Glauziusz Tamás
Nyomtatóbarát változat
„Végigsimítottam a homlokomat, és lángoló szemekkel meredtem a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezetességével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeiája volt.”
Így kellene valahogy sakkozni, ilyen szédítő örömmel.
Ahogyan Kosztolányi tudott írni.
Sakk-matt című ismert ifjúkori novellájában talán kicsit még sok a színes jelző, de azért már igazi Kosztolányi-novella.
Désirét nem a novellabeli arisztokrata fiúcska, hanem apja tanította meg a sakkjátékra. Egyik szép verse (Tanár az én apám) emlékezik Kosztolányi Árpád szabadkai gimnáziumi tanárra (majd igazgatóra). S bújtatottan, rejtettebben, titkosan azAranysárkány is, meg talán épp egyik legkorábbi novellája, ahol egy fiatal szobrász rémülten veszi tudomásul apjának, az egykor híres művésznek szellemi és testi összeroppanását (Károly apja).
Néhány éve, Flaubert magyarországi fogadtatásáról keresgéltem a könyvtárban. Babits azt írja Európai Irodalomtörténetében, hogy a Salambóról maga Arany János írt ismertetést. Kutattam, amatőr filológusként, de nyoma se volt. Az Arany Kritikai Kiadásban semmiképpen. Segítségül hívtam a legfőbb szakkönyvtárosokat, átvizsgáltam a korabeli folyóiratokat. Mindhiába. Talán van Arany-kutató, aki tudja, vagy felfedezi, én visszavonultam.
Flaubert korai fogadtatása ügyében kicsit több eredménnyel jártam, érdeklődve lapozgattam König György 1904-ben megjelent kis könyvecskéjét. Ezt a König Györgyöt teljesen elfeledték, sokan talán kortársát (a szintén franciás) Király Györgyöt gyanítják benne, amiben, azon kívül, hogy tévedés, az a legelszomorítóbb, hogy Király Györgyöt is elfeledték. Sem születése, sem halála legutóbbi kerek évfordulóján nem emlékeztek meg róla, pedig őt bámulni, s főleg olvasni, minden héten olvasni kellene…
Flaubert halálakor, 1880-ban csak Jókai hetilapja, a Vasárnapi Újság közölt pár jelentéktelen sort erről az eseményről. Én meg beleuntam a nem nekem való filológia tudományába, melyről Hevesi András regényének, a Párizsi esőnek szörnyeteg hőse mondja szellemesen (akár Szabó Dezső is mondhatta volna), hogy „az impotensek aszkézise".
A Vasárnapi Újság viszont nagyon tetszett. Főleg Verne Gyula folytatásokban közölt regénye, A Gőzház. Azóta sem tudom egyébként, mi az ördög lehet a gőzház, de tetszett. Ráadásul a Verne-regény szomszédságában sakkfeladványra bukkantam.
Sebesen lemásoltam. Napokig gyötrődtem, de megfejteni nem tudtam. Fellapoztam a háromkötetes Magyar Sakktörténetet, melyben a hazai sakkfeladvány történetéről külön fejezet szól tudós sakktörténészek tollából. Nem találtam semmit, sem Kosztolányi Árpádot, sem Szabadkát, sem a Gőzházat, Flaubert-ről nem is beszélve. E sakkfilológusok hasonlítanak az irodalom tudoraihoz: reménytelen bármit is kezdeni velük. De hátha a Sakkszövetség könyvtárában! Oda viszont csak akkor iratkozhatom be, közölték görbült ujjú és görbült indulatú nyugalmazott sakkozók, ha legalább másodosztályú játékos és leigazolt versenyző vagyok. Tizenöt éves koromban a Ságvári SC tartalékcsapatának tagjaként fél ponttal maradtam le egy osztályozó versenyen a biztató harmadosztályú titulusról. Szeretett mesterem, Schneider Miklós további versenyzésre biztatott, de én feladtam. Csak fél pont hiányzott a sorsfordító kalandhoz. Akkor még nem tudtam, hogy a Kosztolányi-filológia is bánni és átkozni fogja ifj. Tajti Józsefet, aki egy bizonyos, számomra ismeretlen cselmegnyitással, a „porosz huszárjátékkal" csúnyán elpáholt. (Ifj. Tajti ötven körüli, bajszos, mokány ember volt, pipázott.)
Valami csattanóval kellene befejeznem. Például így: a Sakkszövetségből kiűzetve búsan elsétáltam, ki a Városmajorba, ahol néhány félelmetes és ragyogó snellező mellett még nálam is gyengébb sakkozók tologatják a bábokat. Vagy így: búsan bandukoltam a Széchenyi Könyvtárba, ahol a sok remekmű mellett azért még az én írásaimnál is gyengébb írások garmadája tölti meg a polcokat.
Sajnos egyik poén sem igazán jó. Hagyjuk. Tessék gondolkodni Kosztolányi Árpád szabadkai tanár feladványán. Désiré még nem is élt akkor, amikor a Vasárnapi Újság lehozta. De érdekes módon a feladvány dátuma éppen március, Kosztolányi Dezső születésének hónapja.
Száztíz éve született.
*
SAKK-MATT
EGY HÁZITANÍTÓ NAPLÓJA
Egyszer este az apám sugárzó arccal jött a szobába. Emlékszem, az üvegajtón át néztem, mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkítottan, elfáradva, és mégis ruganyosan. Mikor belépett - mintha most is látnám -, lecsatolta kardját, és így szólt hozzám:
- Holnap átmégysz Tarékhoz. Ma az ezredes úr Aladár tanítójának fogadott meg...
Az apám magához vont, és megcsókolt:
- Becsüld meg magad, fiam.
Másnap dobogó szívvel kopogtam egy széles, faragványos tölgyfa ajtón. Aladár kelletlenül nyújtotta felém keskeny, sápadt kezét, de pár perc múlva összebarátkoztunk. Ettől fogva azután mindennap elmentem hozzá, s később egész délutánokon ültem az ágya mellett. Az álmos, langyos szobában halkan zenélt a szimfónium, csipegett a kanári madár, a kandallóban pattogott a tűz, mi pedig képeskönyveket néztünk, kibámultunk az ablakon, együtt unatkoztunk.
Ilyen unalmas, végtelennek látszó délutánon vettük elő egyszer a sakkot. Aladár megtanított játszani, s én egy hét múlva már rendesen vertem őt.
Mikor ezt megtudták, az anyja, egy sovány, őszülő asszony magához hívott:
- Hagyjon reá mindent. Aladárnak fáj, ha nem teljesedik az akarata. Maga okos fiú, tudja...
Megsimogatta a fejemet, és én mélyen meghajoltam.
Azóta mindig az övé volt a győzelem.
Aladár azonban hamar megszokta ezt az olcsó dicsőséget, s napról napra éreztette velem a fölényét. Kicsinylő, hideg mosoly fogadott, és az izgatott tornák után kínos csend remegett fölöttünk, melyben a szívünk dobogását is hallottuk. Az anyja rendesen ott állt az ágynál, s izgatott boldogsággal csókolta szájon a fiát:
- Te kis mester... Győztél megint.
Én ilyenkor zavartan hallgattam, vettem a kalapomat, és mentem.
Künn a folyosón még hallottam, hogy nevettek. Engem nevettek? Nem tudom. De mikor az utcán a hűs levegő megcsapta az arcomat, sokszor gondoltam egy nagy, végső leszámolásra, egy irgalmatlanul kegyetlen, véres letiprásra. Másnap azonban megláttam Aladár elaszott alakját, mosolyogtam az érzékenységemen, s mély szánalommal, majdnem szeretettel nyújtottam a kezemet.
- Játsszunk.
A lázas betegnek minden életereje a játékszenvedélyben újult meg és oszolt el.
Most már nem unatkoztunk, mindkettőnk arca tüzelt a nagy indulattól. Az övé a becsvágytól, az enyém a szégyentől.
Így lassanként ennek a háznak rabszolgájává váltam. A síkos parketten esetlenül hajladoztam a háziak előtt, kik hideg jóindulattal váltottak velem néhány szót. Hiába tisztítgatta és alakítgatta anyám a ruháimat, mindig otrombább és ügyetlenebb lettem. A nyakkendőm vagy nagyon vastag volt, vagy nagyon vékony. De sohasem állt jól. Az asztalnál vagy keveset ettem, vagy sokat. Sokszor a poharat is feldöntöttem.
Mikor hazamentem, arcomra szorítottam a kezeimet, és mérgesen vetettem magamat az ágyra. Azt hittem, nem bírom ki sokáig.
Ma is úgy emlékszem erre a házra, mint ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből van. A gyöngyházkagylók sejtelmes zúgását még mostan is hallom. A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halványlila fényt szűrtek át, s amint beléptem, mindjárt két kőóriás feje meredt elébem haragosan, morcosan. Minden, ami sejtelmes és nagyszerű volt, azt ebben a házban találtam föl.
Egyszer történetesen korábban érkeztem oda. A szobában ezüsternyős lámpánál egy fiatal leány hímezett, akit azelőtt sohasem láttam. Aladár nem volt otthon. Leültem az asztalhoz, s hallgattam a csendet, bámultam a lámpát és a leányt, kinek halvány nyakát az ellenző fehér árnyékai csipkézték körül, és úgy éreztem, hogy egy végtelenség óta ismerem ezt az ismeretlent, aki akkor tágra nyílt szemekkel nézett az én fájdalmas, szomorú arcomba.
Azóta mindennap találkoztunk és kóboroltunk a kertben, a tágas, kongó szobákban. Holdfényes estéken leült a zongorához, s én fájó fejjel állottam a tündöklő, fekete szekrény mellett, melyből sírva fakadoztak fel a nagy, germán koponyák és porladó szívek megelevenülő álmai.
Nagyon boldogok voltunk.
Egyébként minden a régiben maradt, én rendesen jártam Aladárhoz, sakkoztunk, s mindig ő vitte el a győzelmet. Az iskolában megcsináltam a feladatát, mellette ültem, és talán el sem tudtam volna lenni nélküle.
Rendesen késő este vetődtem haza. Az úton szaladtam, boldogan megvacsoráztam, s kószáltam a nyári éjszakában. Aztán olvastam, s gyakran három órakor is égett a lámpám.
Álmomból sokszor felriadtam. Felszakítottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt, az ég téntafekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami odatűzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt aranyfüst nyomai lettek volna. Önkéntelenül is a titokzatos ház felé fordítottam a fejemet.
Az udvar mélyén a fehér orgonák virágoztak.
És ezt az álom-népes, csendes boldogságot egy sötét őszi délutánon egy pillanat alatt elvesztettem.
Eljátszottam.
Ha e napra gondolok, újra oly izgatott és zavart leszek, mint akkor voltam, és rendeznem kell a gondolataimat.
Aladár az utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. Ő azonban még mindig a sakk szenvedélyén csüngött, azzal a görcsös erővel, amellyel a haldoklók utolsó pillanatukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. Én természetesen továbbra is bohóca maradtam, s tűrtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyját, mint egy rabszolga. Csak otthon sírtam fel keservesen, a lelkem mélyéből. Mint egy megkorbácsolt rabszolga.
Még most is látom azt a szobát, amint az októberi nap fakó sárgaságában tündöklik. A barna, nagy, politúros bútorok vakítóan csillogtak, fönn a pohárszéken pedig nyugodtan szunyókáltak a színes edények. Aladár a vörösbársony tolószéken ült, s égő szemeivel az őszi délutánra, a lugas pirosló leveleire bámult. Nagy fejében, melyet selyempuha szőkeség borított, nyugtalanul forogtak a láztüzes szemgolyók. Vézna testét szörnyű, ugató köhögés rázta össze, s ő maga szinte eltörpült ijesztő, értelmetlenül nagy feje mellett. Homlokán hideg izzadsággyöngyök. Arcán égtek a tüdővész alkonyrózsái.
Aznap - emlékezem - korán sötétedett. Délután három órakor már félhomály volt a nagy teremben, s én úgy éreztem, mintha e nehéz égbolt búcsúzó őszi fényével, komor fellegeivel a szobára feküdt volna: elvette látásunkat, felkorbácsolta vérünket, s eltompította eszünket... Sokszor azt hittem, hogy már az anyanyelvemet sem értem, oly idegenszerűen és zavarosan hangzott minden szó, ami abban a csillogó teremben elhangzott. Aladár a rendesnél is idegesebb volt, fülhasítóan, sértően kacagott:
- Ne hagyd magad!
A szobában meleg volt; szédült a fejem. Egy gondolat villant meg előttem, de a másik pillanatban már kinyílt az ajtó, s belépett Olga, halványkék ruhában.
A játék tovább folyt. Aladár előtt egy csomó báb hevert.
Összevissza húzogattam a figurákat, úgyhogy győzelme már biztos volt.
A végjátéknál tartottunk, amikor én kedvetlen szórakozottságomban egyik bábhoz kaptam. Aladár hirtelen felugrott, s a kezemre ütött:
- Nem rajtad a sor.
Elsápadtam, s az ajkaimba haraptam. Kóválygott velem a világ. Az egész ház, mint valami óriási hadihajó megindult, s a vízen hánykolódó ember rémült bizonytalanságával az asztal párkányába kapaszkodtam. Egyszerre fekete lett előttem minden.
Aztán szédületes gyorsasággal gondolkozni kezdtem. A szemben levő tükörben láttam feldúlt arcomat, a győzelmére váró Aladárt, s mellette az anyját. Kezem a sakkdeszkán járt, de nem tudtam, mit csinálok. Kábult és fáradt voltam, s akkor úgy tetszett, mintha egy végtelenség óta ütött volna meg tanítványom, aki az én véremből, az én agyamból szívta életét, mindenét. Láttam magam is: ott ültem vele szemben, mint egy kitömött szalmabáb, mint az ő bohóca, cselédje, rabszolgája. Aztán sokáig néztem csontvázzá aszott, tüdőtelen testét, porcogós kezét, mely leigázott, porba nyomott, mint egy fejedelmi vasmarok.
A fülemben harangzúgást hallottam. Kezem tologatta a bábokat előre, hátra, hol jól, hol rosszul. Egyszerre aztán kétségbeesett elhatározásom támadt. E hústalan csontkoponyáról utoljára letépem azt a hazug aureolát, melyet finom és fehér arisztokratakezek fontak köréje, hogy a földön marasszák...
Aladár kacagott. Anyja mosolyogva várta a győzelmet.
- Vigyázz - súgta a fülébe.
Akkor kiegyenesedtem. Görbedt gerincem merészen rázta le az alázatosság szolgajármát. Ebben a percben nem gondoltam semmire és senkire.
Végigsimítottam a homlokomat, és lángoló szemekkel meredten a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezésével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeiája volt.
Felemeltem homlokomat, s kezem ökölbe szorult.
- Sakk! - szólt Aladár, és az anyja boldogan mosolygott. Én egy kibúvó mozdulatot tettem. Az utolsó rabszolga-lépést.
Mikor aztán újra rám került a sor, az agyamra ömlő vértől szinte vakon, az indulattól részegen, az öröm remegő kiáltásával szóltam:
- Sakk-matt!
S lassan előretoltam egy parasztot...
1905
*
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
ARANYFONÁL
TARTALOM
KÁROLY APJA
ADONISZ ÜNNEPE
SAKK-MATT
A FAKÍR
KÜLÖNÖS LÁTOGATÁS
HALÁL UTÁN
ISTENÍTÉLET
A HEGEDŰ
HOMÉROSZ
VISSZA A GYERMEKEKHEZ
A GYÁSZRUHÁS NŐ
ORRVÉRZÉS
ŐSZ FELÉ
TELEFON
A VONAT MEGÁLL
VERSTÁRGYAK
SZOMBAT DÉLUTÁN
A CSEH TROMBITÁS
PÁRBAJ
PRASSZ KÁZMÉR HOSSZÚ ÉS CSODÁLATOS ÚTJA
VAKSÁG
A KŐIMÁDÓ
TAMÁS BOSSZÚJA
PESZTRA
BOSZORKÁNY
ARANYFONÁL
A PAP
