MAKKAI SÁNDOR

TÁLTOSKIRÁLY

Szépirodalmi Kiadó, 1980

FEJEZETEK
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27

1

Figurás ember lehetett még az is, aki ezt a micsodát útnak keresztelte. Küküllővártól fogva majd hogy hasig dagasztották az apró székely lovacskák. Szinte folydogált benne a tavaszi hólé, mint lent, a völgy fenekén az egyesült Küküllő. Ki az ördög is törődött volna vele, hogy mióta nem hordanak reá követ a faluk? A vajda úr bizonyára nem, mert András király idejében egy vajda se tartotta dolgának, hogy idepillantson. Cím volt az egész, adta-vette a király úr, akinek akarta. A vajdáknak is igazuk volt, mert mikorra nekiereszkedett volna egyikük az útnak, hogy tán mégis megnézné, merre van Erdély, könnyen beérhette az utóda, akit a király jobbnak látott helyébe tenni, s fordulhatott vissza, vagy mehetett morogni a vackára, ahogy jobban esett. Így hát nem is indultak el, maradtak az udvarban, s csak a szerecsenyeket küldözgették az ispánokra a címükre járó jövedelmekért. Az ispánok is tiszta bolondok lettek volna, ha utakkal és várakkal bajoskodnak, mikor jobbágyaikat a saját hasznukra dolgoztathatták.

Így hát Zágon hadnagy káromkodva lubickolt az előtt a hosszú emberkígyó előtt, amelynek vége beláthatatlanul veszett el az őserdőkkel borított völgy kanyarodóiban.

Nyakig sáros, hihetetlenül rongyos, piszokkal, féreggel borított embercsorda vonszolta magát a hadnagy után, közrevéve dühös székely íjászoktól, akik hosszú ostorokkal csapdostak közibük, hogy elfelejtessék velük a test ördögi vágyát a sárban való elnyúlás és édes halál után.

Albán, szerb, kun, bolgár, a Balkán minden fajtája taposta egymás sarkát, férfiak és asszonyok, öregek és szinte gyermekek. A legtöbbje bután meredt maga elé, már szenvedésre is képtelenül, s csak olyankor vigyorodott el gépiesen az arca, ha ostor érte, figyelmeztetve "az igazságra". De itt is, ott is lehetett látni közöttük hihetetlenül sovány, nyurga, nagy szakállú pópákat, csontjaikon fekete talárok hosszú foszlányaival, amint rajongó szemmel tágultak az égre, s olykor valami üvöltésszerű zsoltárba hördültek, amit a körülöttük vánszorgók fölkaptak, aztán ismét elejtettek. Valahányszor egy-egy ilyen próbálkozás kiszakadt belőlük, az íjászok, mintha darázs döfött volna a fülcimpájukba, elordították magukat s odacsördítettek a hangok sűrűjébe.

Mászott, mászott tűrhetetlen lassúsággal, vérre ingerlő látszatával az egy helyben taposásnak ez az emberi húsból való undok százlábú, dombra föl, lejtőn le, mintha kínjában görbítené hátát púposra s nyúlna ki megint a világ végéig.

Az íjászok alig tudták visszatartani magukat a dühödt kívánkozástól, hogy halomra lődözzék őket. Ide-oda nyargaltak, fel s alá a menet két oldalán, csapkodva s cifrákat bömbölve. Szívderítő változatosság volt, ha egy-egy öreg vagy kölykét hátán cipelő asszony végre is boldogan elvágódott, s az ostor szapora vagdosására sem kászálódott föl többé. Ilyenkor egy kis torlódás támadt, a katonák üvöltöttek, a rabok állati módon nyöszörögtek, vinnyogtak, aztán hátulról sűrűbben kondultak a karikások, s a tömeg áttaposott az elesetteken, irigykedő sóhajtozásokkal.

A hadnagy messzi előrelábalt ezalatt. Akármilyen emberevő kedvében volt is a gyalázatos kötelesség miatt, amit reányomtak, a mellében mégis valami bizsergő öröm futkározott, úgyhogy föltépte bekecsét, s bozontos szügyét kitárta az üde tavaszi szélnek, amely messzi hegyek hószagát az ébredő föld izgató párájával keverve csapta szembe vele. Odafönn fehér gomolyfelhők lebegtek kelet felé, s az ég kéklett, mint egy álomból fölnyíló leányszem. A sűrűség alá futó dombok ragyogtak a nap gyermeki kacagásában, hóvirággal borítva a fakózöld gyep felett, mintha duzzadó asszonymellek villognának. A hegyoldalak rengeteghajzata még szürkén, barnán, feketén zúg a szélben, de a folyó partjain hosszú, sárga barkák lengedeznek, s ezüstös rügyek pattognak. A meder erében feszülve lüktet, rohan a föld vére, s bizakodó madarak rikkantanak a levegőbe mámorosan cikázva. Mély színek vibrálnak a dús párákban, a szív izmai csiklandva húzódnak össze, s lökik az ujjongó vért a táguló tüdőkbe.

Zágon hadnagy nagyot szippantott a jóféle levegőből, s hátralökte kucsmáját izzadó homlokáról. Nagy éhséget érzett. Minden porcikája enni-inni akart, s a szájában csodaízek gyűltek össze. Nagyot nyelt, s kívánkozva nézett körül, alkalmatos táborhely iránt.

- No, még odáig! - biztatta magát a tetőre pillantva, melyre az út fölkaptatott.

Megérdemelte a fáradságot. Lova mintha földbe gyökerezett volna, állott meg a csúcson. Egész testében megrázkódott. Ércesen nyerített bele a tavaszba. De a hadnagy is elkurjantotta magát. A Maros távoli síkja tárult ki előtte, a hatalmas folyó aranyló szőkesége a zsendülő tér zöldjében, beszegve az érchegyek ibolyakék, hósüvegű csúcsaival. A hágó alatt ott a régóta várt útelágazás, délnek Fehérvárba, északnak Tordára. Mind a két ág a régi római útba torkollott, s az már olyan kő, amely minden vajdák és ispánok dacára romolhatatlanul, simán fekszik a ló lába alá.

A hadnagy hátrafordult nyergében, s kürtjével jelt adott a messze elmaradt menetnek, déli pihenőre. Maga letért az útból a jobb oldali erdőszélre, s a napfénytől felcsókolt tisztáson lezökkent nyergéből. Megszabadítva lova türelmetlen fejét a zablától, hagyta, hogy mohón harapdálja a tisztás pelyhedző gyapját, s nyihogva hempergesse meg magát a föld meleg hasán. Ő is hanyatt vágta magát, s karjait-lábait szétvetve fürdette tagjait a fénypatakban. Hamar nagy melege lett, lehányt magáról mindent, s derékig csak egy ingben feküdt el a bekecs szárnyai között. Nagyszerű érzés volt, ahogy a szél járta a mellét az ing alatt, a hátát pedig melegítette a bekecs gyapja. Zágon hadnagy mindent elfelejtett, a sárt, a rabokat, a gyűlöletes cammogást, a háta mögött levő irtózatos utat, a Balkán sziklafészkeitől idáig, s egy tavalyi száraz fűszállal a foga között dudorászni kezdett valami ősi székely nótát, amire réges-rég tanította az a leány a guzsalyosban.

Ezalatt a legények az út két szélén elterítették a foglyok tömegét, le a folyóig s fel az erdő széléig. Maguk tág gyűrűben körülöttük maradtak, négyen-öten egy-egy kis tűz körül. De nem főztek ebédet, csak a tarisznyájukból szalonnáztak. A foglyok is itt-ott előkaparták rongyaik közül az egész napra kiadott, éppen csak az éhhalál ellen elég, fekete korpakenyeret. De akárhányan csak kérges, szennyes ujjaik között morzsolgatták, üresen bámulva reá. Mások olyan lomhán forgatták szájukban, mintha homokot tartanának benne, amely ízetlenül, lenyelhetetlenül fordul ki belőle. Néhányan lehasaltak a part köveire, s kutya módjára lefetyelték a zavaros hólevet. Egy-egy asszony ernyedten lógó, sovány mellét dugta porontya szájához, de nemigen kellett, a kék, beteg szájacskák kedvetlenül nyöszörögve fordultak le a kiapadt életkutakról.

A hadnagy két szolgája gyorsan kis tüzecskét szított az úr közelében. Egyikük fiatal mogyoróvesszőből vékony nyársat hántott, s az iszákból kipakolva a megpotyolt hússzeleteket, hagymát, szalonnát, szárított gombát tűzdelt bele, s a parázs fölött forgatva, zsiványpecsenyét készített. A másik lenyergelte a paripát, asztalt terített a nyergen, szép háziszőttes terítőre rakva fel fatányért, kést, sót, kenyeret, kulacsot. A pecsenye illatára felült az úr is. Ráordított a legényre:

- Addsza már, az apád teremtésit!

Bicskájára szúrva nagy falat kenyeret ütött a sóba, s dühödten majszolta, forgó szemekkel szimatolva a nyársra.

- Félig se kész, nagyuram! - morogta a legény, oldalról sandítva urára, de már húzta is a fejét a nyaka közé, mert csak egy hajszálnyira süvített el a füle mellett a bicska, s az úr már emelkedett is.

A hadnagy elkapva a feléje nyújtott nyársat, enyhülten elkacagta magát, s koppantott vele egyet a legény fejére, aztán mintha csak csöves kukorica lenne, úgy tépdeste le a fogával róla a félig sült darabokat. Bajusza ragyogott, szája szélén lecsordult a jóféle lé, ujjongott az egész teste, gyönyörködve fújt s szuszogott, mint egy oroszlán. Persze hamar megtelt a nagy igyekezetben. Odavetette a nyársat, félig még tele, a legényeknek, akik tiszteletteljes áhítozással s korgó gyomorral nézték a lakomát. Még a levegőben elkapták s huzigálták egy darabig ide-oda, míg jobb észre kapva végre is a szájukhoz rántották s harapták, ahol érték. Ez nem ment minden rugdosás és oldalba vágás nélkül, s az úr kegyeskedett kacagni rajta. Aztán nagyot húzott a kulacsból, visszadőlt subájára, két kezét összekulcsolta a feje alatt, térdeit magasra fölhúzta, felnézett az égre, olyat ásított, hogy az állkapcsa megroppant belé, s már horkolt is.

Eközben Fehérvár felől a hágó tetejére ért egy lovas. Nem idevalósi, mert magas, karcsú magyarországi paripán jött, nyalka bőrköntöse s darutollas süvege is idegenre, éspedig úrfélére vallott. Messzibb a hágón négy-öt legény kaptatott utána hátas és málhás vezetékekkel. Megtorpant, amikor a nagy sokadalmat megpillantotta. Látszott, hogy mérlegeli a veszedelmet, mert visszafelé tekergette a nyakát, s integetett lefelé a kísérőknek.

Zágon hadnagy legényei vették észre leghamarabb, s eléje rúgtattak, hogy ki és mi járatban van?

- Hát ti ki emberei vagytok? - kérdezte felelet helyett a lovas.

- Mi a Zágon hadnagy úré, s eme csordát visszük sót nyalni - válaszolta az a legény, amelyik a nyársat forgatta volt.

A másik vigyorgott hozzá.

- Miféle csordát, s hogyhogy sót nyalni? Miféle nép vagytok, hogy ilyen találósan beszéltek?

Erre a másik szólt bele:

- Mi székelyek vónánk, s ez a tenger barom minden egyéb, csak nem székely. A kicsi király hajtatta bé a déli gyepűn. A bányára tereljük őket, sót vágni. S hát az úr?

- Azt csak a hadnagyotoknak mondom meg.

- Hallád-é, Imbre? - vágott a szemével társára a pecsenyesütő. - Be büszke!

- Ejszen királyfiú - mondta Imbre, s lekapta a süvegét. - Mit szólsz hozzá, Están?

- Én egy szót se, s azt es csendesen.

A lovas kijött a béketűrésből. Rájuk ripakodott, mert közben beérték a legényei, s egyszeriben bátor lett:

- Elég a szóbeszédből. Vigyetek a hadnagy úrhoz.

De annak olyan füle volt, hogy az álom tavának legmélyéről meghallotta az idegen hangot. Már felült, s ökleivel dörzsölve a szemét, odakiáltott:

- Ki az, hé? Ide csak, ide.

Az idegen odafordította lovát, s beléptetett a tisztásra:

- Kegyelmed a hadnagy?

- Az a. Zágon a nevem. Hadnagy volnék, de most csak a kicsi király kutyája vagyok.

Evvel felállott, s keményen nézett a jövevény szemébe.

Az leszállt nyergéből. Kezét nyújtotta:

- Üdvözöllek. Én Mika vagyok, a Mátyus prépost úr udvari kapitánya. A királyt keresem. Béla királyt. Mér mondtad, hogy a kutyája vagy?

Zágon viszonozta a kéznyújtást.

- Akkor csak ülj le a tüzem mellé. Ráérsz. A király nem fut el előled. Küküllővárba jő a székelyektől. Tegnap még nem volt ott. Holnap ott lehetsz. Ott megtalálod.

Leültek. Zágon nyújtotta a kulacsot. Ittak. Mika visszatért a dologra.

- De már mégis. Mér volnál a kutyája?

Zágon legyintett. Morgott:

- Kutyával terelnek birkákat. Nem látod ezt a csordát?

- Mifélék?

- Bogumilok, ha hallottad hírüket. Hogy az Isten akárhová tegye!

- Áhá... már hogyne hallottam volna! Ezek afféle koszos szentek. Béla király kedveskedik a pápának, hogy kifüstölje őket a hegyeik közül. A gazdám is nagyban segít neki. Na, nem csodálom, hogy brümmögsz. Nem vitéz embernek való ezeket hurcolni. S honnan, barátom?

- Nisszától kezdve hozom őket, a kunokon át, a brassói gyepűn keresztül, a Küküllők mentén idáig, innen a Maros bányájába s Tordára. Már nincs messze, hál Istennek. De mi az ördögért hajtatja őket? Belefullaszthatta volna a Dunába. Fene tudja, mire való, sze' fele már elhullott, s ami megmaradt, az se való munkára. Nem bírja ez a bányát egy hétig se.

Mika kacagott.

- Hát éppen ez az... valahogy el kell tenni láb alól... Keresztény király nem öli le a foglyokat, csak megsétáltatja s a bányákba küldi...

- Hagyjuk ezt - mordult fel Zágon. - Csak vége lesz már... S te mér keresed a királyt?

Mika kihúzta magát. Roppant fontoskodással tetszelgett titkos és nevezetes szerepében:

- Nagy hírt hozok neki. Alighanem ispánná tesz érette... De ez titok.

- Ha titok, dugd be a szád - mondta Zágon a kulacsot nyújtva, s közönyös arccal bámult a hamuba.

Jól számított. Mikába nem fért a szó.

- Neked megsúghatom... ha nem adod tovább.

Zágon egy szót se szólt, csak felrántotta a bekecsét, s füttyentett a legényeinek.

- Indulunk! - kiáltott feléjük. - Na, nekem menni kell, Isten áldjon! - lökte oda Mikának. - Csak evickélj mindig ezen az úton, reggelre Küküllővárt lehetsz.

Mika egy kicsit megsértődött. Furcsa bolond emberek ezek a székelyek. Ő kihasadt volna a kíváncsiságtól. Ennek nem is viszket.

- Tudom, hogy nem adod tovább, csak úgy mondtam szokásból... Hát ide hallgass!

Zágon a kengyelt igazgatva:

- Hallom, ha mondod.

Mika nem tarthatta tovább. Odahajolt a füléhez, belesúgta:

- Megérkezett a kis királyné. Fehérvárt van.

- Hát osztán? - rándított a vállán Zágon. - Tülem lehet akárhol.

- De szöktették, érted? Négy év óta nem látta a király. Az apja, az öreg király el akarta választani őket. Elzárta tőle. Nagy história ez!

- Ugyan, úgy-e?

- De úgy ám. Csúful összeveszett volt a kicsi király az asszonyért az apjával! El is futott az osztrákok hercegéhez. Az megbékéltette őket, de az öreg király csak úgy bocsátott meg neki, ha lemond az asszonyról. Ezért küldte előbb a horvátokhoz, meg még lejjebb, meg a bogumiljaidra, aztán Erdélybe, hogy felejtse el. De a fiú túljárt az eszin. Emberei utána szöktették az asszonyt, s most várja Fehérvárba... Hát ezt a hírt hozom nekie! Ispán leszek én, barátom.

A székely abbahagyta a lóval való babrálást. Mert erősen érdekelte a dolog, csak nem akarta mutatni.

- S hát osztán szép-e az asszony? Fiatal-é? S miféle nemzet?

Mikának a szemöldöke majd a homloka tetejéig szökött fel, aztán majd a szemire futott le, s nagyot cuppantott hozzá:

- Hű, barátom! Hogy szép-e? Hát én olyat még nem láttam! S hogy fiatal-e? Az uraktól tudom, hogy tizenkét éves ha volt, mikor az öreg király magával hozta a szentföldi hadjáratból. Nincs annak most se több öt-hat esztendejénél. S hogy miféle nemzet? - Tölcsért csinált a tenyeréből s rettenetes szemforgatással súgta a székely fülébe: - Császárleány, barátom. A napkeleti görög császár leánya, barátom! Úgy éljek, ahogy igaz.

Zágon ártatlanul somolygott. Felét se hitte a mesének. Messziről jött, gondolta. De azt mégis szerette volna tudni, kihez igyekszik a király emberei közül. Mert hogy nem a királyhoz, azt biztosra vette. Egy efféle léhűtő, mendemondázó úri cseléd honnan jutna ehhez?

Miközben nyeregbe szállt, jámborul vetette oda:

- Hát örvendek, hogy megüsmerkedtünk. Magamfajta katona ritkán lát ilyen urat, aki a királlyal komázik. Én legfeljebb ha instanciát nyújthatnék hozzá. Nem úgy, mint te, hogy csak úgy a tulajdon számmal vigyek hírt neki.

A másik megérezte a nyilat. Úgy látszik, ez a bikkfejű székely nem hisz neki. Méltatlankodó dicsekvéssel vágott vissza:

- Hát hiszen elmondhatnám neki szájból is. Bíztak rám nagyobb titkokat is már. De hogy ne csak ő, de úton-útfélen akárkifia se kétellhesse, mi járatban vagyok, s ha kell, szolgálatomra legyen, ide nézz!

Körülményesen bontogatta ki vízhatlan bőriszákját. Nagy cifra pecsétes levelet tartott a hadnagy orra alá, mely címeztetett és ajánltatott jobbágyi hódolattal Mátyus prépost által Béla Úrnak, a magyarok ifjabb királyának.

A hadnagy le volt főzve. Akármi is álljon abban a levélben, de szent igaz, hogy a királynak szól, s akkora hütele van abban a nagy fene pecsétben, hogy azt senkifia meg nem kétellheti.

Hát mégiscsak nagy emberrel barátkozott. Megbillentette a süvegét, kezet nyújtott Mikának:

- Sok szerencsét, barátom-uram. Alázatosan tiszteltetem a király urat. Szóközt megmondhatnád neki, hogy böcsületesen elvégeztem, amit reám bízott, ámbátor bendőmből utálom az effélét. De egy jó szó nem ártana szegény katonának.

Mika ragyogott a diadaltól. Kegyesen viszonozta a kézfogást és a jókívánságot, s leereszkedően ígérte meg, hogy egy-két szót alkalmasint elejt majd az érdekében, mikor a király a hogyléte s barátai iránt fog érdeklődni.

Ezzel el is váltak volna, de éktelen kiabálás zúgott föl az útról, ahol már menetbe állították a foglyokat az íjászok.

Néhányan közülük gyalogosan csörtettek a hadnagy felé, éktelen szitkozódás között rugdosva, taszigálva egy bogumil pópát.

A pópa földre szegzett szemekkel, valami imádságot duruzsolva botorkált közöttük a hadnagy elé, de egy vad marok nyakon fogta s fölütötte az állát, hogy a hadnagyra nézzen.

- No, mi az? - mordult Zágon a katonára.

- A tolmács beszéljen! - mondta egy altiszt.

Tolmácsnak egy görbe lábú, kicsi, fekete székelyt hívtak, aki, mint nagy lókupec, bebarangolta volt az egész Kunországot és a Balkánt, s mindenféle furcsa nyelvet elsajátított, legalább félig-meddig. Ha éppen elkerülhetetlen volt, hogy a foglyokkal valami szót váltsanak, ő hámozgatta s adta vissza a maga módján azokat a furcsa hörgéseket és krákogásokat, aminek a székely füle hallja az idegen beszédet.

A tolmács hát a következőleg jelentett:

- Arról van szó, nagyuram, hogy ez az ördögfi megint lázított. A víz partján ült egy kövön. Szokása szerint ott mormogott és gajdolt, amíg köréje nem gyűltek a fajtái, s elkezdtek vele ugatni. Ennek mindig az a vége, hogy lefeküsznek ott, ahol vannak, s nem akarnak felkelni és továbbmenni, ha agyonütjük is őket. Én osztán odafurakodtam, s egy bokorbul kihallgattam, hogy mit galagyol. Hát aszongya, hogy aszongya...

- Térj a dologra! - dörrent reá a hadnagy.

- Már rá is tértem, nagyuram. Afféléket kuruttyolt, hogy aszongya, a világot a sátán teremtette.

- Disznó! - mordult közbe az egyik katona, hátba vágva a pópát.

A tolmács folytatta:

- ...hogy az ember teste az ördögé, a világgal együtt, s nem kell sajnálni, ha elvész. Minél hamarabb, annál jobb.

- Szamárság - legyintett a hadnagy. - Hát osztán?

- No, de aztán ránk fordult - folytatta a tolmács. - Hogy mi nagyurammal együtt azér vagyunk, hogy siettessük őket a mennyországba.

- Akkor ne haragudjatok - nyerített közbe Mika -, hiszen angyaloknak tart titeket.

- Fenét - intett feléje a tolmács illedelmesen. - Nem úgy érti ez. Hanem, hogy az ördög a szolgáival, mármint velünk, gyötri azoknak a testét, akik szentek, jól megkínozza őket, mielőtt megszabadulnak tőle. De fő, hogy megszabaduljanak, s ezért azt tanította nekik, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak, aki a főördög, sem nekünk, s veressék agyon magukat, vagy ugorjanak a folyóba, vagy fojtsák meg egymást, vagy dobják kölykeiket a lovak alá, vagy csináljanak akármit, csak haljanak meg hamar, mert mind a mennybe jutnak. Ezér osztán nem akartak a disznók sorba állni, csak elfeküdtek a sárba, s letépve rongyaikat, ordítoztak, hogy ostorozzuk át őket a túlvilágra.

- Ühüm - bólintott a hadnagy. - Szóval gyalázta a királyt, engedetlenségre tanította a foglyokat, káromolta a Teremtőt, meg akarja fosztani a király bányáit a munkásoktól. Ez az, ugye?

- Mintha a szájamból vette volna ki, nagyuram - biccentett a tolmács.

- Mondjad neki, hogy ismételje meg, ki teremtette a világot?

A tolmács hasba lökte a pópát, s gurgulázott neki valamit.

- Satanáél - morogta a pópa.

- Satanáél, ez az ördög az ő nyelvükön - jelentette a tolmács.

- Helyes - mondta a hadnagy. - Most kérdezd meg tőle, hogy mit tart a királyról?

- Satanáél - felelte a pópa a tolmácsnak.

- Rendben van. Most még tiszteljen meg minket is valamivel.

Erre hosszabb szóváltás következett.

A tolmács köpött egyet, csóválta a fejét, kacagott, s azt mondta:

- No, de ilyet, nagyuram. Nem egészen értettem, de az a veleje, hogy siessünk velük, mert hamarosan rajtunk a sor. Aszongya, hogy jő a világ vége. Isten büntetése, mer' hogy meghamisítottuk a Jézus úr tudományát. Vértenger, aszongya, meg tűztenger. A keresztények lelkei pokolba kerülnek. Csak a magafélék lelke jut a boldogságba. Valahogy így.

A pópa szemei, míg a tolmács beszélt, ide-oda cikáztak a hallgatókon. Halotti, merev nyugalom ült ezen az elkínzott arcon, s csak a tekintetében lobogott valami vad öröm. Olykor közbekiáltott valamit, mint egy rikoltozó vadmadár.

- A világ végét rikoltja - jelentette a tolmács.

Eközben az történt, hogy a katonák nem tudták többé visszatartani az úton a foglyokat. Mint egy medréből kicsapó szennyes áradat, törték át a gyűrűt, s elöntötték a tisztást a hadnagy csoportja körül, kimeredt lázas szemekkel, tátott szájjal bámulva pópájukat. S valahányszor az elkiáltotta magát, mint a visszhang, sikoltoztak körös-körül:

- Világ vége! Világ vége!

Mit se törődtek a hátukon csattogó ostorokkal, a katonák ordítozásával. Nem mozdultak, mintha kővé váltak volna.

A hadnagy utálta a dolgot, gyorsan véget vetett az egésznek.

- Húzzátok föl amoda, az út melletti fára! - parancsolta a legényeknek. Még egyszer kezet fogva Mikával, megfordította lovát, s előrevágtatott az úton.

A legények nagy rivalgással hurcolták foglyukat a fa alá. A tömeg egyszerre megváltozott. Mint egy parancsszóra némán kettévált, s mozdulatlanul engedte át maga között a katonákat.

Mikor alig néhány pillanat múlva a pópa teste már ott lógott az út felé kihajló lombtalan ágon, a tömegen hisztérikus ujjongás tört ki. Ugráltak, tapsoltak, énekeltek. Rajongva verték mellüket, s boldogan kacagtak.

Aztán már nem kellett őket hajtani, maguktól tódultak az útra, s vonszolták tovább tagjaikat, mint akik édes biztatást kaptak valami áldott csodáról, ami mindjárt kitárul előttük, talán már a legközelebbi dombtetőn.

Estefelé közeledtek Marosbányához.

- No, nekem itt a világ vége! - szusszant föl a hadnagy, visszaemlékezve a pópa jóslatára. - Mert itt átadom ezt a csürhét a király ispánjának, s olyat alszom, hogy tán az utolsó ítélet trombitája se ébreszt föl.

Messze a sereg mögött, a hideg tavaszi éjszakában döcögtek óriási tányérkerekeiken a sátoros szekerek, melyeken a katonák élelmét meg a rabok komiszkenyerét hozták utánuk.

Az első szekéren, a csengős, nagy sörényű lovacskák mögött, a sátor alatt ült az öreg Áron bá, sok nyarat-havat látott bölcs székely apó, aki most se tudott leszokni a világjárásról, s nem adta volna sokért, hogy a katonák nyomában átdöcöghette a fél világot.

Áron bának is a pópán járt az esze, meg a világ végén. Lehet benne valami, gondolta bólogatva, merthogy nem is nézheti el az Úristen őszentfelsége azt a sok bűnt, gazságot, amivel a világ tele van. Áttilát is, Isten ostorát azér küldte egykor napkeletről, hogy végigvágjon vele az elbizakodott, gyalázatos életű nemzeteken. S mindannyiszor eljött az Isten viharja, ha már nagyon büdös volt a levegő. Márpedig itt elég büdös, hümmögött Áron bá. Csak a minap hallotta a vásárosoktól, hogy az urak a bőrt is lehúzzák a szegény jobbágyokról, miközbe templomokat építenek a Jézusnak meg a Szent Szűznek, s aranyoltárral akarják elvakítani a mindent látó szemeket. S hát a zsidók s hát a szerecsenyek! Hány szegény embertől vették el a feleségét vagy a hajadon leányát, mert nem tudták fizetni a regálét meg a decimát! Hányan öldösik egymást hitvány örökségért, hányan dorbézolnak rablott kincseken, s Isten őrözze a szegény utast, aki védtelenül vág neki az erdőknek. Még a gatyájáért, bocskoráért is képesek agyonverni a haramiák. Hol a vajda úr meg az ispán úr, hol a bíró úr meg a vitéz úr, amikor szegény jámbort védeni, igazát megadni, hatalmaskodókkal szemben őrözni kéne! Én mondom neked, Áron, szólt magához, megette a fene ezt a világot! S még felakasztották... tette hozzá háborogva, s mérgében rávágott korbácsával a csendesen baktató lovacskákra. Mondj igazat! Sze' lelkem-Istenem, tán ember volt az is... Ne-te-né!

Ez már a lovaknak szólt, mert hirtelen meghőköltek, s visszafaroltak a szekérrel.

Valami fekete nyúlt el előttük, keresztben az úton, attól ijedtek meg. Áron bá lekászolódott a deckáról, s odabaktatott.

Abbizony ember volt, méghozzá fiatal, s közelebbről leány. Ott feküdt piszkos rongyaiban, s nyöszörgött, mint a haldokló állat. Valahogy, Isten csodájára, elmaradt a foglyok közül, talán elesett, s hiába korbácsolták. Aztán megunták s otthagyták.

Ahogy az öreg hozzátapogatott, síkos lett a keze a vértől. Áron bá hátratekingetett s látta, hogy a következő szekér jó messze van még, sötét is van már, s nem látja senki. Egyet gondolt, s öreg karjaival felnyalábolta az emberi rongyot. No, még neki sem volt nehéz, csont meg bőr volt csupán, de ahogy az arcába hajolt, a nagy lázas szemek olyan rémülten könyörögtek, s a cserepes ajkak olyan szívbe szúróan hebegték talán az összes tudományukat, amit a hosszú úton összeszedegethettek:

- Nem meghalni... én élni...

- Jó, jó - mormogta Áron bá. - Ne félj, úgyis itt hagytak... nem kellesz senkinek...

Ezzel odabotorkált vele a szekérhez, s nagy nehezen befektette a sátor alá. Betakarta a subájával, s aztán haragosan ráförmedt:

- Fogd meg a szád!

A leány, úgy látszik, megértette, mert hang nélkül húzódott meg a suba alatt.

Áron bá a lovak közé vágott. Csakhamar meglátta a sötétben is a sereg végét, amint éppen a komp alá hajtották, hogy átvigyék a bányákhoz.

- No, Uram Isten, csak megsegélj, hogy rajta ne kapjanak! - Bal markába kapva össze az ostort meg a gyeplőt, jobb kezével hátratapogatott a rongyok közé.

Hirtelen különös, meleg, nedves simogatást érzett a keze fején.

A leány nyalta, mint egy hálás kutya.