GÁRDONYI GÉZA

KI-KI A PÁRJÁVAL

2.

A kijutás három keresztnek a földbe tűzése után történt.

Az első kereszt a vak öregasszonyé volt. Éppen Pestre indult volna szegény, mikor megbetegedett. Operáció nélkül is megjött neki a világosság - az örök világosság.

A második kereszt a szerencsétlen Kvabkáé volt, akinek a sok tea végre is kikezdte a gyomrát. Az élete utolsó hónapjában csak aludttej volt a tápláléka - mintha csakugyan igaz volna Mohamednek az a mondása, hogy mindenkinek ki van szabva: miből mennyit egyen és igyon ezen a Földön, s ha aztán az utolsó nyelethez ért, a másik világon a helye. Kvabkának bizonyára aludttejben volt sok a restanciája. Mikor azt is elköltötte, bocsánatot kért a feleségétől és leányától. Még meg is siratták.

A harmadik kereszt Miklós bácsi feleségéé volt. A nagybácsi akkor írt nekik életében először: nincs gazdasszonya: szívesen magához veszi őket, és Olga megtanulhatja nála a postakezelést.

Nem ismerték a megboldogultat, de olyan hálát éreztek iránta, mintha csupa szívességből halt volna meg, hogy őnekik helyet ürítsen.

Mégis hát annyit tudtak róla, hogy az élete poharába nem sok édeset öntött a sors. Kvabkáné anyja beszélt róla, a vakulása kezdetén, mikor Pesten járt, hogy megnézesse a szemét a klinikán, s arra az egy napra, persze, náluk szállt meg. Beszélte, hogy a szerencsétlen asszonyka mindennap olyan reszkető lélekkel készült tálalásra, mint a diákgyerek az érettségijére.

- Miklós igen válogatós - beszélte az agg nő -, többet jár az esze a konyhán, mint a hivatalán. Ha ő írta volna Hamlet monológját, így kezdődne: Mit együnk? mit igyunk? ez most a kérdés. Neki az asztal olyan szent bútor, mint papnak az oltár, csakhogy a pap imádkozik az oltárnál, Miklós azonban kutyateremtettéz. Ha édes a tejfeles fuszulykalé, mért nincs benne ecet? Ha ecetes a fuszulykalé, lecsapja a kanalat:

- Micsoda mérget főztél megint!

Ha nem átlátszó a töpörtyű a túrós csuszán, úgy kel föl a székről, mint aki arról értesül, hogy a bátyját fölakasztották. Fiatalabb korában földhöz csapta a tálat, mint valami paraszt. Földhöz csapta. Mintha azt akarta volna illusztrálni, hogyan szakadjon szét a világ, ha nem átlátszó a töpörtyű. Szegény jó mártír!...

Fogadott egyszer szakácsasszonyt is, hogy ne őrá mérgelődjön az ura, de az csak egyszer főzött. S még éjjel se nyughatik tőle szegény. Ha Miklós álmatlankodik, csak oldalba löki:

- Borcsám: hozd be a pipámat, szitámat.

Vagy csak ennyi:

- Borcsám: vakard meg a hátamat.

Télen, ha csak kissé is köhög, s azért nem alhatik, csak oldalba löki:

- Borcsám: bodzateát...

Nyáron meg kétszer-háromszor is felkölti néha egy éjszakán:

- Bolha van az ágyban!

És a jó lélek fölserken, fölkel. Sokszor nem is igaz a bolha, de azért nem zúgolódik.

- Képzelődtél, lelkem - mondja megnyugtatón.

S folytatja az alvást, ahol elhagyta.

Ő aprítja neki a dohányát, mert más nem tudja olyan kedve szerint valóra, apróra. Ő fényesíti a tajtékpipáit, mert más likat fúr rajta. Még beretválni is ő szokta.

Ezekre az elbeszélésekre emlékeztek még Olgáék, de azért több örömmel, mint aggodalommal indultak útnak: nincs többé házbér! Nem fő a fejük többé a piaci árakon. Csak éppen a ruhaköltség. De hát mi ruha kell falun? Semmi az. A néninek bizonyára sok ruhája maradt: újraalakítják. Aztán hát ők nem abban a szobában hálnak majd, amelyikben Miklós bácsi. Van ott szoba négy-öt is, több is talán. Ha éppen vakarást kíván Miklós bácsi, vakarják ketten is. Csupán a főzés kérdése volna aggasztó. Vettek szakácskönyvet, kettőt is. Az úton már előre olvasgatták. No, nem is olyan nagy nehéz mesterség: ahol tehén van, tyúk és disznó és kert, ott a kamra nem üres. És ahol a kamra nem üres, könnyű szakácskodni. Majd megtanulják a gusztusát is Miklós bácsinak, aztán kedvére főznek. Az a tentás ujjú asszony hogy is tudhatott volna főzni?

S a fő örömük az volt, hogy Olga megtanulja a postakezelést, és Miklós bácsi halála után ő lesz a postamester - gyönyörűen megélnek.

- Férfi nélkül - mondta Olga.

A szolnoki állomáson ők is leszálltak, hogy egy csésze kávét hörpintsenek.

Visszatérve Olga megérzi, hogy valakinek a szeme rászegeződik a vonat egyik kocsijából.

Odatekint: a harmadik osztályú kocsi egyik ablakában Bertát pillantja meg.

Berta azonban oly gyorsan elkapja az arcát, mintha ott se lett volna.

Olga csak áll, és bámul.

Berta volt, bizonyos, hogy Berta. A kalapja ordináré pipacsvirágos kalap, amilyet az iparosasszonyok és villamoskalauzok feleségei viselnek, de mégis Berta, Berta! És Berta szemében az az égő érdeklődés... De hát miért rándult vissza? És harmadik osztályon?

Csak állt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Arca haván egy percre előpiroslott a két leánder.

Várta, hogy Berta megint megjelenik. Az anyja azonban rászólt:

- Gyere már, Olga, lemaradsz!

Olga akkor utazott életében először vonaton, de látta, hogy egyik kocsiból a másikba át lehet járni. Az ő kocsijuk szomszédos. Ők is harmadik osztályon utaznak, noha Miklós bácsi második osztályra küldött nekik pénzt. De hát kiváltottak egyet-mást a zálogházból. Olgának a karperecét is. Húsz koronába került csupán annak a kiváltása. Egyéb ékszere Olgának nem volt. Nem is kívánta, hogy legyen. De az a karperec még az öreganyjáé volt, ő meg az anyjától kapta bérmáláskor.

Meg se várta a vonat elindulását, átsietett Bertához.

Berta a sarokban ült egy férfias képű, vastag zsidóasszonnyal és még két sápadtas, cselédforma leánnyal. Bertán is szegényes a ruha, noha tarkabarka: céklaszín szoknya és olcsó, fekete posztókabát, és a fején az a rikító műpipacsos, nagyszélű posztókalap - a csokor is rajta piros, olcsó szatén. Az arcát a kalap széle alá rejtve könyököl a térdén.

Olga örömmel szól neki:

- Berta!

A leány ijedten kapja föl a fejét. Olga a kezét nyújtja a vastag asszonyon át.

- Bertám! Csakhogy látlak!

Berta azonban elhúzódik tőle:

- Ne fogj velem kezet! - rebegi sápadtan.

S elfordul Olgától.

Olga hüledezve áll. A zsidóasszonyra is tekint, de annak a szeme hideg kígyószem. Valamelyikük vagy tán mind a hármuk valami erős violaparfümmel van szagosítva.

Olga csak áll. Tanácstalanul pillog.

- De Berta... Vétettem neked?

Berta akkor fölkelt. Az arca sápadt volt, a szeme tele könnyel. Széttekintett a kocsiban. A másik sarokban nem ültek. Berta intett a fejével Olgának, hogy kövesse.

- Nem foghatsz velem kezet! - lihegte ott könnyes szemmel -, te tisztességes leány vagy. Én pedig... halott vagyok. Érted? Halott vagyok. Ne kérdezz... Mindennek az a hadnagy az oka, az a gazember...

Az utóbbi szavakat már úgy lehelte, mintha fojtó kénfüst ülne a torkán.

- Menj! Menj tőlem! Nem ismerlek!

S megfordult, és visszatért a helyére. Az ablakra könyökölt, és zihált, mintha hegyen járt volna.

Olga elképedten bámulta. Aztán látta, hogy a vastag asszony is vadul pislog őreá: megfordult, és visszatért az anyjához. De az iszonyat szinte megfagyasztotta a lelkét.

A vonat még mindig állt. A kocsiba egy vadászkalapos fiatalember lépett be. Valami jegyzősegéd vagy más afféle kishivatalnok lehetett. Körültekintett, s a szeme Olgán maradt. Pödört a fél bajuszán, és a rézsút szemben való ülésre helyezkedett. A lábát keresztbe vetette, és cigarettapapirost vett elő, és dohányt egy sztaniol burkolatú papirosból. A lábát rezgetve sodorta, s érdeklődéssel tűzött a szeme Olgára.

- Anyám - mondta Olga beteg arccal -, cseréljünk helyet.

S átült a másik padra.

- A férfiak ördögök - gondolta borzongva.

A kiszálló állomásukon egy fehér szakállú öregúr lépett eléjük, nagy fejű és nagy arcú méltóság, de termetre inkább kicsi, mint nagy - igen tekintetes képű, magyarruhás öregúr.

- Kvabkáné...

- Én vagyok.

- Ha nem mondtad volna is tudnám. Csak fiatalabbnak gondoltalak.

- Ó, most már én is megismerem. A szeméről, kedves Miklós bátyám, a szeméről ismerem meg. Csak a szakálla... És én kövérnek gondoltam...

Az öregúr soványas volt. Az atilla és a nadrág úgy lógott rajta, mintha egy termetesebb valakinek a ruháját viselné. Csak a hangja volt vastag, brummogó.

- Hát nincs már, aki beretváljon - sóhajtotta -, magam meg nem vesződöm vele. Isten hozott benneteket, édes angyalaim.

Éppen nem látszott olyan veszedelmes tüskefának, amilyennek képzelték. Ráncos, vén szeme meleg volt, és nedves az elérzékenyüléstől. Dohányszag terjengett belőle, mintha trafikboltban szokott volna hálni. Olgát is örömmel csókolta meg, és az úton szinte hazáig tartogatta Olga kezét a maga meleg, nagy tenyérében.

- Kedves Olgám, kedves gyermekem, te - brummogta szerető nézéssel -, örülök, hogy ilyen derék, szépleány húgom van. De mintha beteg volnál... Vagy az utazás fáradalma?

- Az utazás - mosolygott bús szemmel Olga -, messzinek gondoltam ezt a helyet, de ilyen messzinek nem.

- A pesti levegő - mondta aggodalmas szemmel Kvabkáné.

És elégedetten pillantott szét a fenyves hegyeken.

Hogy a városból kiértek, mindjárt bele is jutottak az árnyékos fenyvesbe. Balról kezdődött, aztán csakhamar jobbról is, balról is méltóságos fenyőfák között haladt a kocsi. Júniusi kék ég. Erdőillat. Csend az úton. Gerlicebúgás az erdőből. Helyenként meleg napfény.

- Ó, be gyönyörű! - repesett Olga.

- Ó, be gyönyörű! - örvendezett Kvabkáné is.

Miklós bácsi benyúlt az ülés alá, és egy hosszúkás bőrkoffert vett elő.

Pipa volt abban, koronás kupakú tajtékpipa és dohányzacskó. Meg egy füles kosárka, fedeles is.

- Egy kis cseresznyét hoztam nektek. Finom Elton-cseresznye, a magam fájáról. De cukrászsütemény is van itt. A városban vettem nektek.

A két nő a cseresznyét választotta. Igazán szép, nagy szemű cseresznye volt, világospiros és ropogós.

Az öregúr örömszemmel pislogta őket, s a pipáját tömte a hólyagzacskóból.

- Csakhogy megérkeztetek, csakhogy itt vagytok - ismételgette boldogan. - Öt asszonyt próbáltam azóta. Egyiknek két kis ördögét is befogadtam, mert azt mondta, hogy főispánnál szolgált. Szolgált ám a súrolókefével, de nem főzőkanállal. Mind tud mindent, míg be nem teszi a motyóját. Hát persze, hogy tud is: magának.

- Jaj, ne ijesztgessen, Miklós bácsi - aggodalmaskodott Kvabkáné -, hátha én se tudok?

- Ha valamit nem tudsz, megkérdezed. Azoknak is mondtam, de azok nem kérdezték. Csak elém tették a kérgesre sült kacsát, a bőrré szárított palacsintát. A káposztás tésztájuk olyan csomós volt, hogy két villával kellett széthúzgálni előbb.

- Nálam elkülönödik minden kocka.

- Ez az. Így csinálta az én anyám is. A húgom is. Te is azoktól tanultad a főzést. A rántott levest erősen-barnán szeretem.

- Én úgy szoktam.

- Híg rántással, és hogy a köménymagot megzúzzák kissé előbb.

- Én úgy csinálom.

- No látod, hát még ezt se tudták.

- Én kis rántással csinálom a káposztafőzeléket is.

- Ez az. Hát a túrós csuszát hogy csinálod?

Egy sárga bricska porzott elő velük szemben az úton, és robogott csakhamar el is mellettük, jó két kis pej benne. A kocsin ülő lekapta a kalapját: odaköszönt Miklós bácsinak. Egy pillanatra látni lehetett, hogy egy Petőfi-szakállú úriember. Aztán csak egy terebélyes szélű, szürke kalap látszott, ahogy a fejét gombaként takarta.

- Az orvosunk - mondta Miklós bácsi -, láttátok tán a házát, ahogy kijöttünk a városból: a Székely hősök utcájában az a drótháló kerítéses, nagyablakos. Míg szegény Borcsám élt, mindig nálunk ebédelt, ha a faluban járt. Halász a neve. Halász István. Állj meg csak, Jancsi.

A kocsi megállt. Miklós bá gyújtót sercentett. Rátartotta a pipáját. Az erdei lombillatos levegőbe büdöske dohányfüst vegyült.

- Mehetsz. Hát májgaluskás levest tudtok-e főzni, édes angyalaim?

Olga abbahagyta az édes evést, és zsebkendőt vett elő. Befogta orrát-száját, és csak akkor lélegzett, ha már a füst elröppent az orra alatt.

Olga már akkor vékonyabb arcú volt, s az arca fehérsége nem a nyíló gyöngyvirág fehérsége többé, hanem a hervadóé.

Az anyja már nem is engedte, hogy házimunkával foglalkozzon. Elég reggelenkint a posta.

- Csak ki a levegőre, a napra!

És Olga kiült a napra, a tornácra vagy a kertbe. Mintha egy nap kellene beszívnia mindazt a napsugarat, amely a pesti bérbarlangból évekig hiányzott.

Egy öreg fenyőfa is állt a kertben. (A környék csupa fenyves, de hogyan sétáljon Olga egymagában?) Vélték, hogy az az egy fa is elég a sokból. Ha melegen sütött a nap, annak az árnyékába ült, s nézte a csirkéket, kacsákat, vagy pedig heverészett a hintázóágyban, amely két kajszibarackfa közé volt kötve. S olvasgatott, vagy nézte a szomszéd ház magas kútágasát, s a kútágas fölött a messze magasban fehérlő erdélyi felhőket.

Egy cselédleányka szolgált náluk - csupa élet, csupa vidámság, zsíros szájú, fürge kis tulipánbimbó, tizenkét éves. Annak szólt néha, mikor a folyosón dolgozott:

- Danolj valamit, Esztike.

Esztikének kétszer se kellett mondani, rákezdte:

Nem kell nekem selyembársony takaró...

De persze csak olyankor danolhatott, ha Miklós bácsi nem volt otthon, mert a hangja éretlen volt: nyekergős, mint a kukoricaszárból csinált hegedűé. De sok nótát tudott - egyebet se tudott. Mégis néha megkérdezte:

- Mit danoljak, kisasszonyom?

Olga egyszer azt mondta neki:

- Danold a darumadár nótát. S Esztike rákezdte:

Darumadár, gyere velem...

De Erdélyben rövid a nyár. És hát az orvos parancsolata:

- Meghűlni nem szabad.

Télen hát a falak közt élt. Olvasgatott mindenféle könyvet, ami csak Borcsa asszony leánykorából maradt a hagyatékban. Regények voltak, afféle gyártott regények, amelyekben grófnék vagy grófkisasszonyok szenvednek. Mindenik grófi hölgy szép. Egy se púpos, egy se nagy lábú, és egy se náthás soha. A kastély is mind pompás. Minden ablak jó, és tisztogatni nem is kell benne. A szép grófi hölgyek mértéktelenül szeretnek, epednek és sírnak száz meg száz lapon által. Közben-közben lovagolnak is. Egyebet nem dolgoznak. Végül boldogan férjhez olvadnak.

Olgának is tetszettek ezek a regények, csak a végső lapok után rázogatta a fejét:

- A grófok is csak férfiak. Nemhiába, hogy a regény ott az oltárnál elvégződik: azontúl már bizonyára ott is csak komisz valóság az élet.

Eleinte a konyha iránt is érdeklődött, de gyakori volt ott a füst. A hivatalban meg az öregúr pipázott. Mégis hát tűrte, ahogyan lehetett, csak hogy megtanulhassa a postakezelést. Néha azonban félbehagyta a munkáját, és besietett a szobába. Titkolta, ha mosnia kellett a zsebkendőjéből a pirosat.

A következő tavaszon Olga mégiscsak meghűlt kissé. Az anyja szakadozó szívvel ápolgatta.

Tudós asszonyok jöttek-mentek a háznál. Különféle ételeket, italokat, fürdőket javasoltak, s persze imádságokat és babonás cselekedeteket is bőven.

- Csak troszkán állt vizet igyon, lelkem: attól új tüdeje nyől - biztatta őket Puskásné, papucsos vénasszony.

- Juhsavó az egyetlen orvosság - tanácsolta Ditrainé, a falu javasasszonya -, esténként meg hét miatyánk, hét üdvözlet, és utána egy kanálnyi pemetefű tea.

Kvabkáné etetett-itatott, imádkoztatott mindent a leányával. Húzatott vele fűzfagallyat holdtöltekor. Öntött neki csillagkeléskor hozott forrásvizet Mária-képen át. És tett a feje alá temetői kereszt alól napkeltekor hozott hét fűszálat, hét ájtatos miatyánkban megforgatva.

Halász doktor, kerületi orvos, persze csak mosolyogta az efféle orvosságokat.

- A fő a jó alvás - mondogatta -, és a becsületes jó táplálék: csirkelevek, hal, egy-egy korty vörösbor is.

És ő is csak azt mondta, hogy a legislegfőbb orvosság a meghűléstől való óvakodás. Egy meghűlés: halálos lehet a következménye.

No, vigyáztak is. De azért az asszonyok tanácsait is figyelemmel hallgatták.

A vízbe fuldokló se válogat, hogy melyik az orvos mentőkötele, melyik a másé: kapkod mindenikhez.

Egy tavaszi estén Puskásné zörgetett a kapun, és hívatta az ablakra Kvabkánét:

- A boltból jövök, lelkem, csak azért fordultam be, hogy egy pesti fiatalúr érkezett ide délután. Tanítóékhoz szállt. Neki is éppen az a baja, ami a kisasszonynak. Alig áll a lábán. De orvosságokat is hozott. Teli van az asztala orvosságos üvegekkel.

Olga már feküdt. Az anyja akkor vetkőződött.

Kvabkáné az orvosság szóra megrándult: a kendőjéért nyúlt.

- Jaj, hátha valami jó orvossága van!

Olga fölemelte a fejét:

- Ne menj.

- De hátha valami jó orvosságot tud?

- Hallottad, hogy fiatalember.

- Ha fiatal is, annyit csak kérdezhetek tőle: mit javalltak neki?

- Holnap is ráérsz.

- Hátha reggel tovább utazik?

Kvabkáné jó félórát odajárt. A fejét rázva tért vissza.

- Te ahhoz képest libánoni cédrus vagy, Olga. Nem éri meg a reggelt.

- Miféle?

- Nem tudom. Úrféle. A ruhája ott hevert a széken. Nem tanítóéknál. A tanítóhoz csak azért tért be, hogy mondjon valakit, akinél megszállhatna: itt lenne őszig. A tanító szétküldött egynéhány gyereket a faluba, aztán a fiatalember Hólyagékhoz szállt.

Olga a fejét rázta:

- Hólyagékhoz?

- Oda. Húsz koronáért vállalták, hogy adnak neki szobát meg tejet, tojást, amennyit elkölt. Csak, ha húst kíván, arra ad pénzt külön. De nem éri az meg a reggelt.

- Hát nem is beszéltél vele?

- Nincs annak már szava, Olga. Hólyagné mondta neki, hogy ki vagyok, és hogy nekem is van betegem, akinek a melle bajos. És hogy azt kérdezném: mi orvosságot ajánlott neki az orvos? - csak ennyit susogott:

- Levegőt, napfényt.

A szája mozgott még, de nem értettük.

A tanító is odajött aztán. Kérdezte tőle, hogy elküldjön-e az orvosért. Bólintott, hogy el. Kérdezte aztán, hogy Halász-e az orvos neve.

- Az - mondta a tanító -, Halász István, "doktor mindenféle".

A beteg azt mondta, hogy levelet hozott neki a pesti orvosától. Nehezen beszél, csak susog. Kérte a tanítót, hogy vegye ki a felsőkabátja zsebéből: tegye a sublótra, hogy ha jön az orvos, odaadhassa neki. Azt gondolta szegény: mindjárt jön itt is az orvos, mint Pesten.

A tanító aztán, hogy eljöttünk, igen megsürgette Bernátot, hogy lóháton vigye az izenetet: tüstént induljon az orvos, mert haldoklóhoz hívják. Sípos a neve annak a szerencsétlennek.

Olga megmozdult:

- Ádám? Sípos Ádám?

- Nem tudom, Ádám-e vagy nem Ádám. Holnapra az már se nem Sípos, se nem Ádám.

- Fekete szemű, köpcös.

- Fekete szemű. A termetét nem tudom, milyen. Feküdt. Ismered talán?

- Az ajka kissé duzzadt.

- Én bizony nem néztem annyira meg. Ismered?

Olga felvonta a vállát.

- Talán.

Kvabkáné vetkezett, lefeküdt.

- Az a betegség lehet rajta, amelyik terajtad. Az orvosságainak a szaga, mint tieidé. Csupa kreozotszag a szoba. Mire jó már neki?

Ásított.

- Megkérjük a doktort, hogy az orvosságokat juttassa nekünk, ha mink is használhatjuk. Bizonyosan olcsón megkapjuk a hozzátartozóitól. Pantopon is van közte.

Ásított, elhallgatott. Talán már aludt is, mikor Olga megint megszólalt:

- A papért elküldtek-e?

- Nem tudják, milyen hitű - felelte álmos szájjal az anya -, hátha zsidó?

- Katolikus. Ha az... A húga iskolatársam volt.

- Akkor bizonyosan elküldtek.

Olga fölült az ágyában, és keresztet vetett, imádkozott.

Másnap pihenten ébredt. Az első kérdése a beteg volt:

- Meghalt-e?

- Nem hallottam, hogy harangoztak - felelte az anyja.

S kiszólt a konyhába:

- Esztike, harangoztak az éjjel halottra?

- Halottra? - csodálkozott kinn a kis zsíros szájú. - Nem, nem szaggattak. De lehet... ámbátor... nem hallom én, mikor alszom.

Olga öltözött.

- Ma segítek bácsinak - mondta szinte vidáman.

Kinézett az ablakon. A tavaszi fű fehérlett az éjjeli dértől. De a nap már ölnyire állt az égen, és szép aranyküllői a kert leveletlen fái között tündököltek. Ahol a földre is értek, zöld sávokban olvadt a dér.

- Ki ne menj - aggodalmaskodott Kvabkáné -, a nap süt, de a levegő hideg.

Olga gondolkodva öltötte fel a kabátját.

- Ugyan, az a szegény ember...

De jobban csak magában beszélt. Arra gondolt, hogy meghalt-e valóban. Hátha csakugyan annak a szerencsétlen Bertának a bátyja? Ha nem halt meg, nem is halhat meg ilyen napfényes reggelen. De ha nem halt meg, micsoda állapotban fekhetik ott abban a hideg falú, szellőzetlen parasztszobában? Talán söpörnek is ott, és a tüdejére söprik a port. Talán a gyerek bent őrzi a vércséjét vagy baglyát. Vagy talán nincs benn senki: nem is gondolnak rá, hogy a beteg reggelizni óhajt. Forraltan inná tán a tejet, vagy azon melegében, ahogy behozzák. Vagy hogy csakugyan meghalt, de senki se nézte meg...

Felöltötte a bundácskáját, s még rá a fejére a fehér bolyhos kendőjét.

- Mindjárt jövök - mondta a kis Eszti cselédnek.

S a kendőt a nyakán tenyérrel is nyomva sietett Hólyagékhoz.

Nem járt még náluk, de ismerte őket. Az asszony megfordult már a postán. Két-két koronácskát küldögetett a katona fiának. A kisasszonyt szokta megkérni, hogy írja meg az utalványt. Ő mindenkinek ingyen írja. Az öregúr azonban külön húsz fillért szedett mindig az ilyen munkáért. Az asszonyok most már kilesik: mikor ballag az öregúr a temetőbe, vagy mikor kertészkedik a fehér rács mögött. Olga igen kedveltté vált ez okon. Levelet is próbált íratni vele egy asszony: megírta. Azért se kért díjat. Utóbb már aztán a bélyegből is próbáltak lealkudni nála.

Így ismerte Hólyagnét és a fiát is. A fiú egyszer egy macskabagoly fiókát vitt hozzá az anyja ötletéből, hogy talán kedves az efféle a kisasszonynak. De Olga nem fogadta el.

- No, majd hozok én énekes madarat - mondta a fiú. - Majd nyár elején: rigót vagy fülemilét. Vagy tiglicet ősszel. Nekem mindig van...

Olga a fejét rázta:

- Ne hozz. Nem tanultad-e az iskolában, hogy amit nem kívánsz magadnak...

A fiú úgy nézett, mint a macskabagoly. Hát hiszen ő kívánja magának a madarat.

Olga óvatosan nyitott az udvarra - bár emlékezett rá, hogy onnan nem szokott ugatni házőrző. Óvatosan tekingetett széjjel.

Hát kutya nem is látszott sehol. Csak két kis fekete macskakölyök ölelkezett egymással vidám birkózásban az ajtó mellett egy odaterített, rongyos zsákon. Az anyjuk a legyezőjét emelve kelt föl, és lépkedett egy nyájas mió-val Olga elé.

Más nem is fogadta.

A pitarban sem volt senki. A belső házba is bekopogtatott. Be is nyitott. Ott sem volt senki.

Az első szoba ajtajához közeledett hát.

Megállt az ajtó előtt.

Fülelt.

A beteg csak az első szobában lehet.

Kopogtatott.

Semmi hang belülről.

Vajon hol lehetnek, hogy egy lélek sincs a házban? A gyerek az iskolában, az ember tán a mezőn. Az asszony tán a padláson.

Ismét kopogtatott.

Erre sem érkezett hang.

Rátette a kezét a kilincsre. Lassúdan lenyomta. Megnyitotta egy ujjnyira az ajtót. Bekukucskált.

A szoba világos volt. Csak a sublótra látott, és a sublót előtt egy székre, amelyen öt párna fehérlett, ahogy az ágyból odarakták. A párnás szék mellett egy nyitott, lapos láda hevert, afféle amerikai pántos láda, aminővel a messze útra kelők járnak. A ládából egy gyűrött ingnek az ujja fehérlett elő, és egy fűzős cipő talppal kifelé. Ez volt, amit látott az első pillantásra, s egyben nehéz kreozotszag csapta meg, romlott meleg levegőnek a szaga.

Beljebb dugta a fejét. Tudta, hogy az ágy az utcai falnak a jobb felől való sarkában áll - minden házban egyformán. Az ágy mellett álló székre látott, s a széken egy paraszti, zöld mosdótálra. Aztán egy másik székre az ablak előtt. Azon a széken skatulyák és orvosságos üvegcsék közt egy vizeskancsó fehérlett, s mellette vastag üvegpohár, amilyen parasztházakban szokott lenni. Meg egy fekete acél, zsebbe való óra a pohár mellett.

Az ágyban, paraszti bunda alatt egy fekete, nyírott bajszú, rútul sovány fiatalember. Hanyatt, nyakig takartan, hunyt szemmel, mozdulatlanul. Jobb keze lelógott.

Nem Berta öccse - volt Olgának az első gondolata -, kellemetlen idegen arc. Talán valami cigánymuzsikus. De vajon holt-e vagy csak alvó?

Az arcon nem látszott semmi jele az életnek. A lelógó kézen egy légy sétált. A kéz nem mozdult, hogy elintse - sovány színtelenségében inkább halott keze, hogynem élőé.

Olga hátán borzongás hideglett át.

Meghalt - gondolta -, s a házbeliek be se néztek hozzá még ma.

Beljebb lépett, hogy jobban lássa. Az az arc fakó volt, sárgás, mint a halottaké. Az orra vékony sasorr, és kissé ferde. Araszos fekete fürtjei borzasan környezték a fejét. A takaró bundán nem látszott lélegzés. A szobában olyan csend volt, hogy a fekete órácska kecegése is hallatszott.

Olga elirtózva állt a szoba közepén.

Arra gondolt, hogy mégis megtapintja a lelógó kezet, csakugyan meghalt-e, azonban papucscsoszogást hallott a pitarban. Mikorra megfordult, már Hólyagné arcával találkozott a tekintete.

- Jónapot adjon Isten, kisasszony, dicsérjük Jézust.

- Meghalt? - kérdezte Olga halkan.

- Meghalt? - ijedt el Hólyagné, s egyszerre elnyulladt a képe. - Jézus Mária!

S belépett. A fekvőre bámult. Közben keresztet is vetett magára.

A fekvőnek azonban megnyílt a szeme. Két fekete, bágyadt szem. S nézett álmosan, hideg-csodálkozón.

Olga szigorúan fordult Hólyagnéhoz:

- Mért nem nyitják meg az ablakot? Ilyen levegő!... Enyhe napos az idő künn.

Az utcai ablakhoz lépett: megnyitotta, kiakasztotta.

- És mért nem adnak két párnát neki? Hármat is, ha kíván. Hogy fekhetik ilyen állott, dohos párnára? Ugye, alacsony a feje alja?

A beteg biccentett, hogy alacsony.

- Nem szólt egy szót se - mentegetődzött Hólyagné -, nem szólt. Csak berogyott az ágyba. Mondta, hogy fázik, fűtsem el a búbost. Aztán meg azt mondta, hogy ne fűtsem el, ha nem fűlt a télen, mert neki árt a por. Betakartam hát a bundával is, hogy mondok nagy hidegben az uram is avval takaródzik. Hozzam-e már a tejet, tekintetes úr?

Olga fogott egy párnát a székről, és az ágyhoz sietett. Már akkor a beteg oldalt fordult kifelé, és fölemelte a fejét.

- Adjak még egyet? - kérdezte Olga.

A beteg bólintott:

- Még egyet.

Olga értő kézzel igazította oda a három párnát, ahogy ő is szerette, s közben a széken sokadozó orvosságokra pillantott.

- Volt már itt az orvos?

A beteg rá se nézett Olgára.

- Nem volt - susogta. - A bunda is nehéz. Meleg, de nehéz. A mellemnek... Alul a plédem van, fölötte pokróc meg ez a bunda. Nehéz.

- Hát oda is párnát teszünk - készkedett Olga. - Erdélyben nincsen dunyha. Itt csergével takaródznak.

Maga mögé tekintett, hogy kérdezze Hólyagnét: hátha van mégis dunyhája? De Hólyagné már akkor künn járt: a tejért.

Olga levonta a bundát az ágyról, s a negyedik párnát tette takarónak lábtól, a bunda helyére.

A beteg hálásan nézett reá.

- Mi a neve? - susogta.

- Olga. Jól fekszik így?

- Jól - lehelte a beteg -, köszönöm. És a másik neve?

- Kvabka - felelte Olga kedvetlen szemmel.

Furcsállta, hogy a fiatalember nem maga mutatkozik be, hanem őt kérdezi.

A beteg behunyta a szemét.

- Habka. Szép név. Éppen magára illik. Habka... Habocska...

- Kvabka - ismételte hangosabban a leány.

A fiatalember megint megnyitotta a szemét. Változatlan komolysággal susogott:

- Nem: csak maradjon, ahogy értettem: Habka, Habocska. Engedje meg, hogy ne Olgának szólítsam, hanem Habkának, Habocskának.

Hólyagné belépett a tejjel.

Olga összevonta a nyakán a fehér zseníliakendőt, és köszönés nélkül lebbent ki az ajtón.

Másnap délelőtt egy szürke plédes, szikár fiatalember vánszorgott végig a falun.

Zöldes posztókalap volt a fején, és ezüstkampós bot a kezében. A feje lógott.

Meg-megállt, és elszemlélődött. Nézett a házakra, kerítésekre, de legkivált a sok lúdra és kacsára, amely a falu egyetlen utcáját tarkította. Az utca két árkában bőven állt még a víz. De olyan pettyegtetett is volt az a fehér kővel burkolt út, mint a hermelin.

A fiatalember csak bandalgott. Meg-megállt, el-elbámult egyik-másik házon, virágzó barackfán.

Egyszer furulyaszót hallott maga mögött: valami ismeretlen nóta trillegett a furulyán, de magyar nóta. A fiatalember megfordult.

Koldust látott az egyik ház kiskapuja előtt: az furulyázott. Süveg nem volt a fején, csak nagy, bozontos, fehér haja. A ruhája: rongyos és időtől sárgult szűr, és a lábán harisnyanadrág és bocskor.

Egy asszony jelent meg a kiskapuban, és kenyeret nyújtott ki. A koldus áldásokat sóhajtozott, aztán furulyázva baktatott tovább.

A fiatalember is tovább indult. Csak a fehér rácsos postaház előtt állt meg ismét. Nézte - ahogy valaki csak úgy unalmában bámulgatja még a saját árnyékát is. Még az a kis rozsdás bádogláda is a ház oldalán tetszhetett neki, mert azt különösen megcsodálta. Zöld lehetett valamikor a láda, és fehér a reá festett pecsétes levél. Bizony, a levélszekrénynek is elmúlik idővel a fiatalsága.

Az idegen a zsebébe nyúlt, és levelet vett elő. Belecsúsztatta. Aztán benyitott az udvari ajtón.

Esztike aprogatta ott a fát a konyha előtt, kukoricahegedű hangján dalolva:

Addig innen, rózsám, el nem mégy,
míg három szál gyeretya el nem ég...

- Itt elöl a posta - mondta, félbehagyva a nótát.

- Olga kisasszony - susogta a fiatalember -, itt lakik Olga kisasszony, az a beteg kisasszony?

És szimmantott a folyosón lengő pörkölt kávé szagból.

- Itt - felelte Eszti -, arra a.

De már akkor Kvabkáné is kilépett a konyhából, és csodálkozott, hogy a pesti beteg áll előtte.

Az is megismerte:

- Jónapot - susogta fejének fáradt bólintásával. - Tegnapelőtt nem szólhattam. Hát: levegő, napfény. Tej és tojás. Csirke. Húslé. Nekem mindenféle orvosságom is van. Fekszik talán?

- Dehogyis - felelte megviduló szemmel Kvabkáné -, bent van a hivatalban. Tessék...

S a folyosó első ajtajára mutatott, amely fölött gyermekarasznyi betűk feketélltek egy sárgásra fakult bádogtáblán:

M. K. POSTAHIVATAL

S fölötte a koronás magyar címer.

A fiatalember gondolkodva nézte a földet.

- Küldje ki - suttogta aztán.

Kvabkáné beszólt:

- Olga.

S a padra intett a folyosón:

- Tessék addig. Nekünk is van mindenféle orvosságunk, de valami jó kellene, amitől meggyógyulna szegény Olgám. Eszti, ne nyikorogj.

- A levegő - susogta Sípos a fejét rázva -, patikában levegőt nem keverhetnek.

A leány kilépett.

A fiatalember némán köszönt. De csak éppen hogy rátekintett Olgára. Ült a padon a botjára könyökölve, s bámult maga elé.

Olga állt előtte, nyugodt-fekete szemével, elefántcsontszín arcával. Pepita ruha és kékesfekete kabátka rajta, s a kihajtott, széles, fehér gallér a nyaka körül.

Nézett Síposra komolyan és sajnálkozón. Várta, hogy fölkel és bemutatkozik.

De az csak hallgatott.

Végre is Olga szólalt meg:

- Óhajt valamit?

A fiatalember nem nézett reá: a fejét rázta...

- Semmit. Csak, hogy megköszönjem... Hab... Habocska... Igen összetört az út... a por... a rázás... Éjjel nagyobb volt rajtam a hő... Átkozott bunda... De adtak aztán paplant. Maga úgy jelent meg, Habka, Habocska, mint valami fehér, mennyei lélek.

Komoly-bágyadtan mondta ezt a hízelgő szót. Rá se tekintett Olgára, csak nézett kókadt fejjel maga elé.

- ...mint valami fehér, mennyei lélek.

Olgának kellemes volt ez a megjegyzés, mint akit váratlanul virágillat vagy szénaillat lep meg. Mégis kissé bosszankodva nézett reá: micsoda neveletlen ember ez, hogy csak beszél-beszél, de nem nevezi meg magát.

De mindjárt mentegette is magában: minek is nevezkedne? Hiszen ez az ember már halott. Csak épp hogy a bőr eleven még rajta. A halottak nem szoktak bemutatkozni királyoknak se.

A fiatalember - mintha megérezte volna Olga gondolatát -, a belső zsebébe nyúlt, és fekete bőrtárcát vont onnan elő.

Kivett belőle egy névjegyet. Nyújtotta:

- A nevem. Három-négy nap... levél jön ide erre a névre. Tudom már, hogy maga kezeli itt a postát: nehogy visszaküldje. Igen lekötelez...

Olga rátekintett a névjegyre:

A pékmester olvastára még jobban megnézte a névjegyet, aztán elnyílt szemmel nézett a fiatalemberre, s megint a névjegyre.

A fiatalember mosolygott:

- Doktor jurisz vagyok - susogta -, és pék az apám. Egyetlen fiú vagyok... Érti, ugye?

Olga nem értette.

Sípos mosolygott.

- Apám úrnak nevelt: ügyvéd legyek, s utána országgyűlési képviselő.

- Már értem.

- Nem érti. Apám se érti. Ügyvéd is, képviselő is mások lova, szekere. Engem ne hajkurásszon senki. Egy jó pékkemence többet ér a legjobb íróasztalnál is. Az ügyvéd mindig kenyeret vesz el valakitől. A pék mindig kenyeret ad mindenkinek. Ügyvéd juthat koldusbotra. Pék soha. És nekem nagy gondolataim vannak.

Kvabkáné kikandikált a konyhaajtón. A kezében fakanál és szilke. Tojást vagy mit vert benne.

- Mégis - szólt ki -, van-e valami olyan orvossága, ami nekünk nincsen?

Sípos szomorúan nézett rá.

- Minden orvosság megvan nekem. A levegő a legjobb orvosság.

Kvabkáné az ajtóközben dolgozott tovább a fakanállal.

- Iszik-e lipanint? A mi orvosunk azt ajánlotta.

Sípos a fejét rázta:

- Jobb az oleum jecoris aselli.

- Hát pedig azt ajánlta.

- Egy.

- Az én Olgámon mindig forróság van éjjel.

- Oda se neki.

- Agaricint szed.

- Én is néha.

- Hát köhögésre, Sípos úr, ha nagyon köhög?

Sípos vállat vont.

- Kodein, Dover-por, ópium, morfin... A zsebemben pantopon.

- Nekünk is van. Azért mégis köhög.

- Oda se neki.

- Vért is hány, Sípos úr?

- Csak ha muszáj.

Olga szeme szinte ráfagyott az érdeklődésben Síposra.

- Én mindig elirtózok - szólalt meg szomorún.

- Oda se neki - legyintett Sípos -, a vér csak piros víz. Ha tíz liter kijönne, akkor is maradna. Másnapra megint megvan.

Felnézett Olgára:

- Sose ijedjen meg. Én minden vérzés után megkönnyebbülök.

- Hiszen én is, de...

- Ne féljen, ahol fenyőfa van. A fenyőfa az élet fája. A fő az, hogy ne csüggedjünk. Csak jó kedve legyen mindig, Habocska, mint a madárnak. A levegő, a tej meg a jó kedv... ez is szentháromság.

Pihegett, mint aki hegyen hágtában áll meg, hogy pihenjen.

- Látja, itt az orvosom levele az idevalósinak - folytatta aztán. - Ez is azt mondja. Tessék, olvassa el. Magának is jó. Én bizony felbontottam, akár haragszik Halász István doktor érte, akár nem.

Olga érdeklődéssel olvasta, hogy a pesti orvos miket ajánl a vidéki kolléga figyelmébe. Hát csakugyan a fenyves levegőt meg tejet. A beteg állapota javulásra igen hajlandó - írja -, csak épp hogy a köhögést nehezen tűri. Tehát csak ebben a tekintetben ajánlja a pesti orvos a vidéki kollégának, hogy orvosolja tovább a beteget.

- Javulásra igen hajlandó - mondta Sípos a levelet visszatéve a zsebébe -, ezt magam is érzem. A nehezén túl vagyok: hízottan, pirosan térek innen haza az ősszel.

Fölkelt. Köszönt:

- Megyek az erdőbe. Jó, hogy ilyen közel van.

- Mindjárt a temetőn túl.

- Csak ebédre járok haza.

Bólintott, és összevonta a plédjét.

- Ha valami orvosság kell, Habocska, csak küldjön át érte. Hoztam egy ládával.

A két asszony köszönte.

- És magának is, ha valami kell, Sípos úr - szíveskedett Kvabkáné -, falun vagyunk...

- Köszönöm - bólintott Sípos halvány mosolygással -, nekem csak levegő kell. És innen addig haza nem megyek...

S elbandukolt a temető felé.

A következő délelőttön megint megjelent az utcán. Megint dobott be egy levelet a szekrénybe, s megint betért. Olga azonban nem lépett ki a szobából az anyja hívására. Neki elég volt az ismeretségből.

Kvabkáné mentegetődzött:

- Sok a dolga ilyenkor Olgának. Ilyenkor érkezik a posta.

A fiatalember gondolkodva nézett a földre.

- Nekem még nem jöhetett levelem. Majd talán holnap vagy holnapután.

S köszönt, és elsétált az erdőnek.

Nem telt belé negyedóra, a falun egy sárga bricska zörgedezett elő, két jó kis pej benne, s az ülésen egy terebélyes szélű, nagy szürke kalap, a kalap alatt egy petőfies szakállú úr.

- Az orvos úr - mondták az udvaron kitekintő falubeliek -, vajon ki halt meg?

A bricska Hólyagék előtt állt meg. De csak kis ideig állt ott. Aztán megint megindult, és a temetőnek haladt.

Egy óra múlván onnan is visszatért, és a postaház előtt állt meg. Az orvos fekete kis bőrkoffert vett le a kocsiról. Bevitte.

- No, hogy van a kisasszony? - szólt be a konyhán -, fekszik?

- Nem, nem fekszik - felelte Kvabkáné -, Isten hozta, doktor úr. Az utóbbi időben csak az éjjeli hevek...

- Az nem árt, nagyságos asszonyom.

- De gyengíti.

- Gyengíti. A nyár meg majd megerősíti.

- Ebédre, doktor úr... hiszen dél van.

- Köszönöm: elfogadom.

- Beteghez jött? Vagy csak épp hogy a falunkon át?

- Egy haldoklóhoz jöttem volna, de megszökött. Az erdőben találtam rá. Pesti fiatalember. Jön majd több is. Egy pesti kollégám küldi. Kineveztük ezt a vidéket klimatikus gyógyuló helynek.

- Hiszen még tegnapelőtt hívták ide, doktor úr.

- Az ám, ha otthon ülnék. De körorvos vagyok én: kocsin a székem. Nyolc falu betege nyög a felelősségemre. Különben is hát megszoktam én, hogy ha paraszt jön értem, egyszerre érkezem Szent Mihállyal. Nem tudtam, hogy az a pesti úr hívat.

A beszélgetésre Olga is kilépett a hivatal ajtaján. A verőfény szinte szokatlan melegséggel vidította az udvart és a kertet, őrajta mégis nagykendő volt. Fogta a mellén.

- Így szeretem, ha látom - bókolt az orvos -, mindig bizalmatlankodjunk az időjárásban, s különösen így tavaszon.

És barátságosan fenyegetett az ujjával.

Olga bús arccal biccentett. És vértelen ajka megnyílt.

- A pesti úr igen várta, doktor úr. De hálistennek megjavult a baja: nem hal meg most már.

S befelé indult az orvossal a szalonba.

Az orvos elmosolyodott.

- Most már nem.

Olgának különös volt, hogy olyan nyomatékosan mondta a most-ot.

- De, azt hiszem, teljesen meg is javul itt az egészsége.

Az orvos mosolygott:

- Semmi se lehetetlen.

- Hát nem bizonyos?

Az orvos legyintett, mintha mondta volna: annak már vége.

Olga szeme elnyílt.

- De hiszen... Olvastam a levelet, a pesti orvosét... Jaj, talán nem is lett volna szabad kikottyantanom.

Az orvos elmosolyodott.

- Nyugodt lehet, Olga: mi orvosok már úgy írjuk a levelet, hogy a beteg is elolvashassa. Sőt éppen ezért nem is küldjük postán, hanem adjuk az ő kezébe. Tudjuk, hogy felbontja.

- Felbontja? De vissza is ragasztja.

- Hát visszaragasztja. Azt is tudjuk, hogy visszaragasztja.

- De odaadja aztán az orvosnak, akinek címezve van.

- Odaadja.

- De hát akkor hogy tudja az a másik orvos, hogy mi az igazság?

- Tudja, az mégis tudja.

- De hát hogyan?

Az orvos nevetve vonogatta a vállát.

- Az a mi titkunk, Olgácska. De hogy rosszul ne aludjon a titok szótól, megsúgom: van egy jegyecske vagy betűcske a levél alján, amit a beteg nem lát meg. Ha meglátja is, véli, hogy tévedésből firkantott oda az orvos. Az a betű mondja meg az igazat.

- Kámpec - mondta Olga szinte megdermedve.

- Olyasféle.

- Hát nem igaz, hogy meggyógyul itten?

Az orvos a fejét rázta:

- De neki nem szabad tudnia.

Olga nézett. Elhalványult.

- Szegény...

Az orvos odabent megvizsgálta Olgát a hallgatódzó csővel. Megkérdezte, mikor hányt vért, és medicinát írt.

- Javulás észlelhető - mondogatta közben biztatón -, csak meghűléstől óvakodjék. Így tavasszal hamis az időjárás.

Aztán kiküldte Olgát. S az anyjához fordult:

- Igen jegyezze meg, amit mondok: a kisasszony csak egyszer hűl még meg... Csak egyszer. Jó táplálék, sok alvás, kevés beszéd, semmi izgalom.

Esztike nyikorgó danolása hangzott az udvaron:

Míg három szál gyertya el nem ég...

Olga azontúl aztán mindig kilépett, valahányszor Sípos megjelent. Szívesen felelt a kérdéseire, és ő is kérdezte már:

- Hát maga?

És sajnálattal szemlélte a soványságát, sápadtságát, vértelen két kezét és vékony, ferde orrát. Kampec. A halálra ítélt ember mindig érdekes. Talán csak egy-két hét kérdése, és Sípos nem ül többé a tornác padján, a zöld kalapban, szürke plédben: fekszik a fű alatt. És nem susogja többé:

- Hogy aludt, Habocska?

S ahogy így nézte Sípost, már nem volt olyan rút látvány a szemének, mint mikor ott feküdt az ágyban.

Kár érte: derék fiatalember, tanult ember is, valami egyenes nyíltság is van a szavaiban. Kár érte, hogy lekerül a föld színéről a föld színe alá. Kampec.

De hát Sípos még akkor fenn járt. Mikor a nap már felszívta a harmatot, megjelent az utcán, és szótlanul andalgott a posta felé.

Az utazás fáradalmait csakhamar kiheverte. És hogy a két nő azt mondogatta, hogy az egészsége szembeötlően javul, a szeme örömtől csillogott.

- Magam is érzem. A fenyőfa... A szobámat is telerakattam fenyőgallyal. Minden második héten hozatok egy szekérnyit.

- Ezt mink is megpróbáljuk, Olga - mondta Kvabkáné -, de hogyan is nem jutott eddig eszünkbe!

A negyedik nap azt kérdezte Sípos, hogy ki hordja a leveleket.

- Holnap már jön nekem.

Levél azonban nem érkezett Síposnak, csak a hatodik napon este egy férfi írású, kék borítékos.

- Megbízható ez a vén levélhordó? - kérdezte másnap. - Mert olvastam már falusi levélhordókról, hogy ha kevés a levél, csak tarisznyában hagyják. (Nem érdemes azért annyit gyalogolni.) Ha pedig sok a levél, behajítják a patakba. (Fene győzi ezt a sok járást!)

- Ez nem olyan - bizonykodtak Kvabkáék -, és itt nincs is patak. Mindennap jön ide újság az esperesnek, tanítónak, jegyzőnek, zsidónak. Azt szét kell hordania. A leveleket meg még szívesebben megviszi, mert a nép örül, ha levele érkezik: ki borral kedveskedik érte, ki pálinkával, de minden levélre iszik egyet a mi levélhordónk.

- Én húsz fillért adtam neki. De azért mégis inkább bejönnék a levelemért, ha félretenné, Habocska. Igen fontos leveleket várok. Holnap már jön az első.

Bizony nem jött az. S a következő nap is meg a megint következő napokban is csak nincs volt a válasz Sípos kérdésére.

- Érthetetlen! - nyugtalankodott Sípos.

Egy hét múlván már olyan volt, mintha családtag volna.

Elkérdezte Olgát, hogy hogy aludt. Mit vett be? Mi hatása volt a szernek? S ő is elmondta az éjszakáját. Ahogyan más a napjáról beszél: mit mívelt, mik történtek vele úgy beszélgettek ők az éjszakájukról.

De csak susogó, rekedtes hangon egy-egy mondatot. A másik nyugodtan várta a továbbját: sokat beszélnie nem szabad annak, akinek a tüdeje rongyos.

Olga eleinte csak épp hogy előjött a hivatalból, s állt, míg beszélgettek, a szokott hideg-bús arccal a fiatalember előtt - mindig tisztán, mint a játékbolt skatulyájából kivett bábu: a nyakán a széles, fehér, lehajtott gallér, és a lábán fekete félcipő -, később azonban már fogta a konyhabeli kisszéket, és kitette a tornácra. Leült ő is.

Beszélgetni nemigen beszélgettek, de mintha valamiképpen egymáshoz tartoznának, mint az együtt nőtt kutya és macska - fekete kutya, fehér macska. Olga nem sorolta Sípost a férfiak közé: a haldokló mécs már nem láng, csak füst és hamu.

Üldögéltek. Nézték az udvart.

Nem valami nagy belsőség, csak amekkorán egy fásszekér megfordulhat. Van is ott ölfa a konyha előtt most is - a kerekes kút mellett. Az udvar túlsó fele avult léckerítéses virágoskert. A kertben egy leveletlen fa áll legszélről, a kapu felől, háromméteres. Az előbbi napokban bontották le róla a szalmatakarót. Beljebb két girbe-gurba, vén kajszibarackfa és egy fiatalabb, egyenes gerincű fenyőfa, de az is már ötméteres, sűrű. A két barackfát bizonyára még az előbbi tulajdonos ültette - egy nyugalomba vonult kolozsvári professzor volt az előbbi tulajdonos. A fenyőfát meg azt a még leveletlen paulovniát Miklós bácsi, hogy legyen árnyék is a kertben, ha nyári délutánonkint vendéggel poharazgat.

A ház különben F-re épült, tornácos úri hajlék. Két barna ajtót lát első tekintetre, aki az utcáról belép. Az első ajtó fölött magyar címer, s alatta: Postahivatal. A másik barna ajtó a konyha. Aztán még csak egy ajtó van: a hátulsó tornácon, középen, de az már fehér ajtó. Az ebédlőbe nyílik. Az ebédlőből jobbra Miklós bácsi hálószobája, balra Kvabkánéé meg Olgáé. A ház mögött egy egyholdas gyümölcsös és veteményeskert. A szobák ablakai oda is nyílnak, s a távolban kéklő hegyekre. A folyosóról csak az utcára nyílik látás. Szemben egy parasztháznak a háta látható csupán, s egy gémeskútnak a felső része, amint átkandikál. Néha eltűnik lefelé, olyankor csikordul is, aztán megint fölemelkedik, s marad fönn nyugton.

A baromfiudvar a konyha mögött van. Csak a csirkés tyúknak szabad az élet a konyha előtt. Olga szerető szemmel nézi a csirkés tyúkot. Az idén ugyan kacsa a csirkéje, de hát jó lélek a tyúk: elfogadja, amit a jó Isten adott meg a gazdasszony. Ki-kivezeti az apróságait egy lyukon, a rács alatt az utcára, meg beviszi, ha megéheznek.

Ültek, nézték a kiskacsákat - az életnek örvendő, vidám szemű kis teremtéseket.

Ritkán ha beszélgettek. Csak ha valamelyikük köhögött, akkor nézett a másik nagy érdeklődéssel, mintha életében először látna köhögő embert. Sípos belevörösödött, beleizzadt, belekékült, mintha valami fojtogató ördögöt kellene kiköhögnie. Bal kezét már előre a nadrágja zsebébe mélyesztette: kék dobozkát vett elő, s a dobozkából kerek, kis sárgás cukorkát, olyan színűt, mintha vékony dugóból szeletelték volna. Olga arcán is nagy pirosság jelent meg olyankor. De ő többnyire fölkelt, odabent köhögött tovább, ha nehéz köhögéssel kellett gyötrődnie. Olyankor Sípos komoly érdeklődéssel fülelt, és mikor Olga visszatért, szinte örömmel nézett reá.

- Oda se neki - biztatta vidáman -, a köhögés könnyebbülés. Csak most ne szóljon negyedóráig se, semmit.

És hallgattak. Nézték a kacsás tyúkot, vidám szemű, falánk apróságaival. Nézték a leveledző aranyribizkét és a tavaszi ég fehér felhőcskéit.

- Nem értem - nyugtalankodott Sípos a hetedik napon -, nem értem, hogy nem jön levelem.

- De hiszen mindennap jön. Tegnap kettő is.

Sípos legyintett.

- Az semmi. Apámtól, az orvosomtól. Más levelet várok én.

- Telegrafírozzunk talán - vélekedett Olga -, ha nyugtalanítja.

Sípos a fejét rázta:

- Annál büszkébb vagyok.

S fölkelt. Köszönt.

Ment a temetőnek, a fenyvesbe. Csak délharangszóra került haza. Ebéd után hevert egy órát. Aztán megint a temetőnek, a fenyvesbe.

- Az a kocsiút - mondta -, ott a fenyvesen át... Se por, se forgalom... Csak az erdő éltető illata. Ha én adhatnék rá nevet: Paradicsom útjalenne a neve.

Délutánonkint már nem tért be Olgáékhoz, csak épp hogy megállt a levélszekrény előtt, s bedobott egy levelet.

A következő nap délutánján végre Olga is kiereszkedett. Az anyjával persze. Sípos örömmel vezette őket el a temető mellett a fenyvesbe. Ő már ismerte a tisztásokat is, ahol a nap melege jobban érezhető.

A fű már javában zöldült a fenyves szélén. Leánykökörcsin kéklett helyenként a kövek mellett. A szentgyörgyvirág is bimbódzott már. Egy citromszínű kis pillangó kerengélve lebegett el az út fölött.

- Micsoda levegő - lelkesedett Sípos -, hát még ha megindul a fenyőfák új hajtása is. Balzsam.

- Balzsam - örvendezett Olga is.

- De hogyan nem gondoltunk erre előbb - sajnálkozott Kvabkáné. - Ha mindennap kijöttél volna tavaly is, már azóta egészséges volnál. De csak épp hogy a temetőbe jártunk ki, Borcsa néninek a sírjához.

- Mindennap kijövök - susogta Olga.

- Hát mindennap bemegyek érte ebéd után, Habocska - udvariaskodott Sípos -, nekem is kellemesebb lesz.

S elmosolyodva tette hozzá:

- Ha együtt köhögünk.

- Ne a köhögésre gondoljanak - emelt a szemöldökén Kvabkáné. - Én ha erdőben járok, mindig versek jutnak az eszembe:

Kimentem a ligetbe újra,
Hosszacska távollét után,
Hogy lássam: füve, berke, útja
Minő hatással lesz reám?

- Ismeri? - kérdezte Sípost.

Sípos a fejét rázta:

- Minő hatással lesz - visszhangzott fitymálón -, még prózában se írnék le ilyen sort. És az az újra...

Kvabkáné elmosolyodott.

- Arany írta.

És más helyet pendített Aranyból:

Álmodám tavasszal,
Szép, derült, virágos tavaszi napokkal...

Elszavalta. Aztán egynehány balladáját szavalta el Aranynak. Visszatéret meg a Bolond Istókot szavalta el végig, már hát addig a végig, ahol Arany abbahagyta.

Bizonyára azzal a szándékkal szavalgatott, hogy a két beteg ne beszélgessen. A végső két strófát már a kapu előtt mondta el.

- Viszontlátásra holnap.

Másnap azonban hideg szelecske borzolgatta a lúdanyák pelyhét. Sípos csak épp a tornácon időzött kis ideig - hazatért.

Csak a következő nap gondolhattak megint arra, hogy kisétáljanak.

Húsvét volt aznap, Miklós bácsinál vendégek ültek ebéd után - a jegyző meg a szomszéd falubeli postamester: Kvabkáné nem hagyhatta el a házat.

- Eredj - mondta Olgának -, elég, ha Eszti kísér.

- De anyám, hát hogy gondolsz olyat...

- Ki szólhat meg érte? Senki más úrilány nincs itt a faluban: mért ne sétálhatnál egy halottal? Vélik, hogy a temetőbe kíséred.

Olga gondolkodott, aztán megindult. Sípos már a tornácon várta:

- Anyám csak később jöhet - mondta pillogva Olga -, mi addig elsétálhatunk előre. Eszti, hozd a nagykendőmet.

Napfényes, meleg húsvét volt az. A falu népe is künn sütkérezett a házak előtt. A temetőben néhány asszony rendezgette a sírokat. A temetőn túl, a tisztáson - a tanórokban, ahogy erdélyi magyarul mondják - leányok és legények játszották a fogósdit.

Megálltak, és nézték őket.

- Mennyi szép arc - mondta elgondolkodva Sípos -, különösen a szemük milyen szép. Mindenütt ilyenek az erdélyi nők?

Olga elmosolyodott:

- Nem tudom. Hallottam, hogy négy-ötféle is a székely. Némely faluban szépek. Némely faluban egy szép arc sem látható. Ezek szépek. De búcsúkor nézze meg majd őket: mindnek le van sülve a képe.

És szinte ijedten tekintett Síposra: hiszen ez az ember búcsú napjára már a föld alatt lesz... (Kár érte... Ámbátor nem kár: férfiakért nem kár. Ha csupa nő lakna a földtekén, nem volnának háborúk - sem országosak, sem családiak. Csupa vidámság és szépség, és kellemetesség volna az élet.)

- Szokott maga bort inni, Sípos?

- Én? Bort? Soha. Hogy jut eszébe ez a kérdés, Habocska?

- Bácsinak volt egyszer vendége egy ilyenforma fiatalember, mint maga. Az nagyokat ivott. Igaz, hogy kortesúton járt itt.

- Én soha. Szagát is utálom a bornak.

- Pálinkát sem iszik akkor.

- Egyszer ittam. Mondták, hogy köhögésre jó. Egy parasztembertől vettünk ószilvóriumot, egy literes palackkal. Mikor köhögtem, ittam belőle. Fölmelegített. De aztán...

Megállt, és az arca köhögésre készült.

Olga a zsebébe nyúlt: neki is volt pantoponja, és szalmiákcukorkája is. A pantopon sárga dobozkában, a szalmiák feketében. A szalmiák olyankor való, mikor a torok viszketelődik köhögésre. Olga a szalmiákot kapta elő. Levette a tetejét, és sajnálkozó szemmel nyújtotta Síposnak.

- Üljünk le - mondta a karját megfogva -, pihenjünk.

- Semmi - legyintett Sípos -, mehetünk tovább.

A vasúti sín mellett sétáltak a napon. Esztike el-elmaradozva szedte a partoldalon az ibolyát. S olyankor dúdolgatott is:

... míg három szál gyertya el nem ég.
A negyedik is mán félig ég.
De a szerelembül nem elég.

Az első csomó virágot Olgának vitte, s akkor illedelmesen elhallgatott.

Sétáltak tovább a fenyőfás erdő mohos sziklái alatt. Mindig a verőfényen. De csak hallgatagon, nehogy Sípost a beszéd köhögésre ingerelje. S valahányszor árnyékon kellett átmenniük, Olga magára vette a vállkendőjét.

Öt óra tájt aztán Sípos az égre pillantott, s az óráját is elővonta.

- Visszatérhetünk - susogta -, napnyugtára hazaérünk.

Szótlanul ballagdáltak visszafelé. Sípos a pálcájával veregette a tavalyról fenn maradt katángkórókat, mintha bántaná a szemét a sok kóró az útszélen, a kikelet eleven zöldje és sárga virágai között.

A temetőhöz érkeztek:

- Habocska - szólalt meg Sípos féltekintettel -, egy bizalmas kérdést: volt-e már maga szerelmes?

De azt olyan egykedvűen kérdezte, mintha arról beszélgetnének, hogy evett-e már Olga tormás csigát.

Olga ugyanolyan egykedvűen felelt:

- Nem.

- Ugyan, ne mondja.

- Én nem.

- Már kislányok is az iskolában...

- Én nem.

- Elhiszem.

- Nem, maga nem hiszi. Én nem voltam, és nem is leszek.

- Nono.

- Nem leszek. Én már gyermekkoromban tudtam, hogy... ostobaság.

Az volt a nyelvén, hogy a férfiak gonoszak, de azt mondta helyette: ostobaság.

S elborult arccal rázta a fejét.

Nem is tekintettek közben egymásra. Csak épp hogy Olgának a második tagadásra megjelent a leándervirág az arcán. De már mikorra kimondta a szót, eltűnt a leánder: a szokott hideg-fehér színe volt meg az arcának.

- Hát persze, hogy ostobaság - mondta elgondolkodva Sípos -, de vele jár a korral. Mint a csecsemőkorral a fogzás, gyermekkorral a vörheny, kamaszkorral a hangváltozás. Senki el nem kerülheti.

- Én el.

- Maga se. Ha vér helyett víz folyna az ereiben...

Olga megvetőn mosolygott.

- Én már gyermekkoromban tudtam...

Sípos legyintett:

- Hiába tudjuk azt... Látja, én teljes életemben... Már hétéves koromban... Volt a szomszédunkban egy Etelka nevű leány, annyi idős, mint én. Egyszer bújósdit játszottunk. Mi ketten a kárpit mögé bújtunk. Összeölelkeztünk, hogy kisebb helyen elférjünk. És én nem tudom, hogyan, de megcsókoltam az arcát. Csak úgy: gyerekes pajkosságból. Ő meg visszacsókolt. Meleg szájjal, s nem gyerekes pajkosságból. Nekem furcsa volt, de kellemes. Attól fogva akárhányszor magunk voltunk a szobában, mindig csókolództunk.

Olga elgondolkodva rázta a fejét:

- Én nem játszottam a fiúkkal soha.

Egy kilométerkő mellett haladtak el. Olga arra tekintett, mintha érdeklődne a ráfestett 74-es szám iránt. Rátapintott a nyakán a kendőjére, és a szemöldöke kérdésre vonult.

- És aztán? Mi lett?

Sípos mozdított a vállán:

- A következő évben más városba költöztek.

- És nem látta többé?

- Láttam. Két évre rá.

- És akkor?

- Hát akkor annyira meglepett, hogy egy fejjel nagyobb nálamnál... úgy néztem rá, mint valami idegenre.

- És ő is?

- Ő is. Csak épp hogy mind a ketten elpirultunk..

- És aztán?

- Nem történt semmi.

- Nem voltak magukra?

- De. Egyikünk se találta meg a régi hangot.

- Különös.

- Gondolom, az volt az oka, hogy ő magázott engem. És hát én is: magáztam aztán. Előbb tegeződtünk. Igaz, hogy akkor nekem már egy másik leányka volt az ideálom. Egy mészárosnak a leánya.

- Lám.

- Azzal már leveleztünk is. Idának hívták. Az is elmúlt. Láttam az apját, hogyan vágja a csontot a bárddal. Egyszer, hogy ott susogtunk a kapuban, az apja jött belülről. Igen megijedtem. Attól fogva Ida hiába várt a kapuban.

- Nem is volt az akkor igazi kapcsolat.

- Hát persze hogy nem. De az igazi kapcsolat ritka.

Olga maga elé mélázott.

- Ritka.

- És talán magunk se tudjuk, hogy igazi-e vagy nem. Mindig azt érezzük igazinak, amelyikben benne vagyunk.

- Talán nincs is igazi - vélte maga elé Olga -, csak regényekben.

- De van, Habocska, van. Csak tudja, olyan az is, mint az arany: akár igazi, akár amerikai, egy a színe. A próba vallja meg.

- Csakhogy későn - mosolyodott el bús szemmel Olga -, későn: az esküvő után.

- Nem gondolnám. Addig már megismerhetik egymást. Az esküvő után már szépen haladhatnak az élet útján. Mint két kerék egy tengelyen.

Olga a fejét rázta:

- Elgondolva szép. Csakhogy a valóságban... A két kerék közül az egyik néha visszáján forog.

Úgy beértek a faluba, hogy csak a postaház előtt eszméltek föl.

Sípos ránézett Olgára:

- Maga igen okos leány, Habocska. De a maga szemére sose kell sötét szemüveg: vele született.

Olga búcsúzóra nyújtotta a kezét.

- Lehet - mondta elmosolyodva -, lehet. De ha jobban látok vele, mint a más színűekkel, akkor nem is bánom.

S a tekintete hideggé vált és gyanakvóvá: abban a percben Sípost is férfinak látta.