Ismét beigazolódott, hogy az élet a legjobb rendező. Hiszen – bár a döntéshozatal módja felháborító – ideális megoldásnak tetszik, hogy labdarúgó-válogatottunk ma tizennégy éven aluli közönség előtt vívja meg a Groupama Arénában az Azerbajdzsán elleni Európa-bajnoki selejtezőjét. A publikum összetétele ugyanis garantálhatja azt a lelátóról érkező lelkes támogatást, amelyre csapatunknak egyrészt elengedhetetlenül szüksége van, másrészt amelyre spliti vesszőfutásával, valljuk be, nem szolgált rá.

E kettős megközelítést folytatva azt is kijelenthetjük, hogy csütörtök este inkább nőttek, mintsem csökkentek nemzeti együttesünk esélye arra, hogy kijusson a jövő évi Európa-bajnokságra. A 3–0-s vereség után ez persze akasztófahumornak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ép ésszel ugyanis aligha remélhettük, hogy a mieink pontot, pontokat szereznek az általunk márciusban már megsebzett, majd Azerbajdzsánban is csupán döntetlent játszó, így több okból is győzelemre ítéltetett tavalyi vb-döntős otthonában. Inkább abban bíztunk, hogy Wales bravúrt ér el Nagyszombatban, így nem kerülnek elénk utolérhetetlenül a szlovákok. Ez a várakozásunk be is jött, az 1–1-et mintha mi rendeltük volna.

Ettől azonban a spliti 0–3 még természetesen 0–3 marad. Marco Rossi szövetségi kapitány előzetesen úgy fogalmazott, ha ki is kell kapnunk Horvátországban, egyáltalán nem mindegy, hogyan; nos, a legbosszantóbb, legelemistább módon kaptunk ki. Játékosaink szarvashibái miatt az ellenfélnek nem is kellett megmutatnia valós erejét.

A súlyos vereség tényén és módján túllépve, általánosságban azért is szomorú ez, mert ha valaki professzionálisan, életvitelszerűen űz egy hivatást, egy bizonyos szint alá nem süllyedhet. Vagy ha mégis, az jobbára azonnali és súlyos következményekkel jár, ezért más szakma után kell néznie. A kamionsofőrnek is, ha a piros jelzésnél a vasúti sínre navigálja az autóját, a hentesnek is, ha a párizsi helyett a saját alkarját szeleteli. Labdarúgóink Splitben négyszer-ötször merültek e bizonyos kötelező minimum alá, maga Rossi is elismerte, hogy edzői pályája során egy mérkőzésen belül még sohasem tapasztalt effélét. Dicséretesen egyenes és önkritikus beszéd, a média egy része méltányolta is. Csakhogy a szövetség, az MLSZ nem azért alkalmazza az olasz mestert, hogy rokonszenves áldozatként jókat, frappánsakat mondjon, hanem azért, hogy megfelelően készítse fel a csapatát, a fiait. Taktikában, testben (bár ez inkább a klubok kompetenciája), mentálisan és lélekben is. Ez legutóbb nem sikerült.

A futballban azonban az a legszebb, hogy ettől még ma minden további nélkül sikerülhet. És nem is feltétlenül azért, mert Azerbajdzsán az ellenfél; hiszen ha gólpasszt adunk az azeri csatároknak vagy a saját ötösünkön lyukat rúgunk, ők is élni fognak az ajándék lehetőséggel. Ehhez nem kell Modricnak lenni.

Vagy Petkovicnak, aki a horvátok második góljánál bolondította meg a mieinket. Ám ne feledjük, ugyanezt tette a szlovákokkal is – a mai futballban már-már archaikusnak ható testcselekkel döntögette őket, mint hajdan Nyilasi – a szeptember 6-i, nagyszombati 4–0 alkalmával. Hamsíkék is nyugodtan – azaz inkább idegbeteg módon – eláshatták volna magukat, ehelyett észhez tértek, és legközelebb győztek. Ők négyet kaptak, mi hármat, mindkét válogatottnak három napja maradt az eszmélésre, ők idegenbe mentek – éppen Budapestre –, mi ma hazai pályán játszhatunk, ráadásul a csoport leggyengébb tagja, Azerbajdzsán ellen.

Amelytől persze, ha a spliti első félidő szerencsétlenkedését megismételjük, ki fogunk kapni. Normális, átlagos, fegyelmezett és eltökélt teljesítménnyel viszont nyerhetünk, és nyerünk is. Most még nem a továbbjutásért, az Eb-részvételért, azért majd Cardiffban kellene felülkerekedni, novemberben. Ezúttal azonban helyesen tesszük, ha híven a poros futballközhelyhez, valóban kizárólag a következő mérkőzésre koncentrálunk. Valahol, tudatunk legmélyén azért attól is hajtva, ösztönözve, hogy a végső, a szent cél még nem elérhetetlen. Köszönhetően a további eredmények számunkra szerencsés alakulásának és – a csütörtöki trauma miatt azért ne dobjunk ki minden múltbéli érdemet – a tavaszi, kora nyári három győzelemnek.

Itt érkeztünk el a bevezetőben említett kontraszthoz, az európai szövetség, az UEFA újabb diszkriminációjához, ám ezúttal számunkra hasznos voltához. A testület ugyanis a magyar–szlovák összecsapások mindkét helyszínén tapasztalt rendbontások miatt egy-egy zárt kapus mérkőzéssel büntette a feleket, igaz, később a szlovákok fellebbezését elfogadta, a miénket nem. Az északi szomszéd ugyanis azzal érvelt, hogy az „Üsd és üsd és üsd a magyar fejét!” rigmus nem rasszista, hanem politikai töltetű provokáció volt, és láss csodát, ennek az argumentumnak helyt adtak. Wales ellen ezért lehetett tele a nagyszombati aréna. Miközben mondani sem kell, hogy magyarok kontra szlovákok esetében micsoda ostobaság, tájékozatlanság a rasszizmus vádjának puszta felvetése is. Nemhogy egy fajhoz tartozunk, történelmünk ezeregyszáz évéből ezer is közös, és bár a trianoni határ túloldalán ezt nehezen viselik, de azt az ezret a Magyar Királyság keretein belül éltük meg együtt, jóban, rosszban.

Ezért is teljes nonszensz, hogy a magyar rendezéssel szemben megállt a rasszista vád az UEFA-nál, a mi fellebbezésünket elutasították. Ennek a következménye a mai – viszonylagosan – zárt kapu, amely általános jogi nézőpontból is irracionális. A harmadik évezredben ugyanis kizárólag a sport alkalmazza a kollektív bűnösség elvét. Amint azt egyszer már megírtam, a stadionbezárás körülbelül olyan, mintha a villamoson valaki fennhangon cigányozna, de mivel nem derülne ki, ki volt az, leszállítanák a teljes utazó közönséget, és bizonyos ideig szüneteltetnék is a járatot.

Nos, ezen az őrült szabályozáson ezúttal legalább annyit lazítottak, hogy a garantáltan „büntetlen előéletű” gyerekek benépesíthetik a lelátót. Ennek eredményeként egy kiváló elme felhívással fordult a szlovákiai magyar általános iskolák igazgatóihoz, illetve az iskolák mellett működő szülői szövetségek vezetőihez, arra kérve őket, hogy regisztráljanak felvidéki magyar gyerekeket a mérkőzésre. Pontos adataink nincsenek, de dunaszerdahelyi, csallóközi torkokból is zúgni fog ma a „Hajrá, magyarok!”, olyan srácok juthatnak be tömegesen válogatott tétmérkőzésre a Groupama Arénába, akiknek erre különben esélyük sem lenne.

Ezért szögeztem le e publicisztika első mondatában, hogy az élet a legjobb rendező. A srácoknak így örök élményben lehet részük, mert ők nem összefüggésekben, csoportesélyekben, tendenciákban gondolkodnak, hanem derűs őszi délutánon, pompás stadionban, az általuk teremtett, varázslatos hangulatban remélhetőleg győzni látják a magyar válogatottat.

Játékosainkon ezért sokszoros most a felelősség. Nem fog üresen kongani a tribün, a pályabetiltás miatt sem, és amiatt sem, mert a spliti „kontárhármas” alapján valószínűleg ezrek döntenének úgy, hogy ha mehetnének a meccsre, akkor is inkább a fotel vagy a kocsma felé vennék az irányt, ahol mindig le lehet kapcsolni a tévét. (A magyar szurkoló makacsságának mintapéldánya volt derék nagyapám, aki az 1966-os világbajnokságon a portugáloktól elszenvedett, 3:1-es vereség után megfogadta, hogy soha több nem nézi meg a fiúkat, így a család többszöri könyörgése ellenére a konyhában izzadta végig a brazilok feletti 3:1-es csodát.)

E dilemmát feloldja a mai „gyerekelőadás”, amelynek bája, miliője utánozhatatlan, bár inkább a színház világából ismeretes. Kiváló művészeink mindig is jutalomjátéknak tekintették az effélét, ügyelve arra, hogy a legjobbjukat nyújtsák.

Csak ennyit várunk válogatott futballistáinktól is. A lelátóra gyerekek, a gyepre felnőtt, érett férfiak kerestetnek.

Őszinte szurkolás – Somogyi Zsolt jegyzete