GÁRDONYI GÉZA

KI-KI A PÁRJÁVAL

3.

A séta után semmi fáradtság nem látszott rajta. Inkább mintha nagy pihenés után kelt volna lábra: a szeme élénk volt, és az arca színesebb.

- Mindennap kisétálj! - örvendezett Miklós bácsi is.

És Olga kisétált a következő napon is. Az anyja is vele.

Menet nemigen beszélgettek, mert az út kifelé emelkedő volt, s még a temetőn és bakterházon túl is menedékes. De aztán vagy negyedkilométernyire vízszintesen egyenes út következett, mohos szép gránitsziklák fala alatt. Csinált út. Szárazságban sem poros, esőben se sáros. Ott aztán elkezdték. Kvabkánénak megint vers jutott az eszébe:

Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hirt ád,
S égbe fúrja énekét.
A Nap, a Föld édes-ketten,
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.

- Ki írta ezt? - fordult Síposhoz.

Sípos rántott a vállán.

- Valami pesti költő.

- Mért éppen pesti?

- Mert a magyar pacsirta nem adja a hírt a tavaszról. Csak a német pacsirta gibt Kunde davon.

Kvabkánénak elnyílt a szeme. Meg pillogóra vált. A fejét rázta:

- Maga nem szereti Aranyt.

Sípos megint vállat vont:

- Tisztelem. Önfeledten.

S nem nézett Kvabkánéra. Ferde orra vékonyabbnak és ferdébbnek látszott a szokottnál.

Kvabkáné megbotránkozón nézett.

- Hogy lehet Aranyról így nyilatkozni?

Sípos elmosolyodott:

- Nem mondtam róla semmi rosszat. Önfeledten se.

- De gondolt.

- Nem is gondoltam. Hallgattam filológiát is, egy éven által. De nem önfeledten. Nekem mindig gyanús volt Gyulai Pálnak a kritikai fontja. Akinek Pálffy Albert meg Kemény Zsigmond a nemzet két legnagyobb regényírója, s csak azok a jó költök, akik a Budapesti Szemlé-be dorombolnak...

S legyintett.

Kvabkáné azonban nyergében érezte magát.

- Nem a professzorokról beszélünk most: Aranyról. Azt mondta: tisztelem...

- Tisztelem - ismételte mosolyogva Sípos -, ahányszor elmegyek a Múzeum kertje előtt, leveszem a kalapomat.

- És kicsinylőn mosolyog.

- Én? Eszem ágában sincs. Csak ha egy babszemnyi fekete foltot is látok a milói Vénusz orrán, én bizony megmondom, hogy az ott van.

- A Petőfiről írt verse: Harminc év múlva...

- Keveslem benne a gondolatot.

- A Családi kör...

- Sokallom benne a békát.

Kvabkáné úgy nézett, mint aki vizet iszik, s valami lefutott a torkán, amiről nem tudja, hogy gomb volt-e vagy ebihal.

Olga is kedvetlenül állt mellettük. Vékony vonalú szemöldöke szinte aggodalommal húzódott összébb.

- Csak nem akarja tán rábizonyítani... - meredt Síposra szikrázó szemmel Kvabkáné -, csak nem akarja tán...

S horpadt bal arca még horpadtabbá vált. Hibás szeme héja azonban csakúgy fölemelkedett, mint a hibátlan.

Sípos mosolygott.

- Nem, nem no, csak ne haragudjon. Semmit nem akarok rábizonyítani. Nagy jeles poéta. De gyermekkoromban egy szép nyaramtól fosztott meg. A professzorom szintén Arany-párti, mint valamennyi Gyulai-tanítvány...

Elakadt a lélegzete. Fölemelte az ujját, hogy türelmet kér. Elkomolyult arccal várta, hogy köhög talán.

Olga sietve nyújtotta neki a szalmiákos dobozát.

Helyette Kvabkáné szólalt meg, hogy ne kelljen beszélnie:

- Az én atyám is Gyulai tanítványa volt, és tudta, hogy Gyulai jó barátja Aranynak. De Arany akkor is oszlopos nagy poéta volna, ha Gyulai fitymálta volna, mint Jókait.

- Arany tanár volt, Jókai nem.

- Látja, én asszony vagyok, és tudom, hogy Arany inkább férfiak költője, de...

- Tanárok költője - legyintett Sípos mérgesen.

- Mondjuk: nem a nők költője. De azért én minden sorát ismerem és szeretem.

- Egy sort sem írt a kedveséről, menyasszonyáról, feleségéről... Még makámát se... Ám a kabátjáról: Nem találsz te sehol ilyen gazdára, ki szeressen gyöngeségid dacára. Trotzdem.

Már akkor köhögött. Leült az országút kőhalmára, és köhögött. Mérgesen köhögött.

Olga a pantopont nyújtotta neki, és szemrehányón nézett az anyjára.

- Ugyan, hagyd azt az Aranyt, teljesen igaz a véleménye.

Kvabkáné még másnap reggel is bosszankodott:

- No, majd meglúgozom én! Kíméltem tegnap, hogy köhögött. Láttam, hogy ingerült. De majd előveszem Toldit, és megszégyenítem. Barbár! Nem zsemlyesütés a költészet!

Azonban, hogy délután Sípos megint jelentkezett, csak éppen Olgának segített az öltözködésben.

- Hát te nem jössz ki?

- Én? Azzal az istentelennel?... Soha szóba nem állok vele többé.

- De anyám, hát...

- Sétálj vele magad.

Olga habozva állt. Átallta, hogy idegen emberrel sétálgasson, habár a leányka kíséretében is. Állt, és nézett a folyosóra nyíló ablakon át a pompásan zöldellő fikuszra. Aznap rakták ki a pincegádorból a kaktuszokkal, agavéval, múzával együtt. Olga csak gondolkodott. A fenyves levegőjét csakugyan éltetőnek érezte, fel is volt már öltözve, hát mégiscsak nekikénytelenkedett.

- Eszti, hozd a nagykendőmet.

A sík útig hallgattak. A juhpásztor, aki a hegyről nézte őket, egy lassan haladó, fehér gombát látott, vagyis hát fehér napernyőt. S mellette egy szürke ruhás, vékony embert. Mögöttük egy jobbra-balra futkosó és kapkodó leánykát, aki valami bugyrot visz. Az összegöngyölített két plédet és nagykendőt vitte a kislány plédszíjon a hátán, s egy kéksávos fehér pillangócska volt az, amelyre kapdosott.

A sík úton aztán Olga szólalt meg:

- Anyámat kissé elkedvetlenítette tegnap. Ő igen szereti a poézist. Aranyt és Petőfit különösen. Akármelyik sorukat említi valaki, folytatja.

Sípos elmosolyodott:

- Én is szeretem mind a kettőt.

- Aranyt is?

- Aranyt is. Isten ajándéka a nemzetnek a költő. Nemes oltógally a nemzet fáján. Már hát lelki oltógally. Az ő gondolataikkal gondolkodunk, az ő szavaikkal beszélünk. De az igazi nagy költő ritka. Száz évben, az emberek milliói között egy ha születik. Nekünk született kettő. Csaknem egy időben.

- Hát akkor mért tipródott úgy rajta tegnap?

- Tipródtam? Csak beszélgettünk róla.

- De hogy?

- Mit árt az Aranynak?

- Az igazságnak...

Sípos vállat vont.

- Épp az az igazság, hogy a Napnak ne csak a sugarait vizsgáljuk, hanem a foltjait is. Homérosz is írt fakó verseket. Danténak strófái vannak csupa nevek elsorolásából. Petőfi is kihagyta volna harmincéves korában már sok versét. Megyerit a tintásüvegével, meg hogy az orrába ment a pipafüst, meg...

- Mért nem inkább a jó verseiről beszélt Aranynak?

Sípos a vállát vonogatta, mosolygott.

- Attól tartottam, hogy elszavalja...

Olga is elmosolyodott.

- Hiszen jól szaval. Nem jól szaval?

- Jóból se jó a sok.

Megállt, és mélyen lélegzett. A fenyveserdő gyantaillata érzett ottan.

- Elég lett volna ennyit mondanom - folytatta a szót -, Petőfi is írt silány verseket is, Arany írt remek verseket is.

- Bolond Istók...

- Az meleg és színes. Az az egy verse a legszebb. Abból csak a bölcső fölött disputáló szellemek maradhattak volna ki. Ócskavas...

Legyintett.

- A kiadók bűne, hogy a nagy költőknek a szalmáját-polyváját is összesöprik a szemmel. Goethe nagy költő volt, de még óriásibb volna, ha csak a Faustot adta volna ki. A prózai munkái: szalma és szalma. Még a magánélete leírása is. Még Byron is... Hugo Viktor is... De hát a gyémánt a becses a kavicsok között. Minden gyémánt kavicsok soka között hever. Mért volna azért kisebb a gyémántok értéke?

- Hagyjuk abba - mondta jó szívvel Olga.

Sípos megállt, és pihent. A távolba nézett, a szomszédos hegyre, amelynek füves oldalában valami nagy faházon dolgozott vagy három székely. Birkanyáj legelt azon a tisztáson.

Aztán megint megindultak.

- A balladái - kezdte Sípos, mintha nem is hagyta volna félbe a beszélgetést -, micsoda remekművek, de... nem dalolhatók. Aranykelyhek, amelyeket műértő szemek megcsodálnak, de inni nem iszik belőlük senki. A sokaságnak, a nemzetnek csaknem oly értéktelenek, mint a múzeumok leletkincsei.

Halkan beszélt, s maga elé, mintha magának beszélne.

- Nemes lélek volt. Nemcsak a neve Arany, hanem a valója is. De mindig csak a publikumnak írt. A városi publikumnak. Ezért is nincsenek lírai versei. Petőfi költő volt a szó legfenségesebb értelmében. Arany: versmíves. Fenséges versmíves.

Aztán Olgára tekintett:

- És egyszer - mondta elmosolyodva -, éppen az a kabátról írt verse keserítette meg az életemet: megbuktatott miatta év végén a professzorom. Apám megvert. De annál is jobban fájt, hogy a nyarat szobában kellett töltenem. Negyedórai kis sétára se bocsátott ki apám. Büntetésből.

Legyintett.

- Isten bocsásson meg neki és mindazoknak az apáknak, akik nem tudják, hogy a gyermeket a játék neveli az életre. A játék. Nem pedig az a társas kaloda, amelybe hétéves korától kezdve beszorítják, és bajuszos koráig tömik, mint a libát. Haszontalan tudományokkal.

Olga elmosolyodott.

- Beszéljünk hát - mondta -, ahol legutóbb elhagyta. Igen érdekes.

- Micsoda? Nem is tudom már, miről beszélgettünk.

- A leányismerőseiről. Üljünk le kissé.

S elvette a leánykától a plédeket. A fűre terítette. Síposnak is a Síposét. Leültek.

Sípos bólogatott:

- Igaz. Hát aztán... nem volt több. Csak egy. Voltaképpen nem is volt nekem más soha, csak az az egy.

- És az is elmúlt?

- Nem, az nem múlt el. Az igazi nem múlik el soha. Ő a szívünk utolsó melege. Ő. A halálos ágyon...

Olga elgondolkozva nézett maga elé. A fejét rázta.

- Hát azt mondja el.

- Az már nagy történet, Habocska. Nem is tudom, hol kezdjem, hogy kezdjem? A Tátrában voltam harmadéve. Egy szanatóriumban. Akkor még csak kis tüdőcsúcshurut volt a bajom. Még cigarettáztam is. Ötven-hatvan cigaretta egy nap... No, aztán az a szanatórium... Többet ártott, mint használt. Az a hideg levegő... De mégis szerencsém... életem legnagyobb, legszebb szerencséje fordult szembe ott velem... Egy gyönyörű, komoly leány érkezett egy nap oda látogatóba. A bátyját látogatta ott meg, a szanatórium egyik orvosát... Fekete gyöngyös fekete ruha, fekete strucctollas fekete kalap. Szeme is fekete. De milyen szem. Habocska, milyen szem!... Nem is egyéb, csak szem. Meleg sugarú. Gyönyörű. Fekete két szem. Ahova ő lép, Habocska, ott egyszerre az igézete alatt van minden. Egy Anti-Medúza, a szépség és bűbáj Medúzája. Azt lehetne vélni, hogy ha kilép az utcára, a forgalom megáll. Az emberek, lovak, ebek úgy merednek meg, mint a momentképeken, hogy egyik lábuk a levegőben...

Olga elővette a szalmiákos dobozkáját, és nyújtotta.

- Ne beszéljen többet. Majd máskor. Szeretném látni azt a szemet.

- Meglátja, Habocska. Eljön. A nyáron eljön.

Vett egy cukorkát, és hálás szemmel pillantott Olgára.

- Köszönöm. Majd meglátja...

S ült mosolyogva, kissé kókadtan.

Olga gondolkodva nézte. Szeretett volna még kérdezősködni arról a különös szemű leányról, de elnyomta a szót. Esztire nézett. A leányka gombát vagy mit szedett jó távolacskán tőlük a kötényébe, csak a zümmögése hallatszott.

Sípos fölemelte az arcát, és meleg szemmel tekintett Olgára.

- Nem tudom, mi az a rejtelmes, bűvös erő a leányfélében - szólalt meg a fejét rázva -, őbenne is azt éreztem. De minden leány: mint a kályha, ahogy maga körül meleget áraszt... Vagy mint a hold, mikor egy nagy kör látszik körülötte... Vagy a mágnes, hogy láthatatlan körletbe nyúlik az ereje... Valami efféle van minden leányban. Sok asszonyban is, míg fiatal. Valami kellemes a levegő körülötte, mint a virágágy körül, amely szegfűvel van tele.

Fölkelt.

Olga intett a leánykának, hogy szedje fel a plédeket. Sétáltak tovább.

- Maga is, Habocska - mondta melegen Sípos -, csupa jóság és kellemesség a sugárzó köre a szívének... Ő ahogy közeledett... soha még nő úgy meg nem érintett azzal a bűvös magakörével... Így kezdődött...

- Ne beszéljen többet - intett Olga a szalmiákot nyújtva.

Sípos azonban köszönetbólintással hárította el.

- Maga jó lélek, Olgácska - mondta hálásan -, ha maga volna az égi Nap, mindig jó idő volna a világon.

S néhány lépésre megint megszólalt:

- Mintha valami láthatatlan krinolinja volna minden nőnek, de nagy-nagy: húsz méter, ötven méter, száz méter kerületű.

- Ne beszéljen már, Sípos.

- De némelyik távolít, kellemetlen... Idős nők...

- Majd holnap.

- Leányon ritka, de az idős nők...

- Ne beszéljen, mert köhög mindjárt. Csak a fejével intsen, ha valamit mondok. Ugye... Arany János is azért műfaragó?

- Miért?

- Hogy anyám... rossz krinolin.

S nevetett.

Sípos vidáman biccentett.

Aztán hazáig nem beszéltek többet.

Visszatéret, ahogy az iskola előtt haladtak volna el, vidám zajgást hallottak az udvaron. Megálltak, és nézték a játszó gyermekeket a léckerítésre könyökölve.

- Hiába: csak a gyermek az igazán boldog - mondta Sípos elgondolkodva.

A tanító is ott állt a közelükben - kissé két ágba néző szemű, szürke fejű, székely pedagógus. Hosszú szárú cseréppipából eregette a magyar királyi füstöt. Hogy meglátta őket, hozzájuk lépkedett. Köszönt nekik.

- Tessék beljebb is.

S kinyitotta az udvarajtót.

- Az esperes urat várjuk. Nem tudom, hol késik. Arról van szó, hogy holnap vigyem-e ki a gyermekeket az erdőre vagy holnapután. Mert lehet, hogy jön a tanfel - már mi csak így mondjuk az iskolaügyelőt -, ma beszél vele a városban. Tessék beljebb.

- Mindig örülök - mondta Sípos -, ha vidám gyermeksereget látok. Övék az élet.

- Meg a pálca - hümmentett a tanító. - Mikor én gyermek voltam, egyéb örömem se volt az életben, csak ha úgy fekhettem le, hogy aznap nem kellett vakargatnom a pálca helyét.

- De hát maga csak nem veri őket?

A tanító pillogott, két ágba nézett:

- Én hát nem. Rossz pedagógus az olyan. Szóval nagyobbat üthetünk, mint pálcával. De nálam még az is ritkán történik.

Sípos a zsebébe nyúlt.

- Egy kis örömet hadd szerezzek nekik én is. Itt van három korona. Tűzze ki nekik valamire: versenyre.

- Kevesebb is elég nekik arra - mondta a tanító. - Tízfilléresekben is sok.

- Hát itt egy csomó tízfilléres.

A gyerekek viharos örömmel indultak versenyfutásnak az utcakerítéstől a kert kerítéséig. A lánykák is. Némelyik félrelökődött, némelyik elesett. De valamennyi kacagott.

Aztán a nyerteseknek félre kellett állniuk, és más csoportok versenyeztek megint: külön a fiúk, külön a lányok, külön a nagyok, külön az aprók. A vidámság az egeket verte.

Sípos nagyokat nevetett rajtuk.

- Mennyivel elevenebbek a városiaknál.

- És milyen kedves arcúak - mondta Olga.

Furulyaszó hallatszott az iskola szomszédságában. Sípos megismerte, hogy a falu koldusa furulyál.

- Megengedhetné-e - mondta a tanítónak -, hogy itt bent furulyázzon a gyerekeknek, táncra?

- Hát hogyne. Ugorj csak, Elek: hidd be Áron bácsit.

Jött. Boton remegő vénség. Csupa rongy. Szűre ujjában a furulya.

- Valami víg nótát, Áron bácsi, a gyerekeknek.

Áron bácsi feje helyeslőn mosolyogva rezgett. Elővonta a furulyát. A botját a karjára akasztotta. Nekitámaszkodott háttal a falnak.

- Táncoljatok, gyerekek.

Volt ott olyan ugrálás és forgás, hogy még a furulyás koldus is mosolyogta.

Másnap reggel Olga megint a hivatalában ült.

A levelek közt egy ajánlott is érkezett: be kellett írnia a levélhordónak a könyvébe.

A levél hosszúkás volt, lilásfehér, és hátul ibolyaszínű pecsétke rajta. Elöl Síposnak a neve azzal a divatos, nőies írással, amelyet bizonyára úgy tanulnak meg, hogy egy deszkának a fölső szélébe meg az alsóba szeget vernek, és a két szegsor között pamutszállal vonkodják meg a betűket.

Olga szimatolt, mint az egér, mikor sajtot talál. De meg is örült egyben: Sípos bizonyára ezt a levelet várja olyan türelmetlenül.

A levélen nem volt rajta a feladó neve. A pecsét B. E. betűket ábrázolt. A postabélyegen a főváros bélyegzője.

S valami ismerős, finom parfüm illatozott rajta. Hát bizonyos, hogy nőtől való. A csudás-szeműtől? Micsoda parfüm? Nem emlékezett rá: honnan ismeri.

A fejét rázta. S befirkantotta Sípos nevét a könyvbe. Maga vitte ki Síposnak.

- A várt levél... Tessék.

Sípos szeme mohón ragadt a levélre. Ferde orra szinte megegyenesült az izgalomban. Penicilust vett elő, és óvatosan metszette fel, mint aki borítékostól szokta eltenni a néki becses leveleket.

- Bocsánat - susogta -, hogy elolvasom.

És reszketett az ujja, ahogy a borítékba nyúlt, és elővonta a levelet.

Olga hátravonult a konyhaajtóhoz, és pillantás nélkül nézett a levélre. De még Kvabkáné is kidugta az orrát a konyhából.

A levélnek az első lapján csak vagy négy sor látszott - éppolyan szegen font írás, mint a borítékon.

Sípos szeme - egy perc nem telt belé - benyelte azt az első lapot. Idegesen fordított. Ott se volt sokkal több az írás.

Benyelte.

Aztán a levegőbe bámult, mintha egy láthatatlan kéz csípte volna orron, és emelte volna fel az arcát.

- Nem értem! - fakadt ki aztán Olgára tekintve - azt írja, hogy... egy levelet se kapott tőlem.

Olga csak bámult rá.

- Hát írt neki?

- Írtam-e? Mindennap. Néha kettőt is. Hiszen mikor megérkeztem is, csak azért keltem fel...

Olga az anyjára nézett.

Az anyja Olgára.

- Jézus Mária! - rebegte aztán Olga, s az arcán megjelent a piros két leánder -, talán... talán kívül dobta be a levelet?

- Persze hogy kívül. Hát kint a levélszekrény.

- Jézus Mária! - lóbálta a fejét Olga ijedten.

És befutott a hivatalba. Rozsdás kulcsocskával tért vissza.

- Kérem, ne haragudjon - lihegte könnyező szemmel -, de itt nem szokás... A szekrénybe itt senki se dob levelet... Behozzák. Bélyeget senki se tartogat otthon... Itt veszik... Jaj, jaj, jaj, de restellem!...

És égő arccal sietett ki az utcára. Hát bizony ott hevert a szekrényben valamennyi levél. És csakugyan nem volt semmiféle más levél közötte.

Olga csaknem sírt.

- Mit tegyünk most már?...

Sípos szinte kék volt a dühtől. Aztán meg egyszerre elsápadt. Vélni lehetett, hogy ott hal meg a padon.

- Hát - rezgette végre a fejét - baj. De azért oda se neki, Habocska. Elküldjük. Hadd kapjon egyszerre tizennégy levelet. Holnap nem írok. Holnapután aztán megmagyarázom.

Látszott rajta, hogy csak udvariasságból beszél így: a szeme könnyben facsargott.

- Oda se neki - ismételte jólelkűen.

- Istenem, Istenem, be szégyellem! - szenvedezett a kezét tördelve Olga -, nem én vagyok a hibás, higgye el, nem én vagyok...

Sípos csak lógatta a fejét, mint a beteg kakas.

Szeles és esős hét következett. A fikusz, a kaktusz, agavé és múza megint lekerült a pincegádorba. Miklós bácsi fagytól tartott.

- Valami paprikásat főzzetek - mondta Kvabkánénak -, hidegben a paprikás, zsíros ételeket kedvelem.

Sípos nem bújt elő a szobájából. Fűttetett, és ült az ablaknál. Olvasott, írt, míg világossága volt. Este korán tért nyugovóra. A leveleit -Bokor Etel kisasszonynak - a Hólyag gyerek hordta a postára, és mindig ajánlottan adta fel, Olga nem csekély röstelkedésére.

- Haragszik - mondogatta az anyjának -, Sípos igen haragszik.

- Dehogy haragszik - vigasztalta az anyja -, hiszen mindennap megkérdezteti: hogy vagy?

- Az csak udvariasság. Én is viszonzom. A Hólyag gyerek bizonyára megmondja neki.

- De hát ha haragszik is, mit évődöl rajta? Senkink.

Olga elgondolkozott. Hát persze hogy senkije. De mégis valaki, akinek az érdeklődése mindennap megjelenik, ha ő maga el is marad. Hacsak egy néma kutya volna is, amelyik minden reggel előttünk terem, és kérdőn néz reánk: hogy vagy? - még az a kutya is valakink volna valamiképpen életünk fakó köznapjaiban.

Végre egy reggel ismét kéklett az ég, s meleg napsugarak ragyogtak le a világra. A fű nagyot nőtt. Az őszi vetések gyönyörű szőnyegekként zöldültek a hegyoldalakon. A fák rügyezve színesedtek.

- A fikuszt most már megint kitehetjük a napra - brummogott a folyosón Miklós bácsi hangja -, a leándereket is hozasd fel a pincéből.

Kvabkánénak beszélt. Favágó napszámos dolgozott aznap az udvaron. Egy másik napszámos a kertben ásott.

Olga a levelek elrendezése után magára kapta a nagykendőjét. Kisietett a tornácra. A kezét a szemére ernyőzve nézett át a virágzó kajszibarackfán.

- Sípos jön! - szólt be az anyjának örömmel.

S valóban, a zöld kalap és szürke pléd sétálva közeledett.

S ki-kijártak délutánonként megint a következő rossz napig, amelyen a gazdák hálistenkedve mondogatták:

- Végre egy jó nap.

A temető mellett eleinte szótlanul sétáltak el. Az út ott a legpartosabb fel a kis bakterházig: gyönge mellű embernek bajos a beszélgetés.

Egy délután azonban Sípos megállt a temető mellett, és elgondolkodva nézett a halottak füves-bokros-fenyőfás telkére.

- Csak faluhelyen szép a temető - mondta gyönyörködő szemmel. - Jártam a genovaiban is, milánóiban is. A párizsi Perlasezben is. Valami szívet nyomó a pompa, a márványos-hideg rend azokban. Az ilyen csupa fűfavirág, rendezetlen kis temetőben... nem a mulandóság szellője lehel rám. Itt mintha a halottak virágoznának föl-ki... a földből... Élet, csupa élet. S mintha csupán a fejfák volnának itt korhadó hazugságok.

- Gyerünk be - mondta Olga -, nézze meg az én nénikém sírját.

Beléptek a gyér líciumgarádon. Nézegették a vadvirágos, horpadt sírokat, olvashatatlanná vált feliratokat a fakereszteken és a fejfákon.

Sípos elmosolyodva tekintett szét.

- Nem olyan-e magának is, mintha részeg emberek temetője volna?

Mert bizony a fejfák, ki jobbra, ki balra dőlve álltak a sírokon.

Olga is elmosolyodott.

- Én bizony nem gondoltam eddig.

Máskülönben is szép volt a temető. A sírok fája szomorú lombú fák helyett fenyőfa tíz síron is. Csak a temető közepén sárgállott egy vén szomorúfűzfa, és sötétlett néhány tujabokor.

Néhány márványkereszt fehérlett ottan, és vagy három alacsony obeliszk, fekete is egy közte.

Sípos érdeklődéssel olvasta rajtuk a neveket és a szokásos feledhetetlen jó szavakat.

- Mind jó - mosolygott Olga elgondolkozva -, itt mindenki jó. Mikor már meghalt, mindenki jó.

- Hát ez az igaz - mosolyodott el Sípos is -, a feledhetetlen nem igaz, de a jó igaz.

- De hiszen Miklós bácsinak a feledhetetlen is igaz. Minden délelőtt itt üldögél.

S a fekete obeliszkre mutatott. Az a sír valóban a legvirágosabb volt valamennyi között. Gondosan nyírott, arasznyi puszpángszegély kerítette, és primulák virítottak benne. Az oszlop tövében egy bokor írisznek már domborodtak a leveleiben a bimbói. Fehér fapadocska a sír mellett. A szomszéd két sír azonban csak befüvesedett halmocska. Egyiknek le is van dőlve a fejfája.

- Itt üldögél Miklós bácsi minden délelőttön egy-két órát.

- És sírdogál?

- Dehogyis: pipázik. Ámbátor hát könnyezgeti is. Mikor anyám elhibázza a fuszulykalevet vagy a túrós lepényt, olyankor csak lecsapja a kanalat, és a két könyökére dőlve könnyezik.

- Ó, édes Borcsám - rebegi -, ennyiszer te nem fuseráltál! - Olyankor anyám is sír. Én is könnyezek bosszúságomban. Aztán megint csak fogjuk a kanalat vagy villát, és tovább ebédelünk.

Nevettek, jókedvűek voltak. A levegő a tavasz új füveinek, virágainak, lombjainak balzsamával volt teljes. Méhek döngicséltek a levegőben. És egyikük se vélte, hogy mikor már a méhecskék elhallgatnak, füvek elfonnyadnak, virágok kórókká változnak, fák levelei lehullanak, ők se döngicsélnek már: ott fekszenek a tél első hava alatt, mind a ketten, abban a falusi, csendes kis temetőben.

Nevettek, jókedvűek voltak.

Olga leült a padra. Sípos leült a szomszédos sírnak ledőlt fejfájára. Esztike egy sárga pillangót hajszolt a gyepűn átugrálva meg vissza.

A temető túlsó sarkáról halk furulyaszó hallatszott, és Sípos arra szemlélődött. De a temető fáitól és a bokroktól nem láthatta, ki furulyázik ottan.

- Különös - mondta csodálkozva -, Lavotta melódiája: az Első szerelem. Csak nem az öreg koldusunk?

- Az - biccentett Olga -, az. Az öreg Áron.

Sípos fülelt. A hatlikú pásztorfurulyán moll dallamok nem szoktak hangzani. Olyan édes-szomorú volt az a dal ott abban a tavaszi csendben...

Hallgatott, míg csak a furulya is el nem hallgatott, s az utolsó hangját elvitte a szárnyain egy fölöttük átszálló poszméh.

- Hát ki ez az ember? Hogy ilyeneket is tud?

- Inasa volt Benkőnek - felelte Olga -, ott van eltemetve a temető átkában.

S hogy Sípos csodálkozva nézett, elmosolyodva folytatta:

- De nemcsak annak furulyázik ő, hanem a feleségének meg a fiának is. Mikor bejárta már a falvait, ide tér vissza. Itt pihen ő is a sírok között. Leginkább a fia sírjánál. És minden halottjának elfújja a nótáját.

- Érdekes. Ki volt az a Benkő?

Olga vállat vont:

- Csak annyit tudok róla, hogy az volt a háza, ahol mi lakunk. Az öreg Benedek Áron meg inasa volt neki. Tán gyermekkorától kezdve. Ámbátor mégse, mert hiszen negyvennyolcban harcolt az öreg. A piski csatában keresztül is lőtték. De lehet, hogy már akkor is együtt volt Benkővel. Tisztje volt talán Benkő. Aztán kivitte magával külföldre. De valami hazárd ember lehetett. Sakkozott vagy kártyázott - már nem emlékszem -, csak hogy vagyont szerzett. Meg is házasodott, valahol Belgiumban. De aztán valami baj történt: a felesége vált-e hűtlenné, vagy hogy ő? Mindenki másképp tudja. Akkor aztán megutálta a világot: hazatért. De itthon bizony nem ereszkedett búnak: ivott, muzsikáltatott magának. Ámbátor lehet, hogy csak feledni akart? Régen volt.

- Érdekes.

- Két cigánycsaládot tartott itt a faluban. Azok muzsikáltak neki. Szinte minden este. Egyszer aztán szíven lőtte magát.

Sípos a fejét rázta. Fölkelt.

- Nézzük meg az öreget, Habocska.

A koldus ott ült még a gyepen, a sír mellett. Megismerte Sípost. Föltápászkodott. Botjára támaszkodott.

- Szerencsés jó napot adjon az Isten tekintetes uramnak.

- Magának is, Áron bátyám. Kinek a sírja ez itt?

- Az én jó gazdámé, tekintetes uram, áldja meg az Isten a porát is.

És rezgő fejét a sírra fordította.

- Hát hogy él maga, bátyám? Van-e valakije?

- Van-e valakim? Bizony már csak itten, már valamennyien itten. Ez itt a gazdám. Amott a túlján a körösztnek a feleségem meg a fiam. Elbeszélgetek én velük csakúgy, mint mikor éltek. Hej, édes gazdám, édes gazdám, be el is múlt a régi gyöngy világ...

Sípos elgondolkodva hallgatta az öreget. Aztán a sírra is nézett. Csak egy kis virágos halom s akácfából faragott fejfa rajta - de se név, sem évszám a fejfán. Látszott rajta, hogy maga a koldus faragta vagy faragtatta, faragást nem értő emberrel.

S valóban, az öreg, maga is temetőbe illő figura. Ritkás, fehér haja és szakálla, mint a sziklán lengedező árvalányhaj. A szeme már ráncok közé süllyedt két kis mécses. A szűre csupa folt és csupa rongy. A tarisznyája is valami ócska zsák, madzagon.

És a vén csavargónak a temető a portája, lakása.

Sípos elgondolkodva nézte.

Aztán Olgához fordult:

- Mi lehet az ára errefelé a szűrnek?

Olga felvonta a vállát:

- Húsz koronát hallottam egyszer, hogy említettek.

Sípos a tárcájáért nyúlt.

- Hát Áron bátyám, kitől tanulta maga azt a Lavotta-nótát?

- Lavotta-nótát?

- Amit az előbb furulyált itt.

- Nem tudom én, instállom, micsoda nóta. Csak annyit tudok, hogy az uram nótája volt, áldja meg az Isten itt a poraiban is. Minden este ezt muzsikálták utolsó nótának a cigányaink.

- Hát nézze, Áron bátyám: ihol e harminc korona. Vegyen magának szűrt rajta. Inget is. Igen rongyos már az inge is kendnek. Aztán majd ősszel elviszem kendet Pestre: beteszem az öreg honvédek menedékházába. Meleg szobája lesz a télre meg meleg étele, ágya rendes, ruhája rendes: nem kell koldulnia többé.

Az öreg csak bámult Síposra, mint aki álmodik. A markában a bankó. Csak bámult. Vén két szeméből könny szivárgott elő. Úgy el volt fogódva, hogy azt se mondta, köszönöm.

Sípos elmosolyodva intett Olgának, hogy sétáljanak tovább.

- Engedjen meg egy bizalmas kérdést - mondta Olga visszatéret -, ki az a kisasszony, akinek mindennap ír?

Sípos elmosolyodott, és megállt.

- Hát ki volna más?

- A szép szemű?

- Az. Az én életem.

- Élete?

- Életem, Habocska. Az a szép szemű leány. Tizennyolc éves. Ha ő ide nézne erre a köves útra, ezen a helyen itt mindjárt virág nyílana.

S a botjával odakopogtatott. Mosolygott.

- Eljön majd, és idenéz.

Tovább indult.

Olga elgondolkodva sétált mellette:

- Hát menyasszonya?

- Még csak Isten előtt, Habocska. Addig nem léphetek a szülők elé, amíg olyan egészséges nem leszek, mint amilyen voltam. Vas voltam: acél leszek, Habocska, mikorra visszatérek.

S rátekintett Olgára. A leány arcán nem látszott semmi kedvetlenség. Inkább valami kis gúnyoska mosolygás.

- Maga nem hiszi, hogy visszanyerem az egészségemet?

Olga elképedt:

- Nem hiszem? Hogy mondhat ilyet? Hiszen látnivaló, hogy... Ahhoz képest, ahogy idejött...

- Hát akkor mért mosolygott?

Olga nem felelt, csak maga elé mosolygott.

- A szemén - faggatta Sípos -, a szemén, ugye? Hogy azt mondtam. Pedig olyan a szeme, Habocska, olyan.

- Elhiszem.

- Nem, maga nem hiszi. Érzem a hangján, hogy nem hiszi. Ezt mosolyogta meg.

- Nem.

- Hát min mosolygott?

Olga vállat vont:

- A házasságán. Minden házasságon.

- A házasságomon? Hiszen nem ismeri...

- Én még nem láttam boldog házasokat... A férfiak csak az esküvő előtt meg a temetés után... Bocsásson meg, de én így gondolkodom.

Sípos megállt. Nézett Olgára.

- Hogy mi csak az esküvő előtt vagyunk jók?

Olga mosolyogva biccentett igent.

Sípos nézett:

- Habocska! Honnan szedi maga ezeket a fekete gondolatokat?

- Nem ismertem boldog házasokat - mentegetődzött mosolyogva Olga -, a biztosító társaságok erre az egy kárra nem vállalkoznak.

Valami zörgedezés hallatszott az erdőből. Sípos megállt. Az arcához kapta a botját, mintha puska volna. Egy róka iramlott át az úton előttük vagy száz lépésnyire.

- Puff! - kiáltotta Sípos.

És a róka még riadtabban surrant be a fák közé.

Nevettek. A kis Eszter is tekergett nevettében, a száját a markával takarva nevetett.

Sípos szeme azonban aggodalomba borult. A mellére tette a kezét, és leült a mérföldkőre. Árnyékos volt ott a hely, egy fenyőfának az árnyéka terült a kőre, s az útra. Olga levette a válláról a kis teveszőrkendőt, és szétlebbentette, magára öltötte.

Sípos csak nézett maga elé: várta, hogy köhög a kiáltás után.

- Lássa! - mondta aztán vidáman -, nem köhögök. Még ezelőtt egy héttel köhögtem volna.

Mégis hát hallgatott mindhazáig. Olga se szólt, nehogy Síposnak felelnie kelljen. Csak Olgáék kapujában szólaltak meg:

- Isten vele, boldog vőlegény.

- Isten vele, Habocska. Holnap elhozom a fényképét. Lássa meg, hogy a biztosító társaságok vállalkoznának... Elhozom.

Másnap azonban Sípos nem jelentkezett.

Olga ki-kitekintett a folyosóra az ablakon át - mert a szép meleg napfénynek kitárta a hivatal udvari ablakát -, de Sípos csak nem jött elő.

- Fuss át, Esztike. Itt ez a levél is. Mondd, hogy éppen most érkezett. Kérdezd meg először Hólyag nénitől, hogy fenn van-e már az úr. Ha fenn van, kérdezd meg, hogy be szabad-e menned? Ha be szabad menned, mondd, hogy a kisasszony küldi ezt a levelet, és kérdezteti, hogy nincs-e baja? Az udvaron ne danolj.

Esztike röppent. Csakhamar vissza is tért.

- Fekszik a tekintetes úr. Beteg.

Olga megdöbbent:

- Beteg? Mit izent?

- Semmit. Odaadtam a levelet. Mondtam, hogy tisztelteti a kisasszonyom, és kérdezteti, hogy beteg-e.

- Mit mondott?

- Semmit.

- Semmit? Az nem lehet. Valamit mondott.

- Nem mondott az annyit se, hogy mindörökké. Csak kinyújtotta a kezét. A levelet beletettem. Van ott annyi orvosság...

Olga csak nézett a leánykára. Az orvos legyintő mozdulata sötétlett eléje: mintha a Halál kaszasuhintása lett volna az a mozdulat.

Fölvette a kisebbik kendőjét, és átsietett.

Hát Sípos csakugyan feküdt. Fenyőlombok között. A szoba gerendája is tele volt tűzdelve fenyőlombbal. Az ágy meg éppenséggel olyan volt, mint valami lombsátor. Fenyőillat és kreozotszag. A szoba közepén egy széjjelnyitott koffer, és körülötte négy kismacska. Nagy vígan játszadoztak egy kigurult mandzsettával.

Sípos sárga volt és bágyadt. A kezében még ott kéklett a levél. De nem olvasta már.

Olga megállt az ágy előtt:

- Elküldjünk-e az orvosért? Ne szóljon, csak intsen.

- Fölösleges - susogta Sípos. - Már jobban vagyok. A kiáltás... Nem szabad kiáltanom még.

S Olgának nyújtotta a levelet.

- Olvassa.

Olga érdeklődéssel olvasta:

Kedves Betegem!

Nincs mit írnom: olyan egyformán telnek a napjaim, mint mikor itthon voltál, csak épp hogy szüntelen te vagy az eszemben. Ma reggel a Kis-Rókusban imádkoztam érted, hogy a jó Isten adja vissza az egészségedet. S éreztem, hogy meghallgat.

Egy szimpla delénruhát varrattam ezekben a napokban, rózsaszínűt. Nincs rajta semmi dísz, de mondják, hogy igen illik. Persze szobában. A fekete pápaszem azonban sehogy nem illik a rózsaszín ruhához. De nehogy azt írd, hogy tegyem le, mert nem élnék az engedelmeddel. Egy pár félcipőt is vettem, sárgát, gombosat, az olasz boltban, a Kossuth Lajos utcáján. Kissé drága volt: harmincöt korona, de igen csinos. Szerető galambod a sírig, síron túl is:

Etel

U. i. A pápaszem felől nehogy nyugtalankodj! Megkérdezhetsz akárkit, ijesztően utálatos vagyok.

- Mindig ilyen keveset ír - mosolygott Sípos. - Az angyalok bőbeszédűek, de a kalamáristól irtóznak. Nézze: itt a szék vállán a képe. Ide akasztottam, hogy mindig lássam.

S érte nyúlt: leakasztotta, és nyújtotta Olgának.

A fénykép - Olga nem csekély meglepődésére - egy igen közönséges arcú, kerek képű, barna leányt ábrázolt. Nem volt azon szépnek mondható, de semmi. Legfeljebb, hogy egészségesnek látszott. A haja fel volt tornyozva. Férfiember dús hajúnak dicsérte volna, azonban a női szem rögtön megismeri a duzzasztott hajat. A termete karcsú volt - nem kellett vakarnia rajta a fényképésznek -, de hát melyik leány nem karcsú, ha nem kövér?

A szemét nézte persze Olga legvizsgálatosabban. Közönséges fekete szem: inkább férfias, akaratos szem, hogysem női. A szája is inkább nagy, mint kicsi. Csak az orrocska gömbölyűsége enyhített valamit az arc hidegségén.

Olga csak bámult. Tündérnek mondani egy ilyen leányt: mintha egy bádogkanálra mondaná valaki, hogy aranykanál.

- No - fakadt ki Sípos -, hát mit szól rá?

Olga elmosolyodott:

- Szép.

S visszanyújtotta a képet.

- Meghiszem azt - gyönyörködött a képre Sípos -, noha a szeme bűbája el van kontárolva. Nem, azt nem bírja reprodukálni a fényképezőgép se. De, ugye, mennyi jóság van ezen az édes arcon? Hát még ha élő-eleven valóságban látná. Ahogy a nap sugározza a fényét, melegét, úgy sugárzik ki belőle a jóság.

- Jónak látszik - hagyta rá Olga.

Sípos gyönyörködve nézett a képre. Megcsókolta. Visszaakasztotta a szék vállára.

- És, ugye, milyen elmés? A levele csupa ötlet, csupa szín. És, persze, igen női.

Olga csak bámult. Hogy lehet, hogy ilyen értelmes ember...

- Üljön fel - mondta jó lélekkel -, megigazítom a feje alját.

Megigazította, megveregette a vánkosokat. Hólyagnét megszidta, hogy mért nem ád tiszta huzatot a vánkosokra. A gyerekkel friss vizet hozatott.

- Hogyan szól nekik, ha valami kell?

- Csengetek ezen az ébresztő órán.

- Ha valamit nem tudnak adni, vagy akármi baj van, csak izenjen. De remélem, délután már fölkel.

- Nem, ma nem, Habocska.

- Aztán ezek a macskák hogy kerülnek ide?

- Én hozattam be őket. Hagyja.

- Talán ha valami teát kívánna... Én gyakran iszom bodzateát.

- Van nekem is, Habocska.

- Kíván még valamit?

- Csak azt, hogy áldja meg magát a jó Isten.

S a kezét nyújtotta Olgának.

Attól fogva valahányszor kisétáltak, Sípos mindig csak az ő Etelkájáról beszélt. Hogy micsoda ritka virága az emberflórának, és hogy a szeme, a szeme...

- Őneki nem is kell beszélnie, Habocska: a szeme mindent kifejez. Csak belenézek, s tudom, mit gondol.

Olga mosolygott:

- És hogy ismerkedtek meg? Milyen sövénynél?

- Sövénynél?

- Milyen alkalommal?

- Hiszen mondtam: a Tátrában. Három napot töltött ottan a bátyjánál. Én voltam a legegészségesebb a betegek közt, hát az asztalnál engem ültetett melléje. Aztán sétálgattunk...

- És mindjárt megértették egymást?

- Az első pillanattól kezdve. Sokszor mondta már nekem, hogy mindjárt a bemutatás percében megérezte bennem a párját. És én is megéreztem, hogy ő lesz a feleségem.

Olga a fejét rázta.

Sípos mosolygott:

- Maga nem hiszi, Habocska. Csak mondja meg nyíltan, hogy nem hiszi.

- El nem képzelhetem... Mindjárt úgy beszéltek egymással?

- Nem, hát nem. Az udvariasság formái között. Csak épp hogy a hangunk volt talán melegebb, és az ő szeme sugárzó, mint az afrikai nap.

- Mégis hát mit beszéltek először?

- Legelőször? Mit is? Hát, hogy ki hová való. És hát, hogy ő is szeretne Pesten lakni. Ezt beszélgettük. Ő akkor végezte a tanítóképzőt. "Csak az a baj - sóhajtotta -, hogy nincs protekcióm." Persze azonnal lett neki protekciója: bizonyosra ígértem neki, hogy lesz állása a fővárosban...

- És délután már...

- Délután kisétáltunk a fenyvesbe. Persze nem ketten. Etelnek az utazótársa is odajött: egy korosabb pedagóga, a kísérője Etelnek, egy alföldi tanyán tanítóskodó aggleány. Meg annak az öccse is velünk volt: egy húsz vagy huszonkét éves egyetemi hallgató, állattani tudós. Most már Lendl mellett van a pesti paradicsomkertben. Hát persze, akkor még jobban megismerkedtünk. Elmondták, hogy Etelnek az apja ispán azon a tanyán, ahol Vámos Erzsébet kisasszony tanítóskodik. Csak ispán, pedig aranybányája van a Szilágyságban. De nem jövedelmez a bánya egy rézfillért se: csak heverőbánya. Hát ispán. És Erzsébet kisasszony az egyetlen haszna a bányának, mert odavaló abba a bányafaluba: onnan került Etelék házába. Etelt is ő nevelte hatéves korától kezdve. Aztán hogy iskola épült a tanyán, ott is maradt. Etel csak éppen két évet töltött városon, Kalocsán. Pestet akkor látta először. Zongorázik és hegedül. Kedves parfümje: a szénaillat. Kedves állata a ló. Mindennap lovagol otthon.

Olga a fejét rázta:

- A levelein más parfümöt éreztem: az nem szénaillat.

- Nem: az dsoki klöb. Azt is szereti.

A kis bakterházhoz értek. Jó vizű kút van ott, a bakterház udvarán. Betértek oda néha. Le is ültek olykor a kiskertben a padra. A bakterné markába mindig nyomott olyankor Sípos egy-két nikkelt.

Hát betértek akkor is. A házbeliek nem is voltak otthon. De azért ők betértek, beültek a kispadra. Eszti kavicsokat válogatott a sínek között. Sípos tovább festette a történetét:

- Viszont én is elmondtam: ki vagyok, mi vagyok, és hogy nekem is van aranybányám. Az enyém azonban nem a Szilágyságban van, hanem a fejemben. És én abból egy-két év múlván milliárdot szerzek, kerek egy milliárd koronát. Mert ott aztán meg is állok. Etel azt kérdezte, hogy minek az a sok pénz. Ez igen tetszett nekem. Feleltem, hogy olyanféle világraszóló alapítványnak teszem le, amilyen alapítvány a dinamit kitalálójáé. De az enyém annál is nagyobb, mert hiszen csak négyes kamattal is negyven millió korona. Én ezt a világ legnagyobb kérdéseire helyezem oda díjnak.

- Hát mégis mi kérdésre?

- Először is arra a kérdésre, hogyan lehetne az ínséget és minden szűkölködést megszüntetni legalább Magyarországon. Hogy ne lenne éhező ember, fázó árva, apadt emlőjű anya. Szómat ne nyújtsam: kenyeretlen szegénység, rongy és piszok és ínségnek sírása.

Ez a gondolat meg neki tetszett.

- Az orvos azt kérdezte, hogy miből szerzem a milliárdot. - Egy mustármagból: gondolatból. Még eddig minden milliárd egy kis gondolatból magzott elő.

- De hát, mégis, mi az a gondolat?

- Találmány. Nem is találmány, csak ötlet.

Elmosolyodott:

- Így mosolyogták Faltnt is, akinek Magyarországon Fulton a neve, és így mosolyogták Kolumbuszt is, mikor azt mondta, hogy az Óceánnak túlról is kell partjának lennie. Így mosolyogtak meg eddig minden gondolatot, amely új volt. Az én gondolatom azonban nem árnyékmarkolás. Nekem a milliárd olyan bizonyos, mint kétszer kettő végén a négy.

Hát erre az orvos is másképp nézett már: azt ajánlotta, hogy a díj felét a gyógyíthatatlan betegségek orvoslószerének a keresésére adjam. Amelyik országban egészséges a nép, dologra is készebb, s ahol dolgoznak, ott nincsen ínség. Balázs Pali, az az állattani hallgató azt javasolta, hogy ha már az emberek ínségének az ügye meg van oldva, gondoljak az állatokra: agg lovaknak és egyéb nyomorék állatoknak állítsak ápolóintézetet. Erre már én is gondoltam. Erzsébet leányasszony meg azt ajánlotta, hogy a díj másik felét adjam olyan magyar leányoknak, akik a szegénységük miatt nem mehetnek férjhez. Mindenkinek tízezer korona: évenként négyszáz család, tíz évben már négyezer család.

Olga mosolygott.

- És a szép szemű?

- A szép szemű azt ajánlotta, hogy magyar iskolákat állítsak az ország idegen népeinek: és magyarosítsam meg valamennyit. Ez a gondolat tetszett nekem legjobban. Szinte megrázott.

- Nem új gondolat.

- De a gondolat mögött való gondolat. Az a szép.

- "Gondolat mögött való gondolat..."

- Az! Az! Mikor a testi ínségek megszüntetéséről beszélünk, akkor ő a lelki ínségek megszüntetésére is gondol. Szavakban kifejezni nem tudja a nő a gondolatát. De én azonnal megértettem, hogy benne van a gondolatában a nemzet művelődése mind az Akadémiáig. Még azon túl is!

- De hát mi volt a maga gondolata? Az eredeti.

- Az én gondolatom csak az emberek jobb sorsba juttatása volt. Milliók rongyoskodnak, hajléktalankodnak, éheznek, fáznak, rab állatokként vonják az élet igáját.

Olga elkomolyodott.

- Nemes, nagy gondolat - rebegte szinte elhalványodva.

- Hát ez a gondolat éltet engem, Habocska. Nem ember addig az ember, amíg embertestvéreinek az elszegényítésével halmoz magának gazdagságot. Amíg a társadalomnak egy kis osztályáé az élet minden kellemessége, műveltsége és a művészetek, a többi pedig szinte baromi sorban tengődik.

- De ha nem lehet másképp.

- Lehet. Csak nem a gyűlölet körmeivel. A gyűlölet sose teremt, csak rombol. És itt a fő gondolatom: mikor már meglesz az az egynéhány orvosi találmány, mikor már magyarul beszél még álmában is itt mindenki az ország határán belül, akkor mind a negyven milliót egy díjba foglalom: világszerte hirdetek pályázatot arra a kérdésre: hogyan válhatna fölöslegessé a világon a pénz?

Olga csak nézett, aztán nevetésre fakadt, hogy még a könny is futott a szeméből.

- Minek neki akkor a negyven millió?

Sípos is mosolygott:

- Csak magának mondom így, Habocska, hogy a gondolatom érthetőbb legyen. Voltaképp nem a pénz megszüntetéséről van szó, hanem a vagyonszerző bűnök megszüntetéséről. Ne keletkezhessenek vagyonok mások elszegényítésével vagy csalások útján. A díjat annak az embernek a rendelkezésére bocsátom, aki a legokosabban rendezné az emberi méhek kasait. A méh egyformán dolgozik, kényszerítés nélkül, és egyformán osztozik a kas javaiban. Mért csak épp az ember volna egymást fosztogató, ragadozó állat? Vannak már erre ötletek és gondolatépítmények. Az az ember, Habocska, aki megvalósítja, hogy mindenki egyformán, a maga szabadságának a megtartásával boldoguljon a földtekén, az az ember lesz a világunk második Megváltója. Persze, nem a gyűlölet körmeivel...

- Hát mivel?

- Krisztus szívével.

- Annak nincsen keze.

- De az mozdítja meg a kezeket.

- Mért nem mozdította eddig?

- Az ántikrisztus akadályozta.

- Ki az?

- Az arany. Mihelyt az arany értéktelenné válik, a világ is megváltozik. Nincs kapzsiság többé.

- De hát lehet az?

Sípos bólogatott:

- A kémia útján. Az én gondolatom egy nagy kémiai laboratórium. A világ minden olyan neves kémikusa dolgozzon benne, aki a keresésére vállalkozik: hogyan állítható elő olcsón az arany, az ezüst, a gyémánt, a gyöngy. Ha nincs mit gyűjteni, nincs mire kapdosni. Nincs miért kegyetlenkedni. Ravaszkodni, csalni, lopni. Rabolni, háborúskodni. A pénzt akarom megölni a pénzemmel! Minden államban! Az ördögöt, amely Krisztus trónját bitorolja ezen a földtekén. A többi aztán már a politikusok dolga.

Olga elhallgatott. Nem értette. Arra gondolt inkább, hogy nem árt-e meg a beszéd Síposnak.

De hát Sípos halkan és nyugodtan beszélt. Fél könyéken, a botjára támaszkodva mondogatta el az élete fő gondolatát. S ha így ültön beszélt, nem ártott neki.

Olga a virágokat rendezgette az ölében. Mosolyogva rázott a fején.

- De hát mégis... honnan veszi azt a milliárdot?

- Hull, Habocska. Milliók zsebéből. És senkit nem szegényítek meg vele.

Elmondta:

A repülőgépek most már annyira tökéletesek, hogy házakat is látunk majd a levegőben, amint szállonganak. Őneki az a gondolata, hogy gyárat állít: levegőben szálló pékkemencéket. A kemencéket villamoserő fűti. A villamoserőt ugyanazok a motorok gyártják, amelyek a pékkemencéket hordozzák a levegőben. Ilyen pékkemencék járnak minden világrész minden országában, s elszállanak minden község fölött. Neki ez szinte gyermekkori gondolata. Mikor megszerezte a doktori diplomát, beszegődött egy hétre egy bécsi pékhez legénynek. A bécsi pékek sütik a világ legjobb, legomlósabb, legkönnyebb zsemléjét. Elleste a titkukat. Mármost ő szabadalmat vált arra Európában és Amerikában, hogy az ő pékműhelyei járhassanak a levegő országútjain. A friss zsemlére éppúgy lehet majd prenumerálni, mint az újságokra. A gép minden város, minden község fölött leereszkedik kissé, és papiroszacskókban szórja le a címzetteknek a friss, meleg, príma zsemlét. Még szimpla kis tanyákra is. A zacskókon kis japáni ernyő lesz...

Olga nevetésre fakadt volna, ha Sípős nem a lelke hevével ontja a szavakat. Így csak mosolyogva és bámulva hallgatta.

- Nagy gondolat - mondta aztán a fejét rázva -, nem értem teljesen, de érzem, hogy nagy gondolat. Hanem most már beszéljen megint a... szép szeműről...

Másnap Olga betegedett meg.

Az állapota semmivel sem volt rosszabb, mint már sokszor azelőtt is, de a kedvetlensége nagyobb volt. Nem értette, hogy mi okozhatta a baját. Se meg nem hűlt, se hideg vizet nem ivott, se port nem nyelt. Beszélni meg hiszen Sípos beszélt sokat. Hát már a hallgatás is árt? Bús volt és bágyadt. Szinte halottként feküdt az ágyában, viaszszín sovány keze a keblén.

Sípos ötször is befordult napjában a házba. Orvosságokat vitt, fenyőparfümöt permetezett a szoba levegőjébe, beszélgetéssel vidámította.

- Milyen szép maga, Habocska, ahogy a haja arra a fehér párnára omlik.

Olga mélyen behunyta a szemét. Az arca szomorú maradt. Mintha azt mondta volna: mit ér nekem a szépség?

Sípos sajnáló szemmel nézte.

- Képzelje - mondta -, mi történt a koldusunkkal!

Olga csak a szemével kérdezte:

- Mi?

- Beállít hozzám harmadnapra. A rongyos szűrben, rongyos ingben, rongyos bocskorban. Lóg a feje. Leteszi a pénzt az asztalra.

- Köszönöm a jóságát - rebegi -, nem veszek mán én szűrt. Sem inget.

- Hát miért, Áron bátyám?

- Hát... csak. Megszoktam ezt a rongyosat. Aztán hát ha új inget, új szűrt látnak rajtam, ki ad énnékem alamizsnát?

Meg aztán hát, hogy meggondolta az ügyet: ő bizony nem jön Pestre mégse.

- De hát miért nem? A menedékház igazgatója jó emberem. A honvédelmi minisztériumban is van egy jó emberem: Szóhner Antal miniszteri tanácsos. Annak csak egy mártat tentájába kerül.

A fejét rázta:

- Nem lehet, tekintetes uram, nem lehet. Hogy hagyjam én itt a halottjaimat?

Alig bírtam rábeszélni aztán, hogy fogadja el hát a pénzt alamizsnának. Arra is csak a fejét rázta:

- Alamizsnának sok.

- Hát akkor fogadja el a Lavotta-nótáért.

Azóta minden este megjelenik az ablakom alatt - akár szép az idő, akár esős, akár szeles -, elfújja-furulyázza a Lavotta-nótát. Igen kedves az öreg.

Olga felvont szemöldökkel, szomorúan mosolygott.

...A halottak nótáját - gondolta magában.

Sípos egy napon a szokottnál sietőbben érkezett vissza a délelőtti sétájából. S ahelyett hogy hazatért volna, a postaházba nyitott be ismét.

- Habocska, nagy újság! Nagy, örvendetes újság! Nagy felfedezés!

Olga szinte ijedten nézett: csak nem süttet tán kenyeret is a levegőben?

- Esztrengát találtam! - lobogott Sípos -, esztrengát egy hegyoldalban. Kissé távolacskán. De zsendice... akár fürödhetünk benne!

A zsendicét már gyakorta hallották ők. Falusi javaslat - csodákat regélnek róla -, és orvosok sem ellenzik. Mégis hát, hogy a faluban nem volt birkanyáj, csak eleresztették a tanácsot a fülük mellett.

A zsendice szó aznap úgy jelent meg a képzeletükben, mint ahogy Isten szemét festik: szent sugarakkal.

S aznaptól mind a ketten elsétáltak az esztrengáig - egy füves hegyoldalra, ahol két juhász fejte az anyabirkákat. Nem is pénzért mérték a zsendicét.

- Úgyis a kutya issza meg, instállom - mondták -, csak ekkis dohányt, ha szíveskedne hozni néha, tekintetes uram.

A zsendice, bizony, csak zavaros-sárgás, savanykás víz, de ők habzsolták. A mesebeli élet vize volt nekik. S vidáman tértek mindig haza.

- Máris kevesebbet köhögök - mondta Olga a harmadik napon.

- Könnyebbek az éjszakáim - örvendezett Sípos.

- Most már hiszem, hogy az őszre egészségesen tér haza.

- És maga is, Habocska: el is felejti, hogy valaha köhögött.

Az arcuk boldogságtól sugárzott.

Sípos terjedelmes levelet írt Pestre a galambjának a zsendice felfedezéséről és csodás hatásáról. Olga elment a boltba, és megmérette magát, hogy hány kiló.

- Bizony, csak ötvenkettő, Olga kisasszony.

- No, majd egy hét múlván...

És hát csakugyan a zsendice szerezte-e, vagy a júniusnak fenyőket érlelő melege, vagy hogy a zsidó vett a mázsán aznap? Egy hétre rá csakugyan többet mutatott a mázsa egy kilóval.

A tizedik nap Olga ránézett útközben Síposra:

- Magának már az arcán is látszik a javulás.

Sípos csillogó szemmel hitetlenkedett:

- Látszik? Igazán látszik? Talán csak a beretválkozás okozza.

- Nem. Igaz, hogy a nap is megbarnította, de teltebb az arca.

- Teltebb? Igazán teltebb? Kár, hogy nincs itt fényképész.

- Ha Etel eljön, csodálkozik majd.

Már úgy beszélt ő is Etelről, mintha az is velük járna.

- Mondja el még egyszer, hogyan ismerkedtek meg. Igen érdekes. Mondja el apróra, ne olyan nagyjából, mint a múltkor.

Sípos úgy mosolygott, mint a gyermek az ajándék cukorra.

- Jó, elmondom. Hát úgy volt az, Habocska, hogy az orvosom ezelőtt három évvel azt ajánlotta: menjek fel egy hónapra a Tátrába...

Ültek az esztrenga fenyőfájának árnyékában, a juhszagban; míg Sípos beszélt, Olgának rajta volt a szeme, mint valami csodán. Csoda is volt az, ahogyan megszépült Síposnak az arca abban a boldog elbeszélésben. A szeméből melegség sugárzott és élet. Mintha nem is lett volna beteg soha, csak épp ösztövér, mint ahogy ezerszám élnek ösztövér emberek is a világon, és tán még szívósabb életűek a gömbölyűeknél.

Olga csak nézte. S a szívében egy gondolat bontakozott elő:

- Ez nem olyan, mint a többi!

És ez a gondolat benne bizsergett a szívében hazatéret is. Hallgatva és gondolkodva lépdegélt Sípos mellett, alig nézett fel a földről.

Új cipő volt aznap a lábán: sárga félcipő, gombos - a manó tudja, mért rendelt ő is éppen olyat -, és Olga fáradtságot érzett.

- Lassabban - susogta időnkint.

Pedig hát amúgy is csak lassan lépkedtek.

Mikorra a bakterházhoz értek, annyira fáradt volt, hogy már előre is a padocskára nézett:

- Térjünk be: megszomjaztam.

- De én magam is - mondta Sípos -, bizonyára hogy sokat beszéltem.

Betértek.

Olga mindjárt le is telepedett a padra. Az arca piros volt a fáradtságtól.

- Vizet, édes bakterné asszony, ha van a korsajában.

- Van, lelkem, kisasszonyom, de adok frisset. Ez még déli.

És készséggel hozta elő a poharat.

- Majd Esztike - mondta neki Olga -, ne fáradjon, kedves.

De azért a bakterné csak maga sietett a kerekes kútra. Jól meg kellett azt forgatni, míg feljött a veder, de volt is annak a vize olyan, mint a kristály.

Sípos intőn emelte föl az ujját:

- Vigyázzon, Habocska.

Olga meg is lassúdott az ivással: alig három kortyot nyelt a friss, hideg vízből.

S lebocsátotta az ölébe.

- Nem merek többet - pihegte -, pedig úgy kívánom.

- Nem szabad - intette komolyan Sípos.

S a pohárért nyúlt: elvette Olgától. Ő is ivott egynehány kortyot.

Olga csak nézte: hogy őutána iszik... S oly gondolat nélkül, mintha testvérek volnának.

S hallgatva bámult a kertnek a kerítésére. Szép, nyírott fenyőkerítés volt az, méternyi magas, zöld fal.

- No, ha Etel megjön, mindjárt az első nap megkóstoltatom vele ezt a vizet - mondta boldog tikkadozással Sípos -, ilyet nem iszik Pesten a királyné se. Csak nem ír az a leány, nem ír...

Ez a sóhajtása mindennapos volt Síposnak. Eleinte az erdélyi postára gyanakodott, hogy hanyag. Később arra vélekedett, hogy az iskola foglalja el igen Etelt. Emlékezett rá, hogy az iskolai év végén Etel a sok írásmunkáról panaszkodott. Pedig már ki is nézett neki egy szép szobát Imecséknél, a bírónál.

- A bútor parasztos - mondta mosolyogva -, de a tükör nagy benne, s ez a fő.

- Mért visel fekete pápaszemet? - kérdezte egyszer Olga -, gyenge a szeme talán?

Sípos mosolyogva rázta a fejét.

- Szerződés kötelezi rá.

- Szerződés?

- Az. Velem. Megegyeztünk, hogy én fizetem a lakását. Szép háromszobás lakást béreltem neki a Kaplony utcán. A bútorokat is én vettem bele. De amíg ott lakik, fekete pápaszemet visel, valahányszor elhagyja a lakását.

Olga elámult:

- Nem értem.

Sípos mosolygott:

- Ő sem értette első hallásra. De aztán megmagyaráztam neki, hogy addig, míg oltárhoz nem vihetem, nem akarom, hogy más is lássa a szemét.

Olga a fejét rázta:

- Hát akkor nem bízik benne.

- Bízom, hogyne bíznék. De a szemében nem bízom. Ha valaki meglátja... Igen tolakodók a pesti ficsúrok.

- Hát akkor... féltékeny maga.

Sípos vállat vont.

- Mondtam már, hogy az életem. Kincsem, életem, mindenem.

Fölkeltek.

Olga gondolkodva lépkedett Sípos mellett.

Mily kedves ember - gondolta -, kár annak a nagy szájú leánynak.

De nyomban mellbe lökte egy másik gondolat:

Férfiról gondolsz dicséretet? Mind Kvabka. Míg fiatal: bársony. Mikor megesküdött: sárkefe. Az ördögöt is férfinak festik a festők.

S hogy elváltak a kapuban, alig hogy az ujja hegyét nyújtotta Síposnak.

- Holnap nem megyek ki - mondta hideg elmosolyodással. - A sétálás fáraszt: nem jó nekem.

S gondolta:

- Nem sétálok vele többé.

A következő napon Síposnak levele érkezett, ajánlott. A lilaszín fajtából, dsoki klöb-szagúból, ibolyaszín pecsétesből. De valami súlyos volt benne. Első tapintásra is kiérzett, hogy kulcs.

Kulcsos levél meg-megfordult a postákon. Olga csak futó gondolattal vélte, hogy tán a nagyládája kulcsa Síposnak. Hideg arccal firkantotta be a levélhordónak a könyvébe, s odaadta a levélhordónak, hogy vigye ki ő.

Pedig hallotta, hogy Sípos ott köhécsel már a folyosón. Nem, ő nem megy ki többé. Sétál majd külön, az anyjával. A falutól napkelet felé is van fenyves, ha valamivel távolabbra is. Nem, ő semmiféle kedves fiatalembert nem akar ismerni, akkor se, ha annak a fiatalembernek menyasszonya van.

S ez az eltökélése szinte megkövesült az arcán.

Fogta a tollat, és dolgozott tovább.

Egyszer csak hallja, hogy az anyja lépked az ajtóhoz.

- Te, gyere ki - szól be Kvabkáné hüledező-halkan -, az az ember mindjárt meghal itten.

Olga ijedten szökkent fel a székről.

Hát Sípos valóban olyan kókadtan ült a padon, olyan elfakult arccal, mintha ott halna meg ültében, azon a helyen. Lecsüggő kezében ott kéklett a levél. A földön ott hevert a kulcs - közönséges vaskulcs.

- Mi baja, Sípos?

Sípos föl se nézett. Szótlanul nyújtotta Olgának a levelet.

Olga olvasta:

Kedvesem!

Nehéz szívvel írom neked ezt a búcsúzó levelet. Három hónapja húzom-halogatom, de végre is meg kell írnom. Húsvét napján a bátyám járt nálam. Szemébe ötlött neki a lakásom pompája. Vallatóra fogott. Megmondtam, hogy neked köszönhetem. Igen elképedt. Azt kérdezte, hogy meg szoktalak-e csókolni. Mondtam, hogy jegyesed vagyok, és hogy csak akkor akartuk ezt közölni velük, ha már egészséges leszel. Ijedten vitt a Kistemplom utcába, a tüdővizsgáló intézetbe, és ott megvizsgáltak.

Kedves angyalom, bármennyire szeretlek is, a te gyógyulásod oly lassú folyamatú, hogy nem lehetünk egymáséi. A családom semmiképpen nem egyezik bele. Mindmostanáig küzdöttem-harcoltam: nem lehet, hogy teljes életemben kedvetlenkedjek a családommal. Végre is gyenge nő vagyok...

De azért holtomig szeretettel gondolok reád.

A lakásban mindent ott találsz, amit adtál. Az íróasztalom fiókjában megtalálod az órát, láncot, két karperecet, függőket, gyűrűket, leveleidet. A szekrényekben a ruhákat, mindent, mindent. Semmit nem viszek magammal, csak egy fényképedet.

Ismerd meg, hogy a sors keze választ el bennünket, és sorsunk ellen semmit se tehetünk. S nehogy azt véld, hogy a lehetetlenséget meg lehet talán fordítani: a bátyám erővel eljegyzett Balázzsal, s mikorra ezt a levelemet megkapod, az újságokban is benne lesz. Könnyes szemmel kérlek: bocsáss meg!

Etel

Olga visszanyújtotta a levelet, de Sípos behunyt szemmel ült a padon. Fakó volt, mint a holt, s az arca mint a mártíroké a gyötrelmek utolsó perceiben.

- Jöjjön - mondta Olga anyailag -, jöjjön sétára: levegő kell önnek most és elfáradás.

A nyelvén volt, hogy azt is mondja, amit Sípos szokott mondani: Oda se neki! De érezte, hogy Sípos mellében a tüdővérzésnél is nagyobb és fájóbb vérzés sajog.

Esztike látja a kisasszony indulását: a kalapot a fején, napernyőt a kezében. Eldobja a pityókahámozó kést, és ládájához ugrik, hogy magára kapja az ünnepi réklijét és szoknyáját.

Olga azonban elintette:

- Csak maradj: dolgozz.

Kánikulai meleg volt aznap délelőtt, Olga mégis a vállán vitte a burkolódzóját, s nem is a kiskendőt, hanem a nagyot. Siettében azt kapta fel.

Illett volna, hogy Sípos elvegye tőle - mert Sípos már hetek óta nem hordozta a plédjét, csak esős időben -, a szerencsétlen azonban annyira bele volt kábulva a bújába, hogy nem látott sem eget, sem földet. Csak bandalgott, mint a bekötött szemű állat, amerre Olga vezette.

Mentek, amerre szoktak: a temető felé. Szótlanul. Olga még csak vigasztalni se próbálta. Anyát lehet vigasztalni, aki azt mondja:Gyermekem volt! De hogyan lehessen azt vigasztalni, aki azt mondja: Az életem! Kincsem, életem, mindenem!

Mentek, bandalogtak szótlanul a fenyves ölén - a Paradicsom útján - az esztrengának.

Sípos olykor a zsebkendőjéért nyúlt: megtörölte a szemét. Olga olyankor félrenézett: nehéz látvány a férfikönny. Sípos bizonyára szégyelli is.

S lehajolt egy kéklő szarkalábért. A karperecébe tűzte.

- Nem díszvirág - szólalt meg akkor Sípos.

S érzett a szaván, hogy csak erőlködés, hogy meneküljön a gondolataitól.

- De virág - kapott a szón Olga -, nekem minden virág érdekes. Minden virág mintha élő titok volna...

- Titok - hagyta rá Sípos. - A világ csupa titok. A leányszív a legnagyobb titok. Legsötétebb titok.

A hangja elfulladt. Nem beszéltek többet fel az esztrengáig.

Sípos a zsendicét sem itta olyan kedvvel, mint szokta. Csak éppen hogy ivott. Ott se beszélt semmit.

- Gyerünk feljebb: a tetőig - mondta Olga -, ha van kedve. Talán látunk valamit onnan.

Sípos szótlan-búsan, sápadtan indult, amerre Olga javallta. Lassan haladtak és rézsút, hogy a mellüket meg ne erőltessék.

Végre feljutottak.

Néhány hegy látszott onnan. Kettő igen közel, a többi távolabb. A hegyek oldalán sötét fenyveserdők és világoszöld vetések, és kígyódzó kocsiút. A hegyek fölött egy kerengő sas. A hegyek közt vagy három kilométernyire egy templom tornyának veres fedele és harangablakai.

- Ott lakik az orvosunk - mondta Olga -, én már jártam egyszer nála.

Várta, hogy Sípos megkérdezi:

- Miért?

Síposnak azonban lógott a feje. Talán nem is hallotta, amiket Olga mondott.

Hát csak sétáltak visszafelé.

Egyikük sem ügyelt rá, hogy a napfény már egy órája eltűnt, csak mikor egyszerre hűvös szélfuvat suhotolt végig az erdőre, akkor rezzentek meg s álltak meg, és szemlélődtek az égre. Palaszín felhőhegyek hömpölyögtek a város felől, és nyomták egymást a falu felé.

- Siessünk kissé - szólalt meg Olga -, talán eljutunk még a bakterházba.

S magára öltötte a nagykendőjét.

Megfordultak. De az ég még inkább elkomorult. Rideg morajlás hangzott le a felhők sötétjéből, s villám villámra lobbant. Olga kezén egy hideg esőcsepp. Az úton szinte koppan egy-egy hulló szeme az esőnek. Nyomban rajtuk is a zápor. Nagy szemekben veri a földet, és egyre sűrűbben.

Olga a karjánál vonszolta Sípost egy öreg fenyőfa alá az útszélen.

- Jöjjön! Jöjjön! Jaj, megázik!

S a fa törzséhez vonta.

- Bánom is én - morgott Sípos.

Álltak, hallgattak.

A levegő rútul meghidegült. Villámok cikáznak, csattognak, dörögnek.

- Jézus segíts! - susogja Olga minden villámláskor.

És behunyja a szemét, keresztet vet magára.

A fenyőfa vagy öt minutáig csak tartotta a szárazat, de aztán bizony áthullt az eső a lombjain.

Olga szétnéz: találna-e védettebb helyet? De a többi fa is, amelyik beljebb áll, csakúgy átbocsátja már az esőt, s az, amelyik alatt álltak, leglombosabb, s még annyiból is legalkalmasabb, hogy a legalsó ága alig arasznyira van a földtől - kopasz, vén ág, csak épp a végén egy kis bojtja a zöldnek.

Olgának azon áll meg a szeme.

- Üljünk le. Jaj, megfázik maga!...

És gondos kézzel hajtotta fel Sípos kabátján a gallért. Aztán meg hogy Sípos is leült, ráigazította a nagykendőjének a felét is.

S így ültek a gallyon, a rájuk pergő záporban. Egy kendő alatt. Hallgatva és sápadtan. A lábukat maguk alá vonva, mint két beteg madár.