A védőoltások története több mint két évszázados, mégsem csitulnak körülötte a viták. Pedig a tudomány határozottan az egyik oldalon áll.
Védőoltás avagy vakcina - már ez utóbbi kifejezés eredete is regényes. Visszavisz azokba az időkbe, amikor a pestis váratlan eltűnése nyomán a fekete himlő vírusa (Variola) lett környékünk legveszedelmesebb kórokozója. (Lásd: Ragya verte, Magyar Narancs, 2008. március 27.)Legkésőbb a 18. század elején már Európában is ismert volt az elsősorban Keleten (például a török birodalomban) régóta gyakorolt, inokulációnak nevezett védekezés: a himlőn átesett, a fertőzésből kilábalóban lévő betegek váladékát, azaz gyengítetlen kórokozót kellett nyálkahártyákba vagy sebekbe dörzsölni, s az így kiprovokált, zömmel enyhébb lefolyású (de néha ilyenkor is halálos) kór egész életére védetté tette az így kezelt tipikusan gyermek- és fiatalkorúakat. Az európai orvostársadalom hiúságból és kulturális felsőbbrendűségből táplálkozó ellenkezése miatt a módszer igen lassan terjedt, ám idővel angol medikusok is felfedezték, hogy a tehénhimlőn átesett fejőnők később nem kapják el a fekete himlőt sem, s Edward Jenner 1796-ban sikerrel alkalmazott tehénhimlő-alapú védőoltást. Innen a vaccina (a tehén latinul vacca) kifejezés, habár az elsőség sok más tudományos fejleményhez hasonlóan vitatott. A módszer finoman fogalmazva sem aratott nagy sikert a laikus közvélemény körében. A korabeli sajtótermékek és röplapok hatásvadász karikatúrák tömkelegén át ábrázolták a vakcináció vélelmezett (valójában soha be nem következő) abszurd mellékhatásait. Meglepőnek tűnhet, de az oltásellenes kampány az utóbbi évtizedekben visszaköszönni látszik, amiben nagy szerepe van számos, a védőoltások körül kirobbant tudományos botránynak és misztifikációnak.
Fecskendőnyi kérdés
A napjainkban is alkalmazott védőoltások az úgynevezett aktív immunizálás eszközei: az élő, legyengített vagy a megölt, inaktivált kórokozót (baktériumot, vírust) vagy a kórokozó valamely részét (antigént, detoxikált kémiai reagenst) tartalmazó oltás beadása után a szervezet saját immunválasza hozza létre a védőhatást. Természetesen létezik passzív immunizálás is, ilyenkor a már kész immunglobulint juttatják be a szervezetbe, de a védelem ilyenkor nem tart tovább pár hétnél.
Világszerte igen elterjedt a védőoltások használata. Bár a szkeptikusok szeretik lebecsülni ennek jelentőségét, a lokálisan kialakuló oltatlanság nyomában fellépő járványok figyelmeztetnek arra, hogy éppen a vakcinációnak köszönhető számos randa betegség (szamárköhögés, diftéria, kanyaró, mumpsz, gyermekbénulás, tbc) visszaszorulása. Lehet, hogy meglepő, de oltási politika tekintetében nagyon is eltérő álláspontokat alakítottak ki, s ennek megfelelően különféle praxisokat folytatnak a világ országai: még az Európai Unión belül sincs egységes gyakorlat. Akadnak tagállamok, ahol léteznek kötelező védőoltások (például Szlovéniában, Franciaországban, Olaszországban), ám a fiatal korban lépcsőzetesen beadandó "koktél" összetevői is változnak országról országra. Más EU-tagállamokban csak erősen ajánlott a vakcináció - például Németországban vagy az Egyesült Királyságban. Hogy Európán kívüli példát is hozzunk, az Egyesült Államokban megkövetelik a kötelező védőoltások beadását még az iskolaköteles kor előtt, ám két állam kivételével elfogadják a vallásos természetű kifogást is. Húsz államban személyes és filozófiai természetű megfontolásokat is akceptálnak, de a beoltottság szövetségi szinten így is magasnak mondható. Magyarország gyakorlata a szigorúbbak közé tartozik: az előírt védőoltások beadása kötelező, kifogást nem nagyon fogadnak el a hatóságok - a magukat nyíltan oltásellenesnek valló szülők, akik elutasítják a kiskapukat, így a kamu háziorvosi igazolások bevetését, komoly hatósági szankciókra, pénzbüntetésre, illetve gyámhatósági eljárásra is számíthatnak. (Lásd: Még élvezné is, Magyar Narancs, 2008. május 22.) A magyar egészségügyi szakhatóságok ugyanakkor rendre pozitív példaként hivatkoznak a magyar oltási praxisra és az abból következő magas beoltottsági és védettségi szintre, számos járvány visszaszorulására. Magyarországon jelenleg kötelező az oltás tbc ellen: az általában még az újszülött-osztályról való távozás előtt beadott BCG-vakcina a legsúlyosabb, fiatal korban fertőző gümőkórtípusok ellen véd, de nem tudja megakadályozni a felnőttkori tbc kialakulását. Az egyik legnagyobb vita övezte oltást, a kanyaró, mumpsz és rubeóla (rózsahimlő) ellen hatásos, legyengített vírustörzseket tartalmazó MMR-vakcinát először 15 hónapos korban, majd a hatást megerősítendő 11 évesen adják. A hatóságok is elismerik, hogy egymillió esetből egyszer felléphet agyvelőgyulladás, de tagadják az interneten kerengő híreket az MMR-oltás és az autizmus (vagy a vastagbélgyulladás) kapcsolatáról. A magyar gyerekeket kötelezően oltják továbbá diftéria, szamárköhögés, tetanusz, gyermekbénulás és agyhártyagyulladás (purulens meningitis) ellen, ráadásul több lépcsőben. A teljes koktélt 2, 3 és 4 hónapos korukban kapják, majd 18 hónapos korban jön egy ismétlés, 6 évesen ismét beadják a kombinált vakcinát (ez már nem tartalmaz hemofil influenza B okozta meningitis elleni összetevőt), végül 11 évesen egy sima diftéria, szamárköhögés és tetanusz elleni oltáskombinációt kapnak. A szakhatóságok szerint e vakcinák alkalmanként könnyen kezelhető, lázas tüneteket váltanak ki - a súlyosabb mellékhatások, mint az aluszékonyság vagy az ájulás, jóval ritkábbak. A fentieken kívül kötelező a hepatitis B elleni oltás (ezt a hetedikes általános iskolások kapják), és a tervek szerint idén már oltani fognak tüdőgyulladást (és még számos más fertőzést) okozó Pneumococcus baktérium ellen is. A fentieken túl számos fakultatívan beadandó vakcina is létezik - és most nem is azokra gondolunk, melyeket trópusi országokba utazóknak adhatnak (ezek nélkül olykor fel sem szállhatnánk a gépre). Nem kötelező már a védőoltás bárányhimlő ellen, s látszik is az önkéntesség: ezt bizony többször is elkapják a szülők gyermekeiktől. Pedig érdemes a beadását megfontolni: a bárányhimlő is súlyos rendellenességeket okozhat egy fejlődő magzatnak. A szezonálisan sokat emlegetett influenzaoltások mellett említhetnénk még a súlyos gyomorpanaszokat okozó rotavírus elleni vakcinát, amelyet kivételesen szájon át kell bevenni.
S legyenek bármily szigorúak a hazai oltásügyi rendelkezések, számos egészségügyi kifogás létezik, melyet a járványügyi szakhatóságok is kénytelenek akceptálni: lázas állapot, veleszületett immunhiány gyanúja, HIV-fertőzött édesanya - esetleg az oltóanyaggal kapcsolatos korábban mutatott allergiás reakció is lehet ok az oltás elmaradására. Terhesség ideje alatt pedig mérlegelendő, hogy az oltás kiváltotta, amúgy normális reakció vagy a szaknyelvben némi eufemizmussal oltást követő nemkívánatos eseménynek nevezett súlyos mellékhatás nem okoz-e nagyobb kockázatot, mint a megelőzni kívánt betegség. Az imént is használt megkülönböztetés amúgy is fontos eleme a védőoltásokkal kapcsolatos nyelvi politikának: az oltási reakciót normális, viszonylag gyakori, habár fakultatívan előforduló tünetként azonosítják - szembeállítva a ritkán előforduló oltási szövődményekkel, avagy "nemkívánatos eseményekkel".
Nos, a fejlett országok által gyakorolt oltási politika kritikusai, akiket sokszor erős paratudományos megalapozottságú, világnézeti ellenérzések is fűtenek, éppen e nemkívánatos eseményekben rejlő veszélyekre próbálják felhívni a figyelmet - a főáramú (orvos)tudomány nagy bosszúságára.
Orvos, ló
A védőoltási, vakcinációs politikák elleni küzdelem, mint fentebb már utaltunk rá, egyidős a metódus kifejlesztésével. Az idők során számos filozófiai, vallásos és (kvázi)tudományos érvet sikerült ellenszegezni a kötelező oltási politikának, de az igazán elvetemült oltásellenesek már a védőoltások állami propagálását is ellenzik. A vitákban visszatérő elem, hogy az állam oktalanul korlátozza polgárai, így a beoltandó gyerekek jogait. Az indokolatlan jogsérelemre és személyi önrendelkezés korlátozására vonatkozó érvek általában semlegesek a védőoltások effektivitásával kapcsolatban, habár az ellenálló családok ügyvédei gyakorta bevetik azt az érvet is, hogy az általános beoltottság idején mit sem számít, ha egy-két beoltatlan kerül az immúnis nyájba. Igaz, ekkor egy régi, kedvelt, játékelméleti eszközökkel is kezelhető, látszólag paradox szituáció áll elő (potyautas-effektus), de legyen ez a közegészségügyi szakemberek baja. A vakcináknak akadnak kérlelhetetlen elvi ellenfelei, ám ők többnyire valamely, a főáramú természettudományokra fittyet hányó paratudományos iskola képviselői a steineriánus antropozófiától egészen a témában feltűnően aktív homeopátiáig. (A jehovista és más karizmatikus keresztény oltásellenesek felsorolásától eltekintenénk.) A hivatalos szervek (lásd például a témában illetékes Országos Epidemiológiai Központ által fenntartott vacsatc.huweboldalt) és az oltáspárti civil csoportok rendre a védőoltásprogramok sikerességét hangsúlyozzák, amelynek a legjobb reklámja továbbra is a fekete himlő eltűnése. Emellett drámai tónusban ecsetelik azt is, hogy a beoltottság átmeneti csökkenése, ami rendre az oltóanyag iránti bizalom megrendülésével függ össze (mint történt a hetvenes években a szamárköhögés elleni oltás vagy az utóbbi évtizedekben az MMR esetében a világ számos országában), ismét drámai módon fokozódó és halálos áldozatokkal járó járványszituációkat okoz. Jellemző, hogy napjainkban is kanyarójárvány törhetett ki az Egyesült Államokban a vallásos okokból be nem oltottak körében - a mind rettenetesebb bigottságba merülő és a nyugati orvoslást és vakcinációt is elutasító muszlim Észak-Nigéria pedig immár nettó exportőr a gyermekbénulást okozó poliovírus tekintetében, ahogy járvány tört ki Szíriában is. (Nem lennénk korrektek, ha eltitkolnánk, hogy néha éppen a gyárilag hibás vakcina okozott gyermekbénulás-járványt, például 1952-ben az Egyesült Államokban.)