Olajos István kisbőgős, és cigánybandában játszik, noha ő nem cigány. Olajdi Olajos ő és semmiféle ágazata nem öntött ürgét soha. De a nagy háború megritkította a bandákat is, éshát ahol megmaradt a primás, úgy tákolt bandát, ahogy lehetett.

Olajos a háború előtt pesti bandának volt gordonkása, a vakok bandájának. Mert bizony Olajos is vak.

De írták hazulról, hogy Csurka primás nálok járt és tudakozódott: nem társulna-e az ő bandájába? A cimbalmosné igazította hozzájok. A cimbalmosnénak is van egy vak fia Pesten, a vakok házában, Kalácsos a neve, de cigányok közt csak Csuta. Hát attól értesült a primás. Csurkának mind a két bőgősét elszólította a katonaság. Pedighát, - ahogy esküdözött, most jár csak jóvilág a muzsikára! - tízszer annyit kereshet a muzsikus az ő bandájában.

- Lehet, hogy ez csak cigányszámvetés, - mondta a levél, - de kétszer annyi bizonyosra várható. S ha netán csalódnánk, visszatérhetsz a háború után: semmit se veszítesz. Megtörténhetik azonban, hogy a muszkák behatolnak, és magadra maradsz. De ha nem volna háború, akkor is kivánnánk, hogy haza jőjj, ha jöhetsz: legalább addig legyen családi életed, szegény jó Pistánk, amíg mi élünk.

Terka írta a levelet, a vaknak testvérnénje.

- Éshát gyere haza azért is, - írta végül, - mert anyánk sokat búsul, hogy öcsédet is beszólították katonának. Én meg hogy már hivatalba járok, igen magára maradt szegény.

A levelet persze más olvasta el a vaknak, de azért Olajos úgy hallotta, mintha Terka sipogná-sápogná a szerető szavakat, és az anyja jóságos duda-hangja is szólna a végén:

- Gyere haza Pistám!

Olajos hát haza-költözött.

Huszonnyolc éves volt akkor, de fiatalabbnak látszott. Fekete szemüveget viselt, és liszt-ferences hajat. És értette a mesterségét.

- Csak éppen hogy urasan játszol, - mondogatta Csurka a szünetekben. - Ríkasd azt a bőgőt, a kefe egye meg!

Olajos azonban nem ríkatta a bőgőt: minden hangot megvont tisztán, aprózta vagy nyujtotta kellete szerint, ahogyan Pesten tanulta. Csak persze óvatosan még, mert bizony ők Pesten leginkább taktusos nótákat játszottak; indulókat, operanyitókat, ringatókat és Lehár-keringőket. A vezető halkan veregette a kotta-tartón a taktust a pálcával. Ők is toppogták titkon, csendesen. Magyar nótákat inkább csak otthon játszottak, maguk mulattára.

Mégis hát rázintott liszt-ferences haján és mosolyogva felelt:

- Más a cigányiskola, Csurka! És más a zeneiskola. Zenét mívelek én, nem rivásokat.

Hát jó.

A prímás ríkatta a hegedűt, cigányiskola szerint, Olajos vastag hangokkal kisérte, zeneiskola szerint. A kávéház esténkint mindig nyüzsgő volt. Ha kenyér és hús vékonyan lengett is a városban, bankó annál sűrűbben. Harminc-negyven koronát is vitt haza néha Olajos. Sőt egy vasárnapon hatvanöt koronát is.

No annak igen örültek otthon.

- Hatvanöt korona, - röpdösött Terka, - Pesten egy hónapig is dolgoztál volna érte. Vezetőt fogadunk most már! Okos nagy fiut. És itt is kell laknia, hogy akármikor szólítod, vezessen. Vagy jobb lenne egy leányka, hogy cselédünk is legyen?

Olajos a fejét rázta:

- Minek az nekem? Tudom már a járást. Egy helyen építenek, csak ott bajos kissé.

Az anyjuk is megszólalt:

- Legelőször is egy szép fekete ruhát varratunk.

- Elegánsat! - örvendezett Terka. - Szmokingot!

- Nem szmokingot, nem, csak amilyenben az utcán is járhat majd tavaszszal. Valamennyi cigány feketében muzsikál. Te ebben a dohányszín ruhában szinte utolsó vagy köztük. És cipőt is újat.

- Elegánsat, - sápogott jószívvel Terka, - betéteset. Most az a divat. És mégis hát, ha én megyek veled az utcán... Most már sok az ismerősöm a városban.

- Amilyet ő akar, - dudált az anyjuk, az ő keresete, az ő pénze. De azért azt gondolnám: betétes cipő nem férfiaknak való. Aztán ha sár fröccsen rá vagy fekete kávé, vagy tenta vagy leves-zsírcsepp... Nem, nem, csak rendes fekete ruhát és rendes cipőt.

Falusi jegyző özvegye volt Olajosné, és azt a vak fiát különösen szerette. Csecsemőkorában veszett szemevilága Pistának valami szemgyuladásos betegségben. A szeme pedig olyan épnek látszott azután is, mintha látna. Nem látott semmit se.

- Jó még ez nekem, - legyintett mosolyogva, - én úgyis hátul ülök a bandában: jó még ez a ruha. A cipő is maradhatós még. Csak rakjuk félre addig a pénzt s vezető se kell. Sok pénzbe kerül. És télen minek is? Majd tavaszszal, ha majd a szagos fák közt is járkálhatok a napon. A fákat igen szeretem és a füvet, a füvek szagait. És a bogarak döngését, madarak szólását. Majd tavaszszal, künn a zöldben, a városban nem kell vezető.

Egy novemberi napos délelőttön vezető nélkül bandukol a Fő-utcán Olajos. Csurkához igyekszik: nótákat tanulnak, próbálnak össze délelőttönkint. Eleinte egy fiucska vezette oda, de szeptember közepén megnyíltak az iskolák, s attól fogva a fiucskának nem volt rá ideje.

- Nem is kell most már, - mondta Olajos.

Hát bandukol, a botját alig jártatva maga előtt. Ismer már minden házat. Tudja, hogy most egy kalapos bolt következik, mellette könyvesbolt, aztán trafik, aztán cukrász, aztán olyan ház, amelyiken nincs bolt. Ott ha napos az idő, két méternyi melegség következik. Aztán megint hűvösség, s egy varrógépes-bolt. Gramofont is árulnak benne. Ismét egy ház, amelyik nagy és régi, és sörszagú. Dörgő szekerek járnak olykor ki és be a kapuján.

Bandukol, kampós botját maga előtt billegetve. Bandukol. Az aszfalt nyirkos, a kocsiút felől tószag érzik, a házsor felől váltakozó szagok, most éppen dohányszag.

Bandukol.

- A trafik következik, - mondogatja, - aztán a fűszeresbolt.

S el is hagyja a trafikot.

Bandukol.

Két gyerek robog feléje. Nyerít az egyik. Lovasdit játszó gyerekek. Olajos megáll, míg mellette eltrappolnak.

- Gyihi! - kiáltja az egyik.

A trappogás mögéje múlik Olajosnak. Tovább indul.

Alig lép tizet, egy kéz markol gyöngéden a karjára, és női hang szól neki:

- Vigyázzon: ládák vannak itt a bolt előtt.

- Köszönöm, - hálálkodik Olajos, - köszönöm.

S hogy a női kéz a karján marad, bátrabban lépeget. Kerülnek az aszfalt szélére.

- Itt egyet le, - mondja a női hang.

Vagy öt lépés után megint:

- No most fel egy lépést vissza. El tud most már menni? Nem, még a Kazinczy utcáig elvezetem.

- Köszönöm, kisasszony.

- Hogy tudja? Hát lát maga?

- A hangjáról.

- A hangomról?

- A hangjáról. Örülnék, ha megmondaná a nevét. Hogy hálaérzéssel gondoljak magára.

A nő hallgatott.

Olajos mentegetődzve folytatta:

- Hogy így ismeretlenül is...

- Dehogy ismeretlenül, - szólalt meg a leány. (És érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.) - Hiszen ismerem én magát.

- Ismer?

- Ismerem. A kedves nénjét is. Ott lakok én is a Barátok utcájában.

- Hát akkor mondja meg a kedves nevét.

- Etel. Most lelépünk. Aztán megint mingyárt fel. Igy... No, most fel. Most már úgye, el tud menni? A cigánysorra megy úgye? Tudom, hogy maga kisbőgős, és mondják, hogy érti is. Olyan mondja, aki minden nap ott van a kávéházban, és zeneértő. Zongorázik, mikor van zongorája. Ő mondta, hogy maga jól játszik Olajos úr. Isten vele.

Megszorította gyöngéden a vak kezefejét, és otthagyta.

Olajos állt még és fülelt. Aztán továbbandalgott, a botja végét mozgatva nyugodt-óvatosan.

*

- Te, Terka, - szólalt meg délben odahaza, - ki az az Etel nevű leányismerősöd itt az utcánkban?

Terka elcsodálkozott:

- Etel? Az utcánkban? Nem ismerek én itt semmiféle Etelt.

- Talán Etelka néven ismered?

- Etelkát se.

Az anyja is a fejét rázta:

- Nincs olyan ismerősünk. Se Etel, se Etelka.

És ezen nem is volt semmi csodálkozni való.

Alig másfél éve laktak ők a városban. Olajos öccse akkor kezdte a jogászkodást: annak a kedvéért költöztek be. No meg hát Terka kedvéért is. Terka már négy éve, hogy huszonkilenc éves, de még mindig reméli, hogy valaki végre is csak találkozik, aki kéri tőle a boldogító igent. Városon sokmindenféle ember nőtelen. No sokszor megbánta már, hogy nem susogta ki azt az igent tizennyolc éves korában annak a Barsay állatorvosnak, vagy húsz éves korában annak a jóképű Kocsis Jenő tanítónak. Városi embert várt, hogy városi asszony lehessen. Még mindig csinos leány: szőke és büszkécske. Kedvvel szemlélgeti a kezét. De aggódva néha a blúzát: a jobb lapockája fölött ritkul leginkább. Varrni tanult volna, vagy női kalaposságot, de kishirdetést olvastak, hogy a postamesteri hivatalban egy jóírású leány találhat alkalmazást. Terka jelentkezett. Elmondta, hogy már jegyzői hivatalban is gyakorolta az írást, és hogy gépen is gyakorlott. Alkalmazták havi ötven korona fizetéssel.

Olajos nyugodtan kevergette a levesét.

- Soványka leány, vagy legalább is nem kövér. Náladnál jóval fiatalabb. És valami kedves zengésű a hangja.

- A hangja?

- Az. Mintha valami édeshangú fuvola volna a szája.

- Fuvola?

- És éppen akkora, mint én vagyok. Keztyűt nem visel. De azért kisasszony.

- Keztyűt nem visel? Kisasszony?

És Terka biggyesztett.

- Valami szolgáló. Nincs ismeretségem szolgálókkal, se Etel-nevűekkel, se más nevűekkel. Mért kérdezed?

- Nem szolgáló. A cipője gummisarkú. Lehet, hogy keztyűt is visel, csak éppen akkor nem volt a kezén.

- Gummisarkú?

A két nő kérdőn nézett össze.

- Az, - mondta tovább a vak, - és eleven, noha az arca vagy szeme szomorú. Mandulaszappannal mosdik.

A két nő nevetett.

- Még azt is tudod?

- Megérezni. A szappant leghamarabb megérezni. Mégishát szegény leány lehet. A piacról paradicsomot vitt haza ma délelőtt. Annak a szagát is éreztem. Valami mesterember leánya lehet, csizmadiáé vagy bőrboltosé, - a Kazinczy-utca szellője bőrszagot is lebbentett felém. A szoknyájából vagy kendőjéből. Igen kedves a hangja, igen kedves.

A két nő szinte egyszerre szólalt meg:

- A Kaszab varga lánya!

- Persze, hogy az, - biggyesztett Terka. - De hogyan nem találtuk ki mingyárt! Persze hogy az. A nyáron kifeslett a sárga cipőm. Ő hozta haza. Egykicsit csevegett itt. Panaszolta, hogy egy könyvkötőlegény járt hozzá, de elvitték katonának. Azért szomorú. De hogy gummisarkú cipőt visel! Bizonyosan valami úri nőnek a cipőjét huzta fel arra az órára. Miért kérdezed?

Olajos vállat vont:

- Tudod, hogy néha figyelmeztetnek. Jó leány. Köszönd meg neki, ha beszélsz vele.

S nyugodtan merítette a kanalát a levesbe.

*

A család attólfogva csakis Kaszab vargánál dolgoztatott. Apró igazítani valók odakerűltek. Sőt hogy Olajos melegebb cipőt kívánt a tél folyamán, Kaszabot hivatták el, hogy az ügyet rábízzák.

A suszter jött, mért, és bagariát ajánlott.

- De huszonnyolc koronán alól nem csinálhatom, - mondotta komolyan.

Komoly kis köpcös ember volt a varga, deres-vörös hajú és bajuszú. A nyakát behúzva állt ott, mintha esső esne, különben az utcán is úgy járt, olyan összehúzott nyakkal, mintha mindig esne az esső.

- Nem, huszonnyolc koronán alul nem lehet, - mondotta igen komolyan. - A bőr drága, és ha nem világtalan embernek csinálnám...

Olajos megmozdult:

- Az nem baj. Én még a könyökömmel is látok. Kenyeremet is jobban megtalálom, mint sok szeme-jó.

- Nono, - mentegetődzött Kaszab, - iszen nem azért... De hát huszonnyolcon alól mai világban nem lehet. És vasárnapra kész lesz.

S az ujját megvonta az orra alatt.

Terka elmosolyodott:

- Nem lesz kész.

A varga megütődött:

- Már hogyne lenne kész.

Terka a fejét rázta:

- Még olyan vargát nem ismertem, hogy mondott időre hozza a cipőt.

- Már pedig én olyan vagyok, - mondta Kaszab az ujját elvonva az orra alatt, - és most hogy áros a bőr, kevesebb is a munka. Mert amint mondom: huszonnyolcon alól ezt se csinálhatom.

Olajos rábiccentett.

- Jójó: nem is kivánjuk olcsóbban. Én teljesen megbízok a maga becsületességében. Akinek olyan becsületes lelkű leánya van, maga is becsületes lehet.

- Leányom? Hát tetszik ismerni a leányomat?

- Ismerem, - bólintott Olajos, - Etelka kedves, derék leány. Kivánom is neki, hogy boldog legyen a vőlegényével.

Kaszab csodálkozott és a fejét rázta:

- Nem volt még vőlegénye. Nem is lesz már: meghalt. Olvastuk az ujságban, hogy meghalt.

- Meghalt?

- Meg. Vitézül. Lemberg alatt. Kár érte. Se nem ivott, se nem kártyázott. A tavaszon már maga lábára állott volna.

Sóhajtott. És fogta a kalapját.

- Vasárnap délre meglesz a cipő.

Mikor elment, a vak megszólalt:

- Te Terka, milyen leány az a... leány?

Terka vállat vont:

- Pulykatojás.

És nevetett.

- Nono, - feddette az anyja.

És a fiához fordult:

- Jóképű leány, mosolygós szemű. Igen kedves, derék leány. Te jobban láttad.

Olajos elgondolkodva űlt a divánon.

*

Vasárnap Olajos még délben is aludt. Vigadó vendégek muzsikáltattak velök csaknem reggelig. Olajos hetven koronán felül vitt haza. Éshát megmondta, hogy ne költsék fel. Vasárnaponkint különben sem tanul a banda.

Női hangokra ébredt fel Olajos. Az anyja jóságos duda-hangjára, Terka rekedtes kacsa-hangjára, s az ismert édes hangra.

A konyháról jött a szó:

- Bocsánatot kérünk, - mondja az édes hang, - de a boltos Steiner egyszerre három pár cipőt rendelt. És egyet a feleségének, hogy szombatra meglegyen, és kettőt a két gyerekének, hogy vasárnap reggelre meglegyen. Apám igen restelli, hogy nem készíthette meg a cipőt. Igen-igen restelli, dehát tetszik tudni: a boltos most először rendelt nálunk. És nagy a család, nyolcan vannak. Ha kedvükre való lesz a cipő, máskor is nálunk csináltat.

Olajos fülel.

- Eb bizony nem szép, - mondja szigorún a Terka kacsa-hangja, - ha egyszer valami meg van igérve...

- Nono, iszen nem baj, - hangzik az anyja csillapító duda-szava, - Pista nem fog haragudni. Etelka apjára nem fog haragudni. Etelka a neve, kedves, igaz-e?

- Az. Igen csodálkoztunk, mikor apám itt járt a mértékkel, hogy Olajos úr tudott rólam.

- Óh, - dudál rá vidáman az anya, - az én fiam sok mindent jobban lát, mint akinek megvan a kettő. Dehát üljön le Etelka, üljön le kedves...

Széknek halk koppanása.

- Óh köszönöm.

- A mi Pistánk jobban lát, - dicsekszik Terka is. - Még azt is megmondta, hogy maga mandulaszappannal mosakodott aznap.

- Node ilyet! Valóságos igaz. Dehát honnan tudta?

- Látta, - mondja elégedetten az anya, - ő sokszor azt is látja, amit mink nem látunk. És más sok mindent is lát, amiről azt véljük, hogy nem látja. Például, ha valamelyik ház előtt elmegy, megmondja, hogy új-e, régi-e, alacsony-e, magas-e, micsoda boltok vagy műhelyek vannak benne. S a mellette járókról megmondja, ki s miféle: úr-e, paraszt-e, vagy iparos. Ha iparos, micsoda iparos.

- Node ilyet! - álmélkodik az édes hang. - Én mingyárt láttam, hogy igen okos ember. És finom ember. Kár érte...

- Nem érzi ő azt.

- Mégis kár. Szép derék fiatal ember. Az arcszíne olyan fínom. (Hosszan mondta az í-t a finomban.) És nekem igen tetszik, hogy olyan leányos a haja. Node igazán csuda... Mert való igaz, hogy mandulaszappannal mosdok. Még szegény Kulcsár vette, vagyishogy nyerte. A panorámában nyerte.

- A vőlegénye? - kérdi Terka.

Sóhajtás.

- Még nem volt vőlegényem. Mégcsak jegyesem se. De talán lett volna. Iszen csak négyszer ha járt nálunk. De már vallott. Már mikor harmadszor ott járt, vallott. És kérdezte, hogy én hogy érzek? Nem szóltam rá semmit, hát abból érthette, hogy hogy érzek. Csak nem borulok mingyárt a nyakába az igazat mondva: nem is igen tetszett még akkor nekem, mert olyan ragyás volt, hogy még a szemöldökéből is alig maradt valami. Se bajusza, se szakála. De azért szép fiu volt, csak tetszik tudni úgy kellett nézni, mint a festő-művészek képeit: kissé távolrul. Tetszettek tán látni a kiállítást itt tavaly? Hát úgy még szép fiú is volt. A szine is piros. Gondoltam: majd megszokom közelrül is. Aztán mikor megint eljött, megint faktatott. Már akkor katonaruhában volt és mondta:

- Ki tudja, visszatérek-e?

Hát csak annyit feleltem:

- Nézze, még nem is ismer. Elégedjen meg annyival, hogy mindennap imádkozok érte.

Hát meg is elégedett. Aztán, hogy éppen vásár volt aznap, hát tetszik tudni kisétáltunk a vásárba. Anyám is velünk. Mert anyám véndölyt nézett, ha kaphatnánk olcsón. Hát kimentünk és Kulcsár is velünk. És befizetett értem is a panorámába. A panoráma szép volt: az amerikai krokodilus-vadászatot láttuk és Port-Artur bombázását. Aztán én bajuszkötőt nyertem. Ő meg mandulaszappant. Ő nekem adta a szappant. Én meg igen megzavarodtam, hogy nekiadjam-e a bajuszkötőt? Végre is gondoltam, legjobb az egyenes út:

- Nézze, mondom, hátha elcseréli a panoráma ezt a bajuszkötőt valami szivarszipókával?

Hát meg is egyeztek, de nem szivarszipókára, hanem mégegy mandulaszappanra és azt is nekemadta. Igen jó fiú volt. Csak épp, hogy nem sokat keresett még, tetszik tudni, - nyolcvan koronát ha keresett egy hónapban. No meg kosztja is ott volt a mesternél. Igen illedelmes jó fiú volt.

S a hangja ellágyult.

- Bizony, - sóhajtotta Terka, - eddig is rossz világ járt a lányokra. Én már huszonkilenc éves vagyok, és eddig se találkozott kedvemre való. Most meg már ezrével jutnak özvegységre a lányok, még mielőtt asszonyok lehettek volna.

Sóhajtás.

- Kisasszonynak még jó: tíz év mulván is találkozhatik szerencséje. Senki nem mondaná, hogy annyi idős. Szép tiszta arcú. És oly elegáns... Ez a pepitaszoknya különösen illik: igen elegáns. De mit várhat az ilyen szegény leány? Mit várhat akinek se pénze, se szépsége, se pepitaszoknyája? Engem csak egy madár szeretett még eddig, egy csóka. Gyerekektől vettem. A Tajthy-bolt előtt. Fél lába el volt lőve. Szárnyát is lógatta. A fél szeme is ki volt lőve. És úgy élt nálunk. Azon az egy lábán ugrándozott. Boldog volt, ha az ölembe vettem. Olyan hálásan nézett avval az egy ép szemével szegény. Igaz, egy gyerek is szeretett még. A szomszédunkban lakott és afféle Krisztus árvája volt: Elemérnek hítták. Rimaszombatból osztják szét az olyanokat. Elvitték már azt is, mert mindennap verték szegényt, pedig csak öt éves volt. Hogy mer Isten elé menni az olyan? Aztán hát a csókát is széttépte egy kutya. Mert kijött egyszer szegény utánam az utcára, ki a kis bolond. És aztán nem maradt senkim. Akkor ismerkedtem meg avval a Kulcsárral. Most már az sincs.

- Még lehet, - vígasztal Terka.

- Maga jó lélek, - szól az anya is, - és a jóság is szépség. A legtartósabb szépség.

Sóhajtás.

- A jóság belől van. A férfiak csak az arcot nézik. Az az egy fiú nem bánta volna. Igaz, hogy azt mondták volna hátunk mögött: Elvette a ragya a szeplőt. Sok a gonosz szájú. De ő azért mégis elvett volna. Igen jó fiú volt. Egy hétig sirattam. Még most is, ha eszembe jut, hogy nem jön elő többé soha...

S hangja ellágyult.

- Nono, - vigasztalta az anya, - minden lány szép leány, aki ép és egészséges. Maga pedig még azonfölül is kedves. És minden legény mégse marad el. Megjönnek háború után. Csak épp hogy sok lesz a csonka-bonka férfi.

- Nem bánnám én, - zeng minden melegével az édes hang, - csak annyi is maradt volna belőle, amennyi lélektartónak elég. Ha keze nem lett volna, lettem volna keze. Ha lába nem lett volna, lettem volna lába. Csak épp hogy feje nélkül ne jött volna haza.

- Hát bizonyos, hogy meghalt? - sajnálkozik Terka.

- A szülőinek megírták.

És kisvártatva halkultan szól az édes hang:

- Megyek már, mert... Kezüket csókolom. Szerdára meg lesz a cipő.

S hallatszott, ahogy édesen elkopog.

*

Olajos kevésszavú ember volt. Talán hogy mindig fülelt és mindig szimatolt. Leginkább az asztalnál szólalt meg, ha valamit kérdezett vagy ujságolt.

Akkornap, hogy elmondták a cipőkésedelmet, csak rábólintott:

- No jó, hiszen maradhat.

De ebédután megszólalt:

- Te Terka, milyen lány az az Etel?

Terka nézett, nevetett:

- Pulykatojás. Mondtam már, hogy pulykatojás. Érdekes, hogy most már másodszor kérdezed.

- Nono, - feddőzött az anyjuk.

- Hát mondjuk: mandulaszappan, - pajkoskodott Terka, - szimpla mandulaszappan.

- Csinos, kedves, jó leány, - korrigált az anyjuk.

- Csinos, csinos, - tünődött a vak, - dehát mégis...

- Mosolygós szemű.

- Hát még?

Terka nevetett.

- Érdekes, hogy... Sohse kérdeztél te még senkit.

A vak szempillája rebegett.

- A hangja valami kedves. Sohse hallottam olyan kedves hangot. Egyszer hallottam Pesten az utcán, az Andrássy-úton. Csak megálltam, mintha a föld megfogta volna a lábamat. Sohse felejtem el. De az se volt kedvesebb.

A két nő összecsodálkozott.

- Én a hangjára nem is ügyeltem, - mondta vállat vonva, mosolyogva az anya.

- Én se láttam semmi különöset a hangján; - bámuldozott Terka. - Csak annyit, hogy sokat csacsog.

- Az is kedvesség, - biccentett rá a vak, - ha valaki sokat beszél. De annak a lánynak a hangja... Ha mindig csupa szamárságot beszélne; akkor is mindig hallgatnám. Mint valami... valami csodálatos no.

- Dehát mi csodálatos? Hogyan csodálatos?

- Hát... Nem tudom megmondani. A hangot nem lehet megmondani. Olyan nekem, mintha valami nagy árva-viola volna, és annak volna a hangja. Az árva-viola torka, tudod, olyan bársonyos.

A két nő nevetett:

- De furcsákat beszélsz!

A vak is elmosolyodott:

- Magam is furcsállom. Dehát én zenész vagyok. A női hang a legszebb zene. Már hát az olyan. Mint szagok közt a gyöngyvirág szaga. Járunk a Jánoshegy alján, van fűszag, bokorszag, földszag. Aztán egyszer csak hűvös falombok szaga, aztán egyszer csak finom gyöngyvirág-szag. Ott meg kell állani, ha akarsz, ha nem. Mondd még, hogy milyen az a lány? Milyen. Kezdd fölülről, hiszen ráérsz. Ma nincs posta.

Fölkelt és a divánra ült. Kampós botjára könyökölt.

- Milyen?

Terka unalommal nézett. Az anyjuk azonban intett neki, hogy beszéljen.

Terka gondolkodott:

- Milyen, milyen. Hát... A haja vörhenyeges. A mama kedvéért: vörhenyeges. Homloka dombos. A szemét mondtuk már. Vagy nem mondtuk? Hát szem: szem, amilyen legtöbb van a világon. Az álla hegyes. Orra kicsit nagyobb is lehetne. Én bizony nem is néztem meg olyan igen.

És nevetett.

- Csak mondj még róla.

- Hát... Mit mondjak még no: a szája olyan izé, no... mintha kásafujásra készülne.

- Ugyan, - feddődzött az anya, - mondd inkább, mintha fütyülne. Mintha hangtalanul fütyülne. Csinos, kedves leány, no. Nem illő, hogy keresztények rosszat mondjanak akárkiről is.

- De hiszen nem mondtam semmi rosszat. Hát csinos leány, csinos, dehát mint levelek között a szimpla levelezőkártya: semmi érdekes rajta.

A vak könyökölt a botján. Fölfelé nézett, mint a lúd.

És nem kérdezett többet.

*

Olajos a cimbalom mellett szokott űlni a bandában, a cimbalmos jobbja felől. A cigányok fölkeltek a szünetekben. Ki és bejártak. Beszélgettek. Csurka primás hol itt, hol amott űlt le egy-egy nyájas vendég asztalához. Csak Olajos maradt mindig ültön, hallgatagon.

De akkor este ő is megszólalt. Kevés volt még a vendég, hosszacskán szünetelgettek. A bandából csak a cimbalmos maradt a helyén. A cimbalmára hajolva pimpegetett, kereste a lankadásokat.

- Csuta, - szólt halkan a cimbalmosnak, - láttál-e te már pulykatojást?

- Ittam is, - felelte Csuta vállról, - gyerekkoromban ittam egyszer.

- Milyen volt?

- Milyen volt? Hát jó volt, nyesd meg, milyen volt volna?

S tovább pimpegette a húrjait.

Olajos gondolkodott, kis idő mulva ismét szólt:

- Te Csuta, mennyivel kevesebb érő a pulykatojás másféle tojásnál?

Csuta elbámult.

- Kevesebb érő? Ki beszél ilyen bolondot? Próbáld csak megvenni a piacon. Nem is igen fordul.

- Hát árosabb?

- Hogyne volna árosabb, nyesd meg. Harminc tojás se ér annyit, mint pókáéból egy.

Olajos pislogott. A fejét rázogatta.

- Hát akkor mér beszélnek róla olyan kicsinylőn?

- Kicsinylőn?

- Lányra hallottam, hogy mondták: pulykatojás.

- Áhá, most mán értelek. Hát a színe olyan. Mert a pulykatojás színe olyan izés...

Olajos legyintett:

- A színek engem nem érdekelnek.

De kisidő mulva ismét megszólalt:

- Te Csuta, láttál-e már ragyás embert?

- Ragyás embert? Hát hogyne láttam volna, nyesd meg, iszen csak belenézek a tűkörbe, nyesd meg, mingyán látok.

Olajos elmosolyodott:

- Hát aztán milyen az? az a ragya?

- Milyen? Hm, milyen? Hát itt a pofám: tapints rá, aztán megtudod.

Olajos rátapintott. A haját rázta.

Csuta ráhajolt a cimbalomra, a legfelső húrokat pimpegette. Óvatosan nyomta rá a kulcsot a szögre, de cudar kényesek azok a felső hangok... pin-pin-pin-pen-pen-pen...

- Te Csuta...

- Hallgass mán!

- Csak azt mondd még meg, hogy a pulykatojás is olyan valami, mint a képed?

- Olyan. De most már hallgass.

S tovább pimpegett a húrjain.

Olajos gondolkodott, a haját rázogatta. Aztán ő is fogta a gyantáját s vonót kent vele.

A cimbalmos aztán mégis megbánta, hogy a vaknak hamisan beszélt:

- Hallod-e, - mondta engesztelőn, - a pulykatojás nem ilyen, a pulykatojás csak szeplős. A ragya rücsök, a szeplő csak szín. Nohát most mán tudhatod, nyesd meg.

- A színek engem nem érdekelnek, - mondta Olajos.

Az ajtónyillogatás aztán egyre gyakoribb volt a kávéházban, a beszédek is sűrűbbek, a székek egyre másra koppantak, surlódtak. A dohányfüst egyre erősebb, de a kávészagok is. Időnkint már tea- és citromszag is volt érezhető és rumszag is. A zene egyik szünetében Olajos megérezte, hogy a virágárus asszony is ott járkál, vagy hogy hallotta az alkudozást. Magához szólította, hogy mellette ment volna kifelé:

- Hé, virágos! Mutassa csak.

Az asszony mosolyogva tartotta oda a kosarát.

A vak belebillegetett, beleszimatolt. Minden virágot megérintett gyöngédeden, mintha alvó arcokat érintene. Mosolygott, szimmogott.

- Csupa szegfű? - kérdezte, - csupa szegfű? No jó ez is. Ösmeri-e Kaszabékat, a Barátok utcáján?

- Nem ismerem, de megtalálom.

- Megtalálja? Nem most, majd reggel. Kaszab vargamester. Bizonyosan ki van írva a neve. Hát: mit kóstál itt szélről ez a tíz legszebb szál szegfű?

(...)

folytatás:

https://mek.oszk.hu/05400/05408/05408.htm