalodott. Megszólalt az erdő, és tele lett az ébredő madarak lármájával. Hideg volt és nedves a reggel; a ruhája csupa harmat, a homlokáról hullott a verejték. Egy forrásnál leheveredett, és tenyeréből itta a vizet. Egész éjjel nem gondolkodott. Csak most jutott eszébe: Úristen, most hová?

Megtapogatta a testét. Sehol semmi baj. Lassan-lassan visszaidézgette a borzasztó nap részleteit. A lelkét tapogatta ezzel; az sem fájt sehol. Csodálkozott, hogy nem is szenved semmit; nem is gyűlöli sem a királynét, sem Antonettát; az olaszt meg egyenesen sajnálja.

Szegény ördög. Ez ugyan megjárta. Pedig valamennyiünk között ő volt a legártatlanabb.

Aztán megmosta az arcát; a víz felüdítette és megerősítette. Mosolyogva nézett végig a ruháján. - No, ha így látna Antonetta!

A grófnéra is szánalommal gondolt. - Ki tudja, mi vitte rá erre az őrültségre!

Aztán a fejére ütött. - De hát mi az ördögnek futottam én el ide a rengetegbe? Mit tettem? Levágtam egy sehonnai fickót, aki belekóstolt az én pecsenyémbe. Nos? Tehettem volna mást?

Annyira aljasnak és nyomorultnak találta az olasz asszonyt, a futárt, az egész kalandot, hogy egyszerre elmúlt minden érzelgős, szerelmes sértődöttsége.

- No, megint elég volt egy kicsit az udvari élet gyönyörűségeiből. Ostoba voltam, hogy nem mentem Giustignannal Firenzébe... Ámbár...

És elgondolta, hogy ott is csakúgy folyik az élet, mint Budán, Badenben vagy Bécsben. Asszonyok, szerelmek, páros viaskodások, csalások... pfuj... ebből elég volt... nyomban lemondott a plátói akadémiáról.

Felkelt, levágott egy görcsös ágat botnak, és egyenesen nekivágott a völgynek.

Útközben egyre azon csodálkozott, hogy milyen jókedvű és nyugodt.

Hogyan, hát nem is voltam szerelmes Antonettába? Tegnap, ha arra gondoltam, hogy ő is olyan, mint a többi asszony, ha elképzeltem, hogy szívesen lenne a király szeretője, tegnap még a pokol összes gyötrelmeit végigszenvedte a féltékeny, bolond szívem... Ma, amikor elmondhatom, hogy saját szememmel láttam őt egy hitvány csavargó bakkháns, egy széllelbélelt piperkőc, egy semmiházi kitartott, egy királyi cseléd karjaiban, ma ez egy cseppet sem szomorít. Mi ennek az oka? Talán éppen a bizonyosság? Vagy a tökéletes kiábrándulás, csömör és utálat?

Már magasan járt a nap az égen, amikor leért a völgybe, és megpillantotta a fehér, poros jegenyefák között kanyargó országutat.

Felkiáltott örömében. Éhes is volt, fáradt is, álmos is, de meggyorsította lábait, és futva futott az emberekhez vezető út felé. Az országút árkában összeesett, elterült, néhány mélyet sóhajtott, és nyomban elaludt. A kimerültség pillanat alatt szakadt rá testére-lelkére, leterítette és elvette az eszméletét.

Emberi jajgatás, férfiak, asszonyok üvöltő, el-elcsukló, hörgő és sikongató kiáltása, gyereksírás, halotti ének zűrzavaros, monotonná olvadt lármája verte fel álmaiból.

Keservesen felült az árokban és kinyújtotta nyakát.

Mintha menetelő gyalogcsapat rúgná a port a felhőkig: úgy füstölt az országút vagy száz lépés távolságban. Csáky tágra meresztette a szemét. Mi ez? Micsoda föld alatti jajgatás és sírás? Az alvilág szellemei, vagy csak álom az egész? Lassan-lassan bele tudott látni a porfellegen át a titokzatos menet sűrű, barna tömegébe. Elöl egy hórihorgas paraszt nagy, vörös keresztet cipelt meztelen, sebes vállán. Arca, szakálla csupa sár, és a hátán patakokban csörgött a vére. Körülötte egy ingben, vagy egészen meztelenül csupasz fejű fiúk és leányok ugráltak, mint üvöltő, szűkölő, éhes kis komondorok.

A panaszos énekből olykor-olykor kisüvöltött egy őrjöngő könyörgés:

- Misericordia!

Utána sírás és jajveszékelés támadt, és a vastag, szürke porból félmeztelen hadonászó alakok váltak ki, amint magukat vagy az előttük haladókat ostorozták.

Csáky Miklós felkapaszkodott az útra, nagy nehezen talpra állt, és a bús zarándokcsapat felé integetett.

Nem ügyeltek rá. Mintha valami sóvárgás, önkívület vagy téboly összes érzékeiket megfosztotta volna képességüktől. Mentek, mentek, bukdácsoltak, vonszolták magukat előre siketen és vakon. Az éhes, fáradt, holtra vált Csákyt egyszerűen elsöpörte a flagellánsok áradata.

A menet közepén négy, fehér lepedőbe burkolt, szerzetesforma tonzúrás ember egy feldíszített ravatalt cipelt görnyedő vállán. A ravatalon szentségtartó imbolygott, s körülötte ájuldoztak az emberek az eksztázis végkimerülésében. Gyermekek nyargalásztak fel-alá, és buzdították a kimerülteket.

- A szent vér, a szent vér már ott integet felénk!

- Fáradt vagy, testvér? Korbácsold meg magad, hogy kifusson belőled a restség ördöge!

- Misericordia!

Az emberek leborultak. Amikor ismét feltápászkodott a sereg, néhányan véres habot hányva, aléltan vagy haldokolva ott maradtak az országút porában.

Az ájuldozókat korbácsütésekkel serkentette egy barát, magas termetű, rideg és vad külsejű remete; mezítláb volt, ing nélkül, hajadonfőn, a haja és szakálla ijesztően borzas és piszkos a portól és megalvadt vértől. Olyan sovány volt, hogy Csáky azt gondolta: ez maga az életre kelt Julián remete.

A szörnyű ember Csáky testén is végigsuhintott a korbácsával. Miklós visszahúzódott, és kitért az őrjöngő útjából.

- Éhen pusztulhatok ettől a megveszett baromcsordától - gondolta magában tehetetlen dühében, amikor a menet végéről egy hosszú szakállas, görnyedt ember hirtelen megfogta a karját.

- Béke veled, uram! Éhesnek és fáradtnak látszol.

- Tegnap dél óta nem ettem - nyögte Csáky, és hálásan nézte a reszkető fejű, vizes szemű, dadogó beszédű idegent.

- Most pedig már lehajlott a nap.

- Hol vagyok?

- A bécsújhelyi országúton.

- Hova igyekeztek?

- Budára, a magyar király városába.

Csáky megörült. Ezek megmutatják az utat hazafelé. Boldogan fogadta el a feléje nyújtott kenyeret, és nagyot húzott a zarándok korsójából.

- Kik vagytok, emberek?

- Arnstadti menekülők vagyunk.

- És ezek a barmok, ott elöl?

- Ezek is arról a vidékről valók.

A csapat egyre nőtt és sokasodott. Város felé közeledtek, mind sűrűbben találkoztak pásztorokkal, vándordiákokkal és mesterlegényekkel. Sokan letértek az útról, és az árokban várták meg, míg a zarándokok menete véget ér. Mások megálltak és kenyeret, vizet, sót, száraz halat vagy füstölt húst adtak a nyomorultaknak. De sokan voltak, akik leugráltak szekerükről, és földre vetették magukat.

- Misericordia! - jajdultak fel keservesen, és áldását kérték a remetének, a piros keresztes, Krisztus-arcú parasztnak vagy a vértől piszkos koporsóvivőknek.

A mezőkön pásztorkodó fiatal bojtárok közül sokan ott hagyták állataikat, nyakuk köré kerítették a hámot, és beálltak a menetbe. A gyermekek sikongattak, és beterelték az újoncokat a legdühöngőbb flagellánsok közé.

Miklós velük ballagott az országúton. Arnstadti barátai hagymát és zsíros kenyeret hordtak neki, és hazája iránt érdeklődtek. Megmondta, hogy ő magyar. A dadogó, szürke szakállas, hajlott hátú ember sokáig hajlongott.

- Tehát Mathias Corvinus alattvalója vagy, és ruhád után úgy ítélem, hogy az úri rendhez tartozol.

A másik, egy vörös hajú, csontos, görbe orrú férfi áradozni kezdett.

- Mathias Corvinus! Hej, olyan fejedelem ő, mint Apepa, ama hikszosz fáraó, aki Józsefet helytartóvá tette, és feleségül adá neki Heliopolis főpapjának leányát.

- Zsidók vagytok, ugye? - kérdezte Csáky barátait.

Az idegenek ajkukra tették mutatóujjukat.

- Hogy kerültök e zarándokok közé?

A vörös hajú ember a vállát vonogatta.

- Az ember együtt üvölt a farkasokkal, hogy azok szét ne tépjék dühös éhségükben.

- Nekem nyíltan beszélhettek.

- Tudjuk. A ti hazátok megtűri a zsidót. Bécsből már fél évszázada kiűzték, a német császárságnak alig van városa, ahol még megszívelik, Párizsban üldözés, rablás és fosztogatás tizedeli népünket, Portugáliából Spanyolországba, onnan Itáliába, Korfu szigetére és az afrikai partokra hajt bennünket a gyűlölet és az irigység. Néhány olasz városon kívül Buda az egyetlen tenyérnyi hely a földkerekségen, ahol nem kell viselnünk a sárga foltot és a hatalmasságok korbácsütéseit.

- Úgy van - bólintott a másik.

Egy harmadik is melléjük furakodott. Megsimogatta Csáky ruháját, és csettintett a nyelvével.

- Firenzei posztó. Rőfje egy arany. Kár, hogy így összerongyolta a tüske.

- Te hova való vagy? - kérdezte Miklós, aki a zsidók táplálékától visszanyerte erejét és kedvét.

- Mendel fia vagyok, a budai zsidók hercegéé. Portugáliából jöttem haza, ahonnan most űzték ki hitsorsosaimat.

- A te apád Budán lakik?

A fiatal, éjfekete szemű, barna hajú fiú arca felderült.

- Az én apám a zsidók hercege. A király bevonulásán huszonnégy paripával, drága fegyverzetben, barna mechelni posztóba öltöztetett csatlósokkal, baldachin alatt, bíbor ruhás heroldokkal, strucctollas fövegben, tyrusi aranyszőttes palástban, ezüstkarddal és drágakövektől csillogva jelent meg, akárcsak az esztergomi érsek vagy az országbíró.

- És te itt a menekülők között, e baromi csorda után kullogsz, koldusok és latrok módjára bujkálva az emberek elől...

- Az utak bizonytalanok - felelte amaz szárazon.

A vörös szakállú, hórihorgas zsidó közbeszólt:

- Zsidónak mindig bizonytalanok az utak.

- De nálunk, Magyarországban békességben járhatjátok a király országútjait.

- A király, a törvények, a főpapok és a bírák felől igen. De a zsoldos katonák, a céhek garázdálkodó legényei, a részeg hajósok és a várak magas tornyaiban fészkelő rablólovagok nem szeretik ám a magunkfajta vándort.

A menet elején ismét elterült egynéhány kimerült zarándok. A többiek átgázoltak rajtuk. Egyszerre egy asszony elsikoltotta magát:

- Nézzétek az ördögöt! Fekete szarva van, és ölelgetni akarja a kisleányomat!

Egy tízéves gyermekre mutatott, aki habzó szájjal összerogyott.

- Ne adjátok oda Belzebubnak! - jajveszékelt az asszony és könyörgött a meztelen testű óriás remetének, hogy inkább oltsa ki a gyermek életét, de mentse meg az incubus ölelésétől.

Az óriás végigvert a kisleányka hátán, és ördögűző szavakat mondogatott a vonagló, sikoltozó gyermek fölött.

A többiek tovább-bukdácsoltak.

A betegek és halottak az országút mentén széttárt végtagokkal szanaszét, hevertek, mint egy véres csata után.

- A pestis áldozatai - mutatott a heverőkre Jakab, Mendel fia.

- Pestis? - riadt fel Miklós iszonyodva.

- Az egész úton dühöng. És ezek a szerencsétlenek városról városra hurcolják.

- Budán is garázdálkodik a fekete halál - tette hozzá a dadogó öreg, egy olasz kabalista, aki követségbe igyekezett a zsidók hercegéhez.

Miklós megborzongott.

Eszébe jutott a badeni udvar.

Ott még jobban pusztít a pestis - gondolta keserűen. - Csakhogy a fekete halál ott bíborban és selyemben jár-kél, csörög rajta az arany és a drágakő, illatozik, mint a mérgezett gyökerű damaszkuszi rózsa.

A fáradtság, az álmatlanság, az undor és a haláltól való félelem elérzékenyítette. Alig várta, hogy városba érjen, és elszakadhasson az üvöltő, vérző, őrjöngő csordától.

Csáky a városban két napig pihent. Itt már véget ért a nyomorult bujdosás mártíromsága. A zsidók is elváltak a zarándokoktól. Corvinus Mathias birodalmában mégis megjött a bátorságuk. Csáky Miklós megnevezte magát előttük, és kölcsönt vett tőlük útja folytatására. Lovat és jó erős, vastag posztóból készült ruhát vásárolt, amelyben egyszerű vidéki nemesnek nézhették. Négynapi lovaglás után Vácra ért, onnan Pestre nyargalt, hogy megpihenje fáradalmait.

Este volt, amikor a Kecskeméti kapun belovagolt a magyarok városába. Utána már leeresztették a bástya felvonóhídját, és az őrök elhelyezkedtek a tornyokon.

Csáky Miklós lova tétovázva botorkált az úton. A fiatal főúr szíve egyszerre tele lett nyugtalansággal.

- Itthon vagyok - gondolta keserűen -, de vajon szabad-e itt emelt fővel a magam rangjával és őseim nevével mutatkoznom?

Azon törte a fejét, hogy mi történik most a badeni udvar királynői palotájában. Vajon Beatrix nem küldötte-e utána poroszlóit? Az idegen futár - a nápolyi és ferrarai udvarok küldöttje - mégiscsak az ő kezétől terült el ott a badeni fürdőben, s a futár talán kedvence volt a királynénak, és ki tudja, nem sikerül-e Beatrixnek az ingerlékeny és beteg királyt ellene bőszítenie?

Egészen beesteledett. Csáky kétségbeesve tépelődött, hogy hol töltse el az éjszakát. Ott állt a maga pesti vára előtt: de oda nem mert besurranni. Ki tudja, nem várják-e már ott a királyné vagy az országbíró poroszlói. Barátaihoz, rokonaihoz sem akart bekérezkedni. Azok ellenséges szemmel nézik őt az öreg Kisfaludy halála óta. Fél vármegye földje, jobbágya, vára felett volt hatalmas, irigyelt úr, de nem volt hol a fejét lehajtania.

Hát ezért érdemes élni? Ez az élet? Erre való a nagy név, a gazdagság, a fiatalság, a szépség és erő? Ezért volt ő hét esztendeig Itáliában, a klasszikusoknak, a görög és római filozófiának mindössze ennyit köszönhet ő, a bölcsészeti és jogi tudományok borostyános doktora, a plátói Akadémia tagja, Medici Lőrinc és Leon Battista barátja? Vagy hazugság, ámítás, gyermekes képzelgés az egész? Talán igazuk van a gőgös, kemény, műveletlen katona-rabló és parasztvérű Szapolyaiaknak, akik lenézik és kigúnyolják a tudományokat, verseket, képeket és asszonyokat kultiváló olasz és francia műveltséget? Vagy igazuk van azoknak az országutakon ténfergő, véres hátú, misericordiát hörgő nyomorultaknak, akik egy túlvilági illúzió szerelmében megvetnek minden földi szépet és földi jót? Vagy talán azoknak a kemény szívű, de hajlós derekú, piszkos zsidóknak van igazságuk, akik nagyurak gőgjét, hóhérok bárdját, utcalányok gúnyját is szívesen viselik, csak halomra gyűjthessék az aranyat, amin majd egykor ők maguk, vagy talán csak az unokáik jólétet, nyugalmat, emberi méltóságot vásárolhatnak?

Erről jutott eszébe, hogy egyetlen menedékhelyül, ahol titokban tartanák az ő bujdosó személyét, a zsidó negyed kínálkozik.

Megörült ennek a gondolatnak. A zsidók tisztelik az ő fényes nevét, és szívesen menedékhelyet adnak neki abban a reményben, hogy szükség adtán meghálálja barátságukat.

- Nekem tetszik az ő józan, tiszta, földhöztapadt, kemény életük. Bennük semmi sincs a katonavérre és dicsőségre szomjas kegyetlenségből, a lovag gőgjéből, a rajongók babonájából, az aszkéták zordságából. Ők okosak, mint a kígyók; mindenen keresztülsiklanak, ami másokat agyonnyom, véresre szorít; nekik nincsenek illúzióik, csak itt ezen a földön. - Néhány zsidó humanista neve jutott eszébe, akik Arisztotelész filozófiáját arabra fordítgatták.

Egészen megvigasztalódott. Felkeresi a zsidók hercegét. De az Budán lakik, a németek nagy templomán túl, s oda kanyargós és fárasztó az út. Felnézett a szemben fekvő Buda sötétedő, homályba vesző házaira. Lassankint elfeledkezett magáról, és elmerült az égre rajzolódó kontúrok csodálatában.

Eszébe jutott, hogy ott fenn a várban volt az ő eljegyzése Kisfaludy Zsófikával. Felsóhajtott:

- Hova jutottam én azóta!

Megindult a Duna-parton.

A királyi palotával szemben állt a hajóhíd. Még nyitva volt, mert azon ballagtak haza Budára a király építőmunkásai. Csáky hozzájuk csatlakozott. Körülnézett. Budán is, Pesten is mindenütt félbenhagyott építkezés. Két hatalmas, emeletes, kaszárnyaszerű palota falazata nőtt csak az égbe nyúló fenyőoszlopok mögött. Egy arra baktató halászlegényt megszólított Miklós:

- Kié ez az épülő ház, földi?

- Váczy Gál főbíróé.

- És amaz?

- Az a király úré volna, de a fekete halál elvitte a kőművesek felét.

Miklós alig győzte bámulni a budai vár épülő új szárnyát. Most egészen Olaszországban képzelte magát. Látta a milánói dómot, a nápolyi Castello Nuovót, a firenzei Pitti-palotát az állványok, fenyőoszlopok erdejében. Az épülő műremeket jobban szerette talán, mint a befejezettet. Elmélázott az emberi ész és a munkálkodó kéz serénységén. Szerette ezeket az állványos házakat, amelyek növekvő, napról napra teljesülő szépsége úgy villogott ki a munkásoktól ellepett, meszes, fehér, kőporos, kalapácsütésektől visszhangzó gerendázat alól, mint sűrű fátyol alól az asszonyok fehér, titokzatos arca.

Nagy, sajgó, fájdalmas vágyat érzett ismét Itália után.

Gyorsan szedegette fáradt lábait. A híd közepéről ismét felnézett a királyi palotára, amelynek déli szélén a hatalmas, négyszögletes, alacsony, vaskos Csonka-torony szomorkodott. A torony közepén állt a királyi várnak, amely itt vált ketté, két nagy, gazdagon beépített átriumban.

Annak a háta mögött folyt le a kerti ünnepély.

Sokáig bámulta a palotát. A homlokzaton álló hatalmas bástyát most építtette a király. És most folyt az építkezés a körbefutó tornác állványai körül is.

...Késő éjjel volt, amikor felvergődött a budai zsidók utcájába.

Mendel házának egymás fölé vágott három magányos ablaka sötéten bámult a szűk utcára, amely néma volt és ünnepélyes. Keskeny, omlatag, de dacos és titokzatos volt ez a palota kívülről, ég felé törekvő, de görbe tetejű, mint a gazdái termete, amely szálas, inas, erős, de meggörnyed a bizonytalanság és elhagyatottság aggodalmaitól.

A ház előtt egy púpos, gyengeelméjűnek látszó legényke üldögélt. Az vitte be a hírt a zsidó herceg házába, hogy messziről jött utas kér bebocsáttatást.

Jakab nyitott ajtót, a zsidó bíró fia, aki együtt jött Csákyval a flagellánsok között. Nyomban bevezette a ház ünnepi termébe.

Ha kívül egyszerű, komor és vak volt a gazdag Mendel palotája, belül annál fényesebb volt minden. Üvegből volt a nagyterem gót ívű ablaka; az asszonyok házába olajjal itatott sárga selyemablakon mosolygott be a nap, ha a budai hegyek fölött leáldozott. Arany- és ezüstedények, török szőnyegek, velencei kristály és indiai selymek fénye vakított a falakon, a tölgyfa bútorok lapján, a csillárok bronzkarjain. Herceghez illendő volt ez a titkos, mély pitvarba nyúló épület, Mendel feleségének, leányainak, fiainak és menyeinek hajléka. Olyan volt ez a ház, mint egy meleg, puha fészek, magasan fenn a fának sudarán, mely szélrázta, esőverte, fenevadaktól hangos, félelmetes erdőben meredez az égnek. Az egész világ egy sötét, zúgó, ezer veszedelemmel félelmetes erdő volt a zsidónak, aki sohasem tudta, ha egyszer kimerészkedik, vajon visszatér-e abba.

A zsidók prefektusánál együtt lelte Csáky a portugáliai menekülőket, az olasz kabalistát, a hosszú vörös hajú humanistát, a dadogó beszédű arnstadti zsidót. Leültették és borral kínálták. Megvendégelték, és tiszteletére felgyújtották a bronz kandeláberek gyertyáit. De nem hagyták abba megkezdett beszélgetésüket.

Eleazár, a kabalista, akit a nagy Don Abrabanel Izsák, a saragossai zsidó bíró küldött Mendelhez, a maga utazásairól beszélgetett. Mellette ült a humanista, a firenzei Eliah del Medigo tanítványa, a fiatal Kalonymos ben Dávid.

Csáky és a zsidó bölcsész hamar összebarátkoztak. Testvérekké tette őket az isteni Plató és az egyetlen, a hasonlíthatatlan Arisztotelész szelleme. Ők ketten, majdnem gyermekek, az egyik ázsiai, romlatlan, tiszta vérű magyar, a másik a bibliai kiválasztott nép aszkéta gyermeke, ők ketten voltak talán a legutolsó humanisták, akik még hittek a plátói eszmék üdvözítő voltában. Másban semmiben sem hittek, s ez volt talán az oka, hogy az egyik az elasszonyosodott erkölcsök, a vér zabolátlan kéje, a harag és elérzékenyedés ingoványos mocsarába süppedt, a másik pedig a szemlélődés aszkétikus mártírjává sápadt. A humanizmus üres metafizikájának útján ez a két utas ellenkező irányba indult el, de ugyanazon a ponton: az élet unalmának és hiábavalóságának tragikus keresztútján találkozott.

A szobában jó szagú füstölőket gyújtottak meg, és illatos ágakkal szellőztették a levegőt. Behívták az asszonyokat, és édes arcukban szerelmesen elgyönyörködtek. Kívülről semmi zaj nem hatolt be a vastag kőfalakon. Az olajmécsek és viaszgyertyák rózsaszínű fénybe mártották a szőnyegeken pihenő asszonyok lágyan vonagló, hullámosan hajladozó körvonalait. Békesség, meleg és csend, illatokkal keveredett ételszag feküdt a szobára. Mendel és családja és az idegenek vidáman beszélgettek. És énekeltek. Görög bort ittak, és kovásztalan kenyeret ropogtattak hozzá. Szívükben megbékéltek, és a lelkük összesimult. Úgy érezték, hogy jó itt élni, ebben a puha fészekben. Mindegy, ha künn sűrűsödnek is a viharok és záporesők fellegei.

De a kabalista keserűen panaszkodott:

- Sírnom kell, hogy soha sincsen vége az egyiptomi sanyargatásoknak. Minduntalan pedig nem támad Mózesünk, aki az ígéret földjére kivezessen.

Mendel vigasztalta:

- Itt békességben él a mi népünk.

Mendel Budán, a Zsigmond téren egy sorban mérte a Róbert Károly-féle aranyakat, a firenzei forintot, a kölni márkát a Cavalcanti, Buontempi, Volterra és Simonetti bankárokkal. Barátságban élt a főpapokkal, a várispánokkal, és aranyaival a királyt is sokszor kisegítette. Ő bátran és nyugodtan élt a hatalom árnyékában.

- Matthias Corvinus szelleme lebeg a mi fejünk felett, és ez a szellem bölcs és béketűrő.

- Én félek... - hebegte a kabalista -, hogy utána annál borzasztóbb lesz a visszafojtott gyűlölet áradása. A pestis miatt is minket okoz majd a csőcselék.

- Én nyugodtan nézek Mátyás utódai elé... Corvin János herceg az apja nyomdokain halad.

A kabalista szomorúan csóválta a fejét:

- Mendel, Mendel, te könnyen hiszel Edom gyermekeinek. Pedig azok hozzák fejedre a pestist.

A fiatal humanista közbeszólt:

- Mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk; Ábrahám gyermekei és Edom gyermekei között ne tegyetek különbséget. A csőcselék minket okoz a pestis miatt, te pedig a zarándokokat. Mi a különbség köztetek?

A humanista egyik szemével a vendég felé intett, mintha azt mondaná, hogy ne sértsétek meg az ő érzékenységét.

A kabalista azután hevesen visszavágott:

- Azért beszélsz így, Dávid fia, Kalonymos, mert te gazdag vagy, aranyaid a fejedelmeknél és főuraknál kamatoznak. Mert szép házad van, valamilyent Salamon király épített a fáraó leányának Hiram tirusi király építőmestereivel és munkásaival. Mert te utánozni akarod Edom gyermekeinek hiú pompáját és a gőgös szadduceusok példájára, görög és római írásokkal, Arisztotelész filozófiájával, Dante verseivel, olasz muzsikusok hegedűjével, színházzal és a vadászat kegyetlen örömeivel szennyezed be őseid erkölcseit.

Az olasz humanista haragos arccal nézte a vakmerő kabalistát. Jakab, Mendel fia, aki Pico della Mirandola közelében szabad és elgörögösödött erkölcsöket szívott fiatal lelkébe, megvetőleg mérte végig a rajongót.

- Megzavarja a ház békéjét, az ünnep örömét, az Úr áhítatát - fakadt ki fiatalos megbotránkozásában.

Eleazár, a kabalista, neki is megfelelt:

- Mendel fia, Jakab, belőled is a hitehagyott beszél. Te itt akarod megereszteni gyökereidet, hogy el ne szakadj e földtől, mint a nílusi szent szikomorfa, amelynek árnya alatt őseid korbácsütések alatt véreztek el. Mendel, Mendel, te inkább szolgája vagy a királynak, mint az első Sephira, dicsértessék az ő neve, a legöregebb Titok, az ismeretlen Aggastyán, a fehér ruházatú, sziklatrónuson ülő Egyetlen szellemének. Te picenumi fügét, ferrarai angolnát, milánói pulykát, forlii hagymát és malváziai bort lakmározol, és elfelejted, hogy egyetlen táplálékunk az ő (áldassék szent neve) fejéről permetező harmat, a manna, a fehér és gyémántragyogású fény harmatja, amely a jámboroknak a jövendő életre készül. Látszik, hogy elfelejted: mi mindenhol csak vándorok vagyunk, mint Egyiptomban, a terméketlen Gósen földjén, s mindenütt úgy tekintenek ránk, mint a juhpásztorokra, akik Amon isten szent állatját, a kost megölték.

- Miért korholsz engem, jámbor Eleazár? - kérdezte szelíden a házigazda. - Nem azért teszem-e, hogy félelmet és tiszteletet keltsek Istenünk hatalma és lelkünk gazdagsága iránt?

- Irigységet keltesz, nem tisztességet.

- Nem érdemli-e a király, hogy kedvében járjunk, és megsegítsük őt pénzbeli szükségeiben?

- El fogja felejteni, és korbáccsal fizet, mint a császár és a portugálok fejedelme.

Mendel szelíden elmosolyodott:

- Eleazár, ne ítéld el az embereket, inkább ejts könnyet az ő nyomorúságaik fölött. Néha megszállja őket a gyűlölet és irigység démona, de nem sajnálatra méltóbb-e, aki tombol, mint az, kinek a gyűlölet tajtékja a fejére szakad? Én sajnálom őket, akik egyszer a pénz, másszor a nyomorúság mámorától megrészegednek. És szeretnék itt köztük megpihenni. Fáradt vagyok, és csak sírni tudok magamon, és féltem gyermekeimet és unokáimat. Elég volt a pusztában való barangolásból, s én itt az ostorcsapást is jobb szívvel veszem, mint álnok csókját a képmutató nyugatiaknak.

A kabalista oda sem hallgatott a zsidó herceg beszédére. Szemét, amelyből zöld fény villámlott, merően a szoba gerendázatára függesztette. Egyszerre csak szívetrázó hangon, ujjongva és sírva, elragadtatott önkívületben felkiáltott:

- Nézzétek, ott fenn, a sokágú gyertyatartó felett, ott lebeg Ő, az első Sephira, a fehér fény szülte világ Atyja, a titkok titka, az igazak öröké... áldott legyen az ő neve... az Övé, aki kihozott bennünket a terméketlen Gósen földjéből az Úr mannával telehintett hegységére... Ő fogja felmagasztalni a zarándokot, aki görcsös botjánál, imaszíjánál, durva posztóköntösénél és sárga foltjánál egyebet nem hord, de dalolva megy az Úr hegyére, Izrael erőséhez. Béke legyen veletek!

Így szólt a kabalista, és csendesen kiosont a teremből.

A többiek hosszan utánanéztek, és némán csóválták a fejüket.

Csáky is ott hagyta a házbelieket, és felmászott a palota legfelső emeletén elkészített hálószobájába.

Sokáig feküdt az ágyában álmatlanul.

- Ezek sem boldogok. Ezeket is űzi valami eszeveszett illúzió, imbolygó lidércfény vagy földöntúli átok. Ezek is úgy rohannak valami örök tűzoszlop és szent vér után, mint az arnstadti zarándokok. Az ember minden bőrben egyformán szomorú, üldözött, véres kereszt alatt lihegő flagelláns...

És a maga nehéz, végzetes keresztjére gondolt.

- Én Uram, én Istenem, hol fogok én megpihenni?

Képtalálatok a következőre: kabbalista zsidók"