MAKKAI SÁNDOR

TÁLTOSKIRÁLY

Szépirodalmi Kiadó, 1980

FEJEZETEK

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27

4

Nyolc királyi vár hirdette ekkor Erdélyben a magyar király hatalmát. Északról délre hét vár között húzhattál zegzugos határt, ami mutatta, hogy meddig terjed kelet felé ez a hatalom. Kraszna, Doboka, Borsa, Dés, Kolozs, Torda, Gyulafehérvár, melyek közül Dobokát, Kolozsot, Tordát és Gyulafehérvárt még az öreg István úr alapította, Krasznát, Borsát, Déset pedig Szent László király.

A foglaló magyarság ősi szállásai fönt csak a Meszes lejtőin terjeszkedtek, ahol Tuhutum hadának nemzetségbirtokai feküdtek. Az ő oldalukba döfte könyökét Kraszna várával a király, hogy határt vessen nekik dél felől. Lejjebb a Kalotaszegen nyugatról betört fekete magyarok, Gyerő úr hadai ütöttek szállást: Doboka, Kolozs és Torda vára őket szorította gyűrűbe, hogy beljebb ne kívánkozhassanak. Borsát, Déset már a kun rohamok hullámai elé vetette a szent lovag, nem is volt ezen a környéken foglalás. Tőlük keletre lakatlan gyepűelve terjeszkedett tengerként hullámzó dombok rengetegein, őstavain és mezőségein át.

Gyulafehérvár az első szent király emlékezésekkel áldott erdélyi fővára volt. Előtte itt székelt a hatalmas Gyula, kinek fejedelmi törzse Marosvártól a székelyekig uralkodott a titokzatos Transsylvanián, s tekintélye, összeköttetései a nagy bolgár cárok és a bizánci császár udvaráig nyilaztak el. Ebből a várból vitte magával Géza fejedelem még deli ifjú korában a nagy Gyula úr csodaszép leányát, Saroltot, a szent király anyját. Természetes, hogy az apostoli király itt építtette az első istenházát Erdélyben, itt állította föl a szent püspökséget és ide küldte a maga képében vajdáját.

Mind a hét vár királyi ispánok kormányzata alatt vármegyét alkotott, melyeknek élén többnyire Magyarországról küldött ispánok állottak, gazdasági és katonai szervienseik is a magyar király kívülről beküldött vitézei voltak, a szolganépséget pedig a meg nem szállott terület gyéren pásztorkodó s földtúró szlávjai és a hadifogoly kunok, besenyők közül telepítették a várak köré az ispánok.

Nincs még száz esztendeje, hogy Flandriából a tenger áradása elől hazát kereső idegenek kértek menedéket a királytól, s így kerültek Fehérvárra, Tordára, Kolozsvárra és Dobokába nagy csontú, rőt hajú, hideg kék szemű, furcsán hadaró népek, akiket vendégeknek neveztek el. Egykettőre csodálatos új módokon kezdtek a földből elővarázsolni mindenféle ehető palántát, gumókat, gyökereket, gyümölcsöket, amiknek soha hírét sem hallotta előttük senki ezen a tájon. Búzához, rozshoz, zabhoz is jobban értettek akárkinél, s csak pillogattak, ha a magyarok a szárazságot szidták. Megigazították a Teremtő mesterségét, s messzi patakokból, folyókból sáncokban vitték be a vizet a termőföldekre. Az már tiszta csoda volt, ahogy ezek a veres németek az erdőt vágták. Ilyen rendes tarolást a magyar csak csatában tudott művelni, mikor a játék egyszáligra ment. A kidöntött erdőkből úgy épültek a kőlábakra emelt házak, mintha valaki a földből húzta volna ki őket vezényszóra. A várak piaca körül hihetetlen gyorsasággal egész utcasorok keletkeztek. Úgy karattyoltak bennük naphosszat a kenderhajú, hókaszemű fehérnépek és porontyok, mint békák a holdsütötte nádasokban. De tudtak ezek egyebet is. Vasat, ezüstöt, aranyat boszorkányosan műveltek meg, s hamarosan mindenki az ő posztóikat kívánta a kemény büdös bőrköntösök helyett. Aztán adtak és vettek, s bár nem kiabálták rekedtre a gégéjüket, mint a böszörmények, s nem csaltak, mint a zsidók, de nem sózhattál rájuk hitvány portékát semmi furfanggal, még ha a szenteket esküdted is le az égből. Igaz, hogy nem is kaptál tőlük olyasmit, amiért később lesbe állhattál volna, hogy kiüsd a szemüket a csalásért. Szóval igen rendes népeknek bizonyultak, bár semmiképpen nem lehetett velük barátkozni.

Egészen más világ volt ezektől a váraktól keletre, melyet magáénak mondott ugyan a király, amikor dicsekedni akart, de igazság szerint kevés volt ott a keresnivalója. Arról nem sokat lehet tudni, hogy Fehérvártól északnak és északkeletnek mi van a Maros bozontos erdőkkel hegyekre, havasokra futó völgyében, de a két Küküllő között fel a Hargitáig igenis tudta mindenki, hogy szabad, szilaj és találós nemzet lakik, Áttila király valahogy idebújt népe: a székely.

Ősi egyezség fűzte őket Árpád utódaihoz, amiben ők vállalták a hegyi kapuk védelmét minden keleti betörés ellen. De néha, ha nagyon viszketett a talpuk, ki is eregeltek ezeken a kapukon, hogy egy kis táncba kerekedjenek kunnal, besenyővel. Azok tudták is, hogy mire vállalkoznak, ha egyszer-másszor vissza akarták adni a vizitát. De mivel minden botnak két vége van, nemcsak a király fogta a bot egyik végét, hogy az orrára üssön vele minden betolakodónak, hanem a székely is fogta a bot másik végét, s ugyancsak hadonászott vele a király orra előtt, ha annak tán eszibe jutott, hogy beleüsse a székelyek dolgába. Mert az egyezség másik részében a székelyek szabadsága foglaltatott. A székely egy család, egy nemzet. A föld, amelyen lakik s amelyet meg tud szállni, az ő oszthatatlan, örökös nemzetségbirtoka. Magántulajdon nincs, csak nemzetségi osztály a meghatározott területen belül, a szaporaság szerint. Az osztályt a primorok bíráskodása dönti el, s minden lófő egyet számít a jussban. Királyi embernek nincs köze a székelyek földjén, adót, vámot, decimát nem szedhet ott, s nem ajánlatos, hogy megpróbálja. Baj volt István királlyal is, hogy a plébánosoknak decimát rendelt. Megadta ugyan a székely, de nem akkor, amikor parancsolták, hanem csak amikor kérték, a maga belátásából és jószántából. Azért nem panaszkodhatik sem az esperes, sem a pap, mert ímé, arra büszke a székely, hogy szép gömbölyűre hizlalja őket a maga zsírjából, hogy lássa a király: mire mehet szép szóval.

A nagy Küküllőtől délre megint irdatlan rengetegek következnek egészen az Olt völgyéig, melyet valamikor fel a havasok szikrázó koronájáig rettentő mocsarak és áttörhetetlennek hitt őserdő szövevények borítottak. De ez csak valaha volt, mert immár több ötven esztendejénél annak, hogy a Rajna mellől földesuraik taposása elől menekülő frankok vették ide magukat a király földjére, szép privilégiumok birtokában nekiesve az istentelen pokolnak, s minden háborúnál csodálatra méltóbb szenvedésekkel és hősiességgel termőföldet csikartak ki maguknak az ősvadonból. A német lovagok kikergetése után a király rászabadította őket azok elhagyott telepeire is, s így kezdte meg a szász nép városalapító, nemzetformáló nagyszerű munkáját Erdélyben. Bár a királyhoz külön kiváltságok és szolgáltatások fűzték őket, valójában ez a terület és ez a nép sem tartozott a magyar földhöz, s így az ifjú Béla királynak ugyancsak nehéz feladat jutott, mikor apja Erdélybe küldte országolni.

Mert utóvégre volt itt három ország is; az egyik a szabad magyarok szállásbirtokai nyugaton, a királyi vármegyéktől határolva és elzárva kelet felé a tulajdonképpeni magyar uralmat; a másik a székelyekéi a harmadik a szászoké. Ezeken kívül az országba és törvénybe nem szervezett néptöredékek is ott éltek még a gyepűn túli bizonytalan és ismeretlen területeken. De mindez nem volt egy ország, egy akarat, egy cél. Az öreg Gyula álma óta, mely valamikor ezt a fellegvárat szánta a magyar nemzet központjának s kirepítő fészkének, éppen a Gyulák és Árpádok családi összeforrása és István király személyében való új kivirágzása folytán Erdély elvesztette legnagyobb történelmi lehetőségét, s különéletű darabokra esett szét, mielőtt még eggyé válhatott volna, s ezeket az egymástól idegen darabokat csupán a Kárpátok óriás karja tartotta együvé.

Persze, nyolc várról szólottunk az elején. De a nyolcadikról eddig azért nem esett szó, mert az egészen más volt, mint a többi. A neve: Küküllővár. Szent László király építtette annak a völgynek a torkába, mely a két Küküllő között a Maros völgyére nyílik Gyulafehérvár fölött. Ez volt a botnak az a vége, melyet a király tartott a markában, a székelyek felé. Mert noha meg kell adni, hogy a székelyek példás módon őrizték azt az egyetlen járható utat, mely az ő földjükön keresztül vitt a királyi vármegyékhez, s ellenség csak a testükön keresztül juthatott a Maros és Szamos völgyeibe, de viszont az is igaz, hogy a góbék néha-néha megmakacsolták magukat, s az Istennek se akartak fegyverbe állni, ha a király valamivel felhergelte őket. Szűz Mária koronás lovagja tehát akkor építtette oda az orruk elé Küküllővárát, mikor éppen nem volt okuk panaszra, mert győzedelmes hadjáratban pusztították el a király vezérlete alatt a beözönlő kun sereget, s tele voltak zsákmánnyal és dicsőséggel. Most az ideje, gondolta a szent király, amikor egymásba vagyunk szerelmesedve, s a diadal mámorában eszünk ágába se jut egymásra haragudni. Még büszkék is voltak egy kicsit a lófők, hogy a győzelem emlékezetét egy valóságos királyi vár hirdeti az ő kapujukban, és hogy soha egy székely se felejthesse el, miszerint maga a győzhetetlen király vezette őket, örök időkre közöttük marad az ő képét viselő királyi ember: a székelyek ispánja. Az fog majd pompázni Küküllővárban, és bárkinek hívják is, a székely mindig csak azt fogja tisztelni benne, hogy ő a szent király köztük lételének élő bizonysága. Igazán csak az a csodálatos ebben az egész dologban, hogy Szent László nem székely volt.

Ez a magyarázata, hogy Küküllővár körül nem létesült igazi vármegye. A cél nem egy nagy kiterjedésű királyi birtok megszervezése volt, hanem egy előretolt őrség felállítása, mely szemmel tartsa a székelységet s mindig készenlétben álljon arra, hogy szükség esetén rájuk kényszerítse a király akaratát. Hogy a székelyek ispánja és vitézei se bízhassák el magukat, s az éber vigyázat helyett ne adhassák fejüket birtokszerzésre és meggazdagodásra, a vár körül csak éppen annyi királyi föld állott rendelkezésre, amennyi a katonaság élelmezésére kellett, az iparosság közül pedig csak a hadiszerszámok gyártására, javítására alkalmatos mestereknek adtak vendégjogot. Míg a többi várispánok jövedelmét a vármegye egész termésének és hasznának egyharmada képezte, addig a székelyek ispánjának hivatalban léte alatt nem volt szabad haszonhajtó gazdaságot űznie, nem termelhetett többet, mint amennyi a katonaságnak és a szolgáló várnépnek szükséges volt, s fizetését a királyi tárnokmester adta ki pénzben. Nem is kapdostak nagyon ezen a főtisztségen az olyan urak, akiknek csak a vagyon, a pompa és a dőzsölés az istenük; csak igazi katonaember kereste és becsülte ezt a hivatalt, akinek vérében az örökös fegyelem, a hadak mustrálásának és gyakorlásának szenvedélye. András király idejében éppen ezért sokszor állt üresen az ispáni palota, a székelyek pedig nem nagyon respektálták a helyettesként berzenkedő hadnagyocskákat, s ha valamelyikük el is merészkedett közéjük szemlét tartani, nem sokra ment velük; százféleképpen megtréfálták s csúffá tették.

Vágtató lovas érkezett a kapu alá. Veszettül fújta kürtjét, amíg csak beeresztették.

- Salamon úrhoz! Salamon úrhoz! - rikoltotta a várnagy felé, meg sem állva, s nyargalt a piacra.

A király testőrségéből való volt, szó nélkül engedték tehát.

Nagy riadalommal menekült útjából asszony, gyermek s aprójószág, amint eszeveszetten vágtatott végig a várfalak mentén húzódó zegzugos utcácskán a fegyverkovácsok kormos házikói között.

A várpiac közepén állott a templom. Nagy terméskövekből összerótt alapra fából ácsolt építmény, kis fatoronnyal a harangok számára. Egyik felől a katonák hosszú, dísztelen kaszárnyái övezték, melyekhez alacsony istállók voltak függesztve. A másik oldalon, a templom kapujával átellenben a papok, tisztek és gazdasági hivatalnokok házai között az ispáni palota állt, emeletes épület, de annak is csak a földszintje kő, az emelete öreg fekete gerenda, befödve magas, mohosodó zsindelytetővel. A vár piaca öklömnyi macskafejekkel kövezve. A négy sarkon az összes épületek fölé magasodva hatalmas kövekből rakott fenyegető bástyák.

Az ispán kapujában néhány katona állt őrt, de látszott, hogy nemigen van kit őrizniök, dárdáik a kapufélfához támasztva, ők maguk vígan, gond nélkül beszélgettek. A vár szinte üres, a katonák távol voltak az ispánnal, a király kíséretében. A lovas nagy csattogással robbant közéjük, úgy, hogy ijedten ugráltak dárdáik után. Egy pillanatig föl se tudták fogni, honnan esett oda.

A testőr lezökkent nyergéből. Alig tudott megállni a lábán. Az arca szürke volt a halálos kimerültségtől. Lihegett, szinte hörgött. A hirtelen megtorpant mén inai félelmesen reszkettek, s szakadt róla a tajték. Egyszerre keservesen felnyerített, s mintha villám ütötte volna, térdeire rogyott. A testőr vállon ragadta az egyik katonát, s utolsó erejének vad kitörésével megrázta:

- Salamon úrhoz! - Hangja már csak rekedt hördülés volt, a tüdeje sípolt.

- Mi az? Miért? - hebegte az őr elképedve. - Baj van?

A testőr csak valami érthetetlen rikkantást hallatott, toporzékolt a lábával, s a kapunak lódította a kérdezősködőt. Ő maga támolyogva imbolygott utána.

Salamon úr, az ispán helyettese éppen ebéd után heverészett a medvebőrön, s beszélgetett az ispán feleségével meg a várplébánossal.

Mikor a katona csak úgy beesett az ajtón, méltatlankodva emelkedett könyökére, s már fogta is a fejénél lévő ónkupát, hogy a kobakjához vágja ennek a paraszt gazembernek.

- Mi a fenét ettél, hogy csak így bedugod a pofádat? - förmedt rá az emberre. De már meg is látta a testőrt, amint utána szédelgett s nekiesett az ajtófélnek. Tüstént látta, hogy baj van a királlyal. Fölugrott, s most ő rázta meg a lassan elcsúszó s földre hanyatló testőr vállait:

- Beszélj hát - ordított reá mi baj van? - De az csak tátogott hang nélkül, s szemei fehérjükre fordultak.

- Még itt hal meg, hogy az istennyila csapjon belé! - bömbölt Salamon úr.

Akkorra észre tért a plébános is, s a Salamon úr tulajdon kupáját két kézre fogva az ájuló elé térdelt, egyúttal az ispánnénak kiáltva:

- Tartsa csak Nagyasszonyom a fejét, amíg megitatom.

Az ispánné, kedves töltött galamb, olyan piros orcákkal, mint a bazsarózsa, szuszogva ereszkedett a földre a vitéz mellé, s nagy szakértelemmel fogta kebelére az elhanyatló fejet. A plébános pedig egy kis Miatyánk alatt sikeresen öntötte le a bort a testőr garatján.

- Hát persze hogy csak ez kell neki - dohogott Salamon úr, amikor látta, hogy a vitéz értelmesen kezd nézni, s magához tér. - No, bökd ki most már! - rikkantott reá.

A testőr nyelt még egyet, s aztán suttogva mondta:

- Beteg lett a király.

- Hol, hogy, mikor? - kiáltottak rá egyszerre hárman.

- Az erdőben kapták meg - nyögte a testőr.

- Miféle erdőben? Hogy került az erdőbe? - dobbantott türelmetlenül Salamon úr.

- Vadászott. Eltévedt. El volt ájulva.

- Osztán?

- Osztán most hozzák. Az ispány úr előrefuttatott, ágyat neki, meg az ispotályos frátert.

Az ispánné már fölkászolódott, összecsapta a tenyereit, azt kiáltotta, hogy: jaj! s gurult kifelé, a szolgálók után kiabálva.

- Téglákat melegítsen! - bömbölt utána Salamon úr. Majd a kapuőrhöz fordult:

- Te mit tátod a szádat? Lódulj a fráterért!

Ő maga, szelídeden félrerúgva az ajtónyílás elől a testőrt, aki megint elájult, lecsörtetett az udvarra.

Hamarosan rendet teremtett a várban. Az otthonlévő kisszámú őrséget, ahogy a király fogadásához illik, teljes hadidíszben állította föl a kapu két oldalán. Az ispán háza előtt is rendbe tette a vigyázókat. Ő maga gyorsan felkapkodta fegyverzetét, s lóháton állott ki a kapu elé, oldalán a kürtössel. Kijöttek a papok is, az öreg plébános meg négy dominikánus frátere.

Az ispotályos fráter ezalatt összeszedte csodaerejű füveit, vérszívó piócáit, gyógyító imádságokat tartalmazó cifrán pingált könyvét, mely a plébánia legnagyobb kincse volt, s szép, meredt szemű, pléhruhás szentekkel volt ékesítve. Így ment fel abba az ágyasházba, amelyet az ispánné asszony a király számára készített el.

Ott bizony nagy csatara folyt, mert a szolgálók nagyon lassúk és ügyetlenek voltak, az ispánnénak pedig ugyancsak gyors a nyelve is, a tenyere is. De végre elkészült a királyi nyoszolya, puha tollas vánkosaival, könnyű meleg dunyhájával és a kendőkbe burkolt forró téglákkal.

Az ispánné jó szívvel sopánkodott a fráternek:

- Jaj, édes Márton fráter, elhoztál-e mindent, ami segíthet?

- El - bólintott a sovány, beesett arcú, mélyszemű ispotályos. - Mindent, amim csak van. De hát nem tudhatom, hogy mi baja.

- Megigézték azt, lelkem - bólogatott az ispánné. - Biztosan valami székely boszorkány nézett rá. Attul ájul el a fiatal ember. Jaj, drága kicsi király! Úgy szeretem, mintha a fiam volna... Hozzak szenes vizet?

- Az jó lesz - bólintott a fráter. - Hozzá való imádsággal majd megpróbálom.

Az ispánné nagy sóhajtozások között ment a szenes vízért.

Végre megjött a had. Bagomér ispán elöl, utána a király testőrsége, közrefogva a tányér kerekű nagy szekeret, melybe a királyt fektették. Mindenki nagyon bús és izgatott volt, de különösen a székely hadnagyok s közöttük is Káruj bá, aki a király lovát vezette. Az öreg majd leharapta a saját fejét bánatában, hogy nem tudott eléggé erősen vigyázni a királyra, s tán ő az oka a szerencsétlenségnek. Tiszta dolog volt, hogy nem tehet róla, s nem is kétellette senki, de az öreget nem lehetett megvigasztalni.

- Héj, Sándi - mondta a legényének -, ha meghal a király, éngem többet nem láttok odahaza.

- Mit akar csinálni ked? - kérdezte a legény.

- Elbujdosok a világ végire, mer' ezt a szégyent el nem bírom.

Egy idő múlva még hozzátette:

- S oszt' ha úgy lesz, mondd meg az asszonynak, hogy a két tinó árát, amelyikrül azt mondtam volt, hogy a medve megette őket a havasba, eltöttem volt az istálló szögletjibe, ott van a jászol alatt, csak emelintse föl a hídlást. Mer' mintha tudtam volna, hogy baj lesz, a vejem elől töttem oda nékije, mer' az az istentelen úgyis, elveszi mindenit, ha én nem löszök.

- Dehogy lesz úgy, Káruj bá. Meggyógyul a király, nem olyan legény az! - vigasztalta a fiú jó szívvel a búba borult öreget.

Káruj bá nem szólt erre, csak kocogott tovább a királyi ménnel. Már majdnem a vár alatt voltak, mikor még egyszer odaintette a legényt, ránézett oldalról, s búsan legyintett:

- Most jut eszömbe, fiam, hogy nem oda töttem.

- Hát hova tötte?

- Sz' éppeg az a baj, fiam, hogy elfelejtöttem.

- Hát akkor mit mondjak a Nagyasszonynak?

- Ne mondj semmit, Sándi fiam, mer' meggondoltam, hogy ha elbujdosom, előbb méges hazanézek.

A legénynek tetszett a bizalom. Vigyorogva mondta:

- Jobb is így, Káruj bá, mer' hátha mire én megmondhattam volna, a veje valahogy megtalálná, s még osztán az a híre kelne, hogy az én kezemen veszett el?

- No-no - mordult az öreg.

A király, mikor az erdőn rátaláltak, sehogy se tudta, hol van és mi történt vele. Az urak kérdezősködésére csak néhány zavart szóval válaszolgatott. Lóra ült ugyan, s tovább indultak, de csakhamar furcsa szédülést érzett. Egyszerre megmarkolta valami a szívét. Ekkor sápadt lett, mint a halál. Rögtön tudta, hogy mi jön. Néha, ritkán, megtörtént vele azóta a szörnyű pilisi tragédia óta, hogy hirtelen megrohanták a borzasztó látomány képei, látta anyja könyörgő karjait, amint a meztelen kardok irgalmatlan süvöltéssel levagdossák, fülébe tépett halálos sikoltása, s aztán mindent elborított a vér. Ilyenkor vad félelem szorította össze a torkát, érezte, hogy belefullad anyja vérébe, s vége van.

Tomaj Dénes, aki mellette lovagolt, éppen csak hogy elkaphatta a karját, amint váratlanul lefordult a lóról. Olyan volt, mint a halott, ijesztően elfehéredett, s az egész teste hideg lett. Az urak egy pillanat alatt leszökdöstek lovaikról, s az út szélére dobott mentéikre fektették a királyt. Azt hitték, meghalt. De mikor az ispán a mellére hajolt, hallotta, hogy a szíve néha erőszakosan, szaggatva megdobban. Dörzsölték, szólongatták, melengették. De nem tért magához.

A vajda akkor kibontatta az ágyneműs szekeret, beléfektették, s ahogy csak bírták, siettek vele Küküllővár felé, előrefuttatva a hírvivő testőrt, hogy készüljenek a király ápolására.

Ahogy a királyt ágyba tették, Salamon úr teljesen átvette az uralmat fölötte. A vajdát, az ispánt, az urakat: Tomaj Dénest, Rátót Gyulát, Csákot, Hahóti Buzádot, Szerafil Andrást, Mihály pohárnokot a palotára küldte, hogy ott illő szomorúsággal poharazzanak; az ispánnénak is csak annyit engedett meg, hogy sűrűn potyogó könnyek között a herbatét odakészítse az ágy mellé, aztán szolgálóival együtt kitessékelte, szigorúan meghagyván, hogy csak ott sápítozzanak, ahonnan nem hallatszik be. - Márton fráter füveire, piócáira és szenes vizére lesujtó pillantást vetett, s a sarokba állította a tudós doktort, hogy ott imádkozzék.

Hatalmának és intézkedéseinek olyan nagy oka volt, amit mindenkinek respektálnia kellett. Ahogy meglátta a beteget, mindjárt tudta, miről van szó és mit kell tennie. Hogy pedig tudta, az onnan van, mert ő volt az ifjú király nevelője, szinte a testvérbátyja.

Apja, az öreg Miska ispán fogta fel karjaiba a gyermeket, mikor a gyilkosok anyját összevágták, s a fiúcskát szívgörcs érte. Köpenyébe takarva, futott vele az öreg ispán a sűrűbe, s ő, Salamon fedezte a menekülést, tévútra csalva az üldözőket.

Uram Isten, micsoda ordítás, vérengzés volt ott a tisztáson, a felborított sátrak közt, a szétrúgott tábori tüzek parazsán, futkosó fáklyavilágnál. Salamon ma is látja rossz éjszakákon a torkig lakott meráni urakat, amint bortól és álomtól ittasan, értelmetlenül s tehetetlenül bámulnak a torkukba, mellükbe futó pengékre. Az egyik még vigyorgott és gajdolt is, mintha kupával kínálnák. Mikor ledöfték, sivítva hanyatt vágódott a széttaposott őrtűz parazsán, s úgy perzselődött rajta, mint a hizlalt disznó. Szerencse, hogy az összeesküvők Lipót herceg után vetették magukat, aki éjjeli köntösben, boglyasan, fegyvertelenül kapott lóra, s kétségbeesett merészséggel egyenesen rajtuk gázolva át, vágtatott az erdőbe. Ez térítette el a figyelmet a királyfiról. Egész éjjel futottak vele, de megmentették.

A kisfiú teste megmerevedett s kihűlt. Ajkai széthúzódtak csikorogva összeszorított fogairól, mintha borzalmas kacagás fagyott volna rájuk. Halottnak hitték volna, ha az elszorult szív olykor-olykor nem rándul erőszakos dobbanásba. Elpróbáltak rajta mindent már útközben - a boldogult ispánné, mihelyt hazaértek vele, órákig élesztgette s doktorolta, de hiába.

Aztán jött a csoda.

Az öregek lemondtak már a királyfiról. Könnyezve betakarták, s kimentek. De Salamon nem tudott belenyugodni. Nem mozdult el az ágy mellől. Nézte, nézte a szegényke eltorzult arcát, simogatta hideg kezeit, ellágyult a szíve rettentő árvaságán, s kemény férfivállait megrázta a sírás. Sohase érzett ő effélét, egyenes, őszinte, nyers fiú volt, ló meg fegyver a szerelme, szívesebben hált karddal, mint leánnyal - de most elöntötte valami apai, testvéri érzelem. Karjaiba szorította a beteget, és maga se tudja, hogy miért, egyszerre csak dúdolni kezdett neki. Régi regösének fakadt ajkain, talán az anyja énekelgette valaha a bölcsője felett:

És íme, a kis királyfi vonásai megenyhültek, ajkai lágyan összecsukódtak, merevgörcse feloldódott. Tagjai élő puhaságba ernyedtek Salamon karjai között, mély gyermeki álom lélegzése hajtott pirosító vért orcájának halotti viaszába, s később mosolyogva ébredt fel.

Úgy fordult a sorsa, hogy évekig ott maradt az ispáni házban. Ezek a hűséges, egyszerű, szíves emberek és hozzájuk hasonló barátaik körében nőtt ifjúvá. Az öreg Miska ispán és a felesége gyermekükként szerették, s ő szüleit tisztelte bennük, Salamon pedig a bátyi tekintély és ideál volt előtte, mestere minden testgyakorlásban, fegyverforgatásban. Az Árpád-fiú lelkében kitörülhetetlen nyomokat hagyott a tiszta, ceremónia nélküli családi élet, s úgy vágyott oda vissza mindig apja ragyogó udvarából, ahol néha mégis meg kellett jelennie, mint cifra ketrecből a madár a durva, szabad fészekbe.

Eleinte gyakrabban, aztán mind ritkábban tépett szívébe a borzasztó emlék víziója; ilyenkor kérlelhetetlenül zúdult reá a halálos szívgörcs, de Salamon mindannyiszor ösztönösen, majd tudatosan ismételte az első kúrát. Karjaiba vette s eldúdolta neki a regöséneket. A hatás csodálatosan ugyanaz maradt: a királyfi gyógyító álomba enyhült, s mosolyogva ébredt fel.

Márton fráternek torkán akadt a csodatévő imádság, mikor odapillantva, látta, hogy Salamon úr az ágy szélére ülve, karjaiba szorítja a királyt, s mintha valami bűnbánó medve lenne, szelíd dörmögéssel ringatja a keblén. Isten úgy segéljen, meghőbörödött a jó úr a bánattól, mert csecsemőt emtető dajkának hiszi magát, s bölcsődalt fűrészel:

A fráter keresztet vetett, s úgy meredt a látványra, hogy majd kiugrottak a szemei. Mert a király csakhamar mélyet sóhajtott, s dermedt karjai gyermekded bizalommal Salamon úr nyakára fonódtak. Suttogva szólalt meg:

- Bátyám!

- Én vagyok - dörmögte Salamon. - Ne félj, nincs már semmi baj! Csak maradj csendesen!... Úgy!

Hátraszólt a fráternek:

- Bécsukhatja mán a szent könyvet, fráter. Jöjjön, adja ide a herbatét, hogy legyen valami láttatja a tudományának. Idd csak meg, fiacskám, no, semmi ellenkezés, hideg van a mejjedbe, ettül megengesztelődsz! - s a fráter segítségével egy jó bögrével nyeletett betegével a keserves léből.

- Mehet hálálkodni! - intett a fráternek. - Oszt' útközben szóljon bé az uraknak, hogy a torbul áttérhetnek az áldomásra... De hallja-e, mondja csak azt, hogy a maga imádsága meg mifenéje használt, s ne járjon a szája...

A fráter keresztet vetett, meghajolt, s indult, de reszkettek az inai a félelemtől. Hogyne! Pogány énekkel gyógyított Salamon úr, biztosan boszorkánymester.

Salamon jól látta a barát szemében a botránkozást. Utánaszólt hát:

- Osztán köszönöm a közbenjárását! A kicsi Jézusnak elkérheti holnap a kék selyemkendőmet. Jó lesz húsvétra üngöcskének néki, mert láttam, hogy a régi lemállott róla...

Márton fráter megkönnyebbülten sóhajtott fel:

- Ismeri az Úr az övéit!

- Dicsértessék! - mondta Salamon úr.

- Mindörökké! - bókolt a fráter, s kihátrált a szobából.

- No, lelkem, ugye jobban vagy már? - mosolygott Salamon a királyra, aki jólesően nyújtózott el a dunyha alatt.

- Maradj itt! - mondta a király, megfogva a kezét.

- Beszélni akarok veled.

- Jó, jó, csak ne ártson! Egyet se gondolj többé arra, amitől rosszul lettél.

Béla felemelkedett a párnák közt. Mintha könnyű láza kezdődne, csillogtak a szemei s az arca égett.

- Csuda történt énvélem, Salamon, az kavart meg. De nincs már semmi bajom. Csak megfoghatatlan gondolatok röpdösnek át a fejemen. Hol is vagyok?

- Küküllő várában. Hazahoztak az urak.

- A székelyektől, ugye?

- Hát persze. Azok is itt vannak.

- Pompás fickók, Salamon! Olyan hadseregem lesz belőlük, amilyet még nem láttál...

- Láttam én őket, fiam - legyintett Salamon kicsinylően. De mindjárt észbe is kapott. - Láttam hát. Igazad van. Pompás legények!... Mit akarsz vélük?

A királynak elsötétült az arca. Egyszerre valami komor, fájdalmas, fenyegető árnyék borult reá:

- Megvédem velük az országomat... s ha kell, viszem őket...

- Hova, no?

- Miért kérdezed, Salamon? Úgyis tudod...

Salamon megértően, komoran bólintott:

- Tudni tudom... hogyne... persze, hogy tudom. Remélem, nem kerül sor reá.

Béla egészen felült. Kezeit Salamon vállaira tette. A szemébe nézett. Úgy suttogta:

- De... azt hiszem, igen... Hiszen te is úgy ismered őt, mint én... Rettenetes lesz a dühe, mihelyt rájön... Hisz ezóta már rájött, Salamon!

- Rájött, rájött, ha sikerült! - mormogta Salamon. - Ezóta már sikerült, bizonyosan... De meggondolja... meg fogja gondolni, érted?...

- Elfelejted Apodfi Dénest? - kérdezte a király izgatottan. - Azt hiszed, az a gaz farkas nyugton hagyja?

- Hát te elfelejted az érsek urakat, Róbertet és Ugront, az összes püspököket, Kálmán királyt? Egyik se hagyná, hogy rád törjön... És a pápa úgyse engedné meg, hogy folytassa... A te házasságod szent és törvényes... Bele kell törődnie, légy nyugton!...

- De ha nem? Mi lesz, ha nem törődik bele, ha érte küld, vagy ő maga jön?...

- Isten őrizzen, fiam - dörmögte Salamon -, hogy kardot húzz az apádra!

- Ez az - lihegte a király visszahanyatlódva a párnái közé -, ez az, Salamon, amitől irtózom... ami megrohant ma... minden borzasztó és keserű emlékezéssel együtt... és még más is, más is... amiről mintha beszélt volna valaki... valaki, aki van és nincs... nem tudom elmondani... még neked se... a bátyámnak, a mesteremnek... a legjobb barátomnak!... Mi lesz velem?...

Salamon részvevő szeretettel hajolt a lázas arc fölé.

- Nem... nem szabad tovább... Fogadj szót! Feküdj szépen és aludj el!... Még beteg vagy... Még félig álomba vagy... Reggelre tiszta lesz a fejed, elmúlik minden baj... No, fiacskám... Megállj csak!... Hozatok forró bort, igyál, amennyit csak bírsz... úgy elalszol tőle, mint a tej...

- Nem, nem! - tiltakozott a király. - Hagyd! Nem kell semmi!... Ne félj, nem leszek már rosszul. Elmúlt. Most már csak az eszem meg a szívem dulakodnak... Gyűlölöm? Szeretem?...

- Szakasztott így vagyunk vele mind - bólintott rá Salamon. - De ő a mi urunk, és nem szabad ellene fegyvert vonnunk!... Emlékezz csak vissza - folytatta csendesítőleg -, az apám házánál mindenkit láthattál, aki igaz ember és akinek fájt az ország romlása, meg a te sorsod. Eleget szidtuk, káromoltuk gaz tanácsadóit, de őt sohase illettük méltatlan szavakkal. Talán sajnáltuk néha, hogy más, mint az apja volt, benne is voltunk minden becsületes mozgolódásban, mely olykor-olykor rendezéseket csikart ki tőle, amiket sohase tartott meg, de mit tettünk egyébként? Alázatosan elviseltük... és bíztunk benned, a te támadó csillagodban...

- Az én támadó csillagom? - legyintett Béla szomorúan. - Rossz csillag az enyém, Salamon. Balcsillagzat alatt születtem. Az én sorsom a keserű árvaság... Egyedül, mindig egyedül!...

Hirtelen engesztelőleg nyújtotta kezét:

- Ne haragudj, bátyám. Nem háládatlanság... Drága apád, anyád meg te úgy szerettetek, gondoztatok, neveltetek, mint a magatokét. Az az egy otthonom volt, a ti házatok Vasváron... De aztán mégse maradhattam ott. Királyfi vagyok, király lettem. Nyolcéves koromban megkoronáztak. Amint apám mondta, inkább az ő akaratából történjék, mint másokéból, ellene... Keserűen kacagott, amikor mondta. Hidegen nézett reám. Taknyos kölyök voltam, s már félt tőlem... Soha, sohase szeretett!... Az anyámat se szerette, Salamon!...

- Honnan gondolod, hogy nem, szegénykém?

- Tudod, megéreztem ezt. Beláttam a szívébe. Jól emlékszem anyámra. Úgy csodáltam, mint valami isteni lényt. Ahogy járt, ahogy felvetette a fejét, ahogy a hangja zengett, ahogy lenézett a meggörnyedt emberekre... Ragyogó jég, gondoltam akkor, és a számban hideget éreztem. De gyönyörű volt, és engem nagyon szeretett... Apám is csudálta, de félt tőle, azt hiszem, igen, félt tőle. Ma már megértem. Hisz apám örök gyermek maradt... És egyszer, amikor nem tudtam örvendezni a mulatságon, amit nekem rendezett, rám kiáltott: anyád vére vagy!... és elkergetett. S ha igazán szerette volna... Ó, Salamon, mindig gyűlöletet érzek a torkomra futni, ha erre gondolok: miért engedte szökni gyilkosait?

- Karóba húzatta Törefia Pétert - szólt közbe csöndesítőleg Salamon.

- De Bánk meg a két Simon ma is élnek. Barcfi Miklós és a sátán Apodfi Dénes ott pöffeszkednek mellette, ők parancsolnak neki és mindenkinek... És ő inkább hallgat azokra, mint reátok és reám. Őket szereti, a véres kezű latrokat, a felesége, az anyám hóhérait... Salamon! - kiáltott fel hirtelen és szinte kiugrott az ágyból. - Hát nem érted, hogy ezért nem nyugszik anyám lelke? Hogy ezért borítja el a vére most is a szívemet? Hogy bosszút követelő, szegény levágott keze markolja össze a torkomat, és újra és újra így lesz, amíg csak meg nem torlom a gaztettet!...

- Fiam, fiacskám! - makogta Salamon, de nem tudott szólni. Mit mondhatott volna?

- Meg fogom állani a bosszúját! Istenemre, meg! - lihegte a király. - És ők tudják, tudják... hogyne tudnák, Salamon! Reszketnek tőle... attól a naptól, mikor én leszek az apám helyén. Ezért nem akarják, hogy megérjem... ezért ingerlik ellenem az apámat, ezért táplálta, pártolta az az ördög az apám öreggyermeki szenvedélyét... Ó, Mária!

Salamon nem tudott szólani. Igaz volt, rettentően igaz. Csak átölelte a remegő, izzó fiatal testet és simogatta a haját. - No-no, no-no - hebegte ügyetlen szeretettel.

A király aztán hirtelen, egyszerre lehűlt. Hihetetlen erővel uralmat vett magán. Szinte öreges, higgadt tárgyilagossággal mondta:

- Tisztán látom az apámat, Salamon. Féltékennyé tették rám, mióta élek. Azért is nem tűrt az udvarban, csak látogatónak. Ezért hagyott reátok, ami a legjobb volt az életemben, de ő le akart vele süllyeszteni. Fiatal asszony mellett könnyen felejtett... anyámat is, engem is. De néha eszébe jutottam. Mikor a Szentföldre ment... akkor Krajnába küldött, Bertold bácsihoz, aki Stein várában őrzött. Szép vár volt, és az érsek olyan, mint a méz. Csak nem volt szabad kimennem belőle. Aztán elhozta Máriát... és aztán, hogy a második királyné beteges lett, el akarta venni tőlem... Mi voltam én neki? A német asszony unalmas fia, aki öregebb az apjánál, aki korán láttam mindent, emberi és országos bajokat... élő vád az anyáért... vetélytárs, aki a nagyapa birodalmáról beszél... Nem, nem is csodálom, hogy látni se akar...

- A vér mégsem válhatik vízzé! - mordult fel Salamon.

- Igazad van - bólintott az ifjú. - Mert mégis szeretem. Csodálom is. Tudom, hogy csupa ragyogó, színes láng. Megértem, hogy az asszonyok utánabolondulnak és a férfiak meghódolnak neki... Tudom, hogy én mogorva tuskó vagyok mellette... Fellélegzik, ha nem lát, s ha nem volnék, még az álmai is szebbek lennének... Az anyám árnyéka vagyok, bántó sötétség az élete szép örömkertjében... Élni, örülni, ragyogni született... Tudom, értem... De Salamon, ha Máriát ismét el akarná venni, akkor nem tudok, nem értek meg semmit. Aki az anyám gyilkosaival jő ellenem a feleségemet elrabolni, az nem apám és nem királyom többé... Érted?

- Az Isten őrizzen meg tőle, fiam! - ismételte Salamon sápadtan. Most már egészen látta ezt a lelket, legalábbis hitte, hogy látja. - De nem úgy lesz, fiam, meglátod. Belenyugszik apád a változhatatlanba. És aztán eljő a te időd...

- Nem lesz-e késő? - kérdezte mintegy önmagától a király.

Aztán végigsimított homlokán, ismét bezárta a lelkét, s nyugodtan mondta:

- Köszönöm, bátyám, hogy meggyógyítottál és vigasztaltál. Az Isten fizesse meg! Sokáig kínoztalak... Menj most már, menj az urakhoz, felejtsd el az én gondjaimat... Menj, nyugtasd meg őket, hogy jobban vagyok. Eredj!...

Salamon felállott, de aggódva kérdezte:

- Nem kellene maradnom? Maradok reggelig is. Beszélgethetünk vidámabb dolgokról...

- Nem, nem - mosolygott Béla. - Menj csak. Egészen jól vagyok. És éhes vagyok, Salamon! Csak most érzem, hogy rettentő éhes vagyok! Küldj vacsorát!

- Egyedül akarsz enni? Örömmel.

- Nem. Tomaj Dénes jöjjön...

A hang és a mozdulat már királyi volt.

Salamon mélyen meghajolt, és kiment.