Szerző: Vörös Géza
A politikai rendőrség újjászervezése
Az 1956-os forradalom és szabadságharc éles határvonalat húz a magyarországi pártállami diktatúra történetében. Bár mind a forradalom kitöréséig tartó Rákosi-korszak, majd a szabadságharc leverését követően kiépülő Kádár János nevével fémjelzett időszak politikai berendezkedése a kommunista párt irányította diktatúra volt, mégis tetten érhető a különbség közöttük. A Rákosi Mátyás vezette pártállam a saját törvényein is átlépve igyekezett minden erejével maga alá gyűrni a társadalom összes rétegét, míg Kádár, felismerve ennek a politikának a tarthatatlanságát, a rövid ideig tartó megtorlást követően széles népfront politikát hirdetett, amely szerint, „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ennek az új politikának a kialakításában és végrehajtásában jelentős szerep hárult a kommunista titkosrendőrségre.
Nagy Imre miniszterelnök az 1956. október 28-án mondott rádióbeszédében – eleget téve az Államvédelmi Hatóság megszüntetését követelő társadalmi igénynek –, bejelentette, hogy a Rákosi éra egyik attribútumává vált politikai rendőrséget a közrend helyreállítását követően feloszlatja. A köztudatban elterjedt ismeretekkel szemben azonban a politikai rendőrséget valójában nem Nagy Imre, hanem az 1956-os forradalom és szabadságharcot szovjet segítséggel leverő Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány oszlatta fel, a november 7-én hozott 5003/1956. számú határozatával. Kádárék azonban hamar felismerték, hogy hatalmuk megtartásában a szovjet jelenlét mellett szükség van egy erős, de tőlük függő állambiztonsági szervezetre. Így az Országos Rendőr-főkapitányság keretein belül újonnan kialakításra került politikai nyomozó szerv tagjai között – a pártapparátusból bekerülők mellett – számos, korábban államvédelmisként szolgált tiszt tűnt fel. Szolgálataikra az 1956-os forradalom résztvevőivel szembeni megtorlásban számítottak.
1956. november 4-e után a politikai rendőrség állományának fő feladatát az „ellenforradalom” alatt történt események felderítése, az „ellenforradalmárok” kézre kerítése adta. Nyomozó munkájuk során igyekeztek igénybe venni a forradalom előtti időszakban már ügynöki tevékenységet végző személyeket, ami több szempontból is komoly nehézségekbe ütközött. A forradalom alatt a hálózat szétzilálódott, lelepleződések történtek, a nyilvántartások egy része a felkelők kezébe került, egy részét államvédelmi tisztek semmisítették meg, mielőtt október 30-án elhagyták volna a BM épületét. Mindezeknek köszönhetően 1956 decemberének közepéig csak hatvan hálózati személlyel sikerült újból felvenni a kapcsolatot, holott a hatékony munkához ennek több mint a duplájára lett volna szükség. Mivel az ellenségessé minősített csoportok tevékenységének felderítésében a leghatékonyabb eszköz továbbra is az ügynökség maradt, annak újjáépítését folyamatosan végezték, így 1957 januárjában már a korábbi hálózati személyek nyolcvan százalékával sikerült a kapcsolatot helyreállítaniuk, sőt, több új beszervezést is végrehajtottak. Az 1956-os forradalmárok ellen folytatott nyomozások lassú lezárulásával, a hangsúly a politikai rendőrség munkájában is a nyílt nyomozások helyett egyre inkább az ellenségesnek minősített személyek, csoportok titkos eszközökkel történő megfigyelésére, tevékenységük ellehetetlenítésére irányult. Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején a kül-, és belpolitikában bekövetkező változások nem hagyták érintetlenül a politikai rendőrség szervezetét sem. 1962 augusztusában zajlott le a Kádár-korszak állambiztonsági szolgálatainak legnagyobb mértékű átalakítása, amely lényegében a rendszerváltásig meghatározta azok működési formáját. A személyi változások mellett a szervezeti keretek átalakításán volt a hangsúly. A főosztályi tagozódást felváltotta a főcsoportfőnökségi és a csoportfőnökségi struktúra, amelyben a III. Főcsoportfőnökség hatáskörébe tartozott az állambiztonsági feladatok ellátása. A Főcsoportfőnökség szervezetén belül öt csoportfőnökség és hat önálló osztály jött létre, amelyek közül a hírszerzés (BM III/I. Csoportfőnökség) és a kémelhárítás (BM III/II. Csoportfőnökség) a korábbinál nagyobb szerepet kapott. A megyei rendőr-főkapitányságok politikai osztályai a BM központi osztályok helyi szerveiként funkcionáltak.
A legnagyobb változás azonban nem a szervezeti átalakításokban, hanem a kommunista párt által a politikai rendőrségnek szánt szerepben történt: a pártállam titkosrendőrsége többé nem a párt ökle, hanem annak szeme és füle volt. Azaz a kommunista vezetők – bár továbbra is szerették volna az orwelli gondolatrendőrség mintájára kifürkészni az állampolgárok gondolatait –, de már nem egy kontroll nélküli terrorgépezet működtetésével. Tanulva az 1956-os eseményekhez vezető hibáikból, csak a szigorú pártfelügyelet alatt működő állambiztonsági munkát engedték. Így a politikai rendőrség vezetői minden jelentősebb intézkedésükhöz az illetékes területi vagy országos pártbizottság előzetes hozzájárulását kellett, hogy kérjék. Természetesen a pártapparátus az esetek legnagyobb részében „áldását” adta a munkához, és csak akkor kért fokozott elővigyázatosságot, vagy tiltotta meg a nyomozati munka végzését, ha az nemzetközi bonyodalmat rejthetett magában. Ezek alapján leszögezhető, hogy a Kádár-korszakban az állambiztonság, a párt által felvázolt direktívákban szereplő, de a külső és belső politikai helyzet változásaival folyton módosuló ellenséges célszemélyek és célcsoportok megfigyelését és tevékenységük ellenőrzését végezte. Ehhez a politikai rendőrség minden rendelkezésére álló titkos eszközt felhasznált (telefon-, szobalehallgatás, titkos őrizetbe vétel, levélellenőrzés, titkos házkutatás, környezettanulmányozás stb.), de elsősorban a hálózati személyek jelentése révén jutott a legtöbb információhoz.
A hálózat újjászervezése a katolikus egyházon belül
Az Országos Rendőr-főkapitányság keretei között újraszerveződő Politikai Nyomozó Főosztályon belül 1957. január elejétől dokumentálható az egyházak tevékenységének felderítésével foglalkozó szervezeti egység, állambiztonsági szakzsargonnal élve a Klerikális reakció elhárítás alosztály újbóli felállítása. 1957 májusától a BM Politikai Nyomozó Főosztály V. Osztályának lett a feladata a belső reakció elleni elhárítás, amely magában foglalta az egyházak megfigyelését is. A forradalmat követően az egyházi elhárítás ügynökhálózata is szétzilálódott, az ügynökökkel való kapcsolatfelvétel, a hálózat újjáélesztése az itt dolgozó tisztek számára nehézségbe ütközött. Berényi István rendőrnyomozó százados, az egyházi elhárítás alosztályának vezetője 1957. július 10-én készített jelentést a katolikus egyház területén végzett állambiztonsági munkáról, amelyben az ügynökséggel kapcsolatban az alábbiakat írta. „A rk. [római katolikus – V.G.] klerikális reakció ellen folytatott állambiztonsági operatív munka legfontosabb eszközeként országosan összesen 143 ügynököt foglalkoztatunk. Ebből 86 a megyei politikai osztályok által van tartva, 57 pedig a központi szakalosztály által. Az ellenforradalmi események előtti helyzethez viszonyítva ügynökségünk országosan 21 fővel csökkent, elsősorban a vidéki szerveknél történt széleskörű dekonspirálódás következtében. A rk. egyház vonalán foglalkoztatott ügynökséggel kapcsolatban meg kell itt jegyezni, hogy abból a vidéken foglalkoztatottak nagy része az ellenforradalom ideje alatt dekonspirálódott ügynökség. Ez a körülmény – miután a dekonspirálódott ügynökség jelentős részét szükségszerűen továbbra is foglalkoztatják – nagy mértékben csökkenti a hálózati munka hatásfokát”. Berényi az ügynöki beépülés fő irányaként – folytatva a forradalom előtti időszak célkitűzéseit –, a püspöki kart, az illegális, ellenséges tevékenységek felderítését és a Vatikánt jelölte meg. Bár az egyházi elhárítás a püspöki karon belül három ügynökkel is rendelkezett, a hálózati munka szempontjából a jelentés mégis azt állapította meg, hogy „miután ’Galambos’ betegsége, „Balassa’ lehetősége, ’Lajtai Márton’ pedig rossz hozzáállása miatt kiesett mint aktív, felhasználható ügynök – a püspöki konferencia vonatkozásában felderítési lehetőség nélkül maradtunk. Ekkor, mivel a püspökkari konferencia anyagának ismerete számunkra elengedhetetlen fontosságú, ügynöki segítséggel operatív lehallgató technikát helyeztünk el a püspökkari konferenciák helyiségében.”. Az alosztályvezető a püspöki központokban folyó munka ellenőrzésével kapcsolatban megállapította, hogy Esztergom, Veszprém és Szeged kivételével a többi főpapi székhelyen vagy nincs, vagy csak rendkívül gyenge hírszerző pozíciókkal rendelkeznek.
Berényi jelentésében foglalkozott a működési engedélyüket elvesztett szerzetesrendek tevékenységével, amelyet a politikai nyomozók igyekeztek minél alaposabban, ügynökség segítségével figyelemmel tartani. Ahogy az állambiztonsági tiszt fogalmazott „az illegálisan működő szerzetes-rendek közül viszonylag mélyen be vagyunk épülve a jezsuiták közé, ahol ’Bognár Péter’ fedőnevű ügynökön keresztül a rend vezetését is kézben tudjuk tartani. Nincsenek megfelelő hírszerző lehetőségeink a jelentősebb rendek közül a domonkosoknál, a cisztereknél és a piaristáknál. Ugyanakkor kedvező viszont a helyzet a legálisan működő rendek közül a bencéseknél és a budai ferenceseknél, ahol 4-4 hálózattal rendelkezünk”. A százados külön kiemelte a magyar katolikus egyház Vatikánnal való kapcsolattartási módozatait. Ezek közül a Szentszék, valamint a Rómában élő emigráns magyar papság és a hazai egyház tagjainak levelezését, közülük is elsősorban, Grősz József, kalocsai érsekkel, illetve a jezsuita és a bencés renddel folytatott titkos kapcsolattartását ítélte veszélyesnek az állambiztonság, amelyet igyekeztek ügynökeikkel a lehető legalaposabb ellenőrzésük alatt tartani.
A politikai rendőrség már a Rákosi-korszakban igyekezett megvetni a lábát a Vatikánban, jóllehet ez akkor inkább csak vágyott elképzelés volt. Ahogy Berényi is fogalmazott „a Vatikánba való beépülés terén az elmúlt időben bizonyos kezdeti lépéseket tettünk. Az alosztály 3 ügynökét – közösen a Hírszerző Osztállyal – külföldre telepítettük hírszerző feladatokkal. Ezek közül ’Dusek’ Rómába, a piarista rendházba, ’Nagy István’ Belgiumba az egyik jezsuita rendházba és ’Benedek’ pedig Bécsbe került. Bevezettek telepítésük óta érdemleges hírszerzőmunkát nem végeztek, ’Dusek’-kel és ’Nagy István’-nal most van a kapcsolat felvétele.” Az alosztályvezető jelentésében a római katolikus egyház „ellenséges” tevékenységének felderítésére, fő célként a püspöki karba történő ügynöki beépülések erősítését, valamint az államhoz lojális egyházi vezetők püspöki karba juttatását javasolta. A Szentszék Magyar Népköztársasággal kapcsolatos egyházpolitikai elképzeléseiről történő információgyűjtés mellett, szorgalmazta továbbá a vatikáni diplomácia pártállami irányába történő kedvező befolyásolását is. Berényi szerint az egyházi sajtóban megjelenő írások ellenőrzésére, az Új Ember folyóirat szerkesztőségének tagjai között kell beszervezésre alkalmas jelöltet keresni. Az illegálisan tevékenykedő ifjúsági szervezetek működését pedig rendőri fellépés igénybe vételével kell megakadályozni.
1958. július 14-én újabb számvetést készült a katolikus egyház tevékenységét figyelemmel kísérő állambiztonsági munkáról. A központi egyházi elhárítás alosztálya által írt jelentés – ami, bár a dokumentum nem tünteti fel, de vélhetően szintén Berényi István munkája –, a római katolikus egyházzal szembeni elhárító munka nehézségeivel, a hálózatépítéssel kapcsolatos problémákkal foglalkozott. Eszerint: „a római katolikus egyház vonalán folyó operatív munkát értékelve meg kell állapítani, hogy minőségében el van maradva az egyház tevékenységétől. Mint hiányosságot kell megemlíteni, hogy a központi alosztálytól a megyei főosztályok politikai osztályáig bezárólag kevés az ügyszerű feldolgozó munka és az egyházi reakció elleni támadólagos elhárítás. Ennek oka egyrészt abban van, hogy a korábbi évekhez viszonyítva szűkebb területre korlátozódik a munkánk, a klérus tevékenysége nincs behatóan tanulmányozva és átfogva. A másik oka az operatív munkánk hiányosságának, hogy az ellenforradalommal hálózatunk főleg megyei viszonylatban nagyrészt dekonspirálódott. Ennek a folyamatos felújítása ellenére a korábbi színvonalat sem létszámban, sem minőségben nem értük el, amely az operatív munkánkra jelenleg kihatással van.”
A jelentés további megoldandó problémaként jelölte meg az operatív állomány egy része az elméleti képzettségének és gyakorlati tapasztalatának hiányát, amely főként a megyei alosztályokon szolgálatot teljesítő államvédelmi tisztek esetében szembetűnő. A jelentés írója szerint „az egyházi vonalon dolgozó vonaltartóknak egy része nem rendelkezik kellő gyakorlati tapasztalattal, elméleti felkészültségük is gyenge, így a munka megszervezésében, az egyházi vonal vezetésében segítségre szorulnak, amelyet a B.M. [Belügyminisztérium – V.G.] központi alosztálya részéről, mint irányító szervnek biztosítani kell.” A dokumentum szerint a központi szakalosztály nem megfelelő koordinációs munkája vezetett oda, hogy a „klerikális reakció” szinte valamennyi megyében megerősödött. A feldolgozó munka sehogy, vagy éppen alkalomszerűen folyt, részben amiatt, hogy az adott ügyben nem volt foglalkoztatható hálózati személy, és főként az operatív technikára, valamint az ellenőrizetlen ügynöki jelentésekre támaszkodtak. A helyzetet összegezve, a jelentés megállapította, hogy „az egyházi reakció elhelyezkedésével és tevékenységével párhuzamban a hálózati munka főleg központi székhelyekre és közvetlen környezetében lévő helységekre terjed ki. Az így foglalkoztatott ügynökség szélesebb körű felderítésre képtelen a helyhez való kötöttsége miatt. A papság operatív átfogása pillanatnyilag nincs megoldva, ezt akadályozza az ügynökség számszerű lecsökkenése és kvalifikáltságuk hiánya.” A jelentés a hálózati munkával kapcsolatban leszögezte, hogy „értékében, munkaszínvonalának tekintetében az ellenforradalom előtti állapotokhoz viszonyítva alacsonyabb”, a hálózati személyek számának csökkenésének az oka „az októberi esemény, melynek következtében számos minőségi kapcsolatunk dekonspirálódott, közülük többen félelmükben, valamint anyagi érvényesülés céljából Nyugatra szöktek. A konszolidációval beinduló operatív munka során hálózatunk közül többen megtagadták a munkát, olyanok is, akik a korábbi években minőségi személyek voltak. A foglalkoztatottak hírszerző lehetősége lecsökkent, általánossá vált velük szembeni bizalmatlanság.” További hiányosságként a nem megfelelően előkészített, túl gyorsan végrehajtott beszervezések lettek megjelölve, amelyek bár létszámbeli emelkedést hoztak az ügynökségben, de minőségi javulást nem. A jelentés készítője az állambiztonsági munkavégzésben hiányolta, hogy nem megfelelő a hálózati személyekkel való foglalkozás, az ügynökök eligazítása, számonkérése, nincs egyházi elhárítással foglalkozó, a megyei alosztályok alatti helyi szinteken kiépített szervezeti egység, nem, vagy alig használják a hálózaton kívüli, többi operatív eszközt.
A felsorolt problémák mellett a jelentés hat pontból álló javaslatot adott az operatív munka színvonalának emelésére, a minőségi munkavégzés felé való elmozdulásra. Ennek érdekében a dokumentum készítője javasolta „felülvizsgálni országos viszonylatban az ügynökséget. A rossz hírszerző lehetőséggel rendelkező, de egyébként megfelelő ügynököknek a hírszerző lehetőséget meg kell teremteni. […] A hozzánk való rossz viszonyból eredően használhatatlan vagy olyan ügynököket, kik hosszabb idő óta betegek és felépülésükre nem lehet számítani, a hálózatból ki kell zárni. […] Döntő feladatként a minőségi hálózatépítést kell megjelölni. A központi szakalosztály feladata legyen továbbra is az egyes püspökségek minőségi ügynökséggel való átfogása, a vidéki operatív osztályok pedig a megye papságának ügynöki ellenőrzését valósítsák meg. […] A központi osztály adjon utasítást a megyei politikai osztályok felé az ügynökség minőségi színvonalának emelésére. Több megyében az ügynökség számszerű növelésére is döntő súlyt kell fektetni. […] A beszervezési javaslatot minden esetben csak a központi alosztály engedélyezése után lehessen végrehajtani. […] A megyei politikai osztályok tájékoztatására és a feladatok megszabásának céljából 3 havonként az illetékes alosztályvezető és az egyházi vonaltartó operatív munkás részére értekezletet kell tartani.”
A hálózat újjászervezése a protestáns egyházakon belül
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a pártállam nyomására a protestáns egyházakon belül is megindult az október 23-a előtti állapotok visszaállítását célzó folyamat, amelyben jelentős szerep hárult a politikai rendőrségre. A BM II/5-c alosztálya a protestáns egyházakkal kapcsolatban az 1956. november 4-e utáni operatív helyzetet elemezve terveket készített a forradalom alatt elvesztett pozícióinak javítására, a párt egyházpolitikai irányvonalának érvényre juttatására. Az alosztály 1957. július 5-ei jelentésében értékelte a református egyházi reakcióval szembeni elhárítás során alkalmazott hálózati munkát. Ebben megállapították, hogy „az államvédelmi [sic!] operatív munkánk során elértük, hogy a ref. [református – V.G.] egyház vezető szervében komoly hálózattal rendelkezzünk, akiken keresztül a vezetés állami részről biztosított. Az alsóbb kategória és egyházközségek ezzel szemben ellenőrzés nélkül tevékenykednek, melynek átfogása központilag nem volt lehetséges”. Ennek indoka abban keresendő, hogy a református egyház szervezeti felépítése szemben a katolikussal nem hierarchikus. A megyei állambiztonsági szervek a hatékony ellenőrzés megvalósítását az esperesek közötti beszervezésre alkalmas személyek keresésével próbálták elérni, több-kevesebb sikerrel, ezért a jelentés készítője szerint a „felmerülő ellenséges tevékenységek operatív feldolgozását felsőbb kategóriában foglalkoztatott ügynökünk segítségével végeztük, mely a támadó elhárítás szempontjából a jövőre nézve nem lehet követendő út.”
Egy alig több mint három héttel későbbi, 1957. július 29-ére datált, Bakonyi Lajos rendőr őrnagy által jegyzett dokumentum, amely a református egyház vonalán végzett eddigi operatív munkát értékelte, felvázolta, hogy milyen irányokba szükséges a hálózatépítés. Bakonyi kiemelte, hogy „a központi alosztály vonalas elv alapján [vonalas elv az állambiztonsági munkának az a szervezési rendszere, amikor az ellenséges tevékenység speciális jellegének, sajátosságainak figyelembevételével szervezik az operatív egységeket (alosztály, csoport vagy operatív tiszt) az adott vonalon folytatott ellenséges tevékenység felderítésére és leleplezésére – V.G] az egyház szervezeti felépítésének megfelelően igyekezett a kategóriát átfogni, és ennek megfelelően építette hálózatát. A püspöki karban az elmúlt időben 2 hálózati személlyel rendelkeztünk, mely az irányításhoz és felderítéshez elegendő volt. Jelenleg e téren 1 hálózati személlyel rendelkezünk, 2 személynek a kiválasztása, tanulmányozása folyamatban van, beszervezésükre a későbbiekben teszünk javaslatot.” Az eredmények mellett Bakonyi jelezte, hogy a hatékonyabb állambiztonsági működés érdekében centralizálni kell az irányítást. Sok esetben az illetékes megyei osztályok csak késve, vagy egyáltalán nem értesültek az Állami Egyházügyi Hivatalban, vagy a BM II/5-c alosztályon hozott döntésekről, így a helyi operatív beosztottaik sem kaptak megfelelő eligazítást. Ez természetesen gátolta az eredményes munkavégzést. Bakonyi a hálózatépítésnél tapasztalható hiányosságokat és az új irányvonalakat is összefoglalta. Szerinte a megyei alosztályok azért nem bírnak elégséges információval az ellenséges egyházi tevékenységről, mert vagy nem, vagy csak csekély számú ügynökséggel rendelkeznek. Ezért szerinte a megyei alosztályok „az elhárítást és felderítést az egyházközségekben végezzék, erre rendezkedjenek be. Tapasztalatból tudjuk, hogy a felső egyházi vezetés lojális magatartásánál fogva elszigetelt, az ellenséges munkáról, melyek a gyülekezetekben folynak, nem bírnak tudomással, így e tekintetben rájuk nem lehet számítani.”
Bakonyi a központi alosztály feladatát is világosan megfogalmazta, jelezve az eddigi munkával kapcsolatos kritikákat is: „Az irányító szervekbe történt beépülés eredményessége mellett több fontos területnek az ellenőrzését elmulasztottuk, és így a reakciónak lehetősége volt a háttérből folytatott aknamunkára. Mivel az egyházon belüli ellenséges munkának fő irányítói és szervezői a budapesti egyházkerületnél vannak elhelyezkedve, így szükséges minden egyes területnek az átfogása, ahol ellenséges elemek húzódnak meg. Elsősorban a könyvtárakat és levéltárakat kell hálózati ellenőrzés alá vonni, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket a helyeket nemcsak egyházi, hanem polgári személyek is gyakran felkeresik, ahol zavartalanul folytathatnak eszmecseréket. Ezeken a helyeken az elmúlt időben is tartottak titkos összejöveteleket ifjúsági és egyéb egyházi missziós munka tárgyalása címén. A másik ilyen terület az egyházi sajtó, ahol szintén nem rendelkezünk hálózattal. Annak ellenére, hogy a megjelenő lapok nem térnek el a megengedett politikai irányvonaltól, a szerkesztőségben és a munkatársi garnitúrában nagyszámú ellenséges elem foglal helyet, akik […] gyújtópontot képeznek az egyes egyházi személyek államellenes hangulatának kialakításában, valamint az ellenséges propaganda és rémhírek terjesztésében.” A jelentés a fent említett elhárítási területekre két-három fő beszervezését tartotta szükségesnek. A beszervezésre alkalmas jelöltek felderítésének további célterületeként jelölte meg a református egyetemes konventet, a teológia tanári karát és az Ökomenikus Bizottságot. Az állambiztonság nemcsak a hazai protestáns központokban, de a nemzetközi egyházi szervezetekben is kereste az ügynöki hálózatába bevonható személyeket, hogy rajtuk keresztül oldja meg az információszerzést. Bakonyi szerint ennek megvalósítása úgy képzelhető el, hogy „a magyar ref. egyház állandó képviseletet küld az EVT-be [Egyházak Világtanácsa: A két világháború között kibontakozó protestáns ökumenikus mozgalmak céljaként megvalósult a keresztény-keresztyén (protestáns, anglikán és ortodox) egyházakat egyesítő világszervezet. 1948-ban alakult meg Amszterdamban, központja Genfben található. A római katolikus egyház nem csatlakozott az EVT-hez – V.G.], saját ügyének intézésére. A képviselet elfogadását, illetve ennek előkészítését hálózati úton keresztül valósítjuk meg, és a kiválasztásnál figyelemmel legyünk az állami és az operatív érdekekre.”
Bakonyi Lajos jelentése végén megállapította, hogy „a támadólagos operatív elhárítás viteléhez hálózatunk összetételén változtatni kell, és újabb beszervezések végrehajtása szükséges. Az eredmények ellenére is meg kell állapítani, hogy hálózati felderítésünk és ebből fakadó elhárító munkánk szűk keretek között mozgott, kizárólag felső szinten egy bizonyos kategórián belül. A támadólagos elhárítás egyik feltétele, hogy az ellenség terveivel akár belföldről, akár külföldről irányulnak a rendszerünk ellen, időben értesüljünk, hogy a szükséges operatív intézkedéseket megtehessük. Ezeket célozzák a fenti javaslatok, melyeknek végrehajtásával hálózati munkánkat külföld irányába is ki tudjuk szélesíteni.”
Hálózatépítés a külföldi egyházi központok felé
A pártállam, egyházpolitikájának külföldön történő megjelenítésében is fontos szerepet szánt az állambiztonság számára. A politikai rendőrség ezt elsősorban kvalifikált, az adott egyházi felekezet hierarchiájában magas pozíciót elfoglaló hálózati személyein keresztül kívánta elérni. Egy 1958. november 29-ére keltezett jelentésben Keresztury György rendőrfőhadnagy foglalta össze az egyházak vonalán végzett „támadólagos elhárítási” [az állambiztonsági szervek aktív, kezdeményezést biztosító, a megelőzést szolgáló harcmodora – V.G.] munkát. Eszerint „a támadólagos elhárítással alosztályunk intenzívebben foglalkozni az 1958. második negyedévében kezdett el, amikor erre a munkára az osztályértekezlet felhívta a figyelmünket. Addig is tettünk ebben a témakörben lépéseket, azonban szervezett formában ettől az időponttól kezdve foglalkozunk. A kezdeti lépések azt bizonyítják, hogy a támadólagos elhárítással a jövőben igen komoly eredményekre leszünk képesek. A jövőbeni munka sikere érdekében a kiutazó ügynökök személyének kiválasztása és ügynökségünk külföldi kapcsolatának felülvizsgálata, valamint ezeknek a kapcsolatoknak a bővítése válik szükségessé.” A jelentésben Keresztury összefoglalta, hogy az 1958. év második felében külföldön járt ügynökeik, milyen eredményeket értek el kint tartózkodásuk során. A BM II/5-c, központi egyházi elhárító alosztály által foglalkoztatott és külföldre utazó ügynökeit azzal bízták meg, hogy keressék a kapcsolatot a Vatikán, a nemzetközi protestáns egyházi szervezetek, az emigráns, főként papi csoportok tagjaival, a Zsidó Kongresszus résztvevőivel, valamint a svájci adventista közösséggel. A hálózati személyek feladata az információszerzés mellett, a nemzetközi egyházi szervezetek munkájába való bekapcsolódás és ezen keresztül az aktuális egyházpolitikai elvek, intézkedések védelme volt. A jelentésből kiderül, hogy a klerikális reakció elhárító alosztály már 1958 közepétől szinte minden egyházon és felekezeten belül rendelkezett olyan ügynökökkel, akik megfeleltek a fenti követelményeknek. Keresztury szerint ezért a feladat az, hogy „ügynökségünket tovább tanulmányozzuk külföldi utaztatás lehetőségének céljából külföldi kapcsolataikat feltérképezzük, hogy támadólagos elhárítási vonalon további eredmények elérése érdekében kiket és hogyan tudunk felhasználni. Törekszünk arra, hogy a külföldre kiküldött ügynökeink minél szélesebb tapasztalatokkal, látókörrel és kapcsolatokkal rendelkező személyek legyenek”.
A hálózat létszámának alakulása
Az egyházi elhárítás tisztjei által foglalkoztatott ügynökség létszámáról a hálózati statisztikákból nyerhetünk képet. Az 1956 előtti időszakból sajnos kevés adattal rendelkezünk, főként a forradalom alatti megsemmisítések, iratanyag eltűnések miatt. Az 1955. december 31-ei állapot szerint a teljes hálózatban országosan (tehát a központi és a megyei szerveknél összesen), 35 793 főt tartottak nyilván, melyből 423 személyt foglalkoztattak egyházi vonalon. Az országos hálózati létszám 1956. július 1-jére 30 855-re, az egyházi vonalon foglalkoztatott ügynökség 307 főre csökkent. Ezek szerint a politikai rendőrség ügynökségi létszámának mindössze egy százalékát foglalkoztatták csak egyházi területen. A forradalom alatt a hálózat a már említett okok miatt szétzilálódott. A statisztikai táblázatokból az 1957-es esztendőtől kezdve a rendszerváltásig követhető a politikai rendőrség által foglalkoztatott országos hálózati létszám változása. A statisztikákban a hírszerzés kivételével a politikai rendőrség minden szervezeti egységének hálózati személye szerepelt. Az 1957. évi adatok szerint a politikai nyomozók 10 210 hálózati személlyel tartottak kapcsolatot, amelyből 223-at az egyházak tevékenységének megfigyelésére használtak. Az azt követő években mind hálózat összlétszámában, mind az egyházi vonalon dolgozó ügynökök számában emelkedés figyelhető meg. 1961-re az országos hálózat létszáma 13 663 fő volt, melyből 343-at egyházi személyként tartották nyilván. A politikai rendőrség szervezetének 1962-es nagy átszervezését követően a hálózati munkában a hangsúly a mennyiségről egyre inkább a minőségre tevődött át, mert mindazokkal, akik nem végeztek megfelelő információszerző munkát, megszakították a kapcsolatot. Így az év végére az ügynökség létszáma 9749 főre csökkent, amelyből az egyházi személyek száma 311 volt. Ezt követően ismét lassú emelkedés figyelhető meg mind az összlétszám, mind az egyházi vonalon tevékenykedő ügynökök tekintetében, így 1964-ben már 9430 hálózati, köztük 356 egyházi személyt foglalkoztattak. Míg az országos hálózat létszáma a többszöri ellenőrzések, felülvizsgálatok következtében csökkent, addig az egyházi vonalon foglalkoztatott ügynökség létszáma emelkedő tendenciát mutat. Bár az egész hálózathoz képest nem tűnik magasnak az egyházi személyek aránya (2 és 4 százalék között ingadozott), más értékeket kapunk, ha a beszervezés után az egyházak vezető tisztségeibe eljutó hálózati személyek számát nézzük. A katolikus egyházon belül 1958-ban ketten, 1968-ban már hárman végeztek hálózati tevékenységet, majd lettek később főpapok. A protestáns egyházaknál talán még rosszabb az arány. A két evangélikus püspök közül 1958-ban az egyik, 1968-tól kezdve mindkettő hálózati tevékenysége dokumentálható. A református egyházon belül 1958-tól egy, 1978-tól két püspök hálózati munkája maradt fenn. Mindebből leszűrhető a következtetés, miszerint az állambiztonsági tisztek valóban igyekeztek olyan kvalifikált egyházi személyeket beszervezni a hálózatba, akik egyházi pályájukon akár a legmagasabb tisztségekig is eljuthattak. A fenti adatok az állambiztonság hálózatépítő munkájának sikerét, az ügynökök vezetésének, képzésének és nevelésének eredményességét mutatják.
Összegzés
A Kádár-korszak állambiztonsága – az egyházakkal szembeni elhárító munkában is –, a hangsúlyt a korabeli jogszabályok által büntetendő tevékenységek rendőri felderítését követő letartóztatások helyett, az operatív megelőző intézkedésekre helyezte. Ez lehetett bomlasztás (csoportokon belüli valós vagy mesterségesen előidézett ellentétek szítása); egyházfegyelmi eljárás kezdeményezése az Állami Egyházügyi Hivatal (a továbbiakban: ÁEH) vagy az illetékes egyházi elöljáró segítségével; belügyi szervek által történő figyelmeztetés; kompromittáló adatokkal történő lejáratás; áthelyeztetés (elsősorban az ÁEH-en keresztül) és kivételes esetekben a rendőri felügyelet alá vonás. Ezen intézkedések során a megelőzéshez használható operatív eszközök közül a politikai rendőrség – amint az egyik belügyminiszteri parancsból is kitűnik –, elsősorban a hálózatra támaszkodott. A hálózati személyeket felhasználták „a Magyar Népköztársaság védelmének erősítéséhez szükséges információk megszerzésében, a titkos operatív intézkedések végrehajtásában, a külső és belső ellenség aknamunkájának felderítésében, megelőzésében és megszakításában. A hálózat fő eszköz, mert olyan mélyreható felderítési lehetőséget biztosít, amilyen más operatív eszközzel nem valósítható meg.”
