Payday Loans

Keresés

Haraszti Miklós: Civil kurázsitól civil társadalomig PDF Nyomtatás E-mail
Haraszti Miklós: Civil kurázsitól civil társadalomig
A magyar szamizdat két évtizede

A hetvenes évek
0,1 % 

Magyar szamizdat-történetet elõször húsz éve írtam, Adam Michnik felkérésére. "Piros" vagy más néven "mini" útlevelemmel élve 1980 nyarán meglátogattam lengyel ellenzéki barátainkat. Azelõtt 1976-ban jártam náluk, hiszen az én nemzedékem mindig is egy húron pendült a lengyelekkel már hatvanas évekbeli diákmozgalmárságunk óta. Mindvégig párhuzamos volt az útjuk a miénkkel, a tekintélyellenes újbaloldaliságtól az erõszakmentes emberi jogi ellenállásig - s késõbb a "kerekasztalos" demokratizálásban is. S mindenkor azt kellett látnom, némileg irigykedve, hogy a lengyelek kicsit elõttünk járnak. Varsóban Jan Litynskinél laktam, a Robotnik munkásújság papírhegyei között. Most éppen amiatt irigykedtem, hogy a lengyel ellenzékiek már politikai újságot nyomtatnak. Mindent elmondott a látvány, hogy Adam Michniken a Nova Szamizdatkiadó színes T-shirtje volt. Látva lelkesedésemet, ott helyben lekapta magáról és nekem adta. S aztán hamiskásan azt mondta: nemsokára majd ti is fogtok nyomtatni, de miért ne kezdenétek ti is itt nálunk, Lengyelországban? 

Így kért fel Adam arra, hogy állítsunk össze egy kötetet a lengyel szamizdat számára az addigi magyar underground termésbõl. Ez lett a 0,1 % címû kötet, amelyet Kis János és Bence György válogatott. Az a gyûjtemény lezárt egy évtizedet és egy korszakot. Mire a kötet Lengyelországban megjelent, már a legális Solidarnosc idején, a magyar értelmiségnek is új korszakot kellett kezdenie.

Indigó, tamizdat és butik
Ami a technológiát illeti, a mi független irodalmunk, amikor 1972-ben elindult, még Nyugatra csempészett "tamizdat" és írógépen másolt szamizdat, "butik-irodalom" volt. Egészen a nyolcvanas évek fordulójáig ez maradt a terjesztés két fõ technikája. Mi honosítottuk meg ezeket az orosz szavakat a magyar nyelvben, habár a hivatalos szótár nem akart hallani róluk.
Kende Péter, Párizsban élõ 1956-os politikai író a hetvenes évek elején Magyar Füzetek néven indított folyóiratot és könyvsorozatot, amely a mind számosabb hazai "közölhetetlen" szerzõ otthonává vált. Ahogyan késõbb a nyomtatáshoz, kezdetben ahhoz kellett nagy lélegzetet venni, hogy a szerzõk kiküldjék mûvüket. Hiszen a külföldi publikáláshoz kötelesek lettek volna beszerezni a hatóságok engedélyét. A füzeteket aztán már csak be kellett csempészni az országba, nagyban és kicsiben.
A "Szamizdat-butik" ifjabb Rajk László lakásán mûködött a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején. Keddenként este bárki feljöhetett, s elõjegyezhetett a kiállított gépiratos szamizdatból. Aztán Budapest-szerte a hivatalokban gépírónõk fekete munkában gyártották az indigós példányokat. A következõ kedden a butik nagytáskás látogatóinak egy része meghozta, másika elvitte a "gépiratot", ahogyan a rendõrségi nyelv hívta az árut. Természetesen tudtuk, hogy a vásárlók között a rendõrség besúgói is ott vannak. De hát aki éppen a nyilvánosság megteremtésén munkálkodott, nem gyanakodhatott állandóan. Ez ellen csak a tiszta barátság erejével védekezhettünk.

Az öncenzúra ellenzéke
A tamizdat és gépelt szamizdat jelentõségét nem a tömege adta, hanem az, hogy résztvevõi felmondták az 1956 utáni Kádár-korszak "hamis kiegyezését".
A Rajk-butik már elkötelezettség, de még nem mozgalom volt. A demokratikus ellenzék csak késõbb, a nyolcvanas években vált politikai mozgalommá, a hetvenes években mûvészeti, tudományos és szabadgondolkodói szubkultúraként született. Inkább erkölcsi, mint politikai tiltakozás volt a közös nevezõje. Közönsége és szerzõi egyaránt önmagukat és az igazságot keresõ értelmiségiek voltak. Az elsõ évtized: a kommunizmus kultúrájával való szakítás, a függetlenség vállalása, az öncenzúra felszámolása.
A hetvenes években a szamizdat-mozgalom inkább a hivatalos értelmiség ellenzéke volt, mint a rendszeré. Tiltakozása fõként a nyilvános vélemény és a magánvélemény kettéválása, a félelem, az ideológiai képmutatás, a propaganda, a tekintélyelv ellen irányult.
Az elsõ szamizdat-szerzõknek szemére vetik a mai, késõnjött anti-kommunisták, hogy a cenzúra ellen nem a kommunista volta miatt tiltakoztak. Valóban, a cenzúra intézménye, "mint olyan", ez volt a szamizdat elsõ és talán mindvégig egyetlen közös ellenségképe. Ideológiáknál megbízhatóbb iránytunk volt: nem kívántuk korlátozni a kreativitásunkat. De aligha van radikálisabb jelszó, mint a miénk volt: "A rendszer bennünk van".

A visszautasított minõség lázadása
Kezdetben az "ellenzék" csak a különbözõ kulturális devianciák gyûjtõhelye volt, ahol néha egyetlen ember képviselt olyan magatartásokat, amelyek máshol széleskörû szubkultúrákat jellemeznek. Mindig csodálkoztam, amikor azt hallottam, hogy Brightonban húsvétkor a punkok és a Hell's Angels megverik egymást. Nálunk a hetvenes években nagyon jó barátok voltak. A tiltott kultúrák megértették egymást: a könyvtárban élõ filozófus, a leszbikus fényképész, a keresztény prédikátor és a body artist, hogy saját baráti körömbõl vegyek példát. Magam - mondjuk - gyári munkát vállaló dalköltõ voltam. Kenedi János gyûjteménye, a Profil, megteremtette a "devianciák" - valójában a visszautasított minõség - közös öntudatát. Megszakította az alkalmazkodás kényszerét, megalapozta az együttmûködés hagyományát. Közösséggé formálta a függetlenségre törekvõ, addig atomizált szerzõket. A politikai szamizdat persze a régi magyar radikális hagyománynak megfelelõen nem a jogsértések krónikájával, hanem gyakran olvashatatlanul hosszú mûvekkel kezdõdött.

Búcsú a marxizmustól
A szamizdat elõtti évtizedben - a hatvanas években - még marxista eretnekségekben tévelyegtek a politikus hajlamú disszidensek, zömükben szociológusok és írók. Két iskolája volt az antibürokratikus és szovjet-ellenes érzelmeknek. A Lukács-iskola fiataljai a desztalinizálás ütemével elégedetlenkedtek. A hozzám hasonlók, a nyugati diákmozgalmat másoló újbaloldaliak viszont "tömegdemokráciát" követeltek és "tüzet a vezérkarokra". Egymással is ádáz harcban állt ez a két disszidens iskola.
1968-al megváltozott a helyzet. A "Prágai Tavasz" kudarca minden elhajlót érzékenyen érintett. Fel kellett figyelnünk a reményeink közösségére. Meg kellett értenünk, hogy valójában csak azokban a személyes szabadságokban vagyunk érdekeltek, amelyeket a kommunisták elõszeretettel "polgárinak" gúnyoltak.
Siettette a disszidenseket az 1968-as gazdasági reform is, mégpedig mind a "sikere", mind a "kudarca". Az elõbbibõl látnunk kellett, hogy nem következhetnek be a reformtól várt politikai konzekvenciák a szólás- és gyülekezési szabadság terén. A reform lefújása 1973-ban pedig arra figyelmeztetett, hogy a haladás sziszifuszait félútig sem engedi a rendszer, mielõtt a követ visszagurítja a mélybe.
Magyarországon ezzel meghalt a marxizmus. Az "elhajlók" voltak ugyanis az utolsó lelkes hívei. Újjászületett viszont a független kultúra. Ezentúl öncenzúra nélkül írtunk és kéziratunkat magunk terjesztettük. Kovács András gyûjteménye, a Marx a negyedik évtizedben véglegessé tette az ideológia halálát. Körkérdése arra kényszerítette az emberi jogok felé forduló nemzedéket, hogy számot vessen saját átváltozásával.
Kis János, Márkus György és Bence György mûve, az Antikapital, más néven az Überhaupt kezdte meg azoknak a mûveknek a sorát, amelyek a rendszer ideológiáját igyekeztek "megsemmisíteni". Úgy vonták kétségbe a marxizmus közgazdaságtanát, hogy komolyan vették. Megvizsgálták, felépíthetõ-e egyáltalán mûködõ társadalom Marx elvei alapján. A válaszuk: sajnos, nem.
Az én Darabbér címû könyvem a munkásosztály uralmának tézisét vetette ugyanilyen vizsgálat alá, de én az élet bizonyítékait gyûjtögettem. Dolgozni mentem az uralkodó osztályba, a Vörös Csillag Traktorgyárba, ahol persze csak elnyomást és kizsákmányolást találtam.
Konrád György és Szelényi Iván mûve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, már magát az államszocialista politikai rendszert vette célba, s egy kizsákmányoló osztály uralmaként írta le. Bûnüket nem enyhítette, hogy a kizsákmányoló osztályt önkritikus módon az értelmiséggel azonosították.
Kis, Márkus és Bence a pártból való kizárást vállalták eretnek mûvükkel. Én már a gépeknél dolgozva is tudtam, hogy ha kalandomat megírom, a rendszer csakis büntetõperrel reagálhat. A mû csak színdarab volt, még szükség volt a nyilvános elõadásra: a bírósági tárgyalásra. Konrád és Szelényi pedig eleve titokban írták mûvüket, tudván: ha nem konspirálják készülõdésüket, a rendõrség már a megírását is megakadályozza.

A gettó szabadsága
1973 és 1974 a letartóztatások, házkutatások éve volt. Egyszerre koppintottak a különbözõ felfogású disszidensek orrára, ami nagyban fokozta a szolidaritás érzését.
A politikai rendõrség jó szimattal, de rossz politikai érzékkel dolgozott. A Darabbér perében fenyegetõleg behívott tanúk névsora - azoké, akik a gépiratot kölcsönkapták - elõre feltérképezte a késõbbi ellenzék magvát. Igaz, a fenyegetéssel néhány évre ismét elszigetelték a disszidenseket. Sokan kivándoroltak, s a hatóságok ebben egyáltalán nem akadályozták õket.
De a hetvenes évek elejének repressziója összetartó szabályszegõkké és elszánt "belsõ emigránsokká" edzette a diák-, mûvész- és filozófuslázadókat. Ha ideiglenesen tudomásul is vették a megtorlás meghúzta határt, s lemondtak a "sokszorosításként" megbélyegzett újragépelésrõl, mégsem adták fel a független gondolkodás szabadságát. Zártkörû szamizdatjuk, a Kornis Mihály ötletébõl született Napló csak három példányban forgott a száz szerzõ között.
Konrád György szavával: antipolitikusok magánközössége volt ez. A Napló szerzõi a független gondolat fenntartására szövetkeztek, mert a szabad beszéd folytonosságát minden késõbbi jó alapjának tartották. S tették mindezt, ha másért nem, az erkölcsi elégtételért. Elõnye is volt a hetvenes évek közepi visszaesésnek. Elváltak egymástól és ezzel meg is sokszorozódtak az öncenzúrátlan értelmiségi közösségek. Hiába voltak híd-személyiségek, mint Konrád György vagy jómagam, megszakadt a folytonosság a Napló társasága, a társadalomtudományos érdeklõdésû disszidensek és a mûvészeti underground között. Ez utóbbi egyúttal életforma is volt: a tiltott képzõmûvészet, a balatonboglári kápolnafesztivál, a Szétfolyóirat, a Halász-féle lakásszínház, a performerek-happeningszervezok-akcióköltõk közössége - Szentjóbi Tamás kifejezésével - "büntetésmegelõzõ autoterápiaként" teljesen lefûzõdött a hivatalos társadalomról.
Mire az évtized véget ért, Aczél György hírhedt "TTT"-je, a "támogatott, tûrt, tiltott" kultúra visszavonhatatlanul átalakult "TTSz"-szé: "támogatott, tûrt és szabad" kultúrává. Aczélék észre sem vették a vereségüket, felõlük nézve a politika sikeres maradt.
A hetvenes évek ellenzéke még nem remélte, hogy a mi életünkben gyõzhet a szabadság. Legvérmesebb reményünk az volt, hogy az öncenzúrátlan beszédet valamifajta kolostori magánvallásként megtûrhetik. Pesszimizmus dolgában akkor még alig volt különbség az ellenzékiek és a "hivatalos" értelmiség között. Ellenzéki az volt, aki leírta, amit gondolt, akkor is, ha az nem láthatott napvilágot.
Ilyen évtized volt a hetvenes: optimistának az számított, aki le is írta pesszimista balsejtelmeit. Igaz, a leírás jót tesz a gondolat minoségének.

Ki a gettóból
Ám 1977-ben, követve a lengyel KOR és a csehszlovák Charta '77 példáját, a szamizdatnak olyan új hulláma indult el, amelyet már tömege miatt sem lehetett pesszimistának nevezni. Csíraformában ekkor már sok minden együtt volt, ami struktúrált ellentársadalom kialakulásához szükséges. Megalakultak az elsõ független szervezetek. Akiket politikai okok, például a Charta '77 prágai pere elleni tiltakozásuk miatt elbocsátottak, önsegélyezõ és munkaközvetítõ társulatokat szerveztek. 1979-ben megalakult a Szegényeket Támogató Alap (SZETA). Dühös fiatal szociológusok alapították, s írók, lelkészek, közgazdászok csatlakoztak hozzájuk. Szervezték a független kultúra eseményeit, estjeiken pénzt gyûjtöttek, ezen kívül jogi segélyt nyújtottak a hivatalosan nem létezõ szegényeknek.
Magánlakásokon hetente 100-150 hallgatója volt a Független Egyetem elõadásainak.
Aktivista fordulatot jelentett a szamizdatban a Bibó-emlékkönyv, s nemcsak terjedelmére, hanem politikai jelentõségére nézve is tekintélyes volt a közel 80 szerzõjével. Bibó István 1979-ben halt meg, és senki nem volt kíváncsi a gondolataira 1977-ig, amikor az ellenzéki fiatalok felfedezték és látogatni kezdték. Már az emlékkönyv szerzõi névsora is az ígérte, hogy feloldódhat az "ellenzékiek" és az "integráltak", a "népiek" és a "kozmopoliták" szembenállása. A nyilvánosságból kizártak mellett az establishment számos híressége közölt írást.
Az összhatás az volt, hogy az értelmiség felsorakozik a független bibói magatartás mellé - legalábbis elméletben. Ugyanis valójában egyelõre mindenki visszatért a szokott foglalatosságához.

A nyolcvanas évek
A meglelt stratégia
Amikor Adam Michnik 1980 nyarán megrendelte a 0,1%-ot, a magyar szamizdat bemutatkozó kötetét, még nagyon elégedetlen volt: "Semmi sem mozdul, mondta, pedig készen állunk". Jacek Kuronnal éppen azon vitatkoztak, hogyan mozdítsák ki a lengyel helyzetet a holtpontról. Egyikük azt javasolta, gyûjtsenek tömeges aláírásokat a kormány ellen, másikuk azt mondta, inkább sokmillió röplappal árasszák el az országot. Mikor hazajöttem, még nem döntöttek ebben a taktikai kérdésben, s aztán már nem is kellett dönteniük. Augusztusban Gdanskban kitört a sztrájk. Addig a magyar ellenzék tagjai csak a saját öncenzúrájukat ostromolták, mert nem hittek benne, hogy a rendszer elmozdítható. De 1980-ban már messzire lehetett ellátni. Magaslati pontot kínált, hogy a lengyel rendszer belekényszerült a Szolidaritás szakszervezet engedélyezésébe. Ez az engedmény volt az "új evolucionista" ellenzéki taktika elsõ gyõzelme.

Persze nem állítom, hogy általános volt az optimizmus. Sokan inkább baljóslatúnak érezték a lazulást, 1956 és 1968 megtorlásaira gondolva. Az aggodalmaskodók Jaruzelski puccsával hamarosan igazolva is látták félelmüket.
Ám a demokratikus ellenzék pályáját végül is az szabta meg, hogy a Szolidaritás elsõ veresége után - elsõ ízben a demokratizációs vereségek történetében -, nem engedtünk a pesszimizmusnak. A lengyelek nyomán a magyar ellenzék is áttért a független írásról a független nyomtatásra, a kilátások latolgatásáról a teendõk latolgatására. Következtek a nyilvánosság-szervezés, a civil fejlõdés évei.
Mialatt a hõsies szovjet emberi-jogi ellenzék tovább vívta reménytelen harcát a KGB-vel, Közép-Európában politikai stratégiára lelt az ellenzék. A lengyelek "új evolucionistának", mások civiltársadalminak nevezték a meglelt politikát. A magyarok ettõl kezdve nevezték magukat demokratikus ellenzéknek.
A párt "legyõzése" vagy "megreformálása" helyett, amely utak az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai kudarc nyomán járhatatlanokká váltak, a párt "bekerítése" vezethet sikerre, hirdette Adam Michnik. Független nyilvánosságra alapozott, önállóságára büszke társadalmi erõ, erre épített közjogi követelések és végül tárgyalások - ez volt a lényeg.
Magyarországon e váltásnak Kis János volt a motorja, központi szócsöve a Beszélõ lett. A nyolcvanas években már annak a felismerésnek a jegyében dolgoztunk, hogy amikor a kádárizmus kudarca bekövetkezik, ez a kommunista rendszer végét is jelentheti. Feltéve, hogy az ellenzék fellépése felbátorítja a civil politikai társadalmat.

Ellenzéki hétköznapok
Ahhoz, hogy a civil kurázsi nyomán civil társadalom és valódi politika fejlõdjék ki, független nyilvánosságra van szükség. Ahhoz viszont rengeteg munkára, mert szabad sajtót csak házilagosan lehet elõállítani. S mivelhogy ezt a manufaktúrát még rejtegetni is kell, rögtön a tartalékcsapatnak is készen kell állnia. Sajtót tehát csak sok ember nagy elhatározásával lehet fenntartani. Nem csoda, hogy az ellenzék nehezen szánta rá magát a nyomtatásra.
Írógépen egyszerre csak tíz másolat készülhetett, a fénymásológépek hatósági ellenõrzés alatt voltak. 1980-ban válaszút elé kerültünk. Immár élõ sajtóra, nem kéziratgyûjteményekre volt szükség. De a nyomtatásra áttérni félelmetes határátlépés volt, hiszen azzal a tájékoztatási monopóliumot, a rendszer alapját sértjük. Nem szigeteli-e el az ellenzéket, ha ellencsapást provokál, ha nincs elég szerzõ, ha a terjesztés kifullad?
Amikor, leendõ szerkesztõk, a Beszélõ létrehozása mellett döntöttünk, szociológusi óvatossággal jártunk el. Egyévi szervezõmunkával egymástól független papírbeszerzõ, nyomdász és terjesztõ hálózatot hoztunk létre. Csak ezután, 1981 õszén jelent meg a folyóirat, s utána minden negyedévben, 2000 példányban. A szerkesztõk a címlapon megadták nevüket és címüket. A legális kiadásig, 1989-ig megjelent 27 száma közül egy sem volt, amelybõl kisebb-nagyobb mennyiséget el ne csípett volna a rendõrség. De a gondos elõkészítésnek köszönhetõen a lap mindvégig talpon maradt.
Ugyanekkor tért át a nyomtatásra az AB Független Kiadó, Demszky Gábor, Hodosán Róza és Rajk László hálózata. Tõlük függetlenül is mind több folyóirat és könyv készült mind több helyen: képzõmûvészeti szitanyomással, becsempészett vagy kéz alatt vett kisgépeken.

Gutenberg és a "ramka"
Demszky Gábor felismerte, hogy független sajtó csak fõfoglakozású kiadótulajdonosokkal mûködik. Ha a feladat a Gutenberg-korszakhoz illik, ugyanazt kell tenni, amit a magyar nyomdász, aki négyszáz évvel ezelõtt Hollandiában tanulta a mesterséget. Gábor Lengyelországba utazott, hogy importálja a zseniális lengyel ramkát.
A ramka ugyanaz Keleten, ami Nyugaton a másológép. Csakhogy a szamizdat biztonsági okokból semmit sem használhat, ami bonyolult és drága - s amit be kell dugni a konnektorba, az már bonyolult és drága. A ramka a stencil- és a szitanyomás házassága, két óra alatt otthon is megépíthetõ, sok ezer példányt produkál.
Vannak idõszakok, amikor a rendõrség ráveti magát a burjánzó szamizdatra. De a ramkát nem lehet kiirtani. A ramka maga a sajtószabadság, habár kétségtelen, hogy a kiadónak nyomdafestéktõl foltos az ujja, amikor fityiszt mutat a rendszernek.
Volt sajátos magyar hozzájárulás is a Gutenberg-kultuszhoz. Demszky Gábor felfedezte, hogy az állami nyomdák munkásai jó pénzért, fekete munkában akár az igazságot is hajlandók kinyomtatni.

Láthatatlan csata 1983-ban
Ki kellett küzdeni még, hogy a rezsim megalkudjon a nyomtatott szamizdat létével. Enélkül a szabad nyilvánosság sohasem térhetett volna át a demokratikus politika szervezésére.
1983-ban láthatatlan, de döntõ csata zajlott le. Szaporodtak a házkutatások, felszámolták Rajk butikját. Amikor a butikszerû terjesztés helyébe titkos elosztórendszert állítottunk, "Demszky és társai" címen hatunk ellen a rendõrség megindította egy szamizdatper elõkészületeit. Az új nyilvánosság azonban készen állt a próbatételre, s ez megtette hatását.
"Nem gyártunk mártírokat" - döntött az MSZMP Politikai Bizottsága a nyilvános per ellen. Az engedélyezetlen nyomtatás addig bûncselekmény volt; most bevezették az enyhébb sajtórendészeti szabálysértést, s ezentúl "csak" rendõri eszközökkel akadályozták a szabad sajtót. Házkutatásokon, pénzbüntetéseken kívül ez szakmai foglakoztatási tilalmat, publikációs tilalmat, útlevélmegvonást jelentett.
A "Lex Demszky '83" azt jelentette: lemondtak róla, hogy gyökerestül kiirtsák a független nyilvánosságot. Amikor "fûnyíró módszerre" rendezkedtek be, voltaképpen a szamizdattal való együttélés mellett döntöttek. Késõbb, 1986-ban indítottak ugyan pert Demszky ellen "hatóság elleni erõszak" hamis vádjával, de ez már nem állíthatta vissza a tekintélyt.

Történelem és irodalom - a "második nyilvánosság"
Míg a rendõrség "belsõ ellenségrõl" beszélt, a közélet használni kezdte a "második nyilvánosságot". A cenzúra már gyönge ürügy volt az öncenzúrára. A szamizdat sikeres szabadságharca nyomán ki-ki maga döntötte el, mit ír, hol publikál.
Nemhogy jólértesültnek, mûveltnek sem számított, aki nem olvasta a szamizdat könyveket. Divat volt Szász Bélának, a Rajk-per túlélõjének könyve, a Minden kényszer nélkül, vagy Bill Lomax Magyarország 1956-ja. A történelem volt a legsikeresebb mûfaj: a sztálinizmust, az 1956-os forradalmat és a megtorlást elemzõ mûvek, memoárok.
A szamizdat témái beszivárogtak az "elsõ" nyilvánosságba, például a magyar liberális hagyomány, a határon túli magyarság és a hazai szegénység gondjai. Viszont kiszivárogtak a szamizdathoz a pártdokumentumok, gazdasági statisztikák, írószövetségi csaták. Az egyik leghíresebb kiszivárogtatás volt, amikor a párt "ellenzék-ellenes munkabizottságának" titkos jelentését olvashatta szamizdatban az ország.
Ellentétben Lengyelországgal, a hazai irodalom Magyarországon keveset termelt a szamizdat számára. Konrád György, Petri György, Eörsi István, Csalog Zsolt kivétel volt. Viszont sorozatban jelent meg a külföldi irodalom java, valósággá változtatva Hável, Kundera, Konrád álmát: "Csináljunk Közép-Európát!" A közönség ebbõl tanulhatta meg, hogy a válságban nem vagyunk egyedül, s ebbõl reményt meríthetett. Soha korábban - és sajnos, soha azóta - a cseh, szlovák, lengyel, magyar könyvek ennyire népszerûek nem voltak Magyarországon, mint akkor.
A magyar "második nyilvánosság" nemzetközi elismerést kapott 1985-ben, amikor a világ jelentõs írói csak azért fogadták el a magyar kormány meghívását a Helsinki folyamat Kulturális Fórumára, hogy részt vehessenek az ellenzék által magánlakáson rendezett "Alternatív Kulturális Fórumon". Ezt az eseményt stílszeruen könyvekkel ünnepeltük. Valószínûleg Hans Magnus Enzensbergert is meglephette a szocializmussal foglalkozó esszéinek magyar kiadása, hiszen ilyen gyûjteménye máshol nem jelent meg.

Fordulat a politika felé
A közvélemény politizálódásának biztos jele volt a nyolcvanas években, hogy mind többen írták alá az emberi jogi tiltakozásokat. A szamizdat is követte a fordulatot, amely 1983-tól ment végbe: elindult a politikai csoportok szervezõdése.
Elõször lengyel mintára közös, egységes mozgalom felé tapogatóztak a magyar ellenzékiek is. Az 1985-ös jegyzõkönyv a monori kempingben rendezett találkozóról azt a ritka pillanatot örökíti meg, amikor majdnem minden disszidens-irányzat együtt jelent meg egy konferencián.
De már 1986-ban véget ért ez a pillanat, hiszen az 1956-os forradalom emlékére szervezett ülésen már nem jelentek meg a késõbbi nemzeti-konzervatív párt, az MDF alapítói, Csoóri Sándor és Csurka István.
1987-ben világossá vált, hogy Lengyelországtól eltérõen a magyar ellenzék eleve plurális keretek között készül fel a demokratizációra. Lakitelken az MDF rendezett alakuló konferenciát, amelyre a Demokratikus Ellenzéket nem hívták meg. Indokként a Beszélõ 1987-es különszámára, a Társadalmi Szerzõdésre hivatkoztak. Abban a Demokratikus Ellenzék hirdette meg önállóan a maga programját: a békés, tárgyalásos demokratikus átmenet tervét.

Civil ébredés
A Beszélõ elsõ száma 1981-ben azt írta, hogy a folyóirat igazi célja a civil társadalom felébresztése. A nyolcvanas évek második felében a szamizdat elismert és keresett médiumává vált a sokszínû civil társadalomnak.
A "második" nyilvánosság kitágította a társadalmi teret, tulajdonképpen létrehozta a társadalmat. A "belül" és a "kívül" között létrejött az engedélyezetlen, de mégsem tiltható köztes tartomány. A társadalom jogokat kért, s diktálni kezdte a közélet témáit.
Amikor a párt "irányítása" ellen fellázadt néhány folyóirat, például a Mozgó Világ és a Tiszatáj, az õ szerkesztõik is számíthattak a szamizdatra. Számos álneves szamizdat-szerzõ kilétét ismerhette az agit-prop párthatóság, de egy idõ után még a nyíltan vállalt "kettõs publikáció" felett is szemet kellett hunynia.
A Beszélõben kedvenc témám volt az ún. egytémájú mozgalmakról való tudósítás. Ilyenek voltak a független békemozgalmárok, a csehszlovák-magyar vízierõmû ellen tiltakozó Duna-mozgalom, a vallásszabadságot követelõk különbözõ csoportjai, a katonai szolgálatmegtagadók.
1986 végén Magyarországon is kibontakozott a kommunista rendszer elkerülhetetlen végzete: a gazdasági csõd. A "kádárizmusban" ez szinte minden áttétel nélkül politikai válságot jelentett, hiszen a gazdasági "reform" már kimerítette lehetõségeit. 1987-tõl 1989-ig számos jól szervezett ellenzéki tömegtüntetés adta tudtul: a civil csatornák készen állnak rá, hogy békés mederbe tereljék a követeléseket, és megegyezéses úton takarítsák el a rendszert. Már csak az MSZMP-t kellett erre rávenni. Sikerült is olyannyira, hogy volt vezetõi ma már úgy emlékeznek: õk kérték a rendszerváltást.

"Kádárnak mennie kell!"
1980-ban a Kései bevezetés a kádárizmusba címû esszém volt az elsõ "könyv", melyet a Demszky-féle AB Független Kiadó megjelentetett. Persze csak stencilezett, tûzött füzet volt ez, amelyben a diadalmas konszolidációt a magyar kommunizmus utolsó lehetséges formájának neveztem. Arra a jóslatra merészkedtem, hogy a nyolcvanas éveket már nem éli túl Kádár rendszere.
Az évtized folyamán aztán számos évet éltünk meg, amikor ezt a jóslatot nem ismételtem volna meg. De 1987-ben a Beszélõ "Társadalmi Szerzõdés" száma adta ki a jelszót, amely nyílttá tette a rendszer válságát: "Kádárnak mennie kell!" 1989 elején már értesítették szerkesztõségünket: ha kérelmezzük a lap bejegyzését, engedélyezni fogják. Fordult a kocka: azt válaszoltuk, mindaddig szamizdat marad a Beszélõ, amíg ebben az országban nem indíthat bárki folyóiratot engedélyezési eljárás nélkül, állampolgári jogon.
Már a parlamentben dolgoztunk a kerekasztal tárgyalások résztvevõiként, amikor szabályos hetilappá vált a Beszélõ.
Igaz, ekkor én már megint Lengyelországra irigykedtem. Ezúttal persze, mi másra, az Adam Michnik által fõszerkesztett önálló napilapra, a Gazeta Wyborcza-ra.

LAST_UPDATED2