Vasárnap önkormányzati választások zajlottak Magyarországon, a voksolásra jogosultak csaknem fele, 47.2 százaléka élt állampolgári jogával. Ebből le lehetne szűrni azt a tanulságot, hogy a másik felét nem érdekelte az egész, vagy éppen azt, hogy a távolmaradás is egyfajta tudatos döntés valami mellett vagy ellen, s még egy sor egymással szögesen ellentétes tézist. Az eredményeket aztán végképp nem tisztünk e helyütt elemezni, úgyis megteszik mások ezerféleképpen, igazából csak azt szeretném jelezni, hogy a politikában mindig mindent meg lehet magyarázni, annak ellenére, hogy – maradva a vasárnapi voksolásnál – végül településenként csak egy polgármester lett s egy közgyűlés alakult. S jobban belegondolva abba, ami még nagy igazságtalanság, hogy maga a „meccs”, mondjuk a sokéves városvezetés „megnyerése” nem jelent automatikus sikert; a pártpreferenciák, több száz kilométerre lezajlott események, botrányok vagy épp médiakampányok, közösségi hype-ok a konkrét teljesítménytől függetlenül befolyásolják a végeredményt, amiből persze jól és rosszul is ki lehet jönni.

No de tényleg félre a politikával, hála istennek a sportban ennél sokkal jobban él a „nézzetek a táblára!” szurkolói rigmus igazsága, ott a végeredmény (gól, idő, távolság, pontozás, satöbbi), a többi smafu, farok végén a bojt. Október 13-án, nagyjából az urnazárás idején más is zajlott Magyarországon, például egy labdarúgó Európa-bajnoki selejtező, amelyen 1–0-ra felülmúltuk Azerbajdzsánt. S nem hiába lesz az idén decemberben már harminchárom éves Dzsudzsák Balázs, csapatkapitányként, 106 válogatott mérkőzéssel a lábában-fejében nagyjából látja a lényeget: „Hoztuk a kötelezőt, egyelőre ennyi történt, nem kell nagy csinnadrattát csinálni ebből a sztoriból. Nagyon fontos, hogy egy olyan mérkőzés után, ahol összedőlt minden három nappal ezelőtt, azt most kicsit kezdjük stabilizálni. Ezt terveztük, hogy behúzzuk a mérkőzést, aztán novemberben játszunk egy ki-ki meccset. Életben vagyunk az Eb-re való kijutásra.”

Nem agyoncizellált szöveg, de tényszerű, s igazából mi sem rághatjuk sokáig a gittet a találkozó kapcsán. Miután csütörtökön hihetetlenül gyenge teljesítménnyel, gyermeteg hibáknak betudhatóan súlyos vereséget szenvedtünk Splitben a horvátoktól („összedőlt minden”, ahogy Dzsudzsák említette plasztikusan), most, részben átalakított összeállításban megvalósítottuk a nekünk kedvező papírformát. Uraltuk a meccset, rúgtunk egy szép gólt, kihagytunk több helyzetet, a második félidő visszafogottságát, néha-néha könnyelműsködését pedig megúsztuk, mert a hosszabbításban a holland bíró egy vélt kezezés miatt annullálta az azeriek szabályos találatát. Hozzáteszem, a futball nagy igazságtalansága lett volna a döntetlen, a rivális ezenkívül gyakorlatilag egyszer sem jutott el a kapunkig, tökéletesen egyetértek Kovács István megfogalmazásával: „Lehet, hogy nem lesz túl sportszerű, amit mondok, de a mi helyzetünkben örülök, hogy nem adta meg a gólt a játékvezető...” Megnyugtathatom „Kiskokót”, egyáltalán nem sportszerűtlen a nyilatkozata, sokkal inkább a velejéig őszinte, hiszen mismásolás helyett kimondta minden épeszű magyar ember érzését, gondolatát ezzel kapcsolatban. S egyben megértem az azeriek horvát szövetségi kapitányát, Nikola Jurcevicet is, aki hihetetlen hibáról, igazságtalanságról beszélt, ám egyben azt is elismerte, a magyar válogatott jobban játszott, megérdemelte a győzelmet. Antagonizmusnak tetszenek a szavai, pedig a látottak ismeretében nem azok.

Visszatérve Kovács Istvánra, tőle teljesen független, de a korszellemnek megfelelő kihagyhatatlan érdekesség vele kapcsolatban, hogy válogatott pályafutásának gyakorlatilag a negyedét zárt kapus mérkőzéseken játszotta: tizenhárom fellépéséből hármat. Mind a háromhoz időben és térben különböző szurkolói rendbontások miatt kirótt FIFA-, illetve UEFA-büntetés vezetett, egyébként teljesen különböztek egymásról. 2013. március 22-én a románok elleni vb-selejtezőt – ekkor debütált Kovács a címeres mezben – két helyen szurkolták végig a Puskás-stadionból kiszorult drukkerek, a Hősök terén a hivatalos MLSZ-eseményen, illetve közvetlenül az aréna mellett. Riportot készítő újságíróként beleszippantottam mindkettő miliőjébe, az előbbi igen visszafogottan zajlott, az utóbbi a kemény mag jelenlétében sokkal élénkebben.

Ami innen örökre megmaradt, az a hivatásos provokátorok megjelenése. Nagyjából negyedóra telt el a meccsből, a színpadon megafonnal „működő” vezérszurkoló jó hangulatot teremtett, miközben (nyilván tudatosan) kínosan ügyelt a gyalázkodások elkerülésére. Épp elindultam volna a Dózsa György úton a másik helyszínre, amikor megjelent három-négy hihetetlenül sunyi, rossz arcú csávó, minden érzelem nélkül körbenéztek, majd vezényszóra a bekiabálásaikkal elkezdték provokálni a tömeget, zsidóztak, románoztak. Szerencsére épp jött Vanczák Vilmos vezető gólja, s a kitörő boldogság jó időre elsöpörte az alantasságot, ám elég letaglózó volt konkrétan szembesülni azzal, bizonyos erőknek érdekük a balhé szítása, és ezért minden eszközt megragadnak. A legvégén bekapott egyenlítő gól, a számunkra kedvezőtlen 2–2 miatt kitörő indulatok kapcsán aztán már vidáman lehetett sopánkodni az arra hivatott sajtóorgánumokban, miközben a provokátorok alaposan megdolgoztak a pénzükért.

Kokóval „közös” másik zárt kapus élményem tavaly szeptemberi és szerencsére kevésbé szélsőséges érzelmű, a Nemzetek Ligájában fogadtuk és győztük le 2–1-re az előzetesen esélyesebbeknek tartott görögöket a Groupama Arénában. A sokszor emlegetett sztereotípia szerint a nézők nélküli, hangulattalan mérkőzés nyomasztja a játékosokat s csökkenti a teljesítményüket, a jelek szerint a magyarokét kevésbé. (Ha gonosz akarnék lenni, azt írnám, a mieink az NB I-ben hozzászokhattak már a gyér érdeklődéshez, ám a válogatott zömét adó légiósokra ez értelemszerűen nem igaz, s az első osztály nézőszáma is növekszik lassan, de biztosan.) Sallai Roland olyan csodás gólt szerzett, amelyet bármelyik elitligában, vagy elit válogatottban megsüvegeltek volna, előtte, mint a fókacirkuszban, szállt a labda lábról lábra, fejről fejre, míg a léc alá nem vágódott. S Kleinheisler is kipókhálózta a bal pipát... Elhalkult az a pár száz görög hívő, aki az előírások szerint ott lehetett a stadionban, kívülről pedig a második félidő végére beszűrődött a közben összeverődő magyar szurkolók biztatása.

A leginkább felemelőnek azonban a mostani, azeriek elleni találkozó bizonyult, amelyen az ikszedik büntetést ránk szabó UEFA viszonylag új reguláinak hála 14 éven aluli gyerekek ülhettek a nézőtéren. Hajlamosak vagyunk a fanatikus drukkerekről egy-egy szép élőkép vagy az aktuális állástól független folyamatos biztatás kapcsán leírni, hogy rajtuk semmi sem múlt, ők mindent megtettek, s elhivatottságuk bizonyos szempontból tényleg kalapemelést érdemlő. Ám azt se feledjük, végül is miattuk zárják be most már rendszeresen a válogatott meccseinknek helyet adó aréna kapuit. Többször leírtam már, távol álljon tőlem egyetérteni az európai szövetség rideg, a helyi valóságot figyelmen kívül hagyó, néha bizony kettős mércét alkalmazó, túlzó döntéseivel. Azt azonban nehezen fogom fel, ha pontosan tudjuk, hogy meglesz a böjtje, miért kell újra és újra elkövetni a „bűnt”, ami igazából lehet marginális is, ürügynek rendre megteszi a kollektív büntetéshez.

Ezúttal viszont ártatlan gyermekek vuvuzelázhattak (amíg a „hülye” UEFA rájuk nem piríttatott a hangosbeszélőn keresztül), tapsolhattak, visonghattak a kedvükre teljes eksztázisban, romlatlan őszinteséggel, provokátoroktól és indulatoktól mentesen, normális, mégis ünnepélyes keretek között. Ami nekik örök élmény, az a focistáknak is az lett, a „tágra zárt kapus” akció elérte a célját, s még nyertünk is. Javaslom, évente tartson a csapat – nem büntetésből, hanem saját akaratból – hasonló gyerekelőadást, nem kellünk mi oda, felnőttek.

PÓR KÁROLY 2019.10.14

„Mi volt a meccsen, fiam?” – „Apa, hát győztünk!”

Egészen különleges mérkőzést játszott a magyar válogatott Azerbajdzsánnal, olyat, amely sokkal többről szólt, mint a három pont megszerzése, olyat, amely hangulatában alighanem egyedülálló volt a futballválogatottunk történetében – Magyarország–Azerbajdzsán, ahogy „mi” láttuk...

Különleges hangulatot teremtettek a gyerekek a Groupama Arénában (Fotó: Török Attila)

 

Már a stadionhoz közeledve szívderítő látvány volt, ahogy a Népligetbe egymás után érkeztek az ország különböző pontjairól, de még a határon túlról is az autóbuszok – Dunaszerdahelyről, Pannonhalmáról, Vácról –, és lekászálódtak róluk a „csipet csapatok” dobokkal, zászlókkal, felfújható tapsolókkal és dudákkal felszerelkezve.Az első félidőben olyan „tülkölést” rendeztek, amit a dél-afrikai vuvuzelások is megirigyelnének. A 45. percben a hangosbemondó kénytelen volt rájuk szólni, mert az UEFA „zárt kapus mérkőzésre” vonatkozó előírásai szerint ez nem megengedett – érdekes, hogy ez majdnem egy félidő után derült ki…

Az M4 Sport a meccset megelőző napon sugárzott egy riportot az egyik vidéki iskolából, ahol az elvileg zárt kapus, a gyakorlatban több mint tízezer, 14 éves vagy annál fiatalabb gyerkőc előtt megrendezendő Eb-selejtezőre tartottak főpróbát. A tanár elmondta, „nektek kell pótolni a hiányzó felnőtteket, nektek kell támogatni a csapatot, ti lesztek a szurkolótábor.”

Tíz év múlva alighanem közülük (is) kerülnek ki a jövő válogatott labdarúgói, akkor is ők pótolják majd a felnőtteket. Ezért volt különösen fontos ez a találkozó, még a három pontnál is sokkal fontosabb. Hogy a lelátón ülő ifjonc, aki talán még sosem járt a válogatott meccsén, amikor hazamegy az egész napos utazás, a megtett több mint ötszáz kilométer után mondjuk Nyírszőlősre (onnan is érkezett egy busznyi gyerek), milyen élményekkel teszi,megfogalmazódik-e benne, hogy „igen, én is szeretnék futballista lenni”. És hogyan fogadják a szülők, mert ha azt kapja meg otthon egy sikertelen meccs után, hogy „édes fiam, ezért aztán kár volt Pestre menned”, akkor őt könnyen elveszítheti a magyar labdarúgás, legközelebb talán már a tévében sem nézi meg a csapatot.

Az azeriek ellen főleg Szoboszlai Dominiknak voltak olyan megmozdulásai a pályán, amitől talpra ugorhattak a gyerekek a lelátón, például amikor átemeléssel próbálkozott vagy bemutatott egy megkerülős cselt (nem véletlenül kapott nagy tapsot a lecserélésekor is), persze a válogatottban először eredményes Korhut Mihály távoli gólja is megmaradhat szép emlékként.

Sokkal több sajnos nem, de a spliti rémálom után sokkal többre nem is lehetett számítani. Marco Rossi szövetségi kapitány már a meccs előtt tett utalást arra nézve, hogy kudarc esetén akár be is fejeződhet az ő időszaka a válogatottnál, ami azért lenne mélyütés, mert a hullámzó teljesítmény ellenére Rossi irányítása alatt az elmúlt egy évben egyértelműen fejlődött a csapat. Az a hitehagyott társaság, amelyet tavaly nyáron Georges Leekensnél láthattunk, nem lett volna képes arra, hogy ebben a csoportban két fordulóval a selejtezősorozat vége előtt továbbjutásra álljon. A vasárnapi győzelem azért volt létfontosságú, hogy az a fejlődési folyamat, ami az olasz kapitánynál elkezdődött, folytatódhasson. Ezért is igaz, ez a meccs többről szólt, mint a három pont megszerzése.

Azt, hogy nem játszottunk igazán jól, mindenki látta, sajnos ziccerekig is alig jutottunk el, a kaput eltaláló hat lövés is vérszegénynek mondható Azerbajdzsán ellen hazai pályán (az azeriek otthonában hét lövésből értük el a három gólunkat). Mint ahogy azt is látta mindenki – leszámítva az Eb-selejtező holland játékvezetőjét –, hogy az azeriek a mérkőzés végén szabályos gólt szereztek. Viszont ez az, ami utólag már semmit sem számít,mint ahogy azok az ítéletek sem, amelyeknél a mi kárunkra tévedtek a játékvezetők az előző meccseken. Emlékezhetünk, négy évvel ezelőtt Feröer ellen is úgy nyertünk itthon, hogy a vendégek számon kértek egy elmaradt tizenegyest a játékvezetőn, de amikor az Eb-n örömittasan meneteltek a magyar drukkerek Marseille utcáin, azzal már senki sem foglalkozott.

Az azeriek elleni, kínkeservvel megnyert mérkőzés is csak felértékeli az év első felében elért eredményeket, a horvátok és a walesiek elleni győzelmet, vagy éppen a viszonylag simán, 3–1-re megnyert azerbajdzsáni találkozót. Azt ugyanis egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a magyar válogatott a tavaszi teljesítményének köszönhetően utazhat úgy Walesbe, hogy győzelem estén kijut az Európa-bajnokságra. Ezzel a magyar csapat ebben a csoportban, melyben három válogatottban is jóval több topligás játékos futballozik, mint nálunk, eddig minden realitást felülírt, már csak azért is, mert jelenleg az egyetlen csapat Európában, amelyet a 4. kalapból sorsoltak a selejtezők előtt, mégis továbbjutásra áll.

Csak ez számít. Amióta Marco Rossi átvette a csapat irányítását, azért dolgozott, azért készítette fel immár 14 mérkőzésre a csapatot, hogy legyen egy, amely mindenről dönt, egy, aminek a megnyerésével teljesül az álom, a részben hazai rendezésű Eb-n való szereplés. Novemberben eljön az az egy meccs (ami egyébként még lehet több is, mert ha nem sikerül az Eb-selejtezőn keresztül kijutni, akkor jelen állás szerint a Nemzetek Ligájának köszönhetően a rájátszásban szerepelhetünk), négy nappal egy másik régóta várt esemény, az új Puskás Aréna átadása, a Magyarország–Uruguay találkozó után. Persze, Walesben kell még egy csoda, de már csak egy kell…

Ez számít, meg az, hogy az Azerbajdzsán ellen kilátogató gyerekek a siker jóleső érzésével térhettek haza, azzal az érzéssel, hogy a dudák fújásával, a vékony, de annál lelkesebb hangon „zúgó” „Ria, ria, Hungária!” kiáltással ők is hozzá tudtak tenni valamit az eredményhez. Őket kevésbé érdekli a mutatott játék vagy az, hogy a legutóbb négy mérkőzésen csak három gólt szereztünk (ebből egyet sem a csatáraink lőttek) és hetet kaptunk vagy hogy Azerbajdzsán csak a 109. a világranglistán és a holland játékvezető sorsdöntő ítéletével sem foglalkoznak különösebben. Őket az érdekli, ha otthon megkérdezik,„Na mi volt Pesten?” – azt tudják mondani: „Apa, hát győztünk!”

Most tényleg ez a legfontosabb!