Temesvári Pelbárt szentbeszéde, amihez hasonlót ma nem hallunk

Írta: Jenő

2020. február 01. szombat, 17:37

VII

Assisi Szent Ferenc szerzetesei, a minorita barátok, otthon voltak Budán is, Boldogasszony szigetén is meg Pesten is, ahol a Szent Péter-egyház és szerzetház volt a tulajdonuk. A zárda a bekerített városnak majdnem a közepén feküdt, a legszélesebb utca mentén, amelyet a templomról Szent Péter utcájának neveztek, és a várost közepén szelte ketté a keleti Egri kaputól a Gellértheggyel szemben levő Duna-parti halpiacig.

A Ferenciek temploma zsúfolva volt ájtatoskodókkal. A szentély körül az országgyűlésre idetódult főnemesség tagjai szorongtak. Itt lehetett látni a Perényiek, Szentgyörgyi grófok, Garák, Bánffyak, Csákyak és Báthoryak családját, akik egyébként szüntelen megújuló viszálykodásban állottak egymással. Itt vegyült közéjük az új nemesség: a Szapolyai, Dengelegi Pongrácz, Laki-Thuz, Kinizsi, Geréb famíliák harcos, udvari és országos méltóságot viselő tagjai. A templom áhítata, az Isten mindenek felett való szentsége, a barátok alázatos emberszeretete kibékítette őket az oltár enyhe árnyékában. A hajót Váczy Gál bíró vezetésével a tanács tagjai, az ájtatos iparos társaságok, a céhek és polgárok töltötték meg. Egyszerű ruhájok éppen olyan gőgös és zárkózott szívet takart, mint a nemesek virágos selyemkelméből készült, bő ujjú, rövid, combig érő mentéje vagy rövid felöltője, amelyen lehajtott, széles, négyszögletes gallér, felvágott és alácsüngő ujjak, vékony hermelin vagy cobolycsík jelezte a legújabb divatot és a főurak ízlését.

A hivők a júniusi meleg ellenére nehéz ködmönben, szoros nadrágban, nagy súlyú magyar csizmában jöttek az istenházába. Vasárnap volt; az egész város csendes és kihalt. A boltok gondosan lezárva, az ablakok lefüggönyözve, vakon, némán, titokzatosan. A város lakói, miután kitombolták magukat a királyi pár hazaérkezésén, az országgyűlésre összecsődült nagyurak zajos, hivalkodó, pazar életéből gondosan learatni iparkodtak a maguk termését: eladták nekik áruikat, megvarrták nekik ruháikat, kijavították fegyvereiket, ékszerüket, kocsijukat, szerszámaikat, leapasztották finom magyar, német és olasz aranyakkal bélelt erszényüket, s most, hogy megszedték magukat, kezdték unni az idegenek zajos mulatságait, a csatlósok, lovászok, fegyvernökök, kocsisok hetyke hánykolódásait, féltették asszonyaik és leányaik erkölcsét, házuk békességét és városuk megszokott, halk és lassú ütemű polgári rendjét. Szívesen és meggyőződéssel hallgatták tehát a jámbor minoriták prédikációit, s ma már kora hajnalban odatódultak a Szent Péter-egyházba, hogy a híres Temesvári Pelbárt szentbeszédét meghallgassák.

Pelbárt atya a szerzet budai házában tanította a hittudományt. A két városban mindenki ismerte az ötvenes években járó, domború homlokú, szorosan összefogott ajkú, széles, vaskos, előrenyúló állával és húsos orrával összetéveszthetetlen, hatalmas termetű papot, akinek úgy zengett a hangja, mint a Boldogasszony-templom orgonája, de suttogni, könyörögni, himnuszt énekelni és szomorú szíveket megvigasztalni is úgy tudott, mint a szentek égi hegedűje. Ahol utcán, tereken, templomok hajóján végigment, leborult előtte a nép, és barna csuhájának szélét vagy fehér kötélcingulumának bojtját csókolgatta. Tudták, hogy ez a szerzetes, aki a Boldogasszony tiszteletére mézédes magyar és latin verseket írogat, aki kemény vitairatokat ír az egyház ellenségei ellen, böjtben és imában sem tudta megsanyargatni őserős, hatalmas testét, aki Szent Katalin legendáját szebb rímekbe szedte, mint a királyi udvar leghíresebb regöse, ez az ő emberük, a kicsinyeké, a hasznos, munkás, szerény polgároké, a magyaroké, a tisztáké, egyszerűeké, erkölcsöseké s vele van az igazság és az Úristen.

Megkínálták püspökséggel, ranggal, pénzzel, hatalommal. Visszautasította. Megfenyegették, elüldözték. Nem ijedt meg, visszajött. Az idegen lovagok, bankárok, kereskedők, olaszok, németek, csehek, lengyelek gyűlölték vagy megvetették. Pelbárt végigvágott rajtuk a bátor szó, az igazmondás és a szent megbotránkozás ostorával. De szerette a gyermekeket, az árvákat, özvegyeket és az ügyefogyottakat. Ha végigjárt a városon, egész testőrség kísérte, a vénasszonyok imádkoztak érte, a suhancok meglapultak előtte, a bűnösök az ő kezébe tették le bánatukat, s gyönyörűséggel vették tőle a legkeményebb penitenciát.

Most már hajnaltól lesik az alakját, kezének áldását, szavainak erős, tiszta zengését, igazságának bátorító és vigasztaló erejét.

A főurak azért jöttek el, mert azt hallották, hogy az udvart, a királynét, sőt magát a királyt sem kíméli beszédeiben. A régi családok ivadékai, akik féltékenyek voltak a király népszerűségére és mindenható hatalmára, sóvárogtak az után, hogy egy vakmerő ember megtámadja őt azokért a bűnökért, amelyekben ők, a vidéki kiskirályok százszor vétkesebbek voltak királyuknál. Mátyás új kedvencei pedig eljöttek, hogy beárulják a barátot, és meglessék az oligarchák arcán a helyeslés és öröm kifejezését.

Sokáig kellett várakozniok.

Amíg Pelbárt leballagott a budai Vízi kapu mellett levő kolostorból, s lejutott a Gellérthegy alján lévő kikötőig, már magasra hágott a nap a tiszta, fellegtelen júniusi égboltozaton. Itt a kikötőben, amely körül néma boltok, néptelen, csendes kirakodóhelyek, üres korcsmák ünnepelték a vasárnapot, csónakba ült, amely megindult fölfelé az ár ellenében. A hajósok áhítatosan és szent félelemmel szállították át a szerzetest, aki nyájasan biztatta őket nehéz munkájukban. Jó darabot ment így a csónak fölfelé a szakadékos, kavicsos, fövenyes, zátonyos, vízivárosi partok mentén, majd a mészárosok és hentesek utcájánál ellökték a parttól. A folyó árja azután lesodorta a pesti kikötőig, amely a Szent Péter utcája végén, a Hal térnél fogadta révbe a csónakot. Mire Pelbárt odaért a barátok templomába, a nap a delelő felé közeledett. Népe azonban türelmesen várta őt, s ahogy a szószéken megjelent erős, nagy, mégis szelíd és édes megnyugvást sugárzó alakja, a hívek megkönnyebbülten és boldogan felsóhajtottak.

A szerzetes leborult a szószék karfájára, kezére hajtotta fejét, és sokáig csendesen imádkozott. Ezalatt a templomban mindenki visszafojtotta lélegzetét, az oltárgyertyák sercegése a félelem és megrettenés némaságából kihallatszott. Egyszerre aztán felemelkedett, és a szentélyben szorongó főurakhoz fordult:

- ...És küldenek hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes-pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben, azok pedig odamenvén mondának neki: Mester, tudjuk, igaz vagy és nem gondolsz senkivel, mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját. Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? Fizessünk-e, vagy ne fizessünk?

Mindenki megértette az öldöklő célzást azokra, akik Pelbártot szerették volna Mátyás előtt beárulni. A főurak közül néhányan lesütötték szemüket, a barát pedig felemelte hangját:

- De én ismerem a ti képmutatástokat és azt mondom tinéktek: adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.

Az emberek hátgerincén az elégtétel és öröm kéjes érzése vonaglott végig. A barát pedig folytatta:

- De mondjátok meg neki azt is, hogy én így beszéltem: semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem az én küldetésemet, amelyet vettem az én Uramtól, Jézustól. És én megóvom ezt a népet idegenek beözönlésétől, pogányok erkölcstelen beszédeitől, kalmárok fosztogatásától, hamis próféták tanításától, arany- és elefántcsont, márvány- és bronzbálványok imádásától... és kikergetem a kufárokat az Úrnak szentséges hajlékából.

- Ez az olaszoknak szól - súgta Váczy Gál bíró ájuldozó, kövér molnármester szomszédjának.

- És kiűzöm hajlékomból a bűbájosokat és kuruzslókat, a jövendőmondókat, a titkos szerek, írások és jegyek készítőit, az ördögi tudományok papjait és kufárait. Megátkozom valamennyit, bármilyen közel lebzseljenek a trón zsámolyához. Akár kolduló barát, akár asztrológus, akár artium doktora, akár országcsavargó regös bitorolja Istennek kizárólagos tulajdonságait, átkozott legyen mindegyik, aki kincskereséssel, halottidézéssel, kézjóslással, viasz- és ólomöntéssel, csontvetéssel és rostaforgatással ámítja embertársait.

A szentélyben álló Ilkusch Márton, a király főcsillagásza megérezte, hogy ezeket a szavakat egyenesen neki harsogja a szerzetes.

- Semmi közük a csillagoknak a földön rejlő kincsekhez, a házasságkötésekhez, jövendő emberi sorsok alakulásához, utazások és hadjáratok szerencséjéhez.

- A király pedig egy lépést sem tesz a csillagok megkérdezése nélkül - dörmögte Báthory István a fiatal Csáky fülébe.

- Mert ha valaki közületek tornyot akar építeni, nemde, először leülvén, kiszámítja a költséget, ha van-e azt mivel elvégeznie, nehogy minekutána fundamentumot vetett és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje őt mindenki, aki látja. Tegyenek így, a fejedelmek is! Ne a csillagok állása felől kíváncsiskodjanak, hanem leülvén, először tanácskozzanak, hogy tízezer emberrel rátámadhat-e arra, aki őellene húszezerrel jön.

A főurak egy része felszisszent, a vargák, tímárok, posztószövők, hajósok soraiban nagy izgés-mozgás támadt. Mindenki az osztrák háborúra gondolt, amely temérdek költséget és vért emésztett, és nem sokan látták célját és eredményét. A főurak egy része az ország erejét a török ellen szerette volna egyesíteni. Pelbárt is a pogányoktól féltette hazáját, azért mindenkinek a szívébe markolt, ahogy felkiáltott:

- Jaj annak, aki hiú dicsőségért, üres címekért, cifra városokért és fejedelmek megalázása kedvéért jobbra forgatja szemeit, és parádés viadalokban emészti erejét, amikor balról farkasok, hiénák, bölények éhes csordája acsarkodik.

Ez már sok - gondolták Mátyás hűséges emberei, az osztrák háborúban hírt, vagyont szerzett kapitányok és főemberek. De moccanni sem mertek, mert a barátban az Isten jobb keze által védett próféta szentségét tisztelték.

Pelbárt atya tekintete végigvágott gazdag és hatalmas hallgatóin:

- És jaj nektek, gőgös nagyurak, akik egyre-másra hozzátok a törvényeket, de csak pókhálónak szánjátok, amelyen a kisebb legyek fennakadnak, a nagyok pedig keresztülrontanak. Szent István hiába hagyta meg a magyaroknak, hogy senki mást ellenség módjára meg ne támadjanak, szomszédjukon perbehívás nélkül ne hatalmaskodjanak, az özvegyeket, árvákat senki ne háborgassa, az anyaszentegyházat ne pusztítsa és az egyházi férfiak iránt tisztelettel viseltessék.

- Aha! - riadt fel egy budai gazdag kereskedő, a kalocsai érsek szállítója -, ez Váradi Péterre szól, akit a király bebörtönöztetett.

- Ó, bárcsak eszükbe vennék ezeket a fejedelmek, és ne csúfolnák meg Jézus Krisztus szentegyházát csecsemő gyermekekkel, akiknek sípok és fakatonák helyett püspöksüveget és pásztorbotot, gazdag egyházi és országos javadalmakat adnak játékszerül!

A király rokonai, a Gerébek, Thuzok és Pongráczok arcán végigrándult a szégyen és harag indulata.

A céhek és a polgárság alig értettek valamit a barát célzásaiból, de borzadállyal és megmámorosodva nézték a nagyurak ijedezését és fészkelődését. Pelbárt most már érthetőbben kezdett prédikálni.

- Ami itt történik mostanában, az hasonlatos ama Babilonban történtekhez, ahová az Úr két angyalt küldött haragjában, hogy azok tartanának rettenetes utolsó ítéleteket. Ezek a mostani fejedelmek, nemesek, bárók és rektorok is mind lelketlenek, robotot, taxát csikarnak a szegényeken, szeretik az ajándékot, követelik a bírságot, az egyházi javakat elragadozzák, emellett kedveznek az idegeneknek, a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak és gyilkosoknak, a paráznáknak és bűbájosoknak és minden hazugoknak. Nem törekednek a tisztességesen élés mesterségére, hanem kényelmes, kellemes, fényűző lakásra, illatos kertekre, prémes, aranyos, bársonyos öltözetekre. Krisztus pedig istállóban született, barlangok mélyén, sátor alatt, vagy vízen ringó csónakban hált és darócba öltözött. Dús jövedelmek után fut mindenki, holott Krisztusnak nem volt hol a fejét lehajtani. Vannak, akik ételben, italban dúslakodnak és drágaságokkal dölyfösködnek, és elefántcsontból készült ágyakon fetrengenek, holott Krisztus alig pihentette fáradt csontjait... Beteljesedett, amit Ezékiel próféta mond: a fejedelmek ragadozó farkasok lesznek közöttetek!

A polgárok sírtak gyönyörűségükben, hogy valaki ki meri kiáltani az ő szívük legtitkosabb szemrehányásait. A barát komor és rettenthetetlen arca lángolt a belső tűz lobogásától; égő szeme úgy villogott ki sötét, csontos, széles, piros arcából, mintha mindenkinek külön a szemébe tekintene. Mindenki úgy nézett rá, mint egy magánál nagyobb, erősebb, emberibb vagy Istenhez közelebb álló hatalmasságra.

A szerzetes rettenetes jövendölést vett János apostol jelenéseiből.

- ...És ennek okáért eljönnek a népre az ő csapásai. A halál, a gyász, az éhség, és tűzzel égettetik meg, mert erős az Úr, az Isten! Jaj, jaj te nagy város, Babilon, te hatalmas város, mert egy órában eljön a te ítéleted!

Borzalom reszkettette meg a híveket, és Ilkusch Márton, a csillagász ájuldozott a rémülettől, bosszúságtól és szégyenkezéstől.

- És a veszedelem keletről jön és a tengerek partjai felől; és félholdas lobogók alatt jön tízezrével és százezrével a hittelen pogány, véres kard és ágyú és íjak és nyilak pusztítják el ezt a várost minden áruival és borával és gabonájával és barmaival, juhaival és lovaival együtt. És elragadják a kocsikat, a rabokat és az emberek lelkét.

- Isten irgalmazzon nekünk - kiáltott önfeledten egy öreg szőlősgazda.

- A törököt prófétálja.

- És minden hajósmester és a hajókon lévők, mind a sokaság és az evezők, valakik a folyamon vesztegelnek, látván a hadak nyomában viharzó lángot, a felpörkölt várak füstjét, az elrabolt emberek és asszonyok láncra vert sorát, mind, mind hamut hánynak fejükre és felkiáltanak: jaj, jaj, ez a nagy város, ahol meggazdagodott mindenki... hogy elpusztula azon egy órában!

A hívek közel voltak az ájuláshoz, hőség, koplalás, szorongó figyelem és megrettenés a legerősebbeket is majdnem leütötte lábukról; az asszonyok úgy lógtak egymás vállán, mint hervadt virágok, az öregek sírtak a meghatottságtól, a gyermekek az éhségtől és türelmetlenségtől. Pelbárt atya látta, hogy a lelkek megkínozva, véresen vonaglanak a szószék előtt, Isten irgalmasságát esengte le a bűnös emberiségre, megáldotta népét, elmondta a Miatyánkot és leszállt a szószék magasságából.

A templom előtt a város tanácsurai elállták a szerzetes útját. Elpanaszolták neki Mátyás legújabb rendeletét.

- Elcsapta a tanácsot és megparancsolta, hogy valamennyien jelenjünk meg nála, különben lecsapatja fejünket. Mit tegyünk?

Pelbárt atya egy pillanatig sem gondolkodott:

- Ő mondotta, a keresztre feszített Istenfia: adjátok meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré. Jöjjetek velem, és kövessük az ő hívó parancsát.

A polgárok utána özönlöttek a szerzetesnek. Csak Váczy Gál hiányzott. Ő megállt a szentegyház előtt, és verejtékes homlokát törölgetve, halálra szántan nézett a polgárok után. Már a hajóhídnál voltak, amikor a királyi kancellária jegyzőjével, Thuróczy ítélőbíróval találkoztak.

A magas, ősz szakállú jegyző megállította a menetet:

- A király köszöni a fáradságtokat. Csak azt akarta látni, hogy vagyon-e bennetek engedelmesség. Menjetek haza isten hírével.

Az emberek összenéztek:

- Mi légyen ez, uram?

- A király üdvözletét küldi öreg Váczy Gálnak, Pest város bírájának, s azt üzeni általam: nekem is van, Váczy uramnak is van egy rozoga háza a Piac téren, nosza, kezdjünk hozzá mi ketten házaink megújításához. Váczy Gál és a király: mi ketten kezdjük legelébb. És vetélkedjünk rajta: kié lesz hamarabb és szebb? Váczy Gál elfogadja a királyi alkut?

A pestiek feldobálták hegyes kun süvegüket a levegőbe. A tanácsurak sírtak örömükben.

- Váczy Gálnak nem kell felmenni Budára, ez a dolog veleje - állapította meg egy zord, öreg, kemény nyakú magyar. De az ő szeme is aprókat pislantott, hogy a város felől elmúlt a királyi harag zivatarja.

Temesvári Pelbárt megáldotta a népet, és többször megismételte a Megfeszített tanítását:

- Az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré...

A kora délutáni órákban már jelentették Mátyásnak, hogy Pelbárt lázító beszédet mondott a Szent Péter-egyházban.

- Mit beszélt a barát? - kérdezte egykedvűen a király, aki könyvtártermében Ugoletti, Naldus és Galeotti társaságában fogadta a hírhozókat...

- Lázított felséged osztrák háborúja ellen és a törökkel ijesztgetett - tudatta egy ifjú Bánffy, a királyné kedvenc kapitánya.

- Babilonról beszélt, a nép elnyomatásáról, az idegenek uralmáról, a főurak hatalmaskodásáról, a király zsarnokságáról, a fényűzésről, nagy adókról...

Mátyás arcán derűs, gúnyos, de félelmes mosoly suhant végig.

- Menjetek békével. A barátot senki ne merje megbántani.

Mindenki kővé meredve, ijedt kérdésben megnyúlt arccal nézett a királyra. Mátyás nagyon komolyan, majdnem szomorúan felelt a néma, félénk, csodálkozó kérdésre:

- A barát mentett meg engem attól, hogy Váczy Gál urammal, a pesti bíróval szemben elveszítsem a csatát.

- Egy paraszttal szemben - hetykélkedett egy fiatal Németújvári gróf.

- Az igazsággal és a néppel szemben - javította ki a király, összeráncolva bozontos szemöldökét.

- De Babilonról beszélt... - hebegett a gróf zavarában.

- Abban is a barátnak van igaza - felelt Mátyás, és kilobbant egy haragos villám a messze néző, révedező, barna szeméből.

Képtalálatok a következőre: surányi miklós könyv"