Tanár és gyerek tanítványa viszonya: az elmúlt években sok ilyen történet került a média figyelmének középpontjába, legyen szó akár edzőről vagy művészről, aki a helyzetével visszaélt gyerekek, fiatalok irányában. A gyerek vagy kamasz felnéz a rajongva szeretett mesterre, örül a megkülönböztetett figyelemnek, ám ez nem szerelem, és az érzelmi határátlépést szinte minden esetben testi kapcsolat követi: ami viszont már kellemetlen az áldozat számára. Ha akkor nem is, később biztosan megérti, hogy kihasználták, és ez az egész életére kihat. De sok esetben a gyerek az események sodrában jelez a felnőttek számára, akik viszont éppen az ő érdekében nem minden esetben vonják felelősségre az elkövetőt.

Hogyan alakul ez ki? Mit gondol a mester vagy tanár a felelősségéről, miért érzelmi fogoly a serdülő? Milyen mondatokra, személyiségekre érdemes figyelni szülőként? A Szép csendben című film kemény témát boncolgat, és ezzel szépen illeszkedik a hazai mozik tabudöntögető sorába: a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) és a Fomo szintén kínos kérdéseket feszeget, amelyekkel azonban muszáj szembesülni.

Interjú Nagy Zoltánnal, a mozikban már futó, Szép csendben című film rendezőjével, aki a főhős alakját, az áldozat beavatott barátját önmagáról mintázta.

Személyes, kamaszkori élményeid inspirálták a filmet, ez egyfajta öngyógyítás volt a részedről? Korábban említetted, hogy ilyenkor az áldozaton kívül az egész környezete is sérül bizonyos mértékben.

Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy rengeteg kérdés maradt bennem, amikor szemtanúja voltam egy ilyen esetnek. Pont azért, mert az ügyből nem lett semmi, ezek megválaszolatlanok maradtak, és azóta is foglalkoztatnak. Általában ilyenkor csak pletykák, valami suttogás marad hátra, de a megbeszélés, a feldolgozás nem zajlik le. A filmben ezeket a kérdéseket próbáltam megfogalmazni.

Mik ezek a kérdések?

Például az, hogy mi a felelősségem ebben az ügyben, ha odajön hozzám egy velem egykorú fiatal és megoszt velem egy ilyen titkot. Én akkor, tizenévesen nem hittem el, amit a lány mesélt, egészen addig, amíg bizonyítékot nem szereztem. Nekem is konkrétumokra és durva, szaftos részletekre volt szükségem, hogy segítséget nyújtsak. Miért van ez? Az elmúlt három-négy évben, a #metoo-botrányok mentén is a bulvárhírek erősödtek meg a témában. Miért csak ezzel foglalkozunk? Ehelyett mindenkinek meg kellene találnia a saját felelősségét ebben a történetben. Diáktársként, szülőként, edzőként, igazgatóként, tanárként vagy karmesterként.

Annak idején te a felnőttek segítségét kérted. Mi történt?

Úgy gondolták, akkor óvnak meg minket, gyerekeket, az áldozatot vagy az áldozatokat, ha ebből nem lesz bírósági ügy, és az egészet inkább a szőnyeg alá söpörjük. Ezért mutattam mindent a kortárs szemével, aki nem biztos abban, hogy mi konkrét és mi nem az, mi történt meg valójában és mi nem, kétségek között vergődik és így kell helytállnia. Legtöbben így találkozunk ezekkel a történetekkel.

Nem feltétlenül az a fontos, konkrétan mi történik, hanem az, milyen hatással van az áldozatra? Lehet szó akár nagyon kis határátlépésről is egy tizenhárom éves lány esetében, az traumatizálhatja.

Részben ezt a kérdést is feszegeti a film, hogy mi az a határ, amikortól hajlandóak vagyunk komolyan venni egy ilyen ügyet. Ha valaki konkrét fizikai erőszakkal kényszerít valakit? Vagy számít már az érzelmi határátlépés is? Nem feltétlen kell ahhoz konkrét erőszak, hogy valaki sérüljön egy ilyen helyzetben, elég annyi, ha érzelmi manipuláció történik és a fiatalban ez rossz helyre rakódik el vagy valamilyen sérülést okoz neki, pont azért, mert még nincs annyi tapasztalata, hogy ezeket a helyzeteket jól le tudja reagálni vagy egyáltalán fel tudja ismerni, mi történik. Az előkészítés során viszonylag komoly kutatómunkát végeztünk, interjúkat készítettünk áldozatokkal és elkövetőkkel, illetve több történetnek alaposan utánajártunk. Arra az eredményre jutottunk, hogy mindig az érzelmi határátlépés az első, amit az esetek majdnem mindegyikében fizikai, testi határátlépés követ.

Mit jelent az érzelmi határátlépés?

Azt, hogy van egy kimondott, előre meghatározott és leszögezett szabályok szerinti viszony, a tanár-diák viszony, és mindig a felnőtt felelőssége, ha ezt átlépi. Ha megkéri a diákot, hogy jöjjön be hozzá az igazgatóiba vagy a tanáriba és kettesben marad vele, megdicséri a ruháját vagy a haját, megsimogatja a vállát. Ezek persze egyértelmű jelek, de nehéz meghatározni, hol van a határa, mert az nem általánosan érvényes mindenkire, személyenként más.

Egy ilyen viszonyban az áldozat gyakran erősen kötődik az elkövetőhöz, éhes a szeretetére, a figyelmére. Ezt gondolja szerelemnek az illető?

Az áldozat részéről a rajongás mindig a tárgyát keresi, és ha ez a tárgy egy kitüntetett illusztris személy vagy tanár, annak ezt a helyén kell kezelnie. Megfigyelhető, hogy az áldozatban gyakran van egy űr, egy érzelmi hiány, egy szeretethiány, otthon vagy a kortársai körében nem kap elég figyelmet, és azt máshol keresi. Ha a mestertől, aki gyakran a közösség szeretve tisztelt alakja, kitüntetett figyelmet kap, úgy érezheti, hogy különleges és ezáltal az érintett közösségből is egy kicsit kiemelkedik. Ez egy elképesztően bonyolult és érzelmi alapokon működő folyamat, ettől olyan veszélyes és ezért is sérül annyira az illető, csak nem feltétlen tudja megfogalmazni, mit érez, ezért hiheti ezt szerelemnek. A pszichológia egyértelműen kimondja, hogy felnőtt és gyerek között alárendelt, hatalmi viszony van, köztük nem lehet szerelem. Amikor a tinédzser meglátja a vele egykorú tinédzsert, és megdobban a szíve és rögtön szerelmes lesz, az már kémia, szerelem, de egy ilyen tanár-diák viszony rajongást, pozícióból fakadó vonzalmat vagy szeretethiányt takar.

Elkövetővel is beszélgetett a kutatás során. Ő mit mondott?

Azért tartottam fontosnak, hogy találkozzam a másik oldallal, mert hitelesen akartam felépíteni ezt az egész világot. Azt tapasztaltam, hogy az elkövetőknek van egy racionális, logikus érvrendszere, amely fel is menti őket önmaguk előtt. Úgy képzelik el, hogy ez egy érzelmeken alapuló, és annyira földöntúli, mások számára érthetetlenül tiszta kapcsolat, hogy éppen ezért titkolni kell. Nem értenék meg a többiek, nem szabad senkinek elmondani. Úgy gondolják, ez valami plátói, látens, tiszta, csak érzelmi alapú kapcsolat. De az érzelmi határátlépést tapasztalatom szerint mindig követi a testi határátlépés. A #metoo-mozgalom egyik pozitív hatása, hogy különböző fórumok alakultak, ahol az emberek ventillálhatnak, érzéseket és történeteket oszthatnak meg, és ezeken nemcsak áldozatok, hanem elkövetők is megszólalnak, tehát könnyű utánanézni, mit gondolnak. Továbbá pszichológusokkal is konzultáltam, akik napi szinten foglalkoznak ezzel a jelenséggel, tehát elég nagy a rálátásom.

Érdemes tisztában lenni az elkövető oldalával, hiszen így könnyebb felismerni a jelenséget.

Volt rá példa, hogy amikor erről meséltem valakinek, eszébe jutott valaki, aki nemrég hasonlókat mondott egy tanítványáról.

Szülőként mire figyeljünk?

Beszéltem egy lánnyal, aki tizenhárom évesen került bele egy ilyen kapcsolatba, és abszolút úgy élte meg, hogy ez szerelem, felnőttként pedig már úgy gondolja, az illető visszaélt a hatalmával. Ő azt mondta, ha a szülei akkor le akarták volna állítani, ellenállt volna. Ha most találkozna vele, arcon vágná és számon kérné. Azt mesélte, ha bárki a közösségből egy kicsit is figyelt volna rá, hogyan néznek egymásra, milyen gesztusokat tesznek egymás felé, egyértelmű lett volna számára a helyzet. Sokszor meg sem fordul a fejünkben, vagy ha igen, elhessegetjük a gondolatot, mert nem akarjuk elhinni, hogy egy szeretett vagy tisztelt ember ilyenre képes. Ezek a gesztusok, érintések nagyon finom határesetek, a konkrétumok pedig mindig zárt ajtók mögött történnek, ezért is lehet, hogy százból csak tíz eset derül ki és csak egy kerül bíróság elé. Pedig egy kevés odafordulás is elég, hogy valakitől, aki zavart, megkérdezem, hogy van. A kapcsolatnak van érzelmi alapja, igen, de amikor átmegy testiségbe, azt mindig egy szükséges rosszként élik meg az áldozatok, a kitüntetett figyelem és a szeretet fejében viselik el.

Az áldozatokban milyen nyomokat hagytak ezek a történetek?

Sokan már az események idején szenvednek és segítséget kérnek, de ha mégsem, akkor évekkel később szembesülnek azzal, hogy elképesztő árulást és kihasználást éltek át. Ez elkerülhetetlenül mély sebet üt rajtuk, amit egész életen át cipelnek és ez meghatározza a későbbi kapcsolataikat is, hiszen hatalmi helyzetben találkoztak először érzelmekkel és érzésekkel, amelyek meghatározóak. Később sokszor hasonló hatalmi helyzetekbe sodorják bele magukat, ami további mély sebeket és traumákat hozhat. Éppen ezért káros az, hogy erről nem beszélünk, mert a kibeszélés segíti a feldolgozást is. Megértem, hogy egy szülő miért nem akarja kitenni a gyerekét egy kétéves pernek, amiben félő, hogy újra sérüléseket szenved, újra és újra el kell mondania, mi történt vele, szembesítik az elkövetővel. De az én személyes véleményem az, hogy a felelősségre vonás nem maradhat el, mert ezzel azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nincs igazság és nincs egy olyan szülői védőháló, amihez ha fordulunk, igazságot szolgáltatna vagy megvédene minket. Miután beszéltem az áldozatokkal, azt vettem észre, megkönnyebbültek. Volt, aki azóta most először beszélt róla.

Az áldozatok felnőttként mit gondolnak: jobb lett volna bíróságra vinni az ügyet?

Egyértelműen senki nem mondta. Utólag mindenki azt gondolja, nagyon rossz, hogy ebbe belekerült, mert azóta is sakkban, nyomás alatt tartja a feldolgozatlan trauma. Olyannal is találkoztam, aki a mai napig bűntudatot érez, mert beszélt a viszonyról, úgy érzi, ártott ezzel az illetőnek. Ez is a feldolgozatlanság miatt van, ki kell mondanunk, hogy ez nem a gyerek felelőssége, csak a felnőtté, ő tudja, mi helyes és mi nem az. Egy ilyen ügyben semmilyen felelősség nem hárul és nem is hárulhat az áldozatra, minden áldozathibáztatás cinikus és káros, illetve primitív jelenség.

A zenei világban ábrázolta ezt a történetet, mert azt a világot ismeri jól. Lehet az, hogy ez jelenség bizonyos közegekben gyakoribb, mint a sport, a zene vagy egyéb művészetek világa? Ezek talán zártabbak, a mester és tanítvány viszonya erősebb, mint a tanár-diák kapcsolat, az edzők is fontosabb szerepet töltenek be egy gyerek életében, mint egy tanár.

Talán egy fokkal nehezebb meghúzni a határokat a művészeti képzésben vagy a sport világában, intimebb kapcsolatra van szükség, többször kell hozzáérni a gyerekhez. De szerintem csak azért látjuk ezt így, mert a ezekben a közegekben több az ismert ember, ezek a történetek nagyobb hírértékkel bírnak. Az elmúlt években olyan esetek is napvilágra kerültek, amelyek átlagos közép- és általános iskolákban történtek meg.

Milyen tendencia tűnt ki az általad vizsgált ügyekből, akár az áldozat személyiségére, akár az elkövetőére vonatkozóan?

Nehéz általánosítani, de tényleg az van, hogy nagyobb arányban esnek áldozatul olyan gyerekek, akiknél nincs minden rendben otthon, apahiány, szeretethiány jellemző rájuk, ők sokkal manipulálhatóbbak. Az elkövetők pedig hosszú idő távlatából sem úgy gondolnak erre, hogy bűnt követtek el. Úgy gondolják, egy mélyen bennünk lévő, teljesen természetes érzésről van szó, csak a társadalom úgy döntött, hogy ezt elítéli. Azért is jó beszélni erről, hogy tudatosítsuk újra és újra, ez bűn és bűncselekmény, nem szerelem. Persze, azért valahol tudják ezek az emberek, hogy rosszat tesznek, mert különben nem ragaszkodnának a titkosságához.

Azt gondolják, hogy jogi értelemben véve bűnt követnek el, de valójában nem bántják az áldozatot?

Igen, sőt, úgy gondolják, ez jó az áldozatnak, hiszen ők az egész iskola kiemelkedő alakjai, ha kitüntetett figyelmet szentelnek valakinek, azzal segítenek neki. Elhangzott olyan is, hogy az illető csak bátorítani akarta lányt, a szépségében és nőiségében megerősíteni, mert az osztályban nem figyeltek rá és mellőzöttnek érezte magát.

Lesz egy oktatási segédanyag a gyerekek számára. Hogyan próbálják ezt a kérdést megfogni?

Ez egy félórás anyag Alternatív osztályfőnöki óra címmel, amelyben két pszichológus és egy kriminológus megy végig a téma majdnem minden főbb kérdésén. Az áldozatok szemszögéből is megmutatjuk, mit kéne észrevenni, hogyan kéne cselekedni, a tanárok felelősségéről is szó van, be kellene venni a képzésükbe, hogy felismerjék a jeleket, illetve ki kellene dolgozni egy protokollt erre az esetre az iskolában. Habár a tanár-diák viszony minden iskolában tiltott, arról nincs írásos anyag, mi a teendő, ha egy ilyen megtörténik.

Mi a közösség felelőssége?

A normális forgatókönyv az lenne, hogy aki ilyen helyzetben van, annak van egy olyan bizalmi vagy baráti kapcsolata, akinek ezt el tudja mondani. Legtöbb esetben könnyebb ezt megosztani egy kortárssal, mint egy felnőttel, akár szülővel is. A másik félnek elég nagy felelőssége van abban, hogy ezt elhiggye, az ilyen esetek elképesztően alacsony százaléka hazugság. Ezután közösen kereshetnének egy felnőttet, akiben mindketten megbíznak és utána neki kell átvennie a felelősséget, hogy ezt az ügyet továbbvigye. Azután szakértőt érdemes felkeresni, miközben a gyereknek végig éreznie kell, hogy biztonságos burokban van, nem sérülhet, mert bármi történik, megvédik őt. Ez lenne a jó, de nagyon sokszor nem ez történik, elakad a történet a kortársnál vagy a felnőttnél vagy a megoldásnál. A közösség felelőssége az is, hogy elkerülje a nyilvános megaláztatást vagy a nyilvános áldozathibáztatást. Sok ilyet láttunk már, hogy onnantól kezdve az a közösség megbélyegzi az áldozatot egy elég erős negatív jelzővel.

Képek forrása: Vertigo Media