Bornemisza Péter
Ördögi kísértetek

*

Szenti Tibor

BORNEMISZA PÉTER: ÖRDÖGI KÍSÉRTETEK,

AVAGY RÖTTENETES UTÁLATOSSÁGÁRÓL

EZ MEGFERTÉZTETETT VILÁGNAK

(SEMPTÉN, PÜNKÖSD TÁJBA, 1578.)

Nemeskürty István, aki a kötet 1977-es kiadását sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta, utószavában ezt írta Bornemisza Péter itt tárgyalt munkájáról: „A magyar irodalom műfaját tekintve máig egyedülálló, különös remekműve.”

Ki volt a könyv szerzője, Bornemisza Péter? Képzett protestáns lelkész, evangélikus igehirdető, akiről föltételezik, hogy Padovában talán még az orvostudományba is bele kóstolt. Hívatásán túl társadalomkritikusként üldözött, eretnek tudományos, új tanaiért az egyház által kritizált, irodalmi munkásságáért, a népi devianciát gyakran kutató néprajzi gyűjtéseiért nem éppen ünnepelt ember. Felesége, gyermekei pestisben meghaltak, ő többféle betegségben kínlódott. Járványok idején a döghaláltól szenvedőket vigasztalta és fölkészítette őket a halálra.  Bűnös emberi természetétől szenvedő, önmagát az ördög csábításaitól megtartóztató, nem egyszer elbukó prédikátor. Mindebből érzékelni lehet, hogy súlyos lelki terheket cipelő ember volt.

Kortársa Heltai Gáspár, tanítványa a költő Balassi Bálint, aki Esztergom várának török ostrománál életét adta hazájáért. Bornemisza írta az első magyar nyelvű lírai verset: a Siralmas énnéköm címűt, amelyet középiskolás tanulmányainkból jól ismerünk. Ugyancsak ő írta a Magyar Elektra című világi drámát, az első ránk maradt bölcsődalt, öt kötetben az első magyar nyelvű prédikációskönyvet, vagypostillát, amely valláserkölcsi tanításán túl szépirodalmi szándékkal fogalmazódott. Saját nyomdája volt, amelyet a vallásüldözés következtében gyakran kellett magával menekítenie. Kinyomtatta Szkhárosi Horváth András énekeit.

Bornemisza élete és működése a 16. századra esett. Ez a fölfedezések kora, amikor visszavonhatatlanul fejlődnek a természettudományok, mind inkább döngetik az ortodox keresztény vallási tanokat és többek között kialakul a lélektan. Az ember vizsgálni kezdi saját lelki működését és amit a föltárulkozó jelenségekből nem ért; amit a világban és önmagában rossznak minősít, azt az ördögtől származtatja, vagyis egy tőle független, erőszakkal rajta uralkodó szellem tevékenységének képzeli. Ettől a fölfogástól Bornemisza sem mentes, aki sokat foglalkozott az ördögi praktikával.

A lélektan fejlődése következtében a protestantizmus elsőnek csatlakozik az új, az ortodox kereszténység szempontjából eretnek tudományokhoz. Nagy szerepe éppen abban van, hogy amikor a gyónást eltörli, a fönnálló lelki gondokat, a bűn megbánását és földolgozását nem egy közbülső személyre, a pap közvetítésére hagyja, hanem önmagára a hívő emberre, lelkiismeretére.

A csöndes elmélyülésünk és lehajtott fővel történő imádkozásunk némileg hasonlít arra, amikor a zsidó ember csíkos szélű kendőjébe burkolózik, elszigetelve magát a külvilágtól, hogy kettesben maradva Istenével, bocsánatát kérje. Amikor az istentisztelet során  hitvallást teszünk, olyan ez, mint a gyónás utáni fogadalom, hogy a bűnre vezető alkalmakat elkerülve, Istennek hű és hívő gyermekei leszünk. Ezt a lelki szabadságot kaptuk a reformációval, amely egyben komoly teher is, mert bűneink maradéktalan tisztázása egyéni föladatunkká vált. Ennek súlyát érezték a 16. századi fölvilágosult prédikátorok is, mint Bornemisza Péter.

A vizsgált korszak  – bár régen túljutott Mátyás király pazar, világias, nyugat-európai mértékű kultúrájának megújhodásán – még a reneszánszra esett. Erdélyben megszűnik a reformált keresztyén vallási felekezetek terjeszkedése, és a kibontakozó szellemi szabadság fölött ismét a jezsuita rend akar uralkodni. 1577-ben a Spanyolországban bigott katolikus neveltetésben részesült Rudolf császár megtiltotta a nyilvános evangélikus vallásgyakorlatot, és megkezdődött a protestánsok kíméletlen üldözése. Ebben a korszakban viszonylag még több vallási türelmességet kaptunk a török hódoltsági területeken, mint ott, ahol német befolyás érvényesült.

Az egyházi és világi gondolkodásban, de a teológiai, művészeti és irodalmi munkákban is fokozott hangsúlyt kap az ördög, aki a megoldatlan történelmi helyzetet és a nemzeti fejlődés ellen ható zsarnokságot egyaránt példázza. Kettős és ellentétes erők hatnak a világi, illetve egyházi fejlődésre. A reneszánsz kinyitja a kaput a szellem és a lélek kitárulkozása előtt, a történelem, a politika pedig meg akarja őrizni a feudalizmust, az oligarchák középkori jellegű uralmát. E vívódást még az olyan fölvilágosult ember is, mint Bornemisza Péter – jobb magyarázatot nem találva a jelenségre – az ördög praktikájának tartja.

Jellemző azonban, hogy ez a korszellem az egész művelt Európát érintette. Bornemisza kortársa a 16. századi németalföldi festő: Hieronymus Bosh, akinek fantasztikus festményein rendre megjelennek az ördögök, úgy is mint, ahogy a klasszikus ábrázolások mutatják: szőrös lények patával, farokkal és szarvakkal, de mint elképesztő fantázialények, rémisztő szörnyek is, akik az emberek testén, lelkén, egész születő új egyéniségén, magán az individuumon uralkodnak. Több festményén külön részletként jelenik meg a pokol elfajzott, szörnnyé vált ördögeivel, akik a középkori embertelen kínzásokat is fölulmúló módszerekkel mészárolják a birtokukba került embereket. Az 1475 körül készült A hét fő bűn című mű Pokol részlete, vagy A szénásszekér, illetve a Gyönyörök kertje Pokol illusztrációja, illetve az 1510-ben festett Szent Antal megkísértése jó példák erre.

Az ördögben való hit mind jobban eluralkodik. Valamennyi emberi gyarlóságnak ő lesz az oka, akit ezért mint bűnbakot pörölni lehet. Ezzel az ártó lélekkel csap össze a haladó szellem, amely még győzni képtelen. Ezért Isten az egész bűnös világot Szodoma és Gomorrhaként fogja a közelgő végítéletben elsöpörni. Bornemisza Ördögi kísértetek című művében is egyszerre van jelen a történelmi és természeti csapások sora, amelyek együtt Isten figyelmeztetései az egész bűnös társadalommal és az egyes emberrel szemben.

A rövid történelmi áttekintés után vizsgáljunk meg e kötetből néhány érdekes és fontos részletet szöveghű tolmácsolásban. Önmagáról, a szenvedélyektől fűtött, többször eleső, máskor önmegtartóztatásban élő és megtisztuló emberről így fogalmazott:

„Valamit hallottam és olvastam, mivel kellene az ördög kísírtetinek eleit venni, mindeneket megkísírtettem, életemben mindenkor józan voltam, ételtül is sokszor magam megtartóztattam, éjjel-nappal jó dolgokban foglalatos voltam, böjtöltem és gyakran imádkoztam, de mégis szintén az imádság között, avagy az tanulás és jó dolgom között eszembe jutottak különb-különb gonosz isteni káromló gondolatok, lopó, telhetetlen, hamis szándékok, felfuvalkodó kevélységek. Níha az én magam leányimra való gerjedezések. Ez penig százszornál többszer volt rajtam, hogy egyníhány szolgálóleányimnak gyalázatjára szándékoztam, atyámfiaira, húgomra és édes szülőanyámra gerjedeztem, ki miatt mennyit sírtam, ordítottam, féltem, röttegtem, meg sem mondhatom. De az Isten mindenkor csudaképpen úgy vötte eleit, hogy soha csak egy is meg nem fertíztetett miattam. Egyszer, mond, így jártam, és az ottan kihirdeté, és azmiatt sokáig pironkodtam, és azkor úgy tartóztattam meg, hogy megszűnném azféle szándéktul négy egész esztendeig. Azután özvegységemben, midőn egyiknek mellőle mennék, csak illettem az nyakát; az abba múlék; azután hol imitt, hol amott titkon fogdostam, végre ötvenszernél többszer ejtöttem le, úgymond. De az Isten annyi erőt adott az leánynak, és másképpen úgy vötte eleit, hogy az szándék mindenkor heába lenne. Ezféle és egyéb dolgait, csudákat beszéllett. Kiről ő ilyen magyarázatot tött.

Ezek töttek engemet ilyen alázatossá, hogy minden ember előtt csendes vagyok, mindennek édes szót adok, senkit meg nem utálok. Ezek miatt oly ájtatos az én tanításom, mert amit mondok, magamon megkóstoltam és megérzettem mindeneket.”

A következő részben a pokol víziója tűnik föl. Hasonlót Dante Isteni színjátékának Pokol részében lehet találni. „Voltak olyak, kik mind ha emetekbe [ébrenléti állapotba] ragadtattak volna pokolra, és ott különb-különb iszonyú kínzásokat láttak, mintha sotókba [satukba] úgy facsarták volna, hogy az agya veleje kifacsarodott, és az szeme kidüllyedt. És éppen öszvetörtek, és megent felépültek, és hol imez, hol amaz kínval gyötrettettek. Ez látásokkal osztán annyira elrémítötték amazt, hogy hol akasztásra, hol vízbeölésre kényszerítötték.”

Senki sem bújhat ki saját korából, még ha messzebb lát is, mint kortársai. A pokol egyre rémisztőbb leírása nem elsősorban a híveket a bűntől elrettenteni akaró, az ortodox kereszténységnél jóval fölvilágosultabb protestáns prédikátoroktól ered – bár ebben az  időben klerikus képzettségükben még nem szakadtak el a korábbi tanoktól –, hanem a világi ismereteik játszottak közre. A pokol leírása és az ott alkalmazott kínzási módok a középkori kínzókamrákat elevenítették meg, amelyek a klérus és a kultúrált emberiség szégyenére a feudalizmus végéig kitartottak, sőt például a Szegedi várbörtönben, a 19. század  utolsó harmadában, Ráday betyárirtó tevékenységének egyik eszközeként újraéledtek és tart korunkban is!

A hisztériát és a félelemkeltést motiválta maga a tudatlan, babonás nép is. Szájról szájra jártak a szörnyű kínzásokról szóló történetek – tipikus példái ennek a Báthory Erzsébetről szóló legendák –, amelyek a képzelet szüleményeként mind jobban fölnagyítódtak. Ma úgy mondanánk, hogy az emberek egymást bolondították. A helyzet napjainkra annyit változott, hogy a politikusok, ezek az értéktévesztett emberek, megválasztásuk előtt mindenkinek a mennyországot ígérik és hatalomra jutásuk után magukat Istennek vagy kiskirálynak gondolván,  alattvalóiknak a poklot nyújtják.

Meg kell jegyezni, hogy a mai teológiai fölfogás szerint a túlvilági pokol nem valamiféle kínzókamra, hanem az az állapot, amikor Isten a gonosz embertől megvonja önmagát, azt a szeretetet, amely betölti és kárpótolja az arra érdemes, érte szenvedett embert. Nem ereszti közelébe, ahol az örök fény honol, helyette szüntelenül a fénytelen magányban senyvedhet.

Az ördög gyakran természeti csapás során jelenik meg, forgószélben, jégverésben, tűzvészben, döghalállal. Az alábbi részletben Bornemisza ilyen esetekről számolt be:

„Semptén forgószél támada szent Jakab napján, prédikáció után: 1577[-ben]. Egyníhány ház előtt kéményképpen forgolódott, és az port el- felvitte az égre, végre jöve az én házam eleibe és midőn az Úr nevével titkon magamba elküldeném, rút büdös kénköves szagot szerze, és elmúlék. De azután tizenketten dögösültek meg házam népébe, hata megholt, négy gyermekim, két szolgám, hata megélede[…]

Egy asszony midőn azkorba az Vág vizébe mosna, elragadja fedelét [lepedőjét], és felviszi az égre, és hol hosszan nyújtogatja, hol öszvegömbörgeti, el-alávetvén, elvesz az fedél.

Egy világtalan Anna asszony, Pápai, jöve hozzám Semptén, és számtalan dolgait beszélte, hogy eb, disznó, ló és egyéb undok képekbe eleibe jű, reá röhög, és büdös dögvel csaknem megöli, és mikor elmegyen is, röttenetes gonosz szagot ereszt. És látásokat is lát, mintha egy igen nagy fára sok apácák és barátok volnának kötözve, és azon égnének az tűzbe[…]”

Ezek a különös látomások a fantázia szárnyán befészkelik magukat az idegsejtekbe és az ilyen szerencsétlen ember végül már azt sem tudja, hogy amit hallott, avagy látni vélt képzelgés-e, vagy megtörtént esemény. Még Bornemisza Péter is beleesett ebbe a csapdába, amely egyébként a fejlett pszichiátriában ismert és kezelésre szoruló tünetcsoport. A lelkész végül úgy  nyugtázza, hogy a hallott történetek az ördög praktikái voltak Idézzük:

„Huszár Gál mondta, hogy beszéllett egy embervel, aki kígyóból ételt főzött és valaki azban evött minden állatnak, madárnak, tyúknak, lónak, tehénnek az szavát megértötte. Históriát is beszélt róla, az tyúk mint szólt fiának, hogy farka alá bújnék, és azon mosolyodott az szolga, ki titkon ött volt az ura étkébe. Az verebeknek is mint hoztak követséget, hogy egy szamár elontott egy zsák búzát az úton. De én ezt is ördögi praktikának vélem.”

Ez a rövid részlet arra is fölhívja a figyelmünket, hogy a mind gyakoribbá váló boszorkánypörök élményleírásai mennyire hasonlóak az ördög praktikáihoz. Nem véletlen, hiszen a boszorkány és az ördög szövetséget kötnek egymással. Boszorkányszombatokon az avatásnál a boszorkánynak enni kell saját gyerekéből, az Istent megtagadnia és az ördöggel elhálnia. A szövetséget az ördög a boszorkány rejtett testtájaira tett pecsétjével megerősíti és átengedi neki a tudományát. Ezek közé tartozik a különböző főzetek készítése, amelyekkel többek között repülni, rontani, gyógyítani is lehet, de mint a fönti részletben hallhattuk, aki a főzetből fogyasztott, az álatok szavát értelmes emberi mondatokként megértette.

A következő részlettel  történelmünk és kultúránk ősi gyökeréig jutunk vissza, jellemzően arra, hogy az akkor közel 600 éves magyar keresztény kultúránk kevés volt ahhoz, hogy a pogány hitvilágot elfelejtsük. Minden földművelő, agrártársadalomban kialakult valamilyen istenkultusz a földdel kapcsolatban. Az emberek tapasztalták, hogy a természet megújul és a föld megtermi számukra az életet jelentő növényeket. Nem véletlen, hogy népünk esetében a legfontosabb terményt, a kenyérgabonát: a búzát, ritkábban a rozst életnek nevezték. Látták, hogy a föld nevel, tehát életet ad, táplál és halálunk után – mint Mária a Pietá ábrázolásokban – ölébe fogadja meghalt fiát. Ezért kialakult a föld tisztelete, és megszemélyesítése. Így vált nálunk Földanyává, a dél-amerikai indiánoknál Pacsamamává…, és a példákat sorolni lehetne.

A 18. századi végrendeletekben szokásos fordulattá vált az a kezdés, hogy „Ajánlom bűnös lelkemet teremtő Istenemnek, testemet pedig Anyámnak a Földnek.” Mint Bornemisza egyik saját maga gyűjtötte, ún. bájoló – jelen esetünkben rontást, betegséget elhárító – ráolvasó imádságából kiderült, a nép olyan bizalommal volt Földanyához, hogy a titkát, tudását, tapasztalatát, mások által még nem ismert információját először neki súgta meg.

Nemcsak korunk kiváló folkloristája, a Kossuth-díjas Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte össze a népi imádságokat, azokat már Bornemisza is lejegyezte. A betegségelhárító ima így hangzik: „Föld, édes Anya, tenéked mondom először: ennek e torkában erős pőrös torok ereszködett, torok gyíkja, béka levelegje, nyák foga. Oszoljon, romoljon, benne meg ne maradhasson, erős pőrös torok, gyíkja, béka levelegje, nyák foga, disznó szakájja, kelevénye oszoljon, romoljon, Istennek hatalmából, boldog anya parancsolatjával.” Az Isten mellett a boldog anya említése a Földanyára való utalást jelöli, nem titkolva, hogy a keresztény és a pogány hitvilág Istene lelkében, gondolkodásmódjában jól megfér egymás mellett. Református presbiter adatközlőm beszélte, hogy a 20. század elején – szintén templomunk hajdani presbiter édesapja – a forró kopasztó vizet nem engedte a tanya elé a fűre kiönteni, hogy vele meg ne égessék Földanyánkat.

Bornemisza következő gyűjtési köre az ő megfogalmazásában a „csuda dolgok” voltak. Ennek egyik rövid részlete „Egy feltámadott holtnak mosolygásáról” szólnak: „Egy vén jámbort, mikor halála felé siratnának, háromszor mosolyodik, és midőn kérdenék arról, mond: Előszer azt nevetem, hogy ti az halált félitek. Másodszor, hogy készek nem vagytok. Harmadszor mosolyodám, hogy az munka után nyugalomra megyek.”

Elemezzük e néhány mondatot. Mai tudásunk szerint ismert, hogy a halál nem egy pillanat műve, hanem folyamat, amely kezdődhet rosszulléttel, légzés és szívverés kiesésével, megszűnésével, eszméletvesztéssel, kómával, klinikai vagy szíves halállal, amelyből a mai orvosi technikával még tudunk újraéleszteni, majd következik az agyhalál, amely már visszafordíthatatlan állapot, és a fölbomlással járó végső, vagy biológiai halál, amely fizikai megsemmisüléssel jár.

Egészen a 19. század végéig ismert volt a tetszhalál fogalma, amely az eszméletét elvesztett, esetleg a kómába esett, végső esetben a klinikai halál állapotába jutott ember külső beavatkozás nélküli magához térését jelölte. Ilyen személy szólalhatott meg és vallhatott az ún. küszöbélményéről. Mondataiba rendkívüli bölcsesség gyökerezik. Először azt mosolyogta, hogy az élők a halált félik. Mai pszichológusok és filozófusok úgy vélekednek, hogy az embernek a halálhoz tulajdonképpen semmi köze sincs, mert aki meghalt, az többé nem tud róla beszélni, nem tudja, hogy milyen állapotba került, mert megszűnt létezni. Aki viszont beszélni tud róla, az még nem halt meg, következésképpen nem is ismeri a halált. Vélik még, hogy a halál nem fáj, nem rossz állapot, hiszen benne megszűnik az érzékelés és elveszik az Én-tudat. A halálhoz vezető út és főleg az öregség állapota lehet emberhez méltatlan, amelyet a tudománynak  és a társadalomnak a jövőben föltétlenül javítania kell.

Másodszor az ember az egészséges hátramaradókat mosolyogta meg, midőn a halált vizsgálják, holott még nem készültek föl rá; jelezve, hogy az embernek mindig úgy kell élnie és dolgoznia, mintha a következő percben meghalna, mert így nem lesz gondja az elszámoltatással.

Harmadszor e történet szereplője azért mosolygott rajtuk, mert ők továbbra is a küzdelmes életben maradnak, miközben ő a halállal nyugalomba megy. Itt van ismét egy, a keresztyén hitünktől eltérő filozófia. Mi azt valljuk, hogy a föltámadásig időszakosan a testünk valóban megpihen. A fájdalom elmúlik. A lélek viszont ekkor a legnagyobb krízisét éli át az Istenhez vezető hosszú úton és a megmérettetésével. A népünkre jellemző panteisztikus képzetek között, amelyekbe Keletről a hinduista, bramanista, buddhista, sintoista és lámaista tanítások is beszüremkedtek, jól kitapinthatók abban a hitben, hogy a halott ember megpihen. Itt a keleti filozófia nirvána képe jelenik meg, amely a vágyak nélküli elmúlást ajánlja, vagy a panteizmus, amely a természetben való teljes föloldódást és megsemmisülést kínálja. Ezeknél a hittételeknél már nincs további lét, a lélek továbbélése és elszámolási kötelezettsége ismeretlen. Az élet több karnáció és reinkarnáció után, végső megvilágosodását elérve, mint energia föloszlik és visszatér ősszülőjéhez,  beleolvadva a mindenségbe.

Bornemisza Péter folklórértékű gyűjtést végzett a szerelmi varázslás területén is, amely a nép körében olyan elterjedt – nemcsak hazánk területén, hanem szerte a földkerekségen, ahol emberek élnek –, hogy még a 20. században is gyakorolták. Ennek lényege az, hogy különböző praktikákkal magunkhoz láncoljuk azt, akit szeretünk, de aki nem mutat ilyen irányú hajlandóságot velünk, a szerető féllel szemben. Bornemisza a korra jellemző naivitással ezt az eljárást is az ördög csábításának ítélte, azért foglalkozott vele, bár fölismerte, hogy az eljárás nem több, mint veszedelmes hazugság. Gyűjtésének egyik érdekes részlete így hangzik:

„Ha más ember leányát, fiát hozzád akarod szoktatni, békát tégy egy fazékba hangyás helyre, és elfuss, hogy ne halld a sikoltását, mikor csípik a hangyák, mert megsüketülsz, és tizenötöd nap ott találsz gereblyét és vellát, az gereblyével csak vond meg, azkit szeretsz, utánad fut, az vellával csak taszítsad, tüled elfut. Nemdé röttenetes éktelen mestersége-é az ördögnek. De rakva hazugsággal is, veszedelemmel is.”

Bálint Sándor, a kitűnő szegedi egyházfolklorista a Szögedi nemzet című több kötetes munkájában, és más könyvekben is foglalkozott az egyházi ünnepek körül kialakult népi hiedelmekkel, így az advent környéki népszokásokkal is. Elődje, Bornemisza ebben is megelőzte. „Az tyúkokat ágassal szurkáld meg Karácsony estin az ülőbe, hogy tojjanak.”

A bábák mindig különleges helyet foglaltak el a középkori, reneszánsz és egyáltalán a feudalista társadalomban. Legtöbbje ördöngös természetű volt, a boszorkánypörökben föllelhetők, hiszen gyermekűző és szerelmi bájitalt, olykor mérget keverő praktikáikkal gyakran kerültek törvényszék elé és boszorkánysággal vádolták őket. Egy rájuk vonatkozó varázslást is találni Bornemisza könyvében. „Az más teheninek az tejét, vaját mint kell elvenni, megmondják a bábák.”

A gyűjteményében a legképtelenebb, a mai ember számára csak ritkaságként előforduló, kriminalisztikai históriaként föllelhető varázslás is található. „Hogy az apád ne feddjen reád, főzz meg egy emberfejet az lúgba, és azzal mosd az apád fejét, és azt vidd el oztán az tetemházba, és vesd oda, és azt mondd: Mint ez senkire nem feddik, úgy az én apám is énreám ne feddhessen.” Bornemisza hozzáteszi saját intelmét: „Bolond, nem  veszed eszedbe, hogy az apádnak halálát kéred, hogy oly legyen, mint az holt ember feje.”

A trufák vaskos középkori legendái közé vezet el bennünket az alábbi részlet, amely máig él. Magam úgy hallottam gyermekkoromban, a korhely gazda a kocsmában arra fogad, hogy éjfélkor kimegy a temetőbe és anyja sírjába döfi kését, jelezve, hogy nem fél a szellemektől. Ki is megy a sírhoz, és amikor lehajol, a sötétben nem veszi észre, hogy a köpenye sarkát odaszögezi. Amikor föl akar egyenesedni, nem tud, mintha anyja szelleme bosszúból – a nem éppen fiúi szeretetről tanúskodó sírgyalázása miatt – kinyúlt volna koporsójából, hogy magához rántsa gonosz gyermekét. A gazda ijedtében szörnyet halt. Másnap ivócimborái a hantra borulva találták meg. Bornemisza négy évszázaddal korábbi története így hangzik: „Régen lött ez, hogy egy ember fogadásba nagypénteken az feszület koporsójába éjjel beüti az ő kését, és az setétbe odaszegezi az köntöst is, hogy elindul, megrándul és ijedtében meghal. Egynek büntetésén sokat tanít az Úr Isten, hogy ki-ki szükségest míeljen.”

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről szóló könyve egyház-filozófiaként elévült. Mint szépirodalom és folklór máig nyilvántartott és kutatott. Szerteágazó néprajzi gyűjtése, társadalomkritikája halhatatlanjaink sorába emelte. A reformáció ünnepére készülve azt  nem feledhetjük el, hogy bármit is jegyzett le, útmutatónak szánta, és azt az ördögi kísértések, a bűnre vezető út elkerülésére cselekedte. Bárcsak volna ma is ilyen, a modern teológia által képviselt, de közérthető, a nép okulására írt hatásos munka, amely pusztuló, Sodomává  váló világunkat megjobbítaná.

Hódmezővásárhely, 2001. szept. 10.

(Készült a reformáció ünnepére.) (Közöletlen.)

*

Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS

REICHARD PIROSKA: VEZEKLÉS

A prédikátor

A hullámgyűrű eljutott a legszélesebb vetületig, a népig: szimbólikus, hogy a humanista, kancelláriai legendából már népies Mátyás-adomák lesznek, a szellemes latin Galeottotól eljutottunk az ízes magyar Heltai Gáspárig. A hitújítás az alulról jött tehetségek tömegeit dobja felszínre, a vallásos, de tisztán esztétikai eszmélés nyomán is megkezdődik a vulgáris nyelv öntudatos térhódítása, a fejedelem hatalmának elismertetése mellett a népjogok hangoztatása. A reformátor, aki Jézust képviseli, amidőn a bűnt ostorozza, érzi erkölcsi fölényét a világ uraival szemben. «Nem szidalmazom itt én az fejedelemséget». - írja Károlyi Gáspár - «Mert tudom szent Pálnak és szent Péternek tanításából, hogy az feiedelemségnek tisztességgel és engedelmességgel tartozom, nem csak az ioknak, hanem az gonoszoknak is. De az vétket és bűnt szidalmazom bennek és intem őket, hogy penitenciát tarcsanak, hogy az istennek haragja meg csendesedjék.» Azért az engedelmességre nevel, még ha méltatlanságot szenvedne is az alattvaló; a rossz uralkodó Istentől jövő büntetés, amit keresztyén alázattal kell elviselni. Bornemissza Péter is prédikációban oktat ki a fejedelem jogairól és kötelességeiről. «Ha törvéntelenséget parancsolna, kibe te magadat terhelne, mint fölöttébb való szolgálattal, fizetéssel, aztis békével tűrd és tudgyad, hogy az, te raytad ostorul vagyon.» Csak ha a vallás vagy az erkölcs ellen dühöngene, van igazolva a lázadás. «Illy méltatlan dolgokban meg engedtetik az gonosz Fejedelemre való támadás. Mondom, csak egy szömélis reá támadhat, mikor vagy felesége mellett kapná, avagy egyéb gonozba.» A zsarnokgyilkosság kedvenc humanista vitatétele, amelyről még Elektra-fordítása utószavában a régi modorban értekezett, reformátori buzgalmában erkölcsi súlyt kap, elveszti retorikus ízét. A hang keményebb, puritánabb itt is, mint az örökül kapott többi problémánál, ha tetszik, parasztosan őszintébb és paposan elmélyültebb. A reformátor az új igényeknek megfelelően formálta magában a humanistát.

Láttuk Dudith és Melius szembefordulásában a lélekalkatok különbségét és a jelzett néhány vonással mi is újrafogalmazhatnók a hagyományos ellentétet a feltörekvő nyers erőkről és a hanyatló kifínomult világnézetről, amelyik értetlenül fogadja a kor parancsszavát. Csak éppen az ellentét nem ilyen egyszerű. Az alulról jött ugyanazt az iskolát járta ki, mint a kiváltságosak, ha hangsúlya más is volt, célkitűzése azonos, mozgalma nem nélkülözhette a humanista megalapozást. Luther eruditus baráti köre biztosította az első szervezkedést, az új életre született hittételek teológiai megerősítését. A humanista elmélet felszívódott nálunk is a vallásos gyakorlatba, módosította és módosult általa. A forradalmak betetőzése, hogy magukba fogadják a megdöntött rendszer értékeit: ahogy a francia forradalom a változott külsőségek alatt az ancien regime közigazgatását, úgy őrízte meg a reformáció, a vallásosság parancsuralma, a legvilágibb hagyományokat. Őrzi, erről tanuskodik a kortárs tudós munkája, felhasználja és változtatja, (mert minden ami még él, változik), bizonyság rá az új humanista típus: a prédikátor.

Bornemisza Péter önmagában ívelte át a Dudith-Melius kettősséget. (Sajnos az antológia az Elektra-szemelvény mellett mit sem ad a prédikációkból. Egyébként Dudith, Verancsics Antal, Brodarics és Sambucus teljesen hiányoznak; miért?) A külföldön járt, a bécsi egyetemi humanizmust magába szívó ifjú lerója adóját az antikvitás előtt Elektra-fordításával, amely egyúttal tudatos nyelv programmjával, adózás a jelennek is. A jelen marad azután az uralkodó a lelkén, a reformáció közvetlen tennivalói, a térítés és hiterősítés munkája, amelyhez csak statisztaként vonulnak fel a latin és görög bölcsek. Hányatott élete során, amelynek veszedelmes fordulatait önérzettel emlékezi vissza beszédeiben, rendíthetetlen munkakedvvel ontja prédikációit. Különös írások ezek; egyvelege elvont teológiának, erkölcsi fejtegetéseknek és népszerű, képzeletet lekötő példáknak. Tulajdonképpen kis értekezések a megadott textus körül, az élőszó erejével fokozott önelmélkedések, a nyugtalan szellem fogalmi hódításai, amelybe bele tudja sodorni az akkor még figyelmesebb hallgatóságot. Ízüket éppen a tételről-tételre haladás és a hallgatót értelmileg megrohamozás adja, az írásbeliség és szóbeliség keveréke; mint a zenekarra hangszerelt zongoradarab, bomlik szét sokszoros színekre a közvetlen kapcsolat álatal a magányos töprengés. Humanista, akinek azonban szüksége van a tömegre; prédikátor, aki azonban a legbelsőbb igazságkeresését dramatizálja az emberek előtt.

Pedig ellenkezés van benne az eltanult ízléssel szemben és fölény a megtalált alapigazságok birtokában. Ha az antik nevek felidéződnek, csak azért történik, hogy megszégyenüljenek az összehasonlítástól. És ő, aki drámát fordított, hogy ki tud kelni minden ellen, ami költészet! «Hazugságnak halgatására és hívságos mulatságra vágyódnak mindennek fülei... fondorlók sugárlásira, trágár és penészes csúffságra, baba beszédre, álnokuk költöt fabulákra, Királyfia kis Miklósról, Poeták óriásiról, Apolloniusröl és egyéb hitságról, virág és szerelem énekek halgatására, lant, síp, dob, trombita szóbeli hajahujára és temény ezer csácsogásokra.» Ő, aki mestere az érvelésnek, gyanakodva néz az «gen versutus, io Dialecticus» felé, mert «igen tugya mind két kézre forgatni az magyarázatot.» A kemény egyoldalúság megint egyszer ellöki magától a játékos színváltást.

Mi az a többlet, ami végre felszabadít az antikvitás nyomasztó tekintélye alól és a múlt mellé, sőt fölé emeli a jelent? Nemcsak az elmélyült keresztyén hit, amely a középkor és a renaissance virágzó századjaiban nagyon jól megfért az ókor előtti feltétlen hódolattal. Ami legjobban különbözteti őket a pogány nagyoktól, ami önérzetet ad az újnak a régivel szemben, - bármilyen különös - egy megalázkodó mozzanat: a bűntudat. A latin és görög bölcsek messze lejutottak az önismeretben és maguk kicsinyítésében, a bűnnek ezt a szédületét, marcangoló kínját és vele a megváltódás őrjöngő igényét nem ismerték. Az ókor vezérlő elve az emberméltóság volt, a középkor a hierarchikus renddel ellensúlyozta, amit hittételeivel lerombolt az örökségből, a reformáció (kezdeti stádiumában) eldobott mindent, ami felemel és kényre-kegyre kiszolgáltatta az emberi lelket Istenének. Csak a kegyelem segíthet az esetten. «E drágalátos és vigasságos titokról semmit sem tudtak a pogány bölcsek» - örvendezik Heltai Gáspár. A stoikus kevésigényűség és életnemtörődömség végletes önkínzó szenvedéllyé tüzesedik a hitvallókban; nem csoda, ha a szelíd tanításokat idézik, hangjuk lenéző; mi a bölcsek lemondása az övékéhez képest. «Köteleztetünk örökké való kínokkal az törvénynek és az istennek igazságának eleget tenni». Batizi András (az ő szavai) és társai számára a kegyetlen kötelezettség a «keresztyéni tudomán.» Bornemisza Péter fáradhatatlanul teregeti ki az emberi természet szennyesét. Kérlelték, mondja, hogy ne írjon ilyen rettenetes tárgyról. De amint a gennyes sebet fel kell fakasztani, hogy gyógyuljon, az ő hivatása, a lélek orvosáé, feltárni a bűnt. «Bizony valami bűn azban kit felakaztanak, nyársba vonnak, kerékbe törnek, fogóval szaggatnak, meg égetnek, mind mi bennünkis lakoznak, csak hogy el röytöztek, mint a hamú alatt az ganéy büdössége. De ha pizkálnák, hamar kifakadna... És így minden bűn felmozdulna benned, ha izgatód volna, Ha Isten kisirtetre vinne, ha ő nem őrízne.» A lélektudomány majd hosszú út után jut el a mindenkiben lappangó szörnyetegig, akit a prédikátor kegyetlen szeme leleplez. Egyformán bűnös, ám egyformán megváltatott is mindenki. «Az mi igazságunk az bűn bocsátás.» E ragyogó vigasztalás mellett értéktelenné fakulnak az ókor fínom megkülönböztetései a különféle justiciákról.

Ahol a vallására büszke lélek legjobban elveti a világi hagyományokat, ott lesz megint önkéntelen és akaratlan rabjuk. A renaissance egységes világlátása széttöredezett, az esztétikum, amit annyira tiszteltek, elvesztette becsületét. Bornemisza Péter kárhoztatja és gúnyolja az emberi elme elbizakodottságát, amit filozófiának és frivol játékait, amit költészetnek neveznek; de a vádló mondatok széles hömpölygésükkel, a húsos, ízes szavak, a végeérhetetlen felsorolások torlódásával a renaissance formamámorból adnak nálunk ízelítőt, Rabelais örömére emlékeztetőn, amint csapkod a burjánzó szólások között; az elvi megtagadás pillanatában megvalósul a legmélyebb hatás, az ösztönös nyelvi művészet. Bűneinket fejünkre olvasni csak ürügy Bornemiszának, hogy elrugaszkodjon: «Rakvák vagyunk irigységvel, haragval, gyülölségvel, boszonkodással, gyolkossagval, paráznaságval, czivalkodással, henyéléssel, tobzódással, részegségvel, lágyságval, kevélységvel, álnokságval, csalárdságval, ragadozással, rágalmazással, czúfolással, szitockal, átkozódással, panaszval, gonosz kévánságockal, gonosz gondolatockal, úgy annyira, hogy mind házunkba, mind aztalnál ágyba, mind küvül az városba, az mezőbe az úton csak bűnt gondolunk, bünt futunk, bünt szólunk szüntelen minden szem pillantásba.» És így tovább féloldalakon. «Terécselés, fecsegés minden ember száiába mennyi legyen ez, világ szerte, minden házba, minden piatzon, minden vásárt, minden korcsmán, minden aztalnál minden fal alat, és azok melly hiába valók, melly boszonkodók, dul fulók, mérgesek legyenek, ki mondhattya meg?» «Mostis minden emberek csak arra vágyódnak, hogy ő torkoskodgyék, zabálódgyék, egyék, igyék, aludgyék, buiálkodgyék, iátzodgyék, tánczollyon, frissen öltözzön, kevélkedgyék és sok képpen kényeskedgyék.» A stílus árulkodóbb, mint a mondanivaló; ha az érvelésben megtetszett a prédikátor mellett a humanista bölcselő, a szavak orgiáján lepleződik a puritánban a kéjenc művész. Janus Pannonius sem volt írásszerelmesebb, mint Bornemisza Péter. Írt is különben élete végéig, rendületlenül; prédikációi ezer és ezer oldalt töltenek meg. Az «ördögi kisirteteket» előszámláló mű buja fantáziája pedig az ostorozó szándék ellenére bármelyik renaissance-adomázónak becsületére válna.

Rabelais hahótázott a humanisták elegáns szabályain és félrerúgott minden mértéktartó korlátot; mégis egyike volt a legnagyobb humanistáknak, a múlt elvesztette szigorú rendjét számára, hogy tetszés szerint gyúrható nyersanyagként szolgáljon fölényes alkotótehetségének. A zárt világkép bomlása érlelte meg a késő renaissance nagy művészösszegezőit, egy Rabelaist, Montaignet, Shakespearet vagy Cervantest; a legdúsabb virágok rothadó televényből nőnek ki. A tizenhatodik századi gazdag magyar humanizmus is egyszerre hordta magában a pusztulást és az újraszületést; és a halál átolvadt az életbe. A főúri kezdeményt a maguk módján, de folytatni akarták a polgárfiak (Bornemisza maga, jelképéül a változásnak, tönkrement nemes családból származik), a világi tudomány átitatódott vallásos szellemmel, hogy új lendületet nyerjen saját céljai felé, a latin nyelv átadta uralmát a nemzetinek, hogy legalább két évszázadra mintakép legyen a formáiban s a latinizmusok adják meg a könyv nyelvének az előkelőséget és az irodalmi jelleget. Nehéz a tegnaptól szabadulni; amit elvet az elmélet rombolókedve, visszahozza az alkotó nosztalgiája és az öntudatlanul is munkáló kényszer a magakülönböztetésre. A művész élete a szabadságharc; ha valakinek, neki szüksége van az elnyomóira. Janus Pannonius, a Guarino-tanítvány, az iskolák aranykorában akkor lett költő, amikor személyes érzései ütöttek át a konvenciókon, a reformáció gyermeke, Bornemisza akkor művész, amidőn szabadjára engedett egyénisége, vallásos indulatai mögött kirajzolódik stílusban és tartalomban a múlt hagyománya. Prózája erejével és egyszersmind árnyalni tudásával messze felette áll a csak-tudós és csak-prédikátor kortársakénak. Az igazi nagy betetéző mégsem ő, hanem a költő, akinek nevelője volt, akiben képzeletfelszabadítóvá vált a humanista tudás, ihletővé a reformátorok türelmetlen hite és aki előtt végkép feltárultak a magyarúl szólás titkai. Balassa Bálint, mint minden korszakos egyéniség, egyszerre zárókő és kiindulópont. Vele végződik a fejlődés, amely Janus Pannoniussal indult és kezdődik az új humanizmus, amely talán csak Vörösmartyval ér véget.