A múltkor csodát láttam Vác határában: a kerékpárút egyik kiszélesített felén, a szélesre simított betonplaccon négy srác játszott – tengóztak! Úgy, mint anno a magamféle és velem egykorú fiúk (sőt, néha lányok is) a hetvenes-nyolcvanas években.
S ha már itt tartunk, akkor fontos kérdés ez is: emlékszik még valaki a tengóra?
A tengó ugyebár a lakótelepi srácok egyik legegyszerűbb játéka volt: a krétával megrajzolt hatalmas négyszögbe négy mezőt kellett húzni (mindegy volt, hogy egyenes a vonal vagy kicsit girbegurba, sőt a csálé csíkokkal még izgalmasabb volt egy-egy szett), keresztbe kellett szerválni, majd egy, két vagy három érintés után (lakótelepe válogatta a szabályokat) lehetett pöccinteni, emelni, helyezni a labdát a tetszőlegesen kiválasztott mezőben álló riválishoz. S miután kiesésre ment a meccs, ezért az ügyetlenebbek erős hátrányban voltak – de ez volt anno a grund kemény törvénye. Bevallom, a tengó szabályainak minden egyes részletére már nem emlékszem, arra viszont biztosan, hogy ha a labda a határvonalakat érintette, akkor az „afta” volt, míg a bizonyos „királyafta” a négy pályaszelet középső találkozásának metszéspontját jelentette. Ha „aftát” ért a labda, az plusz két pontot ért, ha „királyaftát”, akkor négyet. Az is biztosnak tetszik így, az idő ködén át, hogy nem lehetett letalpalni a labdát a szemben vagy oldalt lévő rivális négyzetébe.
Nos, nem tudom, elég jól leírtam-e ennek a grundjátéknak a lényegét. Mindenesetre nem múlhatott el úgy nap, hogy ne húztuk volna újra vöröses tégladarabokkal a vonalakat, ugyanis a cipőtalpak elég hamar elkoptatták a pálya kontúrjait – a beton meg a cipőtalpakat. És akkoriban nagy pofonok is jártak otthon a lyukas lábbeliért, mert anno még nem az a világ járta, hogy egy-egy akció keretében két-három csukát is vehetett valaki egy áráért, sőt arra az egyre is úgy kellett a szülőknek összekuporgatni a forintokat. Viszont ahogy nőtt a lyuk a cipőtalpon, úgy lett az emberfia egyre technikásabb.
És ide is szeretnék ezzel a történettel kikeveredni. A Vác határában tengózó srácok is tudták mindazt a finomságot ebből a játékból, amit réges-régen mi is: okszival áttenni a labdát, cipőorral vagányul átpöccinteni, de úgy, hogy ne pattanjon magasra, hanem az aszfalthoz simulva csússzon meg a laszti, vagy megnyesni külsővel, szélső, netán a hátsó vonalra („afta”), avagy pont középre („királyafta”). S azon a váci aszfaltplaccon láttam olyan mozdulatot is ezektől a mai fiataloktól, amit mi is annyira kedveltünk: a mellmagasságba érkező labdát felemelt, nyújtott lábbal „tologatták”. No, bizony éppen úgy, mint néhány hónapja a fehérváriak játékosa, Pátkai Máté, aki a Horvátország elleni Európa-bajnoki-selejtezőn így, talppal megtolva a labdát szerezte a győztes gólt. S ha most felidézem a válogatott középpályás akkori magyarázatát, olybá' tűnik, mintha azt is mondta volna, hogy villámgyors mozdulata a tengózásból hozott öröksége is egyben. Ha erre rosszul emlékszem, akkor azt most bocsássa meg a világ, de utólag is jó beleképzelni abba a jelenetbe a gyerekkor egyik legszórakoztatóbb játékának egyik ajándékát.
Sokszor mondjuk ugyanis, hogy vannak a magyar labdarúgást védjegyessé tévő mozdulatok. Szerintem például kötényezésben voltunk olyan jók, mint a brazilok, míg cipőorral, azaz spiccel senki a világon nem lőtt akkora gólokat, mint azok, akik – mondjuk – a Sörgyár-pályán tanulták a futball ábécéjét (köztük a nyolcvanesztendős kora felett is edzésre járó, s a SZÚR-okon a mai napig biztos kezdő, egykori nép- és Nemzeti Sport-os futballrovat-vezető, Várkonyi Sándor, a Sanyi bá, akit érdemes lenne az ilyen-olyan focisulikba meghívni, hogy megmutassa, hogyan kell lendületből, spiccel bevarrni a labdát a jobb vagy a bal felsőbe).
Most nem szeretném újrakezdeni, amit korábban már ugyenezeken a hasábokon megírtam. Mármint, hogy anno mennyivel jobb volt a betonon focizni, mint manapság a számítógép előtt ülve gombokat nyomogatni (csak remélni tudom, hogy tengó-videojáték még nincs), de azt még a legmeredekebb álmomban sem hittem volna, hogy ilyen krétarajzos, poros pályán látok majd labdázni gyerekeket – azonban megtörtént a csoda!
Hozzáteszem, amennyire jó így nosztalgiázni, azért illik kinyitni a szememet. Hiszen láttam már teqballasztalt strandon, kiscsapatok pályái mellett, iskolaudvaron, mondhatom tehát, hogy ezzel a magyar találmánnyal – amely fantasztikusan népszerű világszerte – igencsak hatékonyan modernizálódott a tengó is, s manapság nincs gátja annak, hogy technikás legyen a magyar gyerek. Sőt, a minap a népszerű videomegosztó oldalon felfedeztem a lábtoll-labdát, amely – ha hinni lehet a híradásoknak – egyre inkább hódít a fiatalok körében, ráadásul ebben a mezőnyben a lányaink még szebb eredményeket produkálnak, mint a focival szinte kizárólagosan együtt emlegetett fiúk. S hogy ne szaporodjék feleslegesen a szó: a lábtoll-labdához sem kell más adott esetben, mint egy rajzolt pálya, egy kifeszített zsineg, s maga a laszti, ez a furcsa lapos orrú, tollas „jószág”, amelynek ára három-négyezer forintot kóstál az ilyen-olyan webáruházakban. Nem olyan nagy költség tehát.
Az már más kérdés, igaz, nem elhanyagolható, hogy tudhatnak bármilyen téren tanult trükköt a srácaink, túl sokat sem itt, sem ott nem kellett, nem kell futni (s a magyar labdarúgásnak fizikailag is van elmaradása, ugyebár). Ugyanakkor nem lenne haszontalan, ha a fiatalok – ha már grundfutballra adják a fejüket – megismernék a játék s egyáltalán a játszás logikáját. Nem véletlenül mondják, aki nem tud kártyázni, futballozni sem tud, és ez igaz, hiszen a pályán is fejben dőlnek el a nagy dolgok: egy finoman megtalpalt, spiccel „megpendített” labda, külsővel odanyesett passz a kombinációs készségen múlik, az ezredmásodpercnyi reflexen, s egy ilyen mozdulat afféle túlélése az eseményeknek, amelyből győztesen kell kikerülni. A tengózónak meg kell tanulni testtel cselezni, kimódolni azt, amit az igazán nagyok tudnak, mármint, hogy erre néznek s arra passzolnak, pókerarccal odaállni a labda mögé, majd benyesni a hálóba – szóval ehhez a rafinériához mind-mind kell az (is), amit azokban a téglacsíkozású négyzetekben lehet(ett) elsajátítani, s ezek az ösztönös mozdulatok kísérnek el aztán egy-egy tehetséget is odáig, hogy később tíz-, húsz- vagy akár nyolcvanezer ember álmélkodása és olykor őrjöngő ünneplése mellett szerezzen különleges gólt.
Nekem ez a furfang (is) a magyar tengó lényege. Ezen merengtem el, ahogyan néztem a váci srácok játékát, és nem azt éreztem, hogy ők afféle csodabogarai ennek az internetvibráló környezetnek, hanem épphogy ők voltak azok, akik a jókedvükkel, a betonhoz csapott cipőjükkel, az olykor messzire elrúgott labdával a természetességét adták vissza a világnak.
Jól nyomták. Volt „afta”, volt „királyafta”, volt vita azon, hogy „ér-e letalpalni”, vagy lehet-e szervából „izomból” megrúgni a labdát – és oksziztak, perdítettek, nyestek, átemeltek, fejeltek, hangosan dühöngtek és önfeledten röhögtek.
A grund él – fiatalok járják rajta a magyar tengót.
