MAKKAI SÁNDOR

TÁLTOSKIRÁLY

Szépirodalmi Kiadó, 1980

FEJEZETEK

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27

2

A Hargita lejtőin székely harcosok csapatja ereszkedett lefelé az udvarhelyi mezőre. Az új székely ispán, Bagomér úr zoltánjai hívták oda mustrára a székelyek földjének egész fegyveres népét. De nem akármilyen mustráról volt szó, mert az ispán úr izenetében az volt a legnevezetesebb, hogy az új erdélyi király akarja megszemlélni a hadakat. A magyar királyról tudták a székelyek, hogy valahol roppant messze, túl az erdőkön, hegyeken, nagy folyók síkjain, csoda-kővárosban trónol, s állítólag az ő uruk is, akitől vajdák és ispánok származnak ide ökörsütni, parancsolgatni, katonát szedni, mustrálni s megbüntetni, akinek rossz a lova vagy a fegyvere. Az öregek hagyományai szerint járt is közöttük egy felséges, a csudálatos László, aki a kunokat kergette. A szent királyról, Istvánról minden gyerek tud, merthogy ő küldte ide a papokat s barátokat, az ő parancsára kellett templomokat építeni, s házakba bújni a torony körül. Ezt a mostani Andrást némelyek szemükkel is látták, ha igazat beszélnek, amikor a Barcaságról kihányta a német lovagokat. De hogy külön erdélyi király is vóna, azt eddig sohase hallották. Volt pedig, a plébános urak szerint, ennekelőtte is, de hát ez mese is lehetett, hogy ezt a mostanit könnyebben vegye bé a nép. Akárhogy is, nagy riadalmat okozott a király híre az összes székeken. Voltak okvetetlenkedők, akik bajt szimatoltak, s azt mondták, hogy nem volt elég egy, aki onnan túlról parancsolgatott, most immár egy másik is keletkezett, hogy közelebbről nézhessen a gyomrukba. De általánosságban inkább örömet szerzett az a hír, hogy erdélyi király van, hogy éppeg ide jön, s látni lehet. Mert mégse kicsi dolog, hogy a székelyeknek külön királya van. Evvel dicsekedni lehet meg parádézni... Igaz, drága mulatság egy király, s kapdos, amin lehet, de osztán jutalmaz is. Ugyancsak törte magát minden fehérnép, hogy jól kinyalja az urát, hátha megakad rajta a király szeme, megszólítja, s mond is valamit neki, tán meg is dicséri vagy éppen jutalmazza, amiről évekig volna mit beszélni estenként. A fiatalját meg a leányok pántlikázták fel, s erősen a lelkükre kötötték, hogy jól megnézzék a királyt, s tudják majd elmondani, hogy milyen volt. Mint egy felbolygatott kas, dongott, röpdösött az egész székelység. S aztán, mint a hegyi patakok, ömlöttek lefelé mindenfelől Udvarhely alá, hogy a kitűzött időre ott lehessenek. Ez a csapat igen messzünnen jött, a Hargita zugaiból, a legkülső gyepűtől. Vezetőjük öreg sas volt, Káruj nevű, makacs góbé.

- No mán, örüljetek csak! - mordult a vidáman nótázó fiatalokra. - Van ki megnyúzzon. Eddig csak ispányunk volt, néha vajdánk, de királyunk csak hírből. Most már királyt is hozott az ördög.

- Mit bánja úgy, Káruj bá? - szólt oda egy felpántlikázott fiatal legény -, sze' nem es tudja, milyen lesz a király. Jóféle is lehet.

- Hagyd csak, Sándi! - legyintett az öreg. - Gyerök vagy te ahhoz. Majd meglátod. Király, király. Katona kell annak, meg marha meg pénz. Mi eddig senki emberfiának nem adóztunk. Ha kellett, megvédtük a Gyepűt. Ez vót a dógunk. S élhettünk szabadon. Most mi lesz, ki tudhatná? Csak az az egy bizonyos, hogy jó nem.

Elhallgattak. Csendben poroszkáltak lefelé a hegyi ösvényeken. Bozontos apró lovacskáik otthonosan, sebesen jártak a legveszedelmesebb meredélyeken is. Szikár, naptól, széltől cserzett bőrű, inas emberek voltak, háziszőttes fehér harisnyákban, báránygyapjas fekete subákban, magas süvegekkel. A harisnyára durván cserzett, festetlen, otromba csizmát húztak. A kengyelt felkötötték, csak a síkra való az, nélküle ültek fanyergeiken, szétvetett lábakkal, ide-oda hajladozva a keskeny ösvényeken ereszkedő lovak járása szerint. Hátukon óriási íjak s méteres nyílvesszők zörögtek puzdráikban. Kard helyett hosszú nyelű fejszék voltak a derekukat övező kötélbe dugva. Némelyiknek fanyelű lándzsája volt, s mindnek karikás ostora.

- Az ispán is új - törte meg nagy idő múlva egyikük a csendet, mintha csak az imént félbeszakadt beszélgetést folytatná.

- Új, s dehogy székely - toldotta meg Káruj bá.

- Nem esne jól a vacsorája a királynak, ha eccer közülünk adna székely ispánt.

- Biztosan ez is valahonnan a síkról való, odaátról, hegyet se látott soha, se fenyőt, se medvét, nemhogy székelyt - mordult fel jó későre egy harmadik. - Nem üsmer minket, osztán parancsolgatni akar!

Abba a fiatal legénybe megint nem fért az erkölcs. Úgy látszik, szerette bosszantani az öregeket.

- Azt hiszi tán, Káruj bá, hogyha ked székelyek ispánja vóna, engedelmesek lennének hezzá a székelyek?

Az öreg dühösen fordult hátra:

- Befogd a kereplődet, taknyos! Ne te né! Mahónap minden csecsszopó bőcsebb lesz az apjánál. Fene világ!

- Met még suhul se láttam székelyt, amelyik székelynek engedett vóna! - mondta a legény rendületlenül.

Megint mentek egy jó félórát. Akkor megszólalt egy középkorú:

- Ebbe van valami.

Az urak egy dombról szemlélték a hadirendbe állított népet. Nagy csontú, magas lovakon ültek, melyek most nem voltak vasba öltöztetve, hanem parádéra kefélt ragyogó szőrükön díszszerszám tündöklött. Az urak is errefelé sohase látott színes ruhákban pompáztak, mintha ezzel akarnák megmutatni itt az Isten háta megett felejtett vad, elmaradt népnek kápráztató gazdagságukat és hatalmukat, a nagy Magyarországot. Köztük csak egy fiatalember ütközött ki, nemcsak egyszerűségével, hanem bársony köntösének komor feketeségével, melyen még a csatok drágakövei is tompán, sötéten fénylettek. Ezüstszerszámzatú fehér lován olyan mozdulatlan-egyenesen ült, akár egy fiatal fenyő a sziklán. A mén, mintegy teljes tudatában méltóságos kötelességének, meredeken előrefeszített lábain moccanás nélkül állott alatta, gyönyörű kicsi fejét hattyúszerű hajlással szügyére hajtva. A teljesen borotvált arc bronzszínében a kemény vonások, az erősen kiugró, hosszú, egyenes orr, az összeszorított s végükön lefelé görbülő ajkak, a rebbenéstelen, átható tekintetű szemek még növelték az egész alak szoborszerűségét, anélkül, hogy a szándékos póznak, az akarattal királyivá merevítettségnek legcsekélyebb visszatetszését keltenék. Béla, a magyarok ifjabb királya alig volt még húsz éves, de alaptermészete és gyermeksége óta rázúduló tapasztalatok komorrá s túléretté tették megjelenését. Az urak körülötte, éppen ellenkezőleg, fiatalosan vidámak, hangosak, izgők-mozgók voltak. Tetszett nekik a külön ország, az ifjú király körüli ellenudvar, melyben ugyanazokat a méltóságokat és címeket viselhették, mint odaki az öreg király gőgös és hatalmas bárói. De emellett csiklandozta őket az összehasonlításban rejlő komikum is, mintha egy kicsit játszanának, gyermekekként, akik hátmegett apjukat s barátait utánozzák.

- Jól nézd meg a hadaidat, Bagomér! - vágott szemével az új székely ispán felé Pósa vajda. - Ezek osztán a lovagok! - A királyra való tekintettel visszagyűrte az egész testét rázó kacagást, s csak vörösödött és pukkadozott.

Bagomér, nagy testű, harcsabajuszú, vérmes úr, félig dühösen, félig nevetve rántott a vállán:

- A Nagyságod hadai is, ha lesz hozzá ereje, hogy elismertesse velük a vajdai tekintélyt.

Rátót Gyula, a legpompázóbb, legrátartibb fiatalúr, a király felé intve fejével, roppant komolyan mondta:

- Sohse láttam ilyen nagyszerű sereget. Micsoda paripák, micsoda páncélok, pallosok, kopják!

Erre aztán visszatarthatatlanul kirobbant belőlük a nyerítő kacagás.

A mezőn három hosszú sorban egymás mögött, nagy félkörben állották a mustrát a székelyek. A sorokat keresztben itt-ott szabadon hagyott közök választották el. Azokban állottak a hadnagyok. Biz ott nem ragyogott semmiféle szerszám, páncél, sisak, kopja; kicsi boglyas lovacskákon harisnyás, zekés, báránysapkás emberek ültek, s csak a háziszőtt ruhák fekete vagy szürke színe mutatta a hozzáértőknek, hogy hol melyik székből valók helyezkedtek el. A domb lábánál, szemben ezekkel a furcsa katonákkal, Béla király páncélos testőrsége komorlott szabályos, zárt négyszögben, vassal borított nehéz lovakon, zárt sisakokban, óriási pajzsokkal és kopjákkal, mindmegannyi érctorony. Az ellentét megdöbbentő, megsemmisítő és egyben, legalább az urakat, megnevettető is volt.

A király jobbja felől középkorú, magas termetű lovas állott, s nagy komolyan pillantott hol fiatal ura arcára, hol az urak mulatságát okozó székelységre. Egyetlen vonás sem mozdult meg arcán a kacagás hallatára. Szinte ünnepélyesen, szertartásosan komoly maradt, inkább nagy figyelem tükröződött arculatán, mintha a legpompásabb udvari ceremóniát nézné, talán csak keletiesen lefelé idomított bajusza alatt s meleg tekintetű, nagy dióbarna szemeiben bújócskázott valami huncut mosolygás manócskája. Kissé előrehajolt lova nyaka felett, s ez és előredűlő boltozatos homloka az odaadásig fokozta rajta a figyelem látszatát. Egész lényén valami megnevezhetetlen finomság és elegancia ömlött el, hasonló a pihenő párduc puhaságához, mely csak jobban kihangsúlyozza a rejtőző izmok acélját. Tomaj Dénes, a "Nagyorrú", az ifjabb király legbizalmasabb híve és barátja, akinél az udvariasság és alkalmazkodás a szívbeli szeretet őszinte köntöse, s nem hazug maskara volt, úgy tudott játszani a fiatalember lelkén, mint egy hangszeren.

Mikor a helytelenkedés már zavarhatta a királyt, csak a fejével fordulva hátra, Tomaj Dénes nyugodt és finom hangon, amelyben azonban a köszörült penge is meghallatszott, szólalt meg:

- Mennyire megtartotta ez az elzárt törzs az ősi keleti lovasnépek, a világhódító Attila katonáinak formáját! Ilyenek lehettek őseink is, amikor hazánkba érkeztek.

- Lehet, az ő ősei! - kacsintott a vajda társaira.

De Tomaj Dénes nem zavartatta magát:

- Szerintem nagy tévedés volt ezt a formát elhanyagolni, s a nyugati otromba vaslovag nem nekivaló lárvájába bújtatni a magyart.

A király feléje fordította arcát, s szemében fény villant meg.

Az urak hallgattak.

Odalenn a mezőn állhatatos, néma komolysággal, valami egykedvű nyugalommal, hang nélkül állták a királyi mustrát a kicsi székelyek.

Most a király Bagomér ispánt intette magához:

- Fussanak! - mondotta.

Az ispán kihúzta kardját és megvillantotta a levegőben.

A hadnagyok az egész karéj közeiből egy szempillantás alatt a domb lábánál termettek. Boszorkányos volt ez a gyorsaság. Hang nélkül ment, a lovacskák a térdek titkos szorítására egyszerre iramodtak meg mindenfelől, s egy másik szorításra úgy álltak meg a domb alatt, mintha az istennyila vágott volna beléjük. Gazdáik nem fogták markukba a kantárt, bal kezük csípőjükön volt, s jobbjukban magasra emelték sörényes lándzsájukat.

Az ispán lova két lábra állt a meglepetéstől, az urak önkéntelenül visszarántották paripáikat. Csak a király maradt mozdulatlan. Magasra tartotta jobbját, üdvözletül.

Abban a pillanatban, ahogy ezt a kart föllendülni látta, az egész lovaskaréj torkaszakadtából hujjogatni kezdett. Nagy sapkáikat a levegőbe dobták, s lándzsáik hegyével kifogva, rázták a király felé. Mintha valami ellenséges varázslat tört volna meg, fölszabadultan, mámorosan ujjongtak.

Az ispán lekiáltott a hadnagyoknak:

- A király úr parancsolt: fussatok!

Azok tisztelegtek, egyszerre megfordultak, s már ott is voltak a sorok előtt.

Most rövid, éles, rikkantó vezényszavak hangzottak el. Az egész karéj egyszeriben hátat fordított, messzire elnyargalt, s egykettőre eltűnt a dombokon át.

Az urak nem tudták mire vélni a dolgot.

- Rosszul értették - kacagott a vajda. - Nem jól vezényeltél - hergelte az ispánt.

Annak már elment a nevethetnékje. Most már a méregtől öntötte el a láng:

- Fene beléjük - csikorgatta a fogát -, csúffá tesznek a király úr előtt.

Tomaj Dénes nem szólt semmit, csak feszülten nézett a dombok felé. A király sem árult el bosszankodást vagy izgalmat.

- Várjunk - mondta kurtán.

Nem kellett sokáig. A dombtetők körös-körül megelevenedtek. Az ördöngös fickók nemcsak szemből, hanem tisztára hihetetlenül, hátulról és mindkét oldalról bukkantak fel, s óriási körben, vad ordítozással, mint a fergeteg zúdultak lefelé a mezőre. A hadnagyok mindenütt előttük, magasra lökték lándzsáikat, mire az egész sereg egy ütemre megfordult nyergében, s süvöltő nyíllövést röpített a képzelt üldözők felé. A mezőn hirtelen jobbról-balról hosszú csatárláncokba szakadt a kör, s széles közöket hagyva szakaszokban vágtatott előre. Két szakasz egy vonalban, mögöttük közbül egy s a mögött kétoldalt megint kettő. Úgy látszott, hogy egymásnak rohannak. Sebességük; vadságuk, mindamellett tökéletes rendjük és ütemük egysége kápráztató látványt nyújtott.

Most már senki sem kacagott. A lélegzetüket is visszafojtották.

- Ezek összetapossák egymást a tiszteletünkre! - kiáltott Rátót Gyula, s belesápadt.

Úgy látszott, semmi sem akadályozhatja meg ezt. Már a lendület ereje is lehetetlennek mutatott minden megállást. A szemberohanó csapatok lándzsával érhették egymást.

Ekkor a hadnagyok rikkantására a két marokra fogott lándzsák egyszerre a nyelükkel fordultak előre, gyorsan döftek egyet s ugyanakkor, mintha láthatatlan óriáskezek perdítették volna meg, egy szökkenéssel megfordultak az ördögi lovasok s szélvészként vágtattak vissza egymástól. De a visszazúduló csapatok között, a mögöttük, közbül elhelyezettek törtek előre, s vitték végbe ugyanazt. Kétszer-háromszor ismétlődött a szédítő játék.

- A teremtésit! - tört ki a vajdából a csodálkozás. - Ezt igazán nem hittem volna!

- Csak elfelejtettük, vajda - mosolygott Tomaj Dénes. - Minden magyar tudta ezt valaha. Persze amióta faluk meg művelt földek fogják el a síkot odakint, meglassúdott a lovunk lába, s megváltozott a vérünk nyargalása is.

- Odanézzetek, urak! - szólalt meg hirtelen a király, kinyújtott karjával előremutatva, s mozdulatlan arcán az izgalom hulláma futott végig.

Az egymástól visszanyargalt sorok a mező mélyén hirtelen összekanyarodtak, mint a legyező, aztán ismét karéjba húzódtak szét, s most egy jeladásra szörnyű üvöltözéssel rohantak neki a domb lábánál álló testőrségnek.

A páncélos csapat az első pillanatban nem értette, hogy mi is történik, de nem is volt ideje reá. Az ördögök már a nyakukban voltak, s a vállukon átvetett hosszú szíjostorokat előkapva, pokoli kongatás között csapdosták a pajzsokat, sisakokat.

A vértesek káromkodva, dühösen kapkodták a fejüket, a vassal borított nehéz lovak rémülten faroltak egymásnak, esetlenül emelgetve mellső lábaikat, s egy pillanat alatt tökéletesen összegomolyodott a pompás négyszög. Suhogó, csattogó karikások, mint a jégeső paskolták a tehetetlenné zsúfolódott tömeget, mely sehogy se tudott pallost rántani vagy kopját szegezni.

- Üsd, nem apád! Csak a fejit, hogy ne sántuljon! - biztatták egymást hahotázva a székelyek, s olyan lárma és por kavargott körös-körül, mint egy igazi csatában.

Végre megelégelték a dolgot a kis gazemberek. Hirtelen egyetlen jelre hátat fordítottak, s tért adtak a páncélosoknak. Ezek a gyalázattól egészen kikelve magukból, állati ordítozással, eszeveszett dühvel azonnal utánuk rontottak. A székelyek szerteszét zilálódtak a mezőn, s óbégatva, jajgatva szaladtak előlük. A vértesek elszakadoztak egymástól, s egyenként vagy csak ketten-hárman, robogtak utánuk előrefeszített kopjáikkal. Tréfa ide vagy oda, de ez a gyalázat vért kíván, s fel fogják nyársalni, akit megszoríthatnak.

A dombtetőről most már a teljes zavar képe tárult elő, Az egész mező tele volt összevissza nyargaló, egymást taposni látszó menekülő székelyekkel, s mint a szigetek a tóban, itt is, ott is csillogott egy-egy élő acéltorony, esetlenül döfködve maga elé. Aztán éles füttyentések hasították át a levegőt, s tüstént megváltozott minden. Az összevissza futkosó lovasok, mint ahogy a mágnes patkó rántja magához a vasreszeléket, rávetették magukat az egymástól messze elszigetelt vértesekre, istenesen elpüfölték, leugorva lovaikról a földre rántották s összekötözték őket. Alig tartott az egész egy félórát, s a lovaskaréj megint ott állott szemben a királydombbal, úgy, mint először, mozdulatlanul, komolyan, hang nélkül, szinte közönyös nyugalomban.

A király lenyargalt a dombról az urakkal, s végigléptetett a karéj előtt. Komolyan, áthatóan szemlélte ezeket a csontos, kérges arcokat s kemény tekintetű szemeket, melyek semmit sem árultak már el az iménti játék izgalmából. Tetszett neki, hogy semmi csodálkozás, hízelgés vagy megalázkodás nem mutatkozik sehol, olyan természetes a magatartásuk, mintha mindennap királyokkal találkoznának. Mégis megérezte s jólesett neki, hogy megnyerte a szívüket, mert ilyen közel jött hozzájuk. A közöknél megállította lovát. Kezet fogott a hadnagyokkal.

- Köszönöm - mondta a szemükbe nézve.

Ezzel aztán egészen magával ragadta ezeket a durva hegyiembereket.

Káruj bá hitetlenkedve bámult a saját otromba tenyerére a királyi kézfogás után, s nem tudva mit csinálni vele, széjjelnyitott ujjakkal fellökte a magasba, s elordította magát:

- Éljen a király!

Mindenki megértette ezt a szimbolikus fölmutatást, mindenki a magáénak érezte azt a kezet, mellyel egy pillanatra összekapcsolódott azé, aki sorsukat a magáéban tartja, s az ezerkezű nép mint egyetlen ember, mámorosan dörögte tovább az éljent.

Most már az urak is jónak látták utánozni fejedelmüket. Nyújtogatták finom, gyűrűs kezeiket a góbék felé. Káruj bá sajnálkozva nézegette előbb a magáét, mielőtt odaadta volna. Félt, hogy letörlik róla a nagyszerű emlék zománcát.

Ebédre ökröket süttetett óriási nyársakon a király, s nagy tömlőkben bort osztatott, megvendégelve az egész hadinépet. Maga is megjelent közöttük. Látta, hogy a lakomának nekivetkezett páncélosai külön telepedtek, s gyilkos szemekkel méregetik a virágos kedvű székelyeket.

Magához intette a testőrök hadnagyát, Csákot, s ráparancsolt:

- Béküljetek meg. Együtt fogtok harcolni.

Parancs, parancs. Csák kedvetlenül értekezett a székely hadnagyokkal. De azok természetes, vidám szívességgel fogadták:

- A király kedviért is, de értetek is, komám - jelentette ki Káruj bá barátságosan. - Sze' csak tréfa volt.

- Csalás volt - pattant föl Csák. - Ki a fene gondolta volna, hogy ránk mertek jönni? Hiszen, ha sejtettük volna!

- Mi nem szoktuk megizenni az effélét - pisolygott Káruj bá. - Van eszünkbe!

- Csalás volt, mondom - ismételte Csák. - Nem vagytok lovagok.

- Nem a - kacagott az öreg székely -, ámbátor lovon járunk. De nem értünk a tanult módhoz. Nem baj. Ne haragudj. Most már megtanultuk tőletek. Hé, Sándi!

- Parancs, Káruj bá! - rúgtatott oda a legény.

- Üsmered az öreg vérmedvét a Hargitába?

- Azt gondolja, amelyik éppeg olyan, mint egy ilyen tappogó páncélos?

- Éppeg azt - kacsintott Káruj bá. A székelyek dőltek a kacagástól.

Csák nem tudta megfogni, mire megy a móka. Csak érezte, hogy megint csúfolkodnak, még a füle is vörös lett a méregtől. De várj!

- Üsmered az odúját is?

- A minap nézegettem messzünnen.

- Hát akkor hónap menj el hozzá, s mondd meg neki, hogy készüljön, mert hónapután rája megyek. Tudja előre, hogy osztán ne mondja: csalás volt.

A székelyek gyermeki módon mulattak az együgyű példázaton.

- No komám, ne haragudj - biztatta Káruj bá Csákot. - Mi ilyenek vagyunk, de aztán nem haragszunk, ha visszaadják a tréfát. Ne minket szidj, de az urakat, mert ők az okai.

- Mér volnának? - kérdezte Csák.

- Azt hiszed, csak olyan füle meg szeme van a székelynek, hogy nem veszi észre, ha kacagnak rajta? Az urak jól mulattak rajtunk. Biztosan ti is, csakhogy vas volt a pofátokon, azért nem láttuk. Gondoltuk hát, mulassatok még jobban!

Csák enyhülten nyújtotta kezét:

- Testvérek vagyunk, ne tartsunk haragot. Majd meglátjuk az igazi harcban, ki micsodás? Jertek, igyunk együtt a király egészségére.

- Arra már igen - helyeseltek zajosan a székelyek.

Így aztán összetelepedtek, s kis idő múlva végleg eltemették a haragot.

Csák mindjobban belemelegedett a barátságba, főleg, mivel annyi mindent tudott s látott, annyifelé járt s harcolt már urával, hogy ezek a tudatlan székelyek szájtátva hallgatták kalandjait, amiket kihozott belőle az igazmondó bor. Érezte óriási fölényét, s mind büszkébben csillogtatta is azt. Nagy örömére szolgált, hogy a megtréfálásért ilyen elégtételt kapott.

- Ne gondoljátok - oktatta őket -, hogy a király csak azért hívott össze ide, hogy gyönyörködjön a képetekben.

- Mi pedig azt hittük - mondta az egyik nagy komolyan.

- Ördögöt! A királynak nincs mókázó kedve. Láttátok, ugye, hogy milyen szomorú?

- Az a - bólogattak rá. - Feketébe is vót. Tán meghótt valakije?

- Sokat lehetne erről beszélni - pillogott rejtelmesen Csák. - Szomorú volt, amióta csak ismerem, örökké. De nemcsak szomorú, egyéb is. Félelmetes harag rágja a szívét. Valami nagy bosszúra készül, amit nem mondhat senkinek, tán még a pap fülébe se. Katona kell neki, sereg, amelyik a pokolba is vele megy.

- Hát mi igen, ugye, emberek? - ütött az öklével a térdére Káruj bá.

- Mi egy szálig! - zajlottak mindnyájan.

- Nahát - bólintott Csák -, erről van szó. Annyi szent, hogy megkedvelt titeket, hát most el is visz, meglássátok.

- Osztán ki ellen? - kérdezgették kíváncsian.

- Azt meg nem mondhatom. Különben úgyse hinnétek.

- Akkor az csak a hétfejű sárkány lehet, aki nincs - jelentette ki Káruj bá.

Erre ittak egy darabig. Később visszatértek a dologra.

- Hol is van csak az a sárkány? - kérdezte egyikük.

Csákban már erősen mozgott s kívánkozott kifelé a titok.

- Olyanformán van, sárkányféléről van szó. Nincs is a világ végén. Nem is idegen országban lakik.

- Osztán mit vétett a királynak? - faggatták.

- Tudtok hallgatni? - kérdezte Csák csillogó szemekkel.

- Már hogyne tudnánk - erősködtek a hadnagyok.

- Na, csak azért kérdem, mert én is tudok!

Csapkodta a térdeit, úgy kacagott, hogy lefőzhette ezeket a rókákat. De a székelyek is méltányolták a tréfát, s cseppet se nehezteltek érte. Igyekeztek túltenni rajta a kacagásban.

Később Káruj bá váratlanul azt kérdezte Csáktól:

- Osztán mér' haragszik az ifjú király az apjára?

Csáknak leesett az álla, úgy meredt az öregre, mintha kísértetet látna, s csak nagy későre tudta kinyögni:

- Honnan veszed ezt? Én semmit se mondtam.

A székelyek egymásra néztek. Összevillant a szemük. Csendesen bólogattak, mint akik tisztában vannak a dologgal.

- Szóval az apja ellen - végezte be a következtetést Káruj bá.

Este, vacsora után az urak folytatták a magukét a király asztala körül. Itt is a székelyekről volt szó, hogy csúffá tették a páncélos lovagokat.

Rátót Gyula, a daliás fiatal lovag tüzesen vitatkozott Tomaj Dénessel, aki finom művű, ezüstnyelű kis kést pergetett az ujjai között, nagy figyelemmel mélyedve el annak művészi cifrázataiban.

- Nem harc az efféle - folytatta Rátót. - Közönséges ostoba csalafintaság, amit nem lehet komolyan venni.

- Így csalták tőrbe a francia lovagokat is az arabok a Szentföldön - jegyezte meg úgy mellékesen Tomaj Dénes, tovább vizsgálva a kés nyelét.

- Utóvégre nem élünk már Ázsiában - pattant föl Rátót -, keresztény lovagvilág tagjai vagyunk, s kell, hogy a háborúnak is meglegyenek a lovagi szabályai. Álljon szembe nyíltan, szabályok szerint, egyenlő felkészülésre módot adva a másik félnek is, aki fegyverrel akarja eldönteni az igazságot. Vannak esetek, hogy kénytelenek vagyunk egyesek vagy országok között fegyverre bízni a másképp megoldhatatlan dolgok elintézését. De történjék lovagi módon az efféle. Itt van az egyház, ha már nem tudja kiküszöbölni a fegyvert, sőt maga is kénytelen azt az eretnekek ellen fölvétetni, legalább oda kellene hatnia, hogy mindenütt tiszteletben tartassanak a ravaszság és cselvetés nélküli, az egyenlő feltételeket biztosító és a felesleges kegyetlenkedést megvető harc szabályai. Amit ma is láttunk, részben szégyenletes, részben nevetséges. Világos, hogy a páncélos csapat, ha a maga szabályai szerint kifejtheti erejét, semmivé teheti az efféle tanulatlan, vad haramiacsordát. De láthattátok, hogy minden figyelmeztetés nélkül, a legegyügyűbb csalással megzavarták, aztán gyáva meneküléssel szélesztették el őket, s teljesen botrányos szemtelenséggel egyenként mentek rájuk, amikor már voltaképpen minden józan gondolkodás szerint ők voltak szétverve, s elvesztették az ütközetet. Így győzni művelt ember szemében gyalázat és megengedhetetlen.

Tomaj Dénes ajkai körül alig észrevehető finom mosolygás játszadozott.

- Rendkívül világosan és mélyrehatóan fejtetted ki álláspontodat, barátom. Igazságod annyira kész, hogy ostobaság lenne részemről még csak vitatkozni is felőle. A te szempontodból - s ez ma az egész művelt világ szempontja - feltétlenül el kell ítélnünk minden barbár harcmodort. Ez következik a keresztény lovag lelkületéből is, s csakis ez a felfogás vezethet valamikor oda, hogy végre belássuk az ostobaságát annak, hogy kérdéseket, melyeket belátással és jóakarattal is el lehet igazítani, fegyverre bízzunk. Úgy értem ezt, hogy az előre megállapított feltételekkel vívott háború bizonyos szempontból már maga is formalitás és tulajdonképpen ellenkezik a háború fogalmával. Szóval mellőzhető is.

- Ezt nem mondtam és nem is így értem - vonogatta vállait Rátót Gyula. - Én csak a becsületes és szabályos küzdelem érdekében emeltem szót.

Pósa vajda eközben mellére ejtette elnehezedett fejét, s most egy hatalmasat horkantott, mire Tomaj Dénes szelíden oldalba ütögetve, így szólt a meglepetten fölrezzenő, értelmetlenül körülnéző úrhoz:

- Neked mi a véleményed, vajda?

- Miről? - tátogott Pósa még mindig félig öntudatlanul.

- Rátót azt állítja, hogy mielőtt a harcban odavágsz, előbb köteles vagy világosan tudomására hozni ellenfelednek: hová akarsz vágni, hogy legyen módja kivédeni.

- Marhaság - morogta a vajda, s fölhajtott egy kupa bort, hogy fölélénkítse magát.

Most Bagomér ispán mordult bele a vitába:

- Rátót haramiák csordájának nevezte a székelyeimet. Ezt nem tűrhetem, mivel a székelyek ispánja vagyok. Ha igaz lenne, én volnék a főharamia. Ezt kikérem magamnak. És különben is, nincs igaza. Ahogy azok a fickók elbántak azokkal a vasbarmokkal, nagyszerű volt. Nem mondom, hogy ez a harci mód az egyetlen, amivel élni kell. De ma az jutott eszembe, hogy az ország hadierejében igenis szükség volna egy ilyen sereget állandóan képezni és tartani, hogy előtte járjanak a rendes hadaknak, mert százféleképpen alkalmasak volnának a deréksereg támadásának előkészítésére.

Tomaj Dénes letette a kést s melegen csodálkozott rá az ispánra.

- Azt hiszem, igazán bölcs dolgot mondtál. Mert tegyük fel, hogy egyszer nem lovagi sereggel kerülünk szembe, hanem a székelyekhez hasonló könnyűlovassággal, amilyen az összes keleti népeké s amilyen volt annak idején a miénk is. Ugye, akkor nincs módunkban s nem volna okos dolog a lovagi harc szabályait egyoldalúan betartani olyan ellenféllel szemben, amelyiknek nem a harc mikéntje a fontos, hanem csak az, hogy győzzön.

- Puszta föltevés - legyintett Rátót. - Honnan jöhetne ránk ilyen ellenség? Magyarországnak ma egyetlen égtáj felől sincs olyan ellenfele, amelyik meg merné támadni a gyepüket. Ha pedig mi megyünk valahová, véleményem szerint kötelesek vagyunk a lovagi harc szabályait betartani. A hiba ott van, hogy még mindig távol állunk a nyugati haditudomány és gyakorlat elsajátításától. Magunk példájából tudhatjuk azt, hogy az efféle száguldozó seregek kővárak és páncélos lovasnégyszögek ellen sohase tudtak döntő győzelmet aratni. Csak gyenge palánkokat és számra sokkal csekélyebb csapatokat bírtak le tömegükkel. Ha tehát sok váraink volnának és egész hadseregünk páncélos lenne, győzhetetlenek lennénk.

- Nem lehet elvitatni - bólintott Tomaj Dénes -, hogy részszerint igazad van. De mi a helyzet? Az egész országban alig van erős vár. Páncélos sereg csak a király urak testőrsége s azok a bárók, személy szerint, akik részt vettek a halicsi, balkáni és szentföldi vállalkozásokban. A fegyveres nemzet zöme ma is könnyűlovas. Csakhogy, amint éppen ma láttuk, már régen elszokott és elmaradt ősi mintájától. Az első szent király óta kétszáz esztendő telt el, s ezalatt minden arra szolgált, hogy ezt a vándorló, világokat korláttalanul nyargaló népet helyhez kösse, megtelepítse, álló életre szoktassa, s bár a harcra bő alkalma nyílott, az ősi lendület méreteit régen elfelejtette s leszokta. Nem tűnt föl nektek, hogy mennyivel rövidebb odakint a nyíl, mint ezeké a székelyeké, mennyivel gyöngébb a röpte, mert közelebbi a célpontja? Hát azt vettétek-e észbe, hogy a mi istállós lovaink mennyivel fáradóbbak és lassúbbak, mint ezek a csúf, apró, bozontos székely hátasok, melyek éjjel-nappal, fagyban-melegben szabadon élnek, s nem tesz nekik különbséget, hogy síkon vagy hegyeken nyargalnak?

Egyszóval a helyzet az, hogy ebben a pillanatban egy olyan sereg, mint ez a nyomorúságos külsejű székelység, föltétlenül győzedelmeskedne a magyar király odakinn való egész hadereje felett.

Béla király, aki egész idő alatt szokott szomorú hallgatagságával, mozdulatlan arccal nézte őket, megszólalt:

- A vajda adja ki a parancsot, hogy a székelység maradjon készenlétben. Mikor hívni fogom, az egész Fehérvárt legyen. Reggel válogassátok ki a harmadát, a javából. Velünk jönnek.