Bármennyire is szeretném dicsérő, sőt, magasztaló jelzőkkel megtölteni már az első sort, mégis a szikár hír kívánkozik az élre: Maráz Zsuzsanna és Bódis Tamás elsőként ért célba a legendás görögországi ultrafutóversenyen, a Spartathlonon, míg Csécsei Zoltán második lett. Csodálatos, sőt, világraszóló magyar siker született! A honleányi és honfiúi eredmények felsorolását ráadásul még hosszasan folytathatnánk, ugyanis szombat hajnaltól késő délutánig magyar versenyzők nevétől volt hangos Spárta (volt ötödik, tizenkettedik és tizenötödik helyezettünk is!), ám ezek az apró részletek ott vannak az internet bugyraiban – a még hátralévő néhány sor legyen inkább a magasztalásé.
A Spartathlon-dicsőség apropóján ugyanis azokat a sportolókat köszönthetjük, akik a dolgos hétköznapok sodrásában, a családanyai, illetve családfői elfoglaltságuk mellett készültek fel életük egyik régen vágyott nagy kihívására, azaz két hosszú napra az évből, amikor Görögországban lefuthatnak 246 kilométert. A mostani teljesítők között (is) volt építőiparban dolgozó, géplakatos, sofőr, edző, mérnökember, szálláskarbantartó, filmes, blogger – mondhatni tehát, hogy általuk egész Magyarország küzdötte végig sikerrel az Athén–Spárta közti historikus utat, amelynek sikeres megtételére szinte a világ vágyik. Vágyik arra, hogy (legyen győztes vagy a szintidőn belül épphogy célba érő) az út végén a fejére helyezzék az ágas-bogas olajágkoszorút, ihasson egy kortyot az Evrotasz folyó vizét őrző kőkorsóból – s ennél több, nagyobb dicsőség a több mint húsz-, harmincórányi lélektisztító futás után tán nem is kell, mert aki megérinti Leonidász király szobrának talpazatát, abban a pillanatban a saját életét teszi teljessé, amit már nem lehet sem pénzzel, sem nemesfémmel csillogóbbá varázsolni.
A spártai célban sírnak a futók – még a legkeményebb emberek is. Nem is annyira elgyengülésükben, fáradtságukban vagy fájdalmukban sírnak, hanem boldogságukban, a mieink ráadásul a gyönyörű magyar szívük áhítatával, amely végigvitte őket a nappalon és éjszakán, az olajfaligetek poros útjain, a meredek Parthénio-hegy emelkedőjén és lejtőjén. A szívük, a lelkük által voltak erősek, tehetségesek, kitartóak a boldog helyezettek mellett még azok a magyar indulók is, akik kifutva a szintidőből száz-százötven kilométer megtétele ellenére végül el sem juthattak Spártába.
Csodálatos győztesei vannak ismét Magyarországnak: közülünk való, hétköznapi emberek.
Ünnepeljük őket – és ha lehet, ne csak most, hanem mindennap…
