Hajdanában, a nyolcvanas évek elején, a hol fejlődőnek, hol barátinak mondott országokból jött társaink is voltak az Eötvös Collegiumban, észak-koreaiak, afrikaiak, arabok általában. Emlékezetes figurák akadtak köztük, egyikükre, az Irakból érkezett Jabbar Laftára különösen derűvel gondolok.
Hosszú, vékony gyerek volt, állította, hogy művészettörténet szakos éppen, sem a munkában, sem a tanulásban nem fáradt el nagyon, ellenben rendre kijelentette: hamarosan megy haza – így mondta – „harcsolni” az imperialisták ellen. (Nem ment persze, évekkel az egyetem után is Budapesten találkoztam vele.)
Elképesztően rendetlen bírt lenni, asztalán csirkecsont, mosatlan alsógatya, száraz kenyérdarab, zacskós tej maradéka, félbe tört lekvárosüveg hevert többek között. „Te Lafta, miről írsz szakdolgozatot?” – kérdezte társunk tőle egyszer. „Lenin hatasa az iraki muvészettörtenetre” – felelte határozottan. „Az nem lesz nehéz – mondta társunk –, nézz csak körül. Lenin hatása ott az íróasztalodon.” Elkészült-e a munka, nincs tudomásom róla, hol jár ma, hogy néz a világra Lafta, arról sem.
Nyakatekert asszociáció lehet, de a történet a néhány napja megesett ZTE–Budapest Honvéd „ustawka” hírének vételekor jutott eszembe, Isten bizony! Az ütközetben a Zete nevében küzdő brigád maradt alul (ahogy a „rendes” meccs – a futballpályán – is elveszett), de ez nem érdekes. Ám a helyszín – a Göcseji út és a Platán sor találkozása Zalaegerszegen – engem, a hely jó ismerőjét valósággal felvillanyozott. A gyönyörű Platán sor a Lenin út nevet viselte 1990 előtt ugyanis, nagy füves térséggel a Göcseji út felőli végén, aminek „éke” Vlagyimir Iljics monumentális, egész alakos szobra volt. Nos – a küzdők nem tudhatták persze –, az emlékmű helyén, annak közelében ütötték, rúgták egymás orrát, fejét, bordáját, egyebét – nyolcvanan nyolcvan ellen! – az állítólagos futballfanatikusok. Lenin – akiről mi, vénebbek megtanultuk, hogy élt, él és élni fog – biztos elégedetten tekintett a harcolókra, hisz a (forradalmi?) erőszak egy város közepén, nyilvánosan, fényes nappal is megmutatta magát!
Pedig az ustawka titkolt dolog – titokban, a külvilágot, a nyilvánosságot kizárva, kerülve zajlik – a lényege szerint misztikus is kissé tehát, ahogy a hajnali párbajokat képzeltük el, a romantika igézetében élve még. Ám az a kor odalett, a klasszikus párbaj is kiment a divatból időközben, ha – mint a példa bizonyítja – igény volna rá némely körökben, akkor is. Azt, hogy a modernizáció kisöpörte hagyomány együgyűre torzult – Marxékkal szólva – kísértetjárásáról van e szó itt, nem tudom, ám – Lenin erőszakelmélete mellett – azért ez is eszembe jutott.
Az ustawka lengyel szó, igéből képzett főnév, s odaállást, kiállást (t. i. „állok elébe valaminek”) jelent, de megbeszélt („lebeszélt”, mondják szörnyen magyartalanul) csoportos bunyónak fordítják, illetve értelmezik a „bennfentesek”. Lehetnek egy-egy „brigádban” öten, de százan is, mennél többen vannak, szemükben annál rangosabb az ütközet. Szigorúan egyenlő létszámnak kell lennie a terv szerint, fogvédő és ökölre tekert bandázs igen, ellenben kés, boxer, bot, egyéb fegyver (általában és egyelőre?) nem használható. A titkos helyszínben és időpontban előre egyeztetnek a felek, tanuk, „rendezők” nincsenek, aki „külső” segítséget, netán rendőrt hív, vagy nem jelenik meg, azt kurvának nevezik, s ennél nagyobb szégyen e körben nem létezik.
A harc néhány percig tart csupán, egyre többen is rámehetnek, de a harcképtelen vagy magát megadó embert nem illik támadni, sérülések vannak, de – állítólag – nem súlyosak (más információ szerint haláleset is akadt már, igaz, nem Magyarországon).
A jelenség históriáját nem kutattam, lengyel, orosz és ukrán földön alakult ki, ha jól tudom (bár nyugati ösztönzők is lehettek persze), úgy a kilencvenes évek második felében talán, nálunk meg a 2006-os őszi ütközetek nyomán tűnt föl az egész, de e műfaj egyik vezéralakja a rivalizálás fokával, honi színvonalával roppant elégedetlen ma is még. Külhoni „nagyokkal” meccselne többet, mert – mondja – „ha a hazai közegben megragadunk, nagyon el fog húzni mellettünk a nemzetközi mezőny”.
Lengyelországban ustawkabajnokság is van, a „normális” futballfordulók párosításához igazítva, s állítják, a helyezés – akár egy ütközet kimenetele – igenis minősíti az adott tábor erejét, ami rangot, öntudatot ad. A nyilatkozó nem tagadja: büszkeséggel gondol a kilencvenes évekre, amikor Európa rettegte a Fradi táborának erejét.
A jelenség inspirálója az volt, midőn az angol huligánokat kiszorították a stadionokból a hillsborough-i tragédiát ('89 április) követő Taylor-jelentés után. S mert erőt demonstrálni, az ellentáborral szembeni fölényt megmutatni muszáj volt továbbra is, arról az identitás sérülése nélkül lemondani nem lehetett, az utcán, egyéb helyeken lettek kénytelenek verekedni a leginkább fanatikusok. Nos, e módinak – nézzük meg a Futballfaktor című filmet, amiben egyetlen meccsjelenet sem látható! – a néhai „keleti blokk” katonásabb fiai adtak szabottabb formát ezek szerint, sok romantizáló érzelmi és verbális elemmel dúsítva a történetet.
Az ustawkáról, mint a korrektség, a tisztelet, a férfias dicsőséget hozó harc, a bátorság alkalmáról beszélnek rendre, ahol a „kiállás” a félelem legyűrése már maga győzelem, sőt, legalább annyira fontos, mint a tényleges diadal. Mondják, semmihez sem hasonlítható feltöltődést ad a küzdelem, akad, aki a bungee jumping próbájához méri e tetteket. Úgy tetszik, az ustawka – az adott csapattal való fanatikus, érte szó szerint vérrel áldozni is hajlandó azonosuláson túl – egy semmi mással össze nem vethető életérzés a benne részt vevők szerint, amit senki „kívülálló” nem érthet (!), így róla beszélni sem illetékes tehát.
Én sem, ez nyilvánvaló, inkopetenciámat elismerem, de azért valamit leírnék. Az említett érvelést – néhány, ezoterikus eszmékben hívő ismerősömön kívül – nem akárkitől hallottam, jó három évtizeddel ezelőtt. Tanáromtól, Király Istvántól, a káprázatos képességű irodalmártól, aki kommunista volt, tolsztojánus áhítattal megáldva-megverve szinte, s Lenin művének bámulója nemkülönben. Szeretett, támogatott engem, ám – szomorúságára – nem hittem abban, amire ő '45-ben föltette az életét. „Te ezt nem érted”, hajtogatta vitáink során. Évek után jöttem rá, hogy az „érted” helyett „érzed” vagy „éled” szót kellett volna mondania! Nekem meggyőződésem volt ugyanis, hogy értem én, csak elfogadni nem tudom, ám ő úgy vélte, ha érteném (t.i. érezném, átélném, ami fogva tartja őt), akkor vallanám, követném is hitét. Nála a tapasztalat-felismerés-megértés-meggyőződés-hit logika állomásai egymást föltételezték, így „hitetlenségem” számára csak az „értetlenségemből” következhetett.
Sehova sem vezető vitáink a nyolcvanas évek második felére, Király utolsó esztendeire estek szerencsémre, így bajom nem lett belőle már, ám a futball és mindenféle körítésének világa nem a történelmi kronológiához, s nem a politikai rendszerek változásához igazodik. Mivel a foci „örök”, az általa kiváltott érzelmek is azok, legföljebb – média előhívta, terjesztette minták és egyebek nyomán – a kifejezés formái, lehetőségei alakulnak, s keményednek egyre inkább.
Az érzelmi-tudati struktúrák megmaradnak: így a „kifejtés” radikalizmusában igen, de az ellenfelet – és annak táborát – magából kifordulva szidó lelátói szurkoló és a csapata nevében (hisz egynek tudja vele magát!) egy erdőszélen, vagy a város ismert terén szenvedélyes indulattal ütő ustawka-megszállott magatartása közt lényeges „szerkezeti” különbség nincs ilyen értelemben!
Én meg csak nézek magam elé, csóválom a fejem, és arra gondolok: Vlagyimir Iljics Lenin, az erőszak jogának kőkemény apostola – remélem egy fortyogó üstben ücsörögve –, ha zalaegerszegi szobrának helyére néz, elégedetten dörzsölheti tenyerét.
“Viszonylag kis esély van rá, hogy leszakítsák a koponyádat” – meséli a PS-nek az ustawkázó szurkoló
Az ustawka a futballszurkolói berkeken belül lebeszélt fair boxot jelenti, amit fegyverek nélkül, egyenlő létszámú csapatok vívnak előre megbeszélt szabályok szerint, általában egy eldugott helyen és persze teljesen illegálisan. A szubkultúra Magyarországon is él, és állítólag jót tesz a sportközösségnek, mert néhány monokli kiosztása után nagy barátságok szövődhetnek, ráadásul egy rissz-rossz meccset se kell megnézni, ha “tömegverekedni” támad kedvünk. Az egyik rendszeres résztvevő most beavatja a PestiSrácok.hu olvasóit ebbe a durva világba.
Az ustawka a lengyel megszervezni szó kicsinyítőképzős változata, huligán körökben viszont az előre lebeszélt összecsapásokra értik rajta, amelyeket komoly szabályrendszerek szerint vívnak. Nem kell messzire menni, hogy ilyet láthassunk, a szubkultúra Magyarországon is virágzik. A nevezett “tömegsport” hagyományait Németországban, Oroszországban és Lengyelországban kell keresni: itt alakult ki a szabályrendszer és innen indult el az őrület világhódító útjára. Hozzánk a 2000-es években szivárgott be, a meghonosodást az egykor nagy számban fellehető, mára többnyire törölt YouTube-videók inspirálták.
“Az ustawka egy nagyon hasznos dolog: egyenlő a létszám, nincsenek fegyverek, nincs üvegcsörömpölés, és viszonylag kevés esély van rá, hogy leszakítsák egy téglával a koponyádat. Az egész tök szimpi, mert végre ilyenkor nem az interneten megy az írogatás arról, hogy ki mennyire csicska. Itt vagyunk, a klaviatúra helyett üssük inkább egymást!”
– fogalmazott informátorunk, aki rendszeres résztvevője a hazai összejöveteleknek.
MINDEN ÜTKÖZETRŐL VIDEÓ KÉSZÜL
Mindegyik ütközetről felvétel készül, de természetesen ezek nemigen kerülnek fel a netre, tartva a törvény haragjától. Stratégiai szempontból viszont igenis fontosak ezek a videók. Hasonlóan az eredeti indokot képviselő focihoz, itt is megjelent az utólagos videóelemzés. Forrásunk ezzel kapcsolatban azt mondta:
“Ha nem lenne videófelvétel, nem biztos, hogy vissza tudnám idézni, hogy mi történt, mert annyi adrenalin szabadul fel, hogy az ember azt sem tudja, hogy hol van. Aztán meg sokat lehet belőlük tanulni is, ami a stratégiát illeti. Bár sokan azt hiszik, hogy az ember csak úgy odamegy, pedig komoly tervezés, rákészülés előzi meg az eseményeket. Ez persze az edzésen kívül főleg abból áll, hogy az ember két-három napig alvás helyett agyal. A felkészületlenségből csak kalimpálás lesz, meg az, hogy másfél perc után az ember már a karját sem tudja megemelni, ami meg nem szerencsés ezekben a helyzetekben. Emiatt egyébként az alkohol sem megengedett, ami jó dolog, mert az ustawka előtt sokan azt gondolták, hogy bátorrá isszák magukat és verekednek. Ez itt a fegyelemről szól.”
A hazai mezőnyben egymásnak feszülő csapatok kis létszáma miatt persze nincs szükség komoly taktikára, 10 bunyós esetében az ember gyorsan megtalálja a “párját”, 30-30-nál viszont már más a dinamika. Ilyenkor nem szétszóródás van, hanem tömörülés, és általában az első sorok csapnak össze, ahol meg emiatt nagyon komoly kirángatás-berángatás van. Ennek átlátása stratégiát igényel. Nagyobb számú csapatok esetében – például az oroszoknál – vannak különböző szétziláló taktikák, vagy bevett szokás, hogy földre viszik az ellenfelet, ráülnek és csak később intézik el a konkrét megverést.
ÍME, EGY FRADI-VIDI A BOZÓTOSBAN:
“Van úgy, hogy mondjuk két bevállalós ember előre rohan, páros lábbal beleszállnak az első sorba, hogy szétzilálják a formációt. Nyilván azt a kettőt szétrugdossák, de aztán a többieknek már szabad a pálya az elég nagy taktikai előnnyel. Nálunk ilyenre nincs szükség. Két kis csapat összecsapása 2 perc körül van, mert ilyenkor gyorsan kiderül, hogy ki van erőfölényben. Ez hatványozottan igaz akkor, ha 2-3 ember kiesik, akkor a másik csapat gyorsan nagy erőfölénybe kerül. Ha egy meccs nagyon nehezen dől el, akkor az 5-6 perc.”
Az oroszok egyébként nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, és ahogy annyi minden másban, ebben is egyedi megoldásaik vannak: például az, hogy addig ütik az embert, amíg mozog, mert ők vannak olyan kemények, hogy még kiütés után is visszaállnak verekedni. Nem marad tehát más megoldás, mint az ellenfelet teljesen harcképtelenné tenni. Ez nálunk szintén nem így van, ami talán nem is baj, mert ez jelzi, hogy az ember bármilyen helyzetben ember tud maradni, ha nem orosz.
A találkozók megszervezése a vezetők feladata, a szurkolói társadalomban komoly hierarchia van. A vezetők általában ismerik egymást, telefonkapcsolatban állnak, a verekedéseket csak nekik van joguk megszervezni, mivel ők az egyedüliek, akik az egész csapat nevében beszélhetnek, illetve hozhatnak döntéseket. Az előegyeztetésen a szabályokról, a létszámról, a csapatok színeiről, és ha fontos, akkor a résztvevők maximális életkoráról történik egyeztetés. Kis létszámú csapatok esetén nem mindig kellenek egyenszínek, mert mondjuk egy 15-15-ös felállás esetében az ember mindenkiről tudja, hogy kicsoda.
VOLT BUNYÓ A RENDŐRPALOTÁNÁL IS
“Az ideális helyszín általában mező, vagy erdő, mivel olyan helyet kell találni, ahol van hely az eseménynek. Azétán az sem baj, ha lakott területen kívül esik. Pesten elég rafkósnak kell lenni, hogy az ember jót találjon. Volt bunyó amúgy szinte a rendőrpalota előtt is, az Árpád híd lábánál, mert úgy gondolták, hogy ott fog a legkevésbé feltűnni. És ez így is lett.”
Ezen nem kell meglepődni: a TEK mellett akár bankot is lehet rabolni terrorkészültség alatt, ahogy az nemrég meg is történt az Oktogonon. A szabályok megsértése szinte kizárt, illetve nagyon ritkán fordul elő. Ennek oka a huligántársadalom szigora, amely kegyetlenül lecsap azokra, akik nem sportszerűek a harcban.
“Az egyik orosz csapattal egyszer volt egy olyan eset, hogy gumilövedékkel lőtték az ellenfelet, de nem jártak jól, mert az egész ország rájuk vadászott utána. Ilyet nem lehet csinálni. Van egyfajta tisztelet az ellenfél iránt, mert >>respektje<< van annak, aki el mer egy ilyenre jönni. Egy vérből vagyunk, nem az a cél, hogy szétrugdossam a másikat. Még az is lehet, hogy a végén felsegítem a földről az elesettet.”
A FRADISTÁK MINDENKIT LEVERNEK, DE EZ KÜLFÖLDÖN KEVÉS
Jelen pillanatban a magyar ustawkázó közösség nem áll a legjobban, ami egyrészt amiatt van, mert a „keményvonalas szurkolókat” a sportvezetők mindenképpen egyre sikeresebben fegyelmezik, másrészt az erőviszonyok is kibillentek a kezdeti egyensúlyi helyzetből. A fradisták szinte mindenkit legyőznek a kiemelkedően hatalmas szurkolói-rekrutációs bázisuknak köszönhetően, ezért velük értelemszerűen senki nem szeret kiállni. A zöldek egyébként éppen ezért már külföldi ellenféllel is próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel, tehát egy cipőben járnak az „anyacsapattal”. “Már a Dinamo Kijevvel is kipróbálták magukat, de annak ellenére, hogy magyar srácok súlycsoportban előnyt élveztek, mégis kikaptak, mert az ukránok fejben sokkal jobban ott voltak. Csak a rutin számít. Ezek az ukrán srácok letolnak heti egy ilyet, így nem meglepő, hogy már fel sem megy a pulzusuk attól, ha meglátják az ellenfelet. Nálunk ez még nagy dolog, ahogy az is, hogy fel lehet állni, ha az embernek már a fáj a feje vagy vérzik valami. Mi amúgy nem nagyon próbálkozunk külföldi csapatokkal, mivel azok általában igencsak előttünk járnak, ami ennek a dolognak kultúráját illeti.”
Hogy mi lesz az ustawka sorsa nálunk, azt még nem tudni: jelenleg kevés ember kapható rá, de sokan mégis egy jó, sportszerű útnak tartják, főleg azért, mert így nem a stadionban, nem ártatlan nézők veszélyeztetésével tolják le a “kötelező” balhét. Bárhová is fejlődik ez a “sportág” egy dolog biztos: ebben a műfajban minden a becsületről, az összetartásról és a büszkeségről szól, és ez nem baj; ahogy az sem, ha a szurkolói csoportok a felmerült konfliktusokat tőlünk távol, egy mezőn, vagy egy erdei tisztáson kezelik. És a mostanában divatos küzdősportok és az ustawka között csak a résztvevők létszáma az egyetlen eltérés, se nem veszélyesebb, se nem véresebb.
