|
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Parnasszosz-hegy (latin Parnassus, ma Liakura) Közép-Görögország hatalmas, kréta korimészkőhegysége, amely a Korintoszi-öböl északi partvidékén, elbűvölő, olíva ligetekkel tarkított táj kellős közepén emelkedik. Az archaikus Görögországban a Parnasszosz, Apollón szent hegye, és a „Kasztaliai-nimfák”, azaz a múzsák lakhelye volt. A hegy lábánál fekszik Delphoi, amelynek híresjósdáját egykor a világ közepének tartották, továbbá a sziklák közti szurdokban fakad a szent Kasztalia-forrás.
A Parnasszosz név etimológiailag a pregörög előnyelvből ered. A parna- szótő a hettita eredetű „ház” szóra vezethető vissza, a –sszosz utótag pedig szintén a hettita főnevek alanyesetére vezethető vissza, a görögben általában a helységnevek jelölésére szolgáló végződés.
Parnasszosz a mitológiában[szerkesztés]
A Parnasszosz hegy névadója Kleodóra nimfa és Kleopompóusz fia Parnasszosz, aki a hegy lábánál álló város vezetője volt. Egyszer a városra özönvíz-szerű esőzés zúdult és mindent elpusztított. A városlakók mindenüket hátrahagyva menekültek az áradás és a nyomukban üvöltve loholó farkasok elől, mind feljebb és feljebb a hegyre. A túlélők, Parnasszosz vezetésével új várost építettek itt, amelynek neve Likoreia (Lykoreia) azaz „farkasüvöltés” lett. (Ma a Parnasszosz legmagasabb csúcsának elnevezése: Likoreia vagy Likeri (2457m).)
A Parnasszoszhoz kötődik a görög mítoszok nagy vízözön-története is, amely szerint a megmenekülő Deukalión, Prométheusz fia, valamint felesége, Pürrha, a vizek apadásakor a Parnasszosz csúcsán kötöttek ki és itt teremtették meg az új emberiséget a Földanya csontjaiból, azaz a hátuk mögé dobált kövekből.[1]
A legendák szerint itt küzdött meg Apollón a szörnyű Püthón kígyóval, majd miután megölte, a helyet saját kultusza szolgálatába állította. Mint ahogyan a delpoi jósda, a Parnasszosz-hegy is Apollón szent helye volt. Itt állt az ókori Görögország legnagyobb Apollón-temploma.
A hegyen fakad a költői ihlet forrásaként emlegetett Kasztalia-forrás, amely a Múzsák kedvelt tartózkodási helye, otthona volt – így a Parnasszosz lett a költészet, a zene és a tanulás bölcsője. (Megjegyzendő, hogy a hagyományok egy másik hegyet, a Helikón-hegyet is a Múzsák lakhelyeként tisztelik.)
Parnasszosz, mint metafora[szerkesztés]
A „Parnasszosz” irodalmi megjelenésében a szépség és a művészet eszményi helyszíne, a költészet otthona, a tökély és a halhatatlanság jelképe. Ezt tükrözik az ókorban itt megrendezett Parnasszoszi Játékok elnevezésű költészeti és szónoki versenyek. Navarrai Margit(1492–1549) irodalmi „szalonjának” elnevezése is Új Parnasszosz volt. „Ebben az értelemben választották elnevezésül az un. parnasszisták, az 1866–1876 között megjelenő Le Parnasse Contemporain versantológia-sorozat költői.”[2] A Reneszánszban az Aranykor képzete fűződött a hegyhez.
- „Poéták, akik hajdan regéltek
- az aranykorrul s boldog életrül,
- talán Parnasszust álmodák helyének”
- (Dante: Isteni Színjáték, Purgatórium, XXVIII. 139–142)
A modern élet alkotásaiban is rátalálunk, a Parnasszoszra, mint idilli helyre:
- Edward Albee Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf) című művében. [1]
- Christopher Morleytől ered a mozgó könyvesboltok új elnevezése – „Parnasszosz kerekeken”.
- Párizs művésznegyedének neve, a Montparnasse is az ihletetet adó, múzsák lakta helyet idézi.
*
A múzsák (görögül Muszai (Μουσαι): eredeti jelentése 'hegy') a görög mitológiában a mítoszokmegtestesítői, a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői, az emlékezés és azimprovizáció ihletői. A múzsák első lakhelye az Olümposz alatti síkság, Pieria volt, csak később lett a Boiótiai Helikon-hegység, Apollón kultuszának székhelye, utóbb a Parnasszosz-hegy aljánDelphoi. Más források szerint vízi nimfák voltak, akik szívesen időztek Helikón és Pieria tiszta forrásai és szép vizű folyói közelében, ezért a múzsák mellett Pieriszeknek is nevezték őket.
Hésziodosz Theogónia című műve alapján a múzsák Zeusz főisten és Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének leányai voltak. Alkman és Mimnermosz, i. e. 7. századi lírai és elégikus költeményeiben alakjuk ősibb: Uranosz és Gaia gyermekeiként jelennek meg. Pauszaniasz görög történetíró és földrajztudós nézete szerint pedig a múzsáknak két generációja létezett: az első Uranosz és Gaia gyermekei, a második generáció pedig Zeusz és Mnémoszüné lányai. Gaia és Uranosz gyermekeit nemcsak múzsáknak, hanem Titanusoknak is nevezték.
Pauszaniasz szerint eredetileg három múzsa volt: Aoidé („Dal”, „Éneklés”), Meleté („Gyakorlás”) és Mnémé („Emlékezés”),[1] nevük a költői gyakorlat három alapfeltételére utal. Delphoiban szintén három múzsának állítottak szentélyt, de nevük mások volt: Neté, Meszé és Hüpatéamelyek az ókori időkben használatos líra három húrjának elnevezése. A korai hagyományok szerint a negyedik múzsa Arkhé (Arche) volt.Hésziodosz már kilenc múzsáról ír, akiket név szerint is megnevez. Legfőbb feladatuk, hogy megénekeljék az istenek és titánok harcait, valamint enyhítsék az emberek gondjait-bajait a zene, a tánc és a költemények révén. A múzsák alakjaihoz csak a késő hellenikus kortól kötődik az az állandósult feladatkör, amelyek patrónusaiként ma ismerjük őket:
Baldassare Peruzzi: A múzsák és Apollón tánca
Alakjaik így együtt teljes képet alkotnak az archaikus költészet korának jellegzetes témáiról.
A Római Császárság, a reneszánsz és a neoklasszikus korok műalkotásain, mind a festményeken, mind pedig a szobrokon, a múzsák méltóságteljes pózban, mesterségük jelképeivel együtt jelennek meg.
Erató (szerelmi költészet) gyakran kitharát tart, vagy rózsakoszorút visel; Euterpé (lírai költészet) alakját fuvolával; Kalliope: (epikus költészet)viasztáblával és íróvesszővel; Kleio: (történetírás) kezében papirusztekerccsel ábrázolják. Melpomené (tragédia) tragikus maszkot; míg Thaleia (komédia) komikus színész álarcot tart; Polühümnia (himnikus költészet) leggyakrabban elgondolkodó tekintettel állva; Terpszikhoré (tánc) táncoló pózban vagy lanttal; Uránia (csillagászat) földgömbbel jelenik meg.
A görög musza szónak az istennőket jelölő általános értelmezésén túl az irodalmi jelentése: „dal” vagy „költemény”. Pindarosz műveiben „hordozni a muszát” annyit tesz „énekelni a dalt”. A szó minden bizonnyal az Indo-Európai men- tőből származik – ebből erednek a görögMnémoszüné, a latin Minerva, és az angol „mind” (értelem), „mental” (szellem) és „memory” (emlékezet) szavak. A múzsák egyszerre voltak az időmértékes verselés megtestesítői és támogatói is: a musziké tehát a „múzsák művészetét” jelentette.
Az antik világ költői egyben zenészek is voltak. Egy-egy különleges versforma egy adott dallamot is jelentett. Az archaikus korban a könyvek széles körű elterjedése előtt, gyakorlatilag ez a műfaj jelentette az ismeretek, a tudás tárházát.
Az első görög csillagászati könyv Thalésztől, daktilikus hexameterben íródott, csakúgy, mint a pre-Szókratészi filozófusok annyi más műve, vagyPlatón és Püthagorasz egyértelműen a musziké alfajába tartozó filozófiai költeményei.[2] Hérodotosz, aki a nyilvános felolvasás egyik úttörője volt, Hisztoriai (Történelem) című, kilenc könyvből álló művét a kilenc múzsáról nevezte el.
A költő és „törvényhozó” Szolón szerint a múzsák a „jó élet kulcsai”.[3] Jelenlétük jólétet és barátságot hoz. Szolón verseit az athéni ifjak nyilvános előadásokon szavalták–a múzsák megidézésével kiegészítve–az évente megrendezett ünnepi játékok alkalmával. A költő így terjesztette politikai eszméit és reformjait a korabeli polgárság között.
A múzsák ítélkeztek Apollón és Marszüasz versenyében. Ők szedték össze és égették el Kalliopé fia Orpheusz széttépett testének darabjait. Ők vakították meg Thamüriszt, a trák dalnokot aki vakmerően és önhitten versenyre hívta ki őket.
William-Adolphe Bouguereau:A művészet és az irodalom, 1867.
Az epikus költemények vagy klasszikus görög történetek elején általában megidézik a múzsákat. Ők az alkotó segítőtársai és az igazság kinyilatkoztatói, a költő csupán szócső. A múzsák megidézése eredetileg arra utal, hogy a szerző a poétai hagyományok és formulák szerint alkot. Három klasszikus példa:
- „Homérosz: Odüsszeia Első ének:
- Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
- s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,”
- (Fordította: Devecseri Gábor)
- Dante Alighieri: Isteni színjáték, Pokol II. ének:
- „Ó, Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,
- ó lélek, aki írod, amit láttam,
- nemességed elválik majd ezúttal!”
- (Fordította: Babits Mihály)
- John Milton: Elveszett paradicsom I. könyv
- „Az ember legelső bűnét, s a tiltott
- fa gyümölcséből-kóstolást, amely
- halált hozott e földre, kínt reánk,
- s kivert az Édenből, míg egy különb
- Ember megváltott, s visszahozta üdvünk,
- zengd, Múzsa,”
- (Fordította: Jánosy István)
A múzsák szent helyei leggyakrabban patakok, források közelében álltak. Az egyik ilyen forrás a Helikón lábánál Aganippe, amelyből a mondák szerint költői lelkesedést merítettek. Ma is találhatunk múzsa-szentélyeket a boiótai Hippokréné-forrásnál vagy Pieria néhány patakjánál. A Parnasszosz egyik sziklahasadéka Delphoi közelében, ahol az ihletet adó Kasztalia-forrás ered, ma is a költészet jelképes otthona. A múzsákat e kiemelt szent helyük nyomán "Kasztaliai-nimfák" néven is emlegetik.
A múzsa-kultusz gyakran keveredett a görög dalnokok hős-kultuszával: Thaszoszban, Arkhilokhosz, ajambikus költészet atyjának sírjánál, Hésziodosz és a megvakított Thamürisz emlékére Boiótiábanrendszeresen művészeti fesztiválokat, költői versenyeket rendeztek, ahol verseléssel és dallal áldoztak a múzsák előtt.
A múzsák áldozati helyei gyakran kapcsolódtak az Apollón szentélyekhez, mert az olümposzi istenek közülApollón volt a múzsák karának vezetője, aki ezért az Apollón Muszagétész címet is viselte. AmikorPüthagorasz Krotónba költözött, első tanácsa az volt, hogy a városközpontban emeljenek templomot a múzsák tiszteletére.
A Nagy Sándor síremléke közelében i. e. 308-ban épült Alexandriai könyvtárt, és az itt tanító tudósok körétmuszaion-nak, azaz a múzsák otthonának nevezték.
A 18. században a Felvilágosodás számos alakja próbálta újraéleszteni a „Múzsák kultuszát”. A leghíresebb, a forradalmi lázban égő Párizsbanműködő Neuf Soeurs, a szabadkőművesek páholyának Kilenc Nővér elnevezésű csoportja volt. Tagjai között volt Voltaire, Benjamin Franklin,Danton és a korszak jó néhány további befolyásos képviselője. A mozgalom érdekes „mellékhatása”, hogy ők használták először amousaionszót a ma is használatos „múzeum” értelemben, mint a közkinccsé tett tudás házát.
|
