Meggyászolt magzatok

Hogyan kezelhető a posztabortusz szindróma?

Habár az úgynevezett posztabortusz-szindróma (PAS) tünetegyüttes bizonyított orvosi és pszichológiai jelenség, korunk ultraliberális „paradigmaváltása” már a puszta létét is megkérdőjelezi – ezzel megtagadva a problémával szembesülő nőktől a fájdalom feldolgozásának lehetőségét. A témáról az Áldott Teher Alapítvány titkárával, Hegedűsné Erzsébettel beszélgettünk.

Ma sokan magának a posztabortusz-szindrómának a létét is vitatják, annak ellenére, hogy a kutatók számtalan esetet dokumentáltak, és orvosok, klinikai pszichológusok sora találkozik rendszeresen a jelenséggel a praxisában. Milyen tünetegyüttesről van szó pontosan?

– Marie Simon, a würzburgi egyetem klinikus szakembere szerint háromból kettő nőnek az abortusz után hosszú ideig tartó lelkiismeret-furdalása, bűntudata és depressziója van. A lelki tünetek mellett számos pszichoszomatikus tünet is előfordul: gyakori a migrén, a szívritmuszavar, a különböző emésztési rendellenességek. Az is jellemző, hogy problémák jelentkeznek a partnerkapcsolataikban, ami nem ritkán vezet elhidegüléshez, szexuális zavarokhoz. Az is általános jelenség, hogy eredetileg a párkapcsolat elvesztésétől való félelem motiválja leginkább a nőket az abortuszra, ám a kapcsolat az abortusz után mégis megromlik. A férfiak ilyenkor rendszerint azt várják el, hogy a nők gyorsan lépjenek túl az ügyön, ne is essen róla szó. A kimondatlan fájdalom, veszteség azonban éket ver közéjük, az állandósult belső feszültség pedig jó eséllyel erőszakot szül. A nők ilyenkor gyakran úgy élik meg a bántalmazást, mint jogos büntetést, és megadással tűrik. Mindezek együtt nagyon aláássák a nő önértékelését, méltóságát. Így hát, bár eredetileg azt gondolták, hogy a terhességgel előállt válságállapotot az abortusz egy gombnyomással meg fogja szüntetni, korántsem megkönnyebbülésben és felszabadulásban lesz részük a „beavatkozás” után… Ebben az összefüggésben több mint érdekes egyébként, hogy Hérodotosz, az ókori történetíró feljegyzései szerint azok a spártai nők, akiknek a gyerekeit ledobták a Tajgetoszról, hatalmas arányban váltak idővel elmeháborodottakká…

Ön következetesen gyilkosságként beszél az abortuszról. Ez ma nagyon bátor kijelentés, könnyen nevezhetik nem polkorrekt gyülőletbeszédnek…

– Az egész kérdésnek ez az egyik gyökere. Az abortuszt szeretné a világ egészségügyi beavatkozásként definiálni, terhességmegszakításról, magzatelhajtásról beszélnek, de nem mondják ki, hogy egy életről, egy emberről van szó, akitől az életét veszik el, vagyis megölik. Az abortusz körbe van véve hárítással, tagadással. Amikor nem hajlandók elismerni a magzatról, hogy valódi élet, hogy valóságos személy, amikor nem hajlandók az „eltávolítását” annak nevezni, ami, azaz gyilkosságnak, akkor igazolni próbálják az abortuszt. Lehetne hosszan sorolni az aprólékosan kidolgozott álérveket, amelyekkel szeretnék meg- és kikerülni a tényt, hogy az abortusz nem más, mint egy ártatlan és tökéletesen kiszolgáltatott emberi lény elpusztítása. Tudok olyan orvosról, aki sok száz abortusz elvégzése után, amikor oktatóvideó készült az „eljárásról” és felkérték rá, hogy narrálja a folyamatot, rádöbbent, hogy mennyire brutális az eljárás, és nem egy „szövetcsomó” eltávolításáról van szó.

Ma az egyre inkább trendi ultraliberalizmus egyben kulturális relativizmust is jelent, azaz kulturális szokásokra hivatkozva meg lehet kérdőjelezni alapvető erkölcsi értékek létjogosultságát. Akik pedig kiállnak ezek mellett, azokat kipellengérezik és nőellenesnek bélyegzik, amiért a krízisterhesek „érdekével” (jóléte, karrierje, párkapcsolata stb.) szemben, úgymond saját testük feletti rendelkezési jogukat sértve ragaszkodnak ahhoz, hogy az abortuszt gyilkosságnak nevezzék.

Ha lélektani szempontból vizsgáljuk, akkor jól sejtem, hogy a posztabortusz-szindróma tüneteinek egy jó része pont a folyamatos tagadás következménye?

– Pontosan így van. Egy élet szűnik meg, ami igazi veszteség. A veszteséget a lélek gyásszal dolgozza fel. Ha viszont tagadjuk, hogy haláleset történt, tagadjuk, hogy ez súlyos és visszafordíthatatlan veszteség, akkor hárítjuk a gyászt is. Ez teljesen felőrli a lelket, mélységesen kimerít mentálisan. Amikor eljönnek hozzánk a posztabortusz-szindrómától szenvedő nők, és segítséget kérnek a feldolgozáshoz, a gyógyuláshoz, akkor azt szoktam mondani, hogy ez már ötvenszázalékos siker, hiszen a következményt már nem tagadják le.

Ez azt jelenti, hogy az abortuszon átesett hölgyek már úgy érkeznek az alapítványhoz, hogy szembenéztek az abortusz valódi súlyával, jelentésével?

– Korántsem. Az többnyire csak nagy belső harcok árán történik meg. Amikor először mi mondjuk ki, általában nagyon érzékenyen reagálnak, felháborodnak és előhozzák sorra azokat az érveket, amelyekkel eddig is tagadták az abortusz valódi tartalmát. Visszatérő érv, hogy amennyiben ez tényleg gyilkosság lenne, akkor nem orvosok végeznék kórházakban. Borzasztóan groteszk helyzet, de korunkban, amikor minden olyan diagnosztikai technológia a rendelkezésünkre áll, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a méhmagzatok élő emberkék, életjelenségeket mutatnak, a világ azt próbálja megmagyarázni, hogy az abortusz humanista személyiségjog. Döbbenetes, de jóléti szempontokra hivatkozva állítják azt, hogy az abortusz egyenesen a magzatok védelmében történik. Ilyen ideológiák veszik körül ködként a nőket, így komoly küzdelem eljuttatni őket a szembesülésig.

– A kérdés jogos. Furcsa, de amikor az abortuszról van szó, akkor a magzat élő személy voltát tagadják le, amikor viszont felvetjük az örökbeadás lehetőségét, akkor vannak kismamák, akik felháborodnak, mondván, ők nem adnák oda a babájukat másnak… Én ilyenkor szembesíteni szoktam őket ezzel az ellentmondással.

A posztabortusz-szindrómás hölgyek önöknél terápiás csoportfoglalkozáson vehetnek részt, amelyben számomra a legmegrázóbb az, hogy nemcsak babának nevezik az abortált magzataikat, de a nevükön is szólítják őket…

– Igen. Ezt a katartikus gyakorlatot egy szakmai konferencián tanultam. Amikor a babáknak nevet adunk, akkor végérvényesen kinyilvánítjuk, hogy valódi, egyedi személyiségek voltak. A névadás utat és teret ad annak, hogy bocsánatot kérhessenek tőlük, hogy kifejezhessék a szeretetüket, a megbánásukat, és megélhessék a gyászukat.

Hogyan zajlik ez a gyakorlat?

– Előző nap kérem meg őket a névadásra. A nők kis névjegyeket készítenek a babák neveivel. Minden kis névkártyához virágot teszünk, és név szerint elbúcsúznak tőlük. Ezzel megadjuk a végtisztességet nekik. Ezután hófehér virágokat adunk a résztvevőknek, és egy kis vendégségre hívjuk őket. Ez nem halotti tor, de mégis a gyász, a megbocsátás fontos ünnepi momentuma. Elképesztő ereje van ennek a „rítusnak”, a teremben még rendszerint zokognak, a vendéglátáskor pedig már sokszor felszabadultan nevetnek.

Az önök által alkalmazott terápiás programkönyv kimondottan a bibliai értékrendre épít. Ez nem okoz zavart a nem hívő hölgyekben?

– Természetesen részt vehet a foglalkozáson olyan hölgy is, aki nem vallja magát hívőnek, vallásosnak, de nem tagadjuk le, hogy a terápia során találkoznak olyan bibliai értékekkel, mint a bocsánatkérés és a megbocsátás. Világnézettől függetlenül azt tapasztaljuk, hogy amennyiben megtörténik a beismerés és a bocsánatkérés, a gyász jóval gyorsabban feldolgozható. Sokszor nagyon katartikus jeleneteknek lehetünk szemtanúi.

HETEK ONLINE