Az uruguayi utánpótlás-nevelés csodája

 

Cikkünk 2011-ben jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük!

 

Képzeljük el, hogy egy magyar klub bejut a BL-döntőbe, ezt követően válogatottunk a világbajnokság elődöntőjében szerepel, majd egy évre rá megnyerjük az Európa-bajnokságot. Merő fantáziálgatás. Van azonban egy ország, ahol ez a valóság.

Uruguay területe akkora, mint Izlandé, népessége 3.4 millió, a parányi ország mégsincs híján a csodáknak. Húsz trófeát tudhatnak a vitrinben, nincs még egy ország – még Brazília sem –, amelyik ennyire eredményes lett volna a nemzetközi porondon. És az után, hogy 1930-ban, az első világbajnokságon, amelyet egyébként pont Uruguayban rendeztek meg, a magasba emelhették a serleget (továbbá 1950-ben Brazíliában, a brazilokat legyőzve lettek világelsők), a válogatott legnagyobb eredménye kétségtelenül az, hogy a 2010-es vb-n bejutott a legjobb négy közé, majd pedig az, hogy a Copa América döntőjében legyőzte a házigazda Argentínát. Szintén a fináléba jutottak a legutóbbi mexikói U17-es vb-n, az U23-as válogatott révén pedig 84 év után vehetnek részt újra olimpián. A történet azonban nem a töretlen sikerről szól. A 2010-et megelőző négy vb-ből Uruguay csak egyre jutott ki (2002-ben), és belecsúszott számos megalázó vereségbe is, például hazai pályán, az omladozó Centenario-stadionban kalapálta el őket 3–0-ra Venezuela, Dél-Amerika korábbi pofozógépe. A garra charrúa, azaz az uruguayi futball ideológiai középpontjában álló küzdőszellem ekkoriban inkább önmaga paródiája volt. A bajnokság pedig elképesztően sokat veszített erejéből. A Penarol 1988 óta az első uruguayi csapatként szerepelt a Libertadores-kupa 2011-es döntőjében.
Mi változott meg? A válasz egy ember, Óscar Washington Tabárez újító elképzeléseiben keresendő.

 

El Maestro az uruguayi válogatott vezetőedzője volt 1990-ben, majd olyan csapatokat edzett, mint a Milan és a Boca Juniors. Amikor 2006-ban visszatért a válogatotthoz, szerződésében csak egy olyan pont volt, amin nem engedett változtatni: nemcsak a felnőttválogatottat, de az összes ificsapatot is átveszi. 2008-ban így nyilatkozott: „Számomra ez a sarokköve az uruguayi futball ésszerűsítésének. Van egy nagy előnye Uruguaynak: az emberek rajonganak a fociért. Építkeznünk kell, nagyban kell a fiatal tehetségeket kinevelő akadémiáinkra támaszkodnunk, mert mifelénk a futball apáról fiúra száll.”
Három évvel később mindenki láthatta az eredményeket. Most, akárcsak akkor, Tabárez világosan, logikusan, minden önteltség nélkül beszél, védjegyévé vált hosszadalmas mondatokban, széles gesztikulációval, miközben az általa elért csodát ismerteti az FFT-vel. „Azon kezdtem el évekkel ezelőtt morfondírozni, hogy vajon ekkora erőforrással, mint a miénk, mik a lehetőségeink. Tudatában kell lenni mindannak a nehézségnek és korlátnak, ami egy kis ország sajátja. Tehetséges játékosokat is kevesebb emberből válogathatunk, és a közönség létszáma is alacsonyabb, mint másutt, emiatt pedig elég nehéz meghatni a szponzorokat.”

Ahogy a 64 éves Tabárez magyarázza, nem kellett nulláról felépítenie az egész rendszert, a legtöbb elem már a helyén volt, de önálló egységként működött. Az ő ötlete volt, hogy a részeket össze kell passzintani. Könnyebb viszont mondani, mint csinálni. „Tabárez érkezése előtt az U17-es válogatott csak a tornák előtt jött össze edzeni – mondja Fabián Coito, az e korosztály nemzeti együttesének az edzője. – Ezen változtattunk úgy, hogy heti háromszori edzést vezettünk be. Hasonló történt az U20-as válogatottal is. Ugyanazon elvek mentén kezdtünk el mindnyájan dolgozni. És ez elkezdte meghozni a gyümölcsét.”
A fejlődés kulcsfontosságú eredménnyel is járt: a fiatalokat arra sarkallta, hogy maradjanak otthon, fejlesszék a tudásukat, és ne igazoljanak éretlenül Európába. „Olyan fiatalon mentek el, hogy azt kezdtük kérdezgetni magunktól: miért nem kezeljük egységesen az összes válogatottat az U15-től a felnőttekig, és változtatjuk meg alapjaiban a játékosnevelést” – így Tabárez. Coito pedig folytatja: „Miután az U15-ös válogatottunk bejutott Brazíliában a dél-amerikai kontinenstorna döntőjébe, öt játékosunk más országba szerződött. Egyedül a Genoába igazoló Diego Polentának jött be a számítása. A többieknek nem. Azt tapasztaltuk, hogy fiataljaink azelőtt nem teljesen felkészülten távoztak, mert megszédültek az elképesztő összegektől, amit felajánlottak nekik. Húsz-huszonegy éves korukra viszont azt érezhették, hogy nem kellenek senkinek, és másod- vagy harmadosztályú klubok kispadján találták magukat. A következő, 2009-es U15-ös torna után senki sem hagyta el az országot. Ez mindannyiunk győzelme: úgy érezték, egy nagyobb egész részei, a jövőjük tervezhető, így tudnak várni is.

 

Manapság a Celeste montevideói edzőközpontja az uruguayi futvall szíve. Egész évben élet van a pályákon, és Tabárez minden idejét itt tölti. Mind az öt pályán szemmel tartja játékosai fejlődését. Edzést sohasem szakít félbe, de ha olyat tapasztal, ami szemet szúr neki, utána mindig elbeszélget az adott labdarúgóval, gyakran úgy, hogy közben átkarolja. „Az U15-től kezdve az összes futballista személyesen ismeri őt, és ami még fontosabb, ő is számon tart mindenkit, tudja a nevüket és a becenevüket – mondja Ernesto Vergara, az uruguayi szövetség utánpótlás-bizottságának az elnöke. – A vébé-selejtezők időszaka rengeteg üresjáratot enged egy edzőnek, és ő ezt mind az akadémián tölti. Fiataljainknak megtisztelő, hogy olyan játékosokkal lehetnek együtt, mint Luis Suárez vagy Diego Forlán, tudván, hogy majd ők léphetnek a helyükbe.”
A filozófia, hogy a zöldfülű gyerekek azt érezzék, nagyobb egészhez tartoznak, túlmutat a futballpályákon. Vergara és Tabárez részesei egy kormányprogramnak is, ami 4000 fiatal játékost követ figyelemmel. Vergara rögtön kiemeli, hogy alig egy százalékuk lesz majd profi labdarúgó: „Több lehetőséget is szeretnénk nekik garantálni arra az esetre, ha nem futnak be. Ha találunk egy tizennégy éves Messit, aki azonban nem hajlandó iskolába járni, kitesszük a nemzeti csapatból. A tanulás szent. Megfigyeléseink azt igazolják, hogy minden olyan srác, aki szerephez jut válogatottban, különös erőfeszítésekre képes. A kluboknál is hasonló a tapasztalat”.

 

 

Az is nagyon fontos, miként viselkednek a játékosok: „Uruguay maga a futball. Más sport nincs is. Ezért ha valaki a válogatottban szerepel, be kell tartania bizonyos szabályokat – mondja Diego Aguirre, aki az U20-as együttest edzette Tabaráz oldalán, majd átvette a Penarolt, végül pedig Katarba költözött. – Alapvető a viselkedés, a tisztelet, és annak észben tartása, hogy az egész ország szeretne eljutni oda, ahova az adott játékosnak sikerült. Ezeket az elveket állandóan hangoztatjuk. Megtanítjuk a játékosokat arra, hogy ugyan kiváltságos helyzetben vannak, de nem különbek, mint mások. Arra is, hogyan szólaljanak meg a szurkolók vagy újságírók előtt, hogyan beszéljenek helyesen, mit és mikor egyenek.”
Tabárez arra külön büszke, hogy ha egy labdarúgója találkozik egy szurkolóval vagy egy újságíróval, előre köszön neki. A Copa América után az argentin válogatott nagyot kapott amiatt, hogy nem méltóan viselkedett. Hallgatásba burkolóztak, még a szurkolóiknak sem köszönték meg a biztatást, nem álltak szóba az újságírókkal. Ezzel szemben az uruguayiak mosolyogva szálltak le a buszról, szóba elegyedtek az újságírókkal, autogramokat osztogattak anélkül, hogy ettől csorbult volna játékuk minősége. „Az U15-ös, U17-es és U20-as csapatok a felnőttválogatottat tükrözik vissza – mondja Vergara. – Akár nyersz, akár veszítesz, nem lehetsz tiszteletlen vagy modortalan.

 

Nem sokkal az ez évi Copa América előtt Argentína eddig nem tapasztalt vitába keveredett: szerepeljen-e egy uruguayi a válogatottjukban. Santiago Silva, a Fiorentina játékosa volt korábban az argentin bajnokság legjobb csatára, de Uruguay mellőzte őt a nemzeti együttesben. Hihetetlen, de egy olyan ország szakemberei, akik Messit, Agüerót, Tévezt és Higuaínt tudhatják soraikban, azon tanakodtak, meghívják-e a válogatottba Silvát, hogy így erősítsék a csatársort. Kizökkent a világ, ó kárhozat!
Az az igazság, hogy Uruguay több jó játékost termel ki, mint amennyit alkalmazni tud. Ezért, ahogy Tabárez is tényszerűen kifejti: „Amikor egy játékosnak sikerül beilleszkednie abba az országba, ahol játszik, egyben lehetséges válogatottként is felvetődik a neve.”
De hogyan kerülhet ki egy alig több mint hárommilliós országból ennyi profi labdarúgó? Az egyik megoldás, ahogyan Aguirre is fogalmazott, „Uruguay maga a futball”, de sokkal fontosabb az a szenvedély, amivel a játékot űzik.
A népszerű hiedelemmel ellentétben az uruguayi gyerekek – és ez igaz Brazíliára és Argentínára is – nem azért kezdenek el kövekkel vagy zoknikkal focizni az utcán, hogy holnapra híresek legyenek. Minden a kisgyermek­korban kezdődik, a betonpályákon vívott meccsekkel. „Egy piramis alját kell elképzelni: ahhoz, hogy az elitben eredményeket érjünk el, az szükséges, hogy az alsóbb szinteken széles választék legyen jó játékosokból – mondja az U17-es csapat szövetségi edzője, Coito. – Úgy hatvanezer gyerek játszik a csapatokban az öt-tizenkét éves korosztályból, ahol fejlett módszerekkel foglalkoznak velük.”

 

Ezt követően, 12 éves korukban a klubok akadémiáihoz szerződhetnek. Hatalmas a verseny, de annak esélye is, hogy találjanak maguknak egyesületet. „Montevideóban tizenkét első osztályban szereplő csapat található” – mondja Coito. A négyszer nagyobb Londonban tizennégy ilyen klub van, Glasgow-ban kettő, itt durván ugyanannyian élnek, mint Montevideóban. „Ez azt jelenti, hogy ha elküldik őket, vagy önként távoznak, vagy bármi más történik az egyik klubnál, már tárgyalhatnak is egy másikkal. Ez nagyon sokat jelent a fiatalok számára. Lehet, hogy tizenkét évesen még az iskolára kell összpontosítaniuk, de három esztendővel később már a focira fókuszálhatnak. Más országokban ez lehet, hogy már késő, de itt nem.”
És ha egyik klub sem fogadja be a játékost, van további 18 olyan kisebb csapat a városban, amelyiknél el lehet helyezkedni. Az, hogy a vb-döntős U17-es válogatott tíz különböző klubban szereplő játékosokból állt, akik közül többen még kevésbé ismertek, azt sugallja, hogy a bőség jót tesz az uruguayi focinak.
Ahogy a küzdőszellem is. „Jelentős tornáink vannak szövetségi játékvezetőkkel, rendőri felügyelettel, a szurkolók kísérik csapataikat az országon belül” – magyarázza Vergara.

A valóságban a verseny annyira intenzív, hogy Uruguay korosztályos csapatai néha átruccannak Buenos Airesbe reggel, játszanak néhány meccset délután, majd késő éjjel hazatérnek. De turnéztak már Bolíviában és Franciaországban is. „Minél többet méretik meg magukat, annál jobbak lesznek” – teszi hozzá Vergara.
Öt esztendővel ezelőtt előtt a gyors pénzszerzés reményében a klubok az első európai érdeklődőnek eladták fiatal játékosaikat, gyakran úgy, hogy ebből hosszú távra káruk lett. Mostanra Tabárez hatására már képesek nagyobb távlatokban gondolkozni. „Néhány éve a klubok vonakodva engedték el tehetségeiket – mondja az U17-es edző, Coito. – Ma viszont bombáznak minket, hogy válogassuk be játékosaikat. Megértették, fontos az, hogy minden korosztályban legyenek válogatottjaik. A korábbi időkkel ellentétben a válogatott ma a kirakat és a cél egyben. A három muskétás, Suárez, Forlán és Cavani a legjobb példa arra, ha készen áll a feladatra, akkor bármelyik uruguayi jól fog teljesíteni Európában.”
„A klubok megértették, hogy a pénznek, amit a játékosok eladásáért kapnak, az utánpótlás-nevelésben kell maradnia – teszi hozzá Vergara. – A fiatalokat fel kell nevelni. Ezért ruházunk be az edzőpályákra és a tanulóink elszállásolásába.”
A legjobban felszerelt központ még mindig a Celeste edzőközpontja, és a fiatal válogatottak is itt töltik idejük felét. „A klubok pályái nincsenek túl jó állapotban, a meccseket nehéz megvívni, elveszhet a technika – mondja Coito. – Így edzéseik felét kiváló körülmények között végezhetik el.”

Az elmúlt négy évben az uruguayi passzok pontossága elképesztő mértékben javult. „De még mindig nagyon sok munka áll előttünk – mondja Diego Aguirre. – Hihetetlenül hangozhat, de még mindig sok játékos van, aki nem felel meg a követelményeknek.”
Valójában azért nem olyan sok. Mivel a népesség fele Montevideóban lakik, a csata már félig meg is van nyerve. „De az ország egyéb részein még mindig nehéz a helyzet – mondja Coito. – Nincs túl nagy versengés, márpedig egy gyerek esetében a verseny a legjobb lakmuszpapír. A versenyből tanulnak, attól válnak felnőtté. De nem lehet egy gyereket azért Montevideóba költöztetni, hogy játszhasson. Ők is emberek, van családjuk, hiányoznának a barátaik. A Celeste Alapítvány egyik célja, hogy vidéken is fejlődjön a futball.”
A program keretében a válogatott játékosok vidéki kórházakat és futballklubokat látogatnak végig. Miként korábban Luis Suárez álmodozott arról, hogy a korábbi csatár, Javier Chevantón helyébe lép, a mai gyerekek az ő nyomán szeretnének haladni. És mi lehetne inspirálóbb a jövő csillagai számára, mint hogy személyesen találkozhatnak példaképekkel? Talán nem csoda, hogy rekordmennyiséget adnak el a válogatott mezekből.

„A világbajnokságon nem birtokoltuk többet a labdát, mint bármelyik ellenfelünk, mégis többet lőttünk kapura. Viszont többet akarjuk birtokolni a labdát, mert ez fontos taktikai fegyver. Ezen dolgozunk.”
És el is érkeztünk a következő talányhoz, amivel Óscar Tabárez szembetalálta magát, amikor öt évvel ezelőtt visszatért a válogatotthoz. A garra charrúa, azaz a harcos uruguayi szellem újragondolása, ami egyre inkább az erőszaknak, semmint a győzelemnek kezdett a szinonimájává válni, nélkülözhetetlenné vált. Technikai fejlődéssel kellett kiegészíteni, hogy a válogatott újra versenybe tudjon szállni.
Ahogy változott a világ futballja, úgy érezték egyre inkább kényszerét annak, hogy szó szerint értelmezzék azt a bizonyos híres küzdőszellemet, és háttérbe szorítsák a technikai szempontokat. „Egykor meghatározók voltunk a világ futballjában, de az idők megváltoztak – mondja Tabárez. – Miért kellene úgy versenybe szállnunk, hogy csak a győzelmet tartjuk elfogadhatónak?” De amikor az 1990-es világbajnokságon megpróbált kicsit visszavenni csapata agressziójából – a ’86-os, szégyenletes brutalitás után –, azzal vádolták, hogy nőies csapatot küld pályára.
„Nem akartuk elveszíteni a küzdőszellemünket, de újra meg kellett tanítanunk néhány dolgot a fiataloknak, különösen az U17-eseknek, mert az egy igen nehéz kor – mondja Coito. – Sok munkát igényelt. Ha a garra az egyetlen fegyvered, az könnyen agresszióba fordulhat. Ha mindenáron nyerni akarsz, nehéz elviselni a vereséget. Meg kellett értetnünk velük, hogy egy dolog nyerni, és egy másik rúgni és ütni.”

 

Nehéz kihagyni elemzésünkből a jó eredményeket, mert ezek igazolják a fejlődést, de sok fontos változás történt az elmúlt években, és Tabárez hosszú távra fektette le az alapokat.
Amiben ugyanolyan erős maradt a garra charrúa, az az, hogy Uruguay továbbra is erején felül teljesít. „Ez is része az uruguayi irracionalitásnak – mondja Diego Aguirre. – Az a többlet, hogy azt gondoljuk, bárkit le tudunk győzni.” Ezt Luis Suárez, akkor még az Ajax játékosa így zárta rövidre: „Az, hogy Hollandiában a nyaralásomat tervezgették a vébé későbbi szakaszára, azaz nem számoltak velünk a csoportkörök után, engem csak még jobban feltüzelt.” Diego Forlán még egyszerűbben magyarázta a Copa América-győzelmet: „Három golyónk van, és nem kettő”.
De a statisztikák is magukért beszélnek. A FIFA adatai szerint Uruguayban 41 800 igazolt játékos van, szemben például Argentínával, ahol 540 ezer. A 2.5 millió brazil pedig több mint Uruguay férfilakossága. Innen nézve nem lehet eleget dicsérni eredményeiket.

„Nagyon büszkék vagyunk a történelmünkre – mondja Tabárez, és a Celeste-központ falait is emlékek díszítik. – Nemcsak a múltba révedünk, a jövővel is sokat foglalkozunk, ez inspirál minket. Jártam a francia Clairefontaine edzőközpontban, amit össze sem lehet hasonlítani azzal, ami itt van nálunk. A mienk sokkal visszafogottabb, de kialakult rendszerünk át fog segíteni minket minden nehézségen.”
„Számos ország tehetné fel a kérdést: »Ezt meg azt tettük meg a siker érdekében, de még semmit sem nyertünk. Hiányozna belőlünk valami?«” –következtet kérdéssel Coito. Talán ebben a kérdésben rejlik az Uruguay és Magyarország közti különbség.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. novemberi számában.)