MAKKAI SÁNDOR

TÁLTOSKIRÁLY

Szépirodalmi Kiadó, 1980

FEJEZETEK

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27

3

Félúton, Küküllővárnak, ahol éppen az irdatlan rengeteg szélén visz el az út, tíz-tizenkét éves kócos siheder ordítozott valamit a sereg éle felé, kétségbeesetten integetve botja végén forgatott sapkájával.

Az oszlop elején az útmutató székely hadnagyok kocogtak. Utánuk a testőrség között a király és az urak következtek. Majd a rengeteg társzekér s a végén a kiválogatott székely lovasság.

A hadnagyok oda se köptek a bömbölő kölyöknek, csak mentek volna tovább egykedvűen. De az, amint látta, hogy nem törődnek vele, mindenre elszántan eléjük vetette magát az útra, s valósággal őrjöngött. Csorgó könnyei piszkos barázdákat szántottak a képén, s régóta nyíratlan üstöke úgy borzolódott a szélben, mintha valami rettentő rémülettől meredne égnek.

Hacsak el nem akarták taposni, meg kellett állniok. De Káruj bá úgy káromkodott dühében, mint a záporeső, s kész volt agyonverni a gaz kölyket, aki fel meri tartóztatni útjában a székelyek királyát.

- Hogy a nyavalya álljon a csontodba, te hóhéristrángja! Takarodsz onnan? - s megcserdítette feje fölött az ostort.

A gyermek elkékült szájjal, kezeit tördelve visított:

- A mándruc! A mándruc!

- Hogy ett volna meg reggelire minden pereputtyoddal együtt! Mi bajod véle?

Az ekkor már a kétségbeesés bátorságával a gyeplőt ragadta meg s úgy jajgatta:

- A Bogárt... a tinócskát... az Isten szent nevére szabadítsák ki!... Agyonvér apám!

Az öreg előrehajolt, nyakon ragadta a fiút s istenesen megrázta, mint egy macskakölyket tartva a levegőben:

- Beszélj értelmesen, mert úgy váglak oda, hogy rántotta leszel! - rivallt rá, - Megfogta?... Ráugrott?... Megölte?...

A szerencsétlen kölyök, fulladozva a vasmarok szorításában, csak integetett és hápogott.

Akkorra már Csák is odaugratott, mondva, hogy a király érdeklődik: - Miért álltak meg?

- Azt hazudja - ordította Káruj bá -, hogy a mándruc ráugrott a tinójára. - S azzal az út szélére lökte a gyermeket, mint a rongyot. Az megújult erővel jajveszékelt s esküdözött, hogy igaz.

- Mi az a mándruc? - kérdezte Csák.

- Székely oroszlány - hörkentett rá Káruj bá.

- S hát az mi?

- Hiúz, no, ha jobban tetszik!

Csák ezt se tudta, de nem akart semmit se mulasztani, s azért így szólt:

- Álljatok meg itt, amíg jelentem a királynak. - A fiú felé intett: - Kapaszkodj a kengyelbe.

A gyermek esze nélkül engedelmeskedett, s visszavágtattak.

- Milyen az az állat? - kérdezte a király a fiútól, akinek fogalma se volt nyilván, hogy miféle úrral áll szemben.

- Mándruc, oroszlány. A Fehér Királyné szógája... kiszíjja a marha vérit, oszt elviszi a pofájába a Fehér Királynénak... - Hirtelen ismét elbődült: - Agyonvér apám!

- Messze van? - kérdezte a király.

- Dehogy. Csak itt a tisztáson. Gyüjjenek, az Isten szerelméért!

- Lóval lehet?

- Csak a széléig, de van ösvény, nincs messze. Gyüjjenek már, mer a többit is megöli!

A királyt érdekelte a titokzatos fenevad. Kiadta a parancsot, hogy pihenjenek le. Maga előrelovagolt a székely hadnagyokhoz. A fiú a kengyelbe, kapaszkodott. Hagyta.

Persze az urak is mind jelentkeztek, hogy a királlyal mennek.

De Káruj bá leintette őket:

- Ha igaz, amit ez a kölyök hazudoz, s valósággal a mándruc van ott, akkor nem lehet síppal-dobbal menni rá s akárhányan. Legfeljebb egy kísérheti a király urat. Roppant hegyes fülű bestia, megugrik, mihelyt neszt fog.

Akkor a királyhoz fordult, megbillentette a süvegét:

- Megkövetem alássan kegyelmes személyét... de tud-e jól lőni nyíllal? Mer hogy egyszerre el kell találni, különben ráugrik.

A király bólintott. Intett, hogy adjanak egy íjat s vesszőket. Megmarkolta, megnézegette, aztán könnyedén megpendítette a húrt.

- Jó lesz.

Most körülnézett, aztán Káruj bának biccentett:

- Gyere velem.

Az öreg székely ábrázatán mennybéli mosolygás terült el. Rábődült a fiúra:

- Kapaszkodj, taknyos, s mutasd: merre?

S bevágtattak az erdőbe.

Az urak aggodalmasan követték őket távolabbról, s a nagy fák alatt megállottak, mert a király leintette őket.

- Itt szálljanak le - suttogta a gyermek, mikor már jó bent voltak a fák között, s kezdett bokrosodni, úgy, hogy nem is lehetett volna lóval tovább menni.

- Vissza tudsz ide hozni? - kérdezte a király.

A fiú bólintott.

Erre megkötötték a lovakat, s a suhanc után furakodtak a sűrűségben.

- Mi az, hogy Fehér Királyné? - kérdezte a király suttogva Káruj bától.

- E mondta? - intett előre a fejével az öreg.

- Ez.

- Alássan kérem: mit mondott róla?

- Hogy a mándruc vagy micsoda az ő szolgája, vért visz neki.

- Ejnye, a bornyú! De mindenféle ostobaságot locsognak ezek róla. Mi úgy tudjuk, hogy a Hargitába lakik. Igaz, hogy másutt is látták... Voltaképpen mindenütt lakik. A szóbeszéd a vérrül onnan ered, hogy minden vadállat engedelmes hozzá. Egy se bántja, ellenben szolgálatára van. De ő nem gonosz, hanem éppeg a legjobb. Mi úgy tartjuk, hogy ő védi a székelyeket. Ha baj van, előre tudatja így-úgy, s segít mindenképpen.

- Te láttad már?

- Nem én, uram király, hanem az öregapám. Attól tudom. De tudja ezt minden székely. A tiszteletére tüzet gyújtunk a hegytetőkön Oroszlány hava ötödik napján.

- Mért akkor?

- Mert az a nevenapja.

- Hát neve is van? Hogy hívják?

- Saroltnak. Ő Kegyelmességed ősanyja. Ő szülte a magyarok csillagát, a szent királyt, Istványt.

A király megdöbbent. Különös megrendülést érzett, hogy íme, ez az eldugott nép itt emlékében tartja szent őse anyját, hogy ma is élőnek hiszi, s benne látja védőasszonyát.

A világért nem akarta volna megingatni az öreg székely hitét, s azért csak annyit mondott:

- Szép, hogy emlékeztek reá.

Káruj bá csodálkozva nézett az arcába, s szinte méltatlankodva válaszolt:

- Az a szép, uram, király, hogy ő nem felejtett el minket.

Itt megszakadt a beszélgetés, mert noha csak suttogtak, a gyermek mégis pisszegni kezdett, hirtelen hasra vágta magát, s intett, hogy feküdjenek le ők is.

A bozóton már átszűrődött a tisztás világossága. Még néhány óvatos mozdulat, s a cserjék közül kitárult előttük egy nagy kerek tér. Most a gyermek hasalt legelöl, valamivel mögötte a király s hátul az öreg.

Legelőször azt pillantották meg, hogy a tisztás legtávolabbi sarkában, túlfelől, szorosan összebújva néhány marha remegett a borjúival, félig belefúrva magát a bozótba. Isten csodájára nem szaladtak világgá, sőt úgy látszott, hogy moccanni sem tudnak, mintegy lenyűgözve a félelemtől, s magasra tartott fejükkel mind egy pontra meredve. Most már hallható volt, hogy különös tompa sírással hörögnek.

- Így van ez a mándruccal - suttogta az öreg székely. - Éppeg abban van a veszedelem, hogy megbűvöli a marhákat. Nem tudnak messze futni tőle, kénytelenek nézni s bevárni, amíg egyenként megöli őket.

A gyermek fekete ujja odamutatott a tisztás felső szélére, a nagy fák alá. Ott feküdt térdeire rogyva a tinó. A feje egészen a földre nyomva, míg a fara magasra meredt. Sárgásszürke, hosszú, karcsú macska lovagolt rajta, hátsó lábaival a farán kuporogva, míg az elsők kimeredt, éles karmai az áldozat szügyét marcangolták, halálos öleléssel. A széttárt száj gyilkos fogaival a nyak ütőerére tapadt, s idáig látszott, amint végigremegett a fenevad gerincén a nyelés izgatott ritmusa. Szemei zöld villódzással cikáztak ide-oda, s pamatos, hegyes fülei feszülten meredtek szét.

Igazi kicsi oroszlán volt. A király még sohase látott ilyet, s eszébe villant, hogy talán azért mondják a székelyek a Fehér Királyné szolgájának, mert Sarolt nevenapja Oroszlán havában van.

Bár a messzeség nem volt túl nagy az óriási székely nyíl számára, mégis várni kellett, mert az állat nem adott halálos célpontot.

- Úgy látszik - dörmögte az öreg -, még nem hűlt ki. Mert addig szíjja. De akkor egyszeribe leszökik róla, s a többinek fog. Néha ötöt-hatot kiszí, s a dögre csak később jő vissza. Rá kell készülni, mert csak az a minutum ér valamit, amikor felkapja a fejét.

A király óvatosan fél térdre emelkedett, nesz nélkül vesszőzte fel íját, s célba feszítette.

Ugyanígy tett az öreg is, hogy tévesztés esetén azonnal lőhessen.

A gyermek karikára tágult szemekkel, tátott szájjal, megbabonázva meredt oda.

Az öreg olykor a királyra pillantott, s elégedett mosolyra húzódott a képe. Mintha kőből lettek volna, meg se rezzentek az ifjú karjai. Kínos, hosszú percek teltek el, míg végre fölmordult a hiúz, rekedt kurrogás görgött végig a torkán, s villámgyorsan felütötte fejét, megnyalintva véres pofáját. Amint fellökte magát, egy szemvillanásig kitárult fehér szügye.

Süvöltve röppent s fúródott bele a torka alatt a király nyílvesszője.

A macska fájdalmas nyávogással szökkent a levegőbe, messze előreugrott, szétvetett talpaira esett, hörgött, dühösen földhöz vagdosta magát, vadul akarva kirázni magából a nyilat, amely, úgy látszik, nem tudott elég mélyre hatolni. Az állat sebesen forgott maga körül, karmaival tépdesve a gyepet s szinte emberi hangon jajongva. Most oldalába kapta Káruj bá nyilát. Elvágódott s kinyúlt, utolsó mozdulatával egyik első lábára fektetve fejét, mintha aludni akarna.

Gyönyörű bestia volt, s olyan nehéz, hogy a fiú alig bírta megemelni.

A király egy nagy aranyat vetett neki a tinóért, s ő olyan értelmetlenül tartotta a tenyerén, hogy Káruj bá ráordított:

- Dugd el jól, amíg hazaérhetsz apádhoz. Pénz az, te bornyú! Két tinót is vehettek abbul.

A fiú hitetlenkedve pillogott rájuk, de aztán mégiscsak bekötötte az aranyat inge csücskébe, s begyúrta a harisnyája alá.

- Menj most már a marhák után - mondta neki a király. - Mi majd visszatalálunk.

Az öregre nézett. Az bólintott.

A gyermek adj' Istent nyögött, s futott a marhák után, amelyek mintha tényleg varázslattól szabadultak volna, most bődülve csörtettek befelé az erdőbe.

Káruj bá összekötözte a hiúz hátsó lábait. A vállára vetve tappogott a király után, aki most sebesen indult visszafelé.

Fene nehéz dög volt, akárhogy is igyekezett, csak nem tudott lépést tartani urával. Az hátra se nézett, igyekezett vissza erősen, mert sok időt töltöttek el, s úgy látszik, eszébe nyilallt útjának sietőssége.

Káruj bá egyszerre csak elvesztette a szeme elől. Egyszer-kétszer látta még megvillanni a bokrok, fák között, aztán eltűnt végképp. Az öreg nem nyugtalankodott, mert úgy látta, helyes irányban haladt előtte, csak szégyellte erősen, hogy elmaradt tőle. Izzadva csörtetett előre s iszonyúkat mondott a mándrucnak. Csoda volt, hogy fel nem éledt tőle mérgében.

Idő múlva vissza is talált a lovakhoz szépen. Ott volt mind a kettő, éppen barátságosan dörgölték egymáshoz a fejüket. Semmi rátartiság nem mutatkozott a királyi ménen, mit se törődve rangjával, nyihogott a Káruj bá kicsi sárga kancájának.

Hanem a király, az nem volt sehol.

- Hű, Istenem uram - képedt el az öreg, földhöz vágva a gyalázatos dögöt. - Hová lehetett? - Igaz, kiálthatott volna utána, amikor úgy sietett előtte, de hát restellte, hogy miatta megálljon. S most tessék!

Egyszerre elöntötte a hideg s reszketett, pedig veríték csorgott a horgasinára. Megszédült a rémülettől s csak azon vette észre magát, hogy 'jettibe a földön ül.

- Tácsak! - biztatta magát vacogva. Megint felugrott, de úgy kiment az erő a lábaiból, hogy tántorgott. Végre észbe kapott, s szájához emelte a kürtjét. De időbe telt, amíg a fogait kocogtatta vele, sehogy se akart a szájába bújni a kürt csecse. S mikor megszólalt is, előbb csak nyávogott, mint egy szopós. Addig s addig, hogy aztán csak elbődült, s most már fújta, fújta keservesen, tüdőszakadtából minden irányban.

No, volt is eredménye, mert csörtettek oda csakhamar az urak, hadnagyok, testőrök, mindenki, csak éppen a király nem.

Lett erre kürtölés, hahózás, futkosás. Lovasok csörtettek a sűrűbe, majd a székelyek gyalogosan vágtak neki a rengetegnek, mintha vadat hajtanának, s zengett az egész erdő.

A király csak ment, ment, mert egyszerre erősen megbánta, hogy itt tölti drága idejét, holott ő tudja, hogy szíve mint repes előre, Fehérvár felé. Már szinte futott, egészen átizzadt a teste, úgyhogy meg kellett állania s megtörölnie homlokát, arcát kicsi kendőjével. Patyolatkendő volt, a szegélye finom arany görögcsipke, s még most is mintha érezné rajta valakinek drága virágkeze illatát. Megfutamodott, közben az arcát legyezve a kendőcskével.

Végre kifulladt s megállott. Csak ekkor nyilallt bele, hogy mióta mind jő, s már régen ott kellene lennie a seregnél. Körülnézett. Sohase látta ezeket a fákat. A bozót elmaradt. Óriási törzsű, a magasban összeborult koronák, templomi homály, mérhetetlen rengeteg. Visszahallgatózott, hogy jön-e utána az öreg székely. Semmi nesz. Nem jő senki. De most föllélegzett, mert rájött, hogy már régen érzi hátán a kürt verdesését. Megfújta. Hallgatózott. Semmi. Fújta, fújta minden irányban. De mintha a faóriások karjai fognák el, tompán, süketen halt el a búgás a homályban.

Ekkor érezte, hogy milyen fáradt. Leült egy mohos gyökérre, a fejét ráfektette a megdőlő törzsre, s üresen bámult maga elé.

Furcsán csodálkozott, hogy nem haragszik. Az előbb még valósággal égett a hirtelen gyúlt türelmetlenségtől, s magamagát ostorozta előre, dühösen, hogy megfeledkezett céljáról. Jóleső könnyűség áradt el rajta, s szemeit lecsukva, mélyet lélegzett.

Nyíratlan, lompos juhok kocogtak át előtte a mély hangon bégető kos után, amelynek szinte hihetetlen nagyságú, ötször is csavarodó szarva volt, s hóka szemével különös emberi pillantást vetett reá. Kicsi, alig pár napos koromfekete s hószínű báránykák furakodtak anyjuk lába közé, a tőgy után kapkodva s mindegyre térdecskéikre bukva a nagy igyekezetben. Úgy sírdogáltak, mintha ezüstből volna a gégéjük.

Az asszony, aki utánuk jött, sugáregyenesen lépkedett, könnyed hosszú lépésekkel. Pedig már nem volt fiatal, a kendője alól fehéresen csillogott a haja. Csak a nézése volt friss, vidám, élettől ragyogó. Hosszú szűrt viselt, mint a pásztorok, fehér szőttesből. Egyszerű, sziklán termett, székely asszonyfenyő.

Minden meglepődés nélkül köszönt "adjon Istent" a királynak, s tovább akart menni. Béla egyszerre visszanyerte frisseségét, könnyedén talpra szökkent s utána kiáltott:

- Megállj csak! Ki tudsz-e vezetni az útra?

Az asszony visszafordult. Kedvesen mosolyogva kérdezte:

- Melyik útra, fiam?

Bélának melegen ütődött a szívéhez a hang s a megszólítás.

- A küküllőváriba, anyám.

Az asszony hitetlenkedve rázogatta a fejét:

- Nem errefelé van az. Talán rosszul mondod.

- Dehogy - felelt a király összevont szemöldökkel. - Miért tréfálsz? Csak az előbb tértem be róla az erdőbe. Nem lehet messze, bár nem találom.

- Biztosan nem vetted észre, hogy milyen rég tévelyegsz. Sok órára van az innen, az erdőn keresztül. De ha velem jössz, elviszlek odáig, ahonnan magadtól is eltalálhatsz.

- Megfizetem szívesen.

Az asszony megint mosolygott:

- Mit adhatnál te nekem? Aranyat? Nekem semmi se kell. Mit csinálnék én a pénzzel?

Elindultak a bárányok nyomán.

- Itt lakol az erdőben?

- Itt is - válaszolt az asszony. - Nem messze innen, van egy kalibám. De ott is van, ahonnan jövök, messze s még messzébb megint van. Egyiktől a másikig járok a juhokkal. Mindig járok.

- De hol van a családod? Férjed, gyermekeid?

- Nincsenek. Egyedül vagyok.

- Nem is voltak?

- De. Hanem az nagyon régen volt. Te akkor még nem voltál. Hát így járok egyedül a bárányokkal.

- S nem félsz így magadra, gonosz embertől, dúvadtól?

Az asszony mély hangon nevetett:

- Minden szegénylegénynek én szövöm a gubáját s varrom meg a rongyos ingit. Az állatok meg éppen barátaim. Mindnek tudom a nyelvét. Volt időm megtanulni. Hozzám sántikál a toportyán, ha tüske kínozza a talpát. Hanem a mándrucokkal baj van. Hetek óta megszökdöstek előlem, s félek, hogy a csordákra támadnak. Ezért is sietek, mert a szegény pásztorgyermekek bajba jutnak nélkülem.

A király nem titkolt csodálkozással nézett az arcába, s a hátán végigfutott valami könnyű borzongás.

- Már el is késtél - mondta. - Csak az imént lőttem egyet a tinó nyakáról. Hanem tévedsz, mert a kölyök azt tartja, hogy a mándruc a Fehér Királyné szolgája, s annak engedelmeskedik. Neki hordja a marha vérét, azt mondta.

- Nem csodálom, mert nem tudnak az állatok nyelvén, s félnek tőlük. Mikor meg sokan vannak, üldözik őket. Ezért ellenségeik az erdő lakói. Tudják, hogy mindenféle gyalázatot fognak reájuk és reám.

- Ha csak fele is igaz annak, amit mondasz, az is tiszta csoda. Sohasem hallottam efféléket. De biztosan bátor asszony vagy, hogy így egyedül mersz élni az erdőben.

- Talán - válaszolta az asszony. - De csak annak csoda, aki künn él a világban. Hiszen igaz, ezerszer is elpusztulhattam volna, de megőrzött Isten. Hidd el, fiam, ez azért van, mert ennek a sok-sok erdei népnek is anya kellett, aki megérti a szavukat, szereti őket és segít a bajukon. Neked van-e anyád?

A király arca elsötétült.

- Nincs - mondotta. - Kisfiú koromban vesztettem el. Megölték.

- Látszik rajtad - szólt az asszony, s anyásan megcirógatta a király arcát. - Még szinte gyerek vagy, s olyan szomorú az arcod, mint egy öregnek. Szegény fiam!... pedig nagy úr vagy, ugye?

- Sok embernek vagyok a szolgája.

Az asszony megértően integetett.

- Akkor nagyon egyedül élsz. Én csak magam vagyok, de sohase egyedül. Tele vagyok az egész világgal.

Hallgattak egy darabig. Az asszony néha szólt a juhoknak, akik visszabégettek, mintha csakugyan beszélgetnének vele. S mentek előtte egyforma, kitartó kopogással.

A király néha úgy érezte, mintha nagyon-nagyon régóta mennének így együtt a homályos erdőben, mintha ismeretlen, titokzatos múltban járnának, százados faóriások között, régi-régi ismeretségben, s mintha ez a furcsa pásztorasszony, aki - csak most ébred reá - úgy beszél hozzá, ahogy senki eddig, nem is volna valóság, hanem csak álom.

Nem tehetett róla, az ajkára szaladt a kérdés:

- Mondd meg igazán, nem te vagy az, akit Fehér Királynénak hívnak?

Az asszony messze maga elé nézett, nem fordult hozzá, s távoli, álomszerű hangokat hallott a király:

- A székelyeket meg kell becsülnöd. Magad köré kell gyűjtened. Hosszabb a nyiluk, mint a magyaroké, gyorsabb a lovuk, romlatlanabb a szívük, közelebb élnek Kelethez... Mások is jőnek hozzád onnan, fogadd be. Messze, messze vannak még élő gyökerek, keresd meg, el ne késs... A föld reng Kelet felől, a puszták megindultak... Itt van a vár, amelyet nem lehet elborítani.

- Igen... igen... - mormogta magában a király. - Ezek a gondolatok... nem tudom, honnan jőnek?... Mindegyre megrohannak... Mondta valaki? Mintha itt is, ott is hallottam volna egy-egy foszlányukat... s maguktól állanak össze az agyamban.

Felrezzent. Az asszony nyugodtan ment mellette, szótalanul.

A király fáradtságot érzett. A gondolatai zavarosan keringtek a fejében. Fülében hangok csengtek. Bizonyosan összezavarta a valóságot az álmaival, amelyek gyermekkora óta újra-újra visszatérnek, talán valami régi mesékből, melyeket elfelejtett emberek duruzsoltak a fülébe, mikor olyan nagybeteg volt, kicsi korában, a pilisi vérengzés után, ahol anyját szeme láttára vágták össze a gazemberek.

Az asszony egyszer csak megszólalt:

- Itt vagyunk. Ha most egyenesen mégysz Nyugatnak, mindenütt ezek mellett - mutatott a szinte sorban kiemelkedő százados fákra, egy már irtás alá vett fiatal erdőrészben -, akkor hamarosan kint vagy az útban.

- Köszönöm - mondta a király. - Az Isten áldjon meg, anyám. Sohasem fogom elfelejteni.

- Az Isten áldjon meg, fiam.

Csakhamar eltűnt juhaival a fák között.

A király leült megpihenni egy mohos fagyökérre. Fejét a megdőlő törzsre fektette, s csodálatos könnyűséget érzett. Szemei lecsukódtak, s mélyet lélegzett.

A kereső kürtök közeledő búgása ébresztette fel álmából.