|
Móricz Zsigmond
(Tiszacsécse, 1879. július 2.[1] –
Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5.[2])
magyar író, újságíró, szerkesztő,
a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.
Móricz Zsigmond
A galamb papné
MÓRICZ ZSIGMOND
A GALAMB PAPNÉ
1910
FEJEZETEK
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25
1
Pünkösdkor megyeszerte kigyúltak a kettős tüzes nyelvek.
A gáti fiatal pap, az öreg Pap Éliás fia és papságában örököse, Pap Énók házasodik, s eljegyezte malomszegi és zádori Zádor Icát, egy aranykulcsos méltóságos kisasszonyt.
Ahová csak leszállott az eljegyzési kártya, mindenütt fölcsapott ama tüzes nyelvek lángja, s alaposan körülnyalogatta a kihívóan drága papírlapot, a sértően finom metszésű betűket.
Húsvétkor "papnéválasztó-bál" volt Gáton; harmincöt lányvendége volt a fiatal papnak, s ő egy betolakodott idegent választott!
Egyszerre visszaemlékezett mindenki, hogy az a csöpp méltóságos kisasszony milyen kihívóan viselkedett azon a bálon. Mint egy pipeskedő galamb.
De mit keresett ott? A Zádorok ugyan már régen voltak ünnepelt urak e vidéken. A zádori kastélyban zsidó lakik, s egér furkálja a tapétás szobákat. A homlokzaton kőből kifaragott sisakos-kardos vitéz, aki úgy áll a nemesi címerben, mint az ország védője, ma a zsidó kukoricáját őrzi. Hombárnak használják a parkettás szobákat.
Nagyon lemehetett már odafent Pesten is a Zádoroknak, ha egy Zádor-kisasszonynak "parti" már a gáti pap is! Jó az Isten, hogy ezt meg lehetett érni!
És aztán, galambnak is van epéje, lelkem! Sokszor meg fogja bánni még a gáti pap, hogy harmincöt neki született szép lány közül a harminchatodikat választotta, akihez semmi köze.
Ezzel tűzték napirendre a nagy kérdést a mamák. De a lányok gúnyosan elvonták a szájokat, és letörölték a reménység táblájáról a gáti pap nevét.
A lányoknak volt igazuk. A ritka stallum be van töltve, a gáti pap ősz elején meg is tartotta a lakodalmat.
2
Ősz van. A fák sűrűn hullatják a levelet, s ami még ott leng-lóg az ágakon, az mind poros, fakó, csüggedt.
A nap gyenge tűzzel süt, unatkozva; amolyan vértelen vénasszonyok nyara ez, borúra hajló, zsörtölődésre hajlandó, mindennel elégedetlen, mert hiszen nem is lehet kedve semmiben. Semmi sem olyan már, mint volt hajdan, mikor fiatalok voltunk, nyáron, tavasszal...
A fiatal pap semmit sem érez ebből. Ott áll a felesége háta megett az ablakban, s míg kinéz, úgy süt az arcáról a boldogság, az egészség, a megelégedettség, ahogy csak a boldog fiatal férjek arcáról tud az sütni. Látszik, hogy félesztendős házas korára hízásnak indul, s egész életében nem fog a feje fájni.
Ellenben a fiatal asszonyka igen fáradt, kedvetlen, s amint felemelkedik, a szív mélyéről feltörő buborékban adja ki hangulatát.
- Eh!
A következő pillanatban az ura átöleli. Hosszú karjaival át- meg átfonja, mint az óriáskígyó a gidát, s éppen olyan mohón szívja ki a csókjaival szinte a vérét.
Az asszonyka lustán eltűri a csókokat, elereszti magát, s egy mozdulatot se tesz.
A férfi ezt odaadásnak veszi, s hirtelen felforrott indulattal csaknem belefojtja a csókjába a csöpp asszonykát.
Aztán megáll egy percre, hogy megnézze, hogy szemmel is élvezze áldozatát, s hogy annál forróbban essen újra neki.
De az asszonyka e perc alatt kedvetlen, színtelen, vékony, ványadt hangon, csak úgy odavetve a szót, megszólal:
- Még erre jó vagyok. Hogy egy férfi rajtam hűtse a szenvedélyét.
Mint az ostorcsapás, úgy vágja meg a szó a férfit.
- Édes! Cicám! Icám! - mondja.
A következő percben azt hiszi, megértette a tréfát, és egyet kacag, egészséges, göcögő kacajjal.
- Hát persze hogy jó vagy, szívem! De nem hűti ám a szenvedélyt, hanem tüzeli. Holtig tüzeli.
- Hazugság!
- Esküszöm! Majd meglátod, hogy hatvan év múlva is csak ezt mondom!
- Eh. Már megunhatta volna.
A férfiból újra kitör a kacagás, mintha csiklandoznák.
- Egy hetes házas koromban?
A csöpp asszonykának kimered a szeme, kicsucsorodik a szája.
- Már egy hete? - mondja.
Az ura felkapja az ölébe, mint egy gyermeket, s körültáncol vele a szobában.
- Bizony! Egy hete! Ma egy hete! Egész egy hete! Ma ünnepelhetjük az első jubileumot.
Letette az asszonyt a nagy, öblös bőrdíványra, s maga is leült mellé. Az asszony mélázva nézett maga elé.
- Azelőtt minden dátumot tudtam... Ugye már vén asszony vagyok?... Van már sok ránc az arcomon?...
A férj féktelenül felnevet.
- Hát a fogam nem hull még? - s megpróbálja lógatni a pirinyó ujjaival. - Hát a szemem nem nedves? - és megtörli két kis kezefejével. - Hát ha éneklek, visít már úgy a hangom, mint a Zsuzsa nénié? - s hozzá is fog rögtön énekelni, az öreg koldusasszonyt utánozva, miközben komikusan lógatja jobbra-balra a felsőtestét.
Uuu-rambo csássadel,
Szool gáá datbéékééével...
Az ura alig győzi a kacagást. Vígan nevet, úgy sejti, hogy az a csöpp rosszkedv, amelyet megérzett ma a kis feleségén, már egészen elmúlt, s újra kisütött az a gyönyörű tüzű, bájos nap, amely csodás varázzsal s utolérhetetlen édességgel ragyog ki felesége bűbájos kis lelkéből.
Pedig az asszony újra elszomorodik, s rimánkodó hangon sopántja:
- Istenkém, istenkém!... Egy hetes asszony. Egy egész hetes!... Mondja, nem unt még meg?
- Nem drágám, nem, drágaságom. De nem ám!
- Szép magától, Énók. Milyen nemes lelkű maga, Énók! Nagyon nemes lelkű!
- Nem, kedves kisangyalom, nem nemes lelkű, hanem szerelmes!
- Nem, Énók, maga nem szerelmes, maga nemes lelkű! Csak nem tagadja? Rögtön kicsapnák a papságból, ha nem volna az! Ide szent emberek kellenek! És maga az; be is bizonyította: bámulatos erény, hogy egy hét alatt sem unta meg a feleségét, Énók!
A férj nem tudta, mennyi a kötődés, mennyi a kellemetlenkedés.
- Ugyan, babukám - mondta -, hogy lehetne téged megunni?
- Hogy? Nagyon könnyen. Amihez könnyen jut az ember, azt könnyen meg is unja. És maga elég könnyen, sőt nagyon is könnyen jutott hozzám. Egy ilyen méltóságos kisasszonyért tovább is lehetett volna szenvedni. De én idejöttem helyébe, nem fárasztottam semmi emberfeletti feladattal, csak úgy önként pattantam az ölébe. Lepottyantam a fáról, olyan magas fáról, ahová maga fel sem látott. Csak a szájába pottyantam: Tetszik? Tessék bekapni! Biztos vagyok benne, hogy célszerű lett volna egy kicsit megszekírozni az úrfit, mint a többi lányok szokták. Akkor tudom, becsesebb volnék magának, ha megszenvedett volna értem, De látja, erre én el is felejtettem gondolni, mikor ideje lett volna.
- Édes, drága kis édesem - sietett mohón, gyorsan, zagyván áradozni az ura. - Annál becsesebb, százszorta drágább vagy te nekem, hogy nem hideg ésszel játszottál velem, hanem isteni, soha meg nem hálálható őszinteséggel adtad nekem magad!
- Szememre akarja hányni, hogy én kértem meg magát? - mondta éles hangon, összehúzott szemmel, kidagasztott tokácskával az asszonyka.
- Óh, azt már nem, az nem igaz! - kiáltotta lelkesen a férj. Görögtűz volt a lelkességében, s nem igazság.
A felesége egy parányit legörbítette a száját.
- Ugyan hagyja, csak nem akarja úgy mutatni, mintha maga meg mert volna kérni egy méltóságos kisasszonyt.
A férfi hátraszegi a fejét, s félkomolyra veszi már a dolgot.
- Azt nem. De téged megkértelek.
- Meg!...
Az ember nem tudja, mi van ma köztük. A kis asszony lehajtja a fejét és Magdolna-arccal suttogja:
- Énók!
- Tessék, szívem!
- Ugye, nem fog megunni soha?
- Soha!
- Soha?
- Soha, soha! Soha! De te, te nem unsz-e meg engem! Te drága, te kedves, te angyali jó!
A csöpp asszony belenézett az ura szemébe, s valami könnyes fényességet látott abban.
És arra egy pillanat alatt tökéletesen elröppent minden köd a lelkéből, amely ma már titkokkal kísértett, és odavetette magát a keblére, s feltétlenül az ajkára tapasztotta az ajkát.
A férfinak ködök ereszkedtek a szemére, s magához fonta, úgy magához lapította a feleségét, mintha most kapta volna meg.
Egy hosszú perc telt el a hosszú csók alatt, akkor az asszonyka felkiáltott:
- Jaj, de milyen poros annak az asztalnak a lába!
Kibontakozott az ura karja közül. Ez nem értette, mi történt, mit is mondott a felesége, csak nézett, nézett, s a szeme véres ködben úszott.
- Óh, te hülye! - kiáltott az asszonyka, s kétfelől beleragadva az ura hajába, erősen megcibálta azt. - Hát nem tudod, hogy nem élünk meg így, már egyszer dolgozni kell valamit! Rendbe kell szedni ezt a lakást!
S úgy sietett rendbeszedni a lakást, hogy letérdepelt a dívány elé, az ura elébe, s odanyújtotta neki csókra a száját.
3
Délben az ebédnél, mikor a legjobb falaton osztoztak, az asszony odasúgott az urának:
- Soha?
- Mit édes?
- Soha?
- Soha!
De azért nem tudta, mi az a soha! Mind a ketten nevettek.
Délután kinn voltak a kertben. Gólyák röpködtek a levegőben. Útra készülődtek. Az asszonyka utánabámult a madaraknak, s elfogta kezével az úszó ökörnyál végét, amit a mezőről hozott be a szél.
- Soha? - kérdezte mélán az urától.
Ez ránézett, s megértette. Meghatottan szorította meg a gyönyörű gyermekasszony karját, s szerelmesen a fülébe:
- Soha, soha, soha!
Éjszaka felébredt az asszony, s feltépázta az urát. Ez álmosan meresztgette a szemét.
- Gyertyát gyújtsak? - kérdezte.
- Ne! - mondta durcásan az asszony.
- Hát?
- Felelj.
- Mire?
- Felelj.
- De gyöngyöm, ha nem tudom, mire.
- Tudod!
- De...
- De tudod, tudod, tudod!... Csak nem akarod, mert most nem mered ígérni, mert most csönd van: s a jó Isten hallgatja, mit beszélünk!
A férjnek világosság gyúlt az agyában, s felkiáltott:
- Soha! Soha! Soha!
Az asszonyka gügyögve bújt a hóna alá, mint egyik galamb a másiknak, s egy perc múlva aludt. De a férfi soká nem tudott elaludni, élvezte a boldogságot, aki ott aludt az ölében, s aki még éjjel sem hagy békét, éjfélben is tudja éreztetni ezt a nagy boldogságot. Éjfélben is megesketi rá, hogy sose hűl ki a szerelem köztük.
A következő nap újra csendesen telt el. Millió kacagással és milliárdnyi örömmel.
Aztán egy-két borús nap jött.
Az asszony néha azt mondta, hogy rendezni kell a sifonokat, de sohasem jutott odáig, hogy ki is nyissa a szekrény ajtaját.
Néha elhallgattak, s hosszan elültek egy helyben. Egymásra borultak, s úgy tetszett nekik, mintha nem is volna más nesz a világon, csak egymás szívének a dobogása.
A kis asszonyka néha felnézett az urára, bele a szemébe, s szó nélkül megkérdezte a kérdését. Az ura már várta, rögtön eltalálta, s az ajkát rátapasztotta a rózsaszínű kicsi kagylókra, s belesusogta:
- Soha, soha, soha!
Egyszerre csak, úgy délfelé, az asszony egy ilyen súgás után hirtelen elkomorodott. Az ura megütődve vette észre.
- Mi az tubám?
- Eh?
- No, mi az!
- Hagyjon békén, már oly közönyösen mondja, mintha a szél dudálná a fülembe: sss-ssso-sss.
A férj felkacagott.
- Meg tudná tenni, hogy ezer esztendeig ne tegyen egyebet, csak azt súgja a fülembe? De nem így ám, ilyen unalmasan, hanem mindig olyan frissen, mintha először mondaná életében.
A férfi meghökkenve nézett rá, s elgondolkozott azon, amit az asszony mondott.
- Ugye, nem felel?
- Drágaságom!
- Meg? Meg?
- Kis tubám - mondta a férfi, s megilletődve ölelte meg az asszonyát.
- Hagyjon békén.
A csöpp asszony arcán egész komoly harag látszott. Az ura békíteni akarta.
- De csöppem, semmit sem lehet kétszer egyformán mondani.
- Nem is azt akarom, hogy egyformán mondja. Hiszen az a bajom, hogy már százszor tudja egyforma unalmasan mondani.
Az ember nevetett.
- Mondja olyan frissen, olyan meglepetve, olyan szerelmesen, mint mikor először mondta.
- Én édesem, már úgy nem mondhatom, ha nem akarok színészkedni; már csak meggyőződéssel mondhatom. Csak úgy mondhatom, ahogy érzem.
- Mondja azt maga meggyőződés nélkül is, ha úgy mondja, ahogy érzi.
- Hát azt akarod, hogy inkább hazudjam?
- Azt hát.
- Na!
- Hát nekem nem mindegy, ha meggyőződésből mondja, hogy szeret, vagy ha úgy hazudja, de úgy, hogy én nekem el sem lehet képzelni, hogy nem meggyőződésből mondja?
- Ó, te drága kis szofista.
Az asszony elkeseredve nézett maga elé.
Az ura hiába csókolta le a szemét, az arcát, a száját, nem is érezte, nem törődött vele.
- De babikám, hát mit tegyek, hogy meg legyél elégedve?
Az asszony egy pillanatra felelevenedett.
- Nem unsz meg soha? - kérdezte kémlelő tekintettel.
- Soha! - kiáltotta az ura, s valóban olyan meglepetés és öröm volt a szavában, mint először.
- Így, így! - kiáltotta az asszonyka. - Így! Még egyszer, még egyszer!
- Soha! - szólt az ura egyszerűbben, de ahogy az asszonyka arcára nézett, s látta a hangjától egy pillanat alatt rideggé, hűvössé lett arcocskát, ijedten kiáltott fel újra: Soha!
Az asszony szomorúan elmosolyodott. Legyintett parányi kis kezével.
- A szerelmet nem lehet erőltetni.
A férfi érezte, hogy valami olyan feladat előtt áll, amely hasonlít ahhoz, mikor a mesében egy véka kását kell kiszemelni a hamuból a legénynek reggelre, de úgy, hogy egy szem se legyen hamvas, és egy szem se vesszen el... Vagy ez tán még nagyobb? Az időt megállítani! Az érzést megörökíteni! Bizony! Ez az élet boldogsága.
Csak nézi hát az asszonyka arcát, s látja, hogy odabent gondok, gondolatok folynak, s nem tudja eltalálni, mi lehet az.
- Istenem, mit várhatok a jövőtől! - mondja a kicsi asszony - már most sem tud hazudni a kedvemért, pedig még nem volna szabad, hogy megunjon. Mi lesz velem, ha igazán öreg asszony leszek. Akkor már irgalomból sem kapok jó szót tőle.
- De édes angyalom, a szívnek nemcsak egy hangja van, hanem ezer meg ezer! Elcsendül az egyik, s a másik hallatszik utána, éppen olyan szép, éppen olyan tiszta.
- Fals! Mind fals! - kiáltott az asszony.
- Mondom neked, úgy szeretlek, hogy azt nem is lehet szóval kimondani. Hogy mondjak egy kérdésre, ami százszor egyformán hangzik, százszor más feleletet!
- Nem másat, mindig egyet, a legelsőt! Ha én tudom mindig úgy kérdezni, ahogy legelőször, maga miért nem tud mindig úgy felelni, mint legelőször?
A férfi sóhajtott.
- Mert én férfi vagyok. Szeretlek úgy, hogy azt neked meg kell érezni.
- Bezzeg ezt tudja érzéssel mondani és meggyőződéssel, de amit én kérdek, arra nem tud úgy felelni!
Ezzel a konoksággal szemben már nem volt tovább szava a papnak. Elhallgatott, s azzal vigasztalta magát, hogy gyerekkel nem lehet vitatkozni.
Az asszonyka felemelte a fejét, mert ezalatt az egész beszélgetés alatt a díványon feküdt, az ura ölében tartva a fejét.
- Mondja. Hát igazán meg van maga győződve arról, hogy szeret?
- Igazán.
- Arról is, hogy sohasem fog megunni?
- Arról is.
- Akkor sem, ha kellemetlen leszek?
- Tessék?
- Ugye, ugye, már megijedt, mert már nem meri tovább állítani! Már oda van a híres férfikitartás. Jaj de könnyű is addig szeretni az asszonyt, amíg lehet! De azután mi lesz? Akkor szeretni fog-e, mikor nem adok rá okot?... Volt nekem eszem, amikor tudni akartam, szeret-e? Nem vagyok én szajkó, hogy egy szót ezerszer elmondjak ész nélkül! De nekem olyan férj kell, aki még szajkó is tudjon lenni a kedvemért. Nem ismer maga engem!... Tudja meg, én rútul becsaptam! Mert én igen szeszélyes vagyok, kötekedő, elkényeztetett! Tudja, hogy én soha senkivel nem voltam jóba? Sose tettem szívességet senkinek? Csak magához voltam jó? Magához is csak érdekből?...
A kis asszonykán veszedelmes vallomástevő hangulat vett erőt. Az ura egy percig sem vette komolyan amit beszélt, úgy nézte, mint valami új, soha eddig nem látott tűzijátékot.
- Magához is csak azért voltam jó - folytatta az asszonyka -, hogy elvétessem magamat! Gondoltam, majd szabad lesz komiszkodni, ha asszony leszek... Ugye meg fog unni, ha megváltozom, s az édes kis cukorbabából rút, pörlekedő sátán lesz?
- Nem, babukám, sohasem foglak megunni, mert te mindig a legédesebb és legbájosabb kis asszonyka leszel, aki csak élt valaha ezen a világon.
Az asszonyka egy pillanatig habozott.
- Énók!
- Tessék, édes kis gyönyörűm.
- Én érzem, hogy démonnak születtem.
A férfi felkacagott, de nem az előbbi tiszta kacagással, szinte erőltetve, mintha rá akarná magára kényszeríteni, hogy nincs semmi ennek a kijelentésnek a háta mögött. Az asszony finom érzése felfogta a pillanatnyi bizonytalanságot, ami a hangjában volt, s összehúzva szemét, komolyan neheztelve kezdte.
- Lássa Énók, én nagyon rossz vagyok. Mit gondol, ha jó volnék, ideadtak volna magához?
Jól látta az ura arcán a megütődést.
- Örültek, hogy megszabadultak tőlem! Magával persze ki törődött, hogy érdemtelenül kap ilyen keresztet a nyakába? Lássa, én világéletemben mindenkinek kellemetlen voltam. A jó Jolánt, a komornát, pofoztam, apával truccoltam, mamával veszekedtem, a fiúkkal tépázkodtam, a nénivel versengtem. Annyi jóság nem volt bennem soha, mint egy macskában.
- Ugyan, babukám! - szólt az ura.
- Óh, mióta magával megismerkedtem, azóta rám se lehetett ismerni! Azóta kétszínűsködtem! Magából rögtön kinéztem, hogy ez lesz az a jó bolond, aki elvesz engem, s aki mindent eltűr nekem.
- Ebben igazad van, bibikém!
- A többiben is! - mondta az asszony, s összehúzott pillái alól leskelt az urára. - Nagyon ravasz voltam én, tudtam, mit csinálok! Jól vigyáztam, hogy előre meg ne sejtsen valamit. Mert ha otthagy, akkor igazán vénlánnyá száradok, én pedig férjhez akartam menni valami puha emberhez, aki olyan legyen a kezem közt, mint az írós tészta.
- Csinálj belőlem mindent, babám.
- Fogok is! Mert érzem, hogy már kerülget a régi természetem. Ugye édes, nem fog megunni, ha pokollá teszem az életét?
- Nem, nem.
- Nagyon gyengén ellenkezik! Majd meglátom, mit csinál, ha a főkötő szabadalma alatt ki-kirúgok a hámból?
- Miféle zöldségeket beszélsz itt összevissza! - szólt végre egy kis keménységgel az ura. Kezdte sokallni a nagy őszinteséget. Tudta ugyan, hogy badarság az egész, de azért nem örült neki. Hiszen nincsen olyan férfi, aki a legkipróbáltabb jellemű asszonyról is fel ne tegyen akármilyen őrültséget. Nem jó a tűzzel játszani.
- Zöldségeket? Én? - kérdezte az asszony. - Még nem is mondtam el a javát.
- Édes szívem - szólt méltósággal a pap -, én ismerlek téged; tudom, hogy megbízhatom benned, és nyugodt lélekkel bízom rád...
- Csak ne siessen, csak várjon. Hadd mondjam el a magamét. Magának arról sejtelme sincs, milyen vagyok én. Azt hiszi, egy hét alatt ki lehet ismerni egy asszonyt? Nem olyan egyszerű lélek egy úrinő lelke, mint egy parasztlányé. Azt ismerheti. Azt elhiszem, hogy akár egy látásra megismeri, melyik milyen. De hogy engem ismerne? Azt nem hiszem! Tudja rólam, milyen szerelmes természetű vagyok? Akkor sem fog megunni, ha a legelső fiatalemberrel rögtön flörtölni fogok?
- Elég! Egy szó se legyen több! Gyerek vagy, és magad se tudod, mit beszélsz!... Édes, angyalom! Mindenségem! Üdvösségem! - tette hozzá mélységes meghatottsággal - nyugodtan bízom rád emberi és papi becsületemet!
Hosszú csönd lett. Kellemetlen csönd. Az asszonyka hátradűlt a díványon, és duzzogva nézett maga elé. A férfi elfogódva várt valami mozzanatot, ami elvenné a fura beszélgetés élét. De az asszony nem szólott, az arcán közönséges, gyerekes durcásság volt. A férfi pár perc múlva szinte félve s békéltető gyöngédséggel nyúlt az asszonyka derekához, hogy megölelje. De az idegesen taszította el magától.
- Ej, hagyjon békén. Már most is haragszik, s nem szégyell rám ordítani, mikor még csak szóval hallotta, hogy van valami hibám. No, képzelem, mi lesz, ha be is bizonyítom, hogy van...
- De édes...
- Istenem, istenem, de elhamarkodott dolog is volt ez a házasság. De szerencsétlen sorsra jutott teremtése vagyok én az Istennek. Ilyen emberhez mentem, aki annyit sem tűr el a feleségének, ha bevallja, hogy nem szent...
- De édes, csak nem akarsz azért búsulni, mert nem szabad vétkezni?
- Én azon búsulok, hogy olyan emberhez mentem, aki nem szeret.
- Ki mondta, hogy nem szeretlek?
- Ha szeretne, akkor azt is megbocsátaná, ha véletlenül vétkeznék ellene! Micsoda szerelem az olyan, ami nem tűr el semmit? Aki szeret, megbocsát.
- Jó, jó, hisz én megbocsátom, amit lehet. De babukám, te nem tudod, hogy olyan vétek is van, amit nem lehet megbocsátani.
- Olyan nincs. Egy igazi szerelmes férj mindent, mindent meg tud bocsátani a feleségének.
- No, no, nem volt még olyan férj!
Az asszony lesújtó pillantást vet rá.
- És én magát minden regényhősnek fölibe helyeztem!... Orlay Sándor is megbocsátotta a feleségének, hogy egy éjet a más karjaiban töltött.
- Ki az az Orlay Sándor? - kérdezte megdöbbenve a pap. A hátán végigfutott a hideg, s kitágult szemmel bámult a feleségére.
- A Simon Zsuzsa férje.
- Micsoda Simon Zsuzsa?
Az asszony kinézett az ablakon. Egy perc múlva azt mondta:
- Ezzel az úrral nem érdemes szóba állni. Még regényt sem olvas!
- Ah, a regényben!
- Ott. Pedig az csak nagyobb bűn volt, hisz nem is asszony fővel tette, hanem még lánykorában.
A férfi sajátságosan elmosolyodott.
- Hm. Nagyobb bűn?
- No, csak nagyobb szégyen tán egy lánynak bemászni egy ablakon, mint egy asszonynak?
A fiatal férjre olyan komikusan hatott ez a kijelentés, hogy hangosan felkacagott. Az asszony dühös lett.
- Kikérem magamnak! Istenem, már odáig süllyedtem, hogy a tulajdon uram kikacag.
- De édes lelkem, mikor olyan furcsákat mondasz.
- Annál csak nem mondok furcsábbat, hogy Énók! Éé-nók! Akinek ilyen neve van, az ne merje nekem azt mondani, hogy furcsákat mondok. De hogy is lehet valami rendeset kívánni attól, akinek ilyen csuda neve van. Mégse hánytam a szemére soha!
- Lelkem, kis édesem, az nem is olyan furcsa; tisztességes bibliai név.
- Na hát tessék tudomásul venni, hogy az sem olyan furcsa, amiket én beszélek. Nagy írók írták meg, s az élet számtalanszor bebizonyította, hogy tényleg lehetséges. Én majd gondoskodom róla, hogy én is bebizonyítsam, hogy nem üres fecsegés.
- Ohó, ohó, szerencse, hogy olyan kis baba vagy, mint amilyen csak egy tizennyolc éves és kilenc napos kis feleség lehet. Gyerek.
- Uram! Kíméljen meg a sértegetéseitől. Nagykorú vagyok!
- Ugyan?
- Igenis! Abban a percben, mikor férjhez mentem, nagykorú lettem! Tessék tudomásul venni. Márpedig, hogy nagykorú vagyok, nem vagyok többé gyerek. Én teljesen önálló asszonyság vagyok. Nem függök sem apától, sem mamától, magával meg: egyenlő jogú vagyok, sőt nekem még több a jogom, mert remélem, még van annyi udvariasság benne, tudja, hogy mindenben a nőé az elsőség.
És lesújtó pillantással fűszerezte a jogi magyarázatot.
A férj már megérezte, hogy ma elmúlt a tragikus vihar, amit a beszélgetés elején félni kezdett, ámbár egy ilyen nagykorú asszonykával sohasem tudja az ember, milyen hínárba jut a vitatkozás terén már a következő pillanatban. Mindamellett igen derűsen érezte magát. Az asszonyka gondolatkáiban, szavainak hangsúlyában, egész lényegében annyi új, kedves, szinte megható naiv báj volt, hogy ő tele tüdővel szívta azt, mint a rétek illatát.
- Megadom magam - mondta -, kegyelemre megadom magam. Elismerem, sőt fennen hirdetem az egész háznak, udvarnak, kertnek, ennek a falunak és ennek a megyének, hogy te vagy mindannyiuknak az úrnője, a királynője.
- És a napnak, holdnak, csillagoknak nem? - kérdezte kellemetlen, megbántott, lapos pillantással az asszonyka. - Egy rongyos vityilló, piszkos udvar, négy szűk kis luk!... Mert ez csak nem érdemli meg a szoba nevet!
- A legjobb papi lakás a megyében.
- Hja, ha a többi ól!
- Cz!
- Rongyos falu! Pfuj! Olyan házak, mint egy-egy szemétláda!
- Valaha azt mondtad: Mint a boldogságnak egy-egy aranyos kalitkája.
- Akkor a képzelt boldogság rózsás pápaszeme vakított el, most azonban a kietlen valóra ébredtem!
- Ah!
Az asszonyka a szeme szögletéből leste, milyen hatást tett szép kifejezése, s aztán így folytatta:
- És a megye! Nevetséges! Maga még a megyét is a lábam elé teszi? A Saturnus gyűrűit éppoly kevéssé adhatja ide karperecnek, mint a megyét társaságnak.
A férj komolyan megsértődve eszmélt rá, hogy tud ez a cseppség, ez a kis angyal éppolyan játszva halálos sértéseket dobni a szeme közé, mint boldogító érzéseket.
- Édes - mondta komolyan -, nem lehet mindennel tréfálni. Ezt mi már elintéztük egymással régen, s éppen én figyelmeztettem magát, hogy bizony a mi körünk kicsiny lesz, s még azt sem ígérhetem, hogy nagyon bizalmas. Maga a régi társaságát elveszti énmiattam, én az új társaságban kissé kényes helyzetben leszek maga miatt.
- Persze én éppen úgy degradálom magát, mint maga engem! - vágta oda gúnyosan az asszony.
A férfinek a halántékába szaladt minden vére.
- Nem, lelkem, maga énnekem dicsőségemre válik! Mert magát éntőlem mindenki irigyli.
- Azt elhiszem.
- De éppen ezért nehéz lesz magának megállani az egyszerű papnéi állapotban, hogy semmi gáncsot és megrovást ne kapjunk.
- Fél, hogy nem vagyok jó még egy egyszerű papnénak?
- Dehogy félek!
- De én félek, hogy semmi sem lesz belőlem soha, csak egy egyszerű kis papné.
- Ó, már most se vagy az! A gáti pap tisztelt nejét, majd meglátod, hogy fogadják, akárhol jelenik meg.
- Köszönöm, nem kérek a "tisztelt nejéből".
- Nem is az, hanem "tiszteletes asszonya".
- Pfuj. A legalacsonyabb cím, amit egy papné kaphat.
- Valamikor azt mondtad, a legédesebb cím.
- Már mondtam, hogy akkor a képzelt boldogság összezavartatta velem a jelzőket.
A férj elmosolyodik. De a szeme kissé szomorúan néz, mert nem biztos benne, nem mond-e igazat az asszonya, s akkor... A lelke mélyén, a nevetés mögött valami mélyről jövő aggodalom kezd felemelkedni. Mi lesz belőle, ha ezek a ma még kedves és kecses pörpatvarok élesek lesznek; ha nemcsak az elme játékos szeszélye termi meg őket, hanem az élet bajai? Ami most nevetés közben röppen el, nem fog-e valaha sírás és fogcsikorgatás közt robbanni közéjük? Nem érti az asszonyt, ez a gyermek nem bírja felfogni, miket mond, s súly nélkül dobálózik effélékkel, vagy tréfásan ad kifejezést valóságos komoly aggodalmainak.
Az asszonyka nagyot nyújtózik, mint a macska.
- Ah istenem - mondja nyafogva. - Még ma egyszer sem csókolt meg...
A férj felugrott, átölelte, gyöngéden magához szorította, s csöndesen csókolgatni kezdte.
A nőcske eleresztette magát, s engedte, hogy a férje ráhajolva csókolja. A szeme szórakozottan futott körül a szobában.
- Istenem, milyen poros annak a szekrénynek az oldala. - Egy mozdulattal felkérezkedett az ura karjára, s mikor az felkapta, összecsapta fenn a kezét. - A teteje is! - kiáltotta.
A férj gyöngéden ölelte magához.
- No, majd megtépázom azt a Zsuzsit! - mondta az asszony oly egyszerűen és közvetlenül, hogy az ura örökre elfelejtett neki mindent, s jóízűen felkacagott.
A feleség maga is nevetett, s letette kis fejét az ura fejére, s azt kérdezte tőle:
- Már megint rajtam nevet, maga csúf fráter. De ugye jó, hogy van a háznál egy kis cirkuszi bohóc, aki ingyen nevetteti meg?
S szerelmesen megpaskolta az ura nevetéstől gömbölyű arcát.
Kuncz Aladár: A Galamb papné
Már rég nem volt kezemben Móricz-írás s a budapesti irodalmi élet belső együttélésétől különben is egy kissé távol estem úgy, hogy szinte idegen ember módjára olvastam végig üde s az ő szokott monumentális elképzeléséhez képest majdnem idillikus regényét: A galamb papnét. Talán ez a körülmény okozta, hogy a könyv olvasása nem is csupán egy regény benyomásait ébresztette föl bennem, hanem régi, pillanatnyilag elfelejtett élményeimet az íróra vonatkozólag mind fölajzotta s a mű mögött folytonfolyvást magát az írót, az egész Móricz Zsigmondot láttatta velem. Mert az írókkal, művészekkel kapcsolatban vannak általános kérdéseink, általános értékeléseink, amelyek legtöbbször, minthogy szinte észrevétlenül s a benyomásoknak hajszálfinomságú csatornáin át szivárognak öntudatunkba, rendszerint föl sem vetődnek bennünk.
Meg szoktuk vitatni, hogy az író mit ér el, mit helyez át művészi síkra egyes műveiben s ha összefoglaló ismertetést adunk róla, igyekszünk különböző szempontok alapján fejlődési vonalat rajzolni róla, de ritkán helyezkedünk vele szemben s ritkán kérdezzük meg egyenesen tőle, mit akarsz egyáltalában velem, miért írsz? Mert tulajdonképpen vagy az író egyes műveit szoktuk nézni, vagy a műveken kívül magát az írót, de a valamennyi művében lélegző, akaró, sugalló egyetemes írói tendenciát, az írónak műveibe rejtett lélek-arcát majdnem soha sem vesszük figyelembe.
Pedig minden jelentős írónál ez az, ami ösztöneink világtalan birodalmában rögtön megkap, foglalkoztat bennünket úgyszólván az első sorok, olvasásától kezdve s amit egy jelentéktelen író soha nem tud idegeinkbe hazudni, akármilyen parádés hírre vergődik s akármennyire is törekszik mesterkélt fogásokkal ennek elérésére.
Móricz Zsigmond Mikszáth és Gárdonyi után jött. A legszembeötlőbb vonás, ami megkülönbözteti tőlük, az, hogy ő sokkal komolyabb. Mikszáth lényegében kívül van az életen, amelyet ábrázol, mosolyog rajta vagy rokonszenvezik vele, de a maga egyéniségét soha belé nem felejti. Gárdonyit a schopenhaueri életszemlélet s alapjában lírikus természete vonja el az emberi élet tárgyilagos megérzékítésétől. De művészetüket egyiküknél sem foghatjuk úgy föl, mint egyéni életük kiterjeszkedését. Móricz Zsigmondnál viszont erről van szó. Nála a műalkotás nem szórakozás, nem álmodozás, hanem valóságos életszükséglet. Amikor ír, él. És talán nemcsak ő él, hanem alkotó képzeletén át megébrednek őseinek s egész fajának kihasználatlan, érvényesüléshez nem jutott akarásai is. Ezért érezzük olyan komolynak Móricz Zsigmond írói egyéniségét. Nemcsak irodalmi, hanem egyben szociális jelenség is. Munkája nemcsak művészet, hanem rendeltetés is.
Művészetének és az ösztönös életnek ebből a titkos kapcsolatából irodalmi fejlődésének vonala szinte természetszerűleg vezethető le. Az életből indult ki s nem másoknak az életén úrrá lett művészi szemléletéből. Az élet kitartó szeretetét, a legapróbb emberi sorsokkal és érdekekkel való ösztönös és művészi összeolvadást érezzük ki Móricz Zsigmond műveiből s ezért köti le érdeklődésünket spontán és szinte kritikátlanul - hibáival és erényeivel együtt - még akkor is, ha képzeletünkkel teljesen ismeretlen vagy jelentéktelennek látszó területeket járat be.
Felvetődik már most a kérdés, hogy milyen ábrázoló művészet cseng leginkább össze egy ilyen, az életet dúsan igenlő alkotó képzelettel? Hogy teszi elevenné alakjait, hogy adja párbeszédeinek az élet akcentusát? Egyáltalában mi az, ami engem egy papné és egy tanító, vagy akár két parasztlány beszélgetésében, alakjában érdekel, ha ezek még nem is szimbolikus bábuk a bölcselet nagy játszótábláján vagy nincsenek semmiféle nemesítő dicsfénnyel körülvéve, hanem egyszerűen a maguk hétköznapi s bizony sokszor nagyon is közönséges köntösükben jelennek meg? Ennek a kérdésnek tanulmányozására nagyon alkalmasak Móricz Zsigmond kisebb regényei, mint Az Isten háta mögött, Árvalányok, vagy akár A galamb papné. Ezekben ugyanis az eseményszerűség a lehető legkevesebbre van zsugorítva. Kis emberek, akikkel csak kis dolgok történnek. És éppen emiatt a szándékos leegyszerűsítés miatt az író ábrázolásának titkos eszközei jobban előtérbe lépnek.
Szándékosan veszem ezt a három kis regényt, mert a környezet s a benne élő alakok mindháromban körülbelül egyformák, az egyhangú falusi élet és a lassanként hozzátörő papok, papnék, tanítók és tanítónők. Talán az eseményszerűséget illetőleg van köztük, némi különbség, Az Isten háta mögött című regényben még történik valami, az Árvalányokban esemény már csak a népdalgyűjtő diák föltűnése a színen, A galamb papnéban azonban minden annyira két emberi élet belsejébe van központosítva, hogy valósággal lélektani regénynek kellene mondanunk, ha ilyesmi Móricz Zsigmond kiváltképpen érzéki és plasztikus képzeletével egyáltalában össze tudna férni.
És mégis mindhárom regény élvezetes vagy amint mondani szokták érdekfeszítő olvasmány, nyilván a benne megrajzolt emberek elevensége miatt. Ennek pedig legfőbb oka valószínűen az, hogy Móricz Zsigmondnak nincs egyetlen egy olyan alakja sem, amelyet ő egy bizonyos társasági érdekkörből kikapcsoltan mutatna be. Sok kitűnő regényírónak sajátsága s legtöbbször hibája az, hogy külön képzeli el embereit s nem az érdekszövevényeknek abban a gyújtópontjában, amelyben minden emberi lét valójában emberi életté, szociális cselekvéssé izzik át. Móricz Zsigmond nem ismer egyedülvaló embert és sok kötetet kitevő műveiben egyetlen egy olyan alakot sem találunk, amely akár félig-meddig is társasági kötelékeken és érdekjátékokon kívül állana. Emberei szívesen és egészen vállalják az élet nagy érdekvásárát. Egészségtől, cselekvő vágytól duzzadó emberek. Igazi emberek. Ebből következik azután, hogy Móricz mindegyik regényalakja a maga társasági presztízsében jelenik meg előttünk. Mindenkinek, még az isten háta mögötti papnénak is megvannak az irigyei, jóakarói, imádói, gyűlölői. Ezeknek a szemszögébe állítva a papné a legizgatóbb, a legérdekesebb élőlény. Azonkívül a papné és minden papné és minden ember igen sokat jelent saját maga előtt is. Ebből a két forrásból erednek azok a sokszor bonyolult érdekszálak, amelyeknek hálózatán lejátszódik minden emberi élet színjátéka s amelyre helyezve érdekessé és jelentőségessé válik még a legjelentéktelenebb élet is.
A művészi ábrázolás szempontjából ennek a szociális beállításnak lényeges következményei vannak a beszéltetésben is. Megfigyelhetjük ebből a szempontból is Móricz Zsigmond alakjait. Alig találunk párbeszédeikben egy renyhe szót, egy elvont vagy személytelen fordulatot, egyetlen egy olyan mondatot, amelyet az érdek, az élet lendülete ne fűtene át. Szavai nem közölnek, hanem akarnak. Emberei nem gondolkoznak, hanem cselekszenek.
Ebben van Móricz Zsigmond ábrázoló művészetének igazi ereje. A "zóon politikon"-t érezteti az ember legkisebb mozdulatában, legjelentéktelenebb szavában is és embertársaival való kapcsolataitól nem oldja föl még álmában, még fájdalma vagy önkívületes boldogsága elfelejtkezéseiben sem. Művészi szempontból, szociális ábrázoló módja természetszerűleg a nagy regény-kompozíciók felé vezette, de nem vethette le magáról kisebb regényeiben sem, ahol viszont emiatt a cselekmény fonalait s a szereplő figurákat kellett egészen leegyszerűsítenie. Nagyon érdekes ebben a tekintetben például A galamb papné, ahol egy fiatal házaspár első összezördüléseit írja meg. A pap is, a papné is teljesen ellentétes jellemek, különböző fölfogások, különböző élmények neveltjei és ezért mindegyiküknek nagyobb volna az a lelki területe, amelyen egymástól ellenségesen elzárkózhatnának s külön világot építhetnének maguknak, mint az, ahol akár mint ellenfelek, akár mint egymást megértők találkozhatnak. És mégis az egész kis lélekrajz e két ember közös kapcsolatain épül föl. Még sajátosságaikra, legbensőbb lényük titkaira is azok a szikrák vetnek világot, amelyeket lelkük az egymással való összecsapásban szór.
Olyan vonása ez Móricz Zsigmond művészetének, amely az emberi élet legmélyebb lényegét érinti és amellyel a régebbi időkben is csak azok a nagy teremtő tehetségek voltak megáldva, amelyek az örök művészi formába nem egyes emberek lelki sajátságait, hanem egész koroknak, egész társadalmaknak szociális képét mentették át. Lehetetlen, hogy Móricz Zsigmond e kiváltságos képességének a modern magyar regény fejlődésében is mélyreható következményei ne legyenek. Azért gondoltam, hogy most, amikor A galamb papné kapcsán írói egyéniségét magam elé idézem, elég lesz, ha művészetének csak erre az egy oldalára mutatok rá.
Féja Géza: A Galamb papné
Jó így a jelenből nézni vissza erre a regényre, az új nagy, gazdagabb égbolt alatt a kezdetet elgondolni. A mai Móricz Zsigmond megnöveli az elindulót, megerősíti sejtelmeit. Nálunk a felszín alatti első mélyebb réteg a káosz s így sajátságos líraiságra vagyunk determinálva. A magyar próza forradalma ezért érik nehezebben olyan teljességgé, mint a líra forradalma. Móricz Zsigmond első stációja a káosz sejtelme. Naturalisztikus benső elemekre visszavezethető akkordja az életben való megnyugodás, beteljesedés. Pesszimizmusa, mely második korszakában olyan teljes, annyira mély magyar pesszimizmus, az első korszakban még problematikus, még nem végzetszerű, nem világerő, könnyen feloldható, megnyugtatható. Három regény szól e korszakban a szerelemről, a Harmatos Rózsa, A Galamb papné s az Árvalányok. Egy arculattal, egy ellenséggel viaskodik mindhárom ízben s a legmélyebb húrokat az Árvalányok üti meg. Könnyedébb emlékeit objektiválja e fázisban az író s színes, pompás szőnyeget, díszletet sző belőlük. S a kedves, gondos díszletek közé tolul már néha a mélyebb arc.
A harmóniátlanság fokozott érzetével jött a művész Móricz a világra, de nem a szokott naturalista sötétenlátás ez. Már a Galamb papnéban rejtett összetevő erő a magyar szociális helyzet. Az életfenntartás pedig mámorfokozás nálunk, természetellenes mámorfokozás, eleinte színek és események zsúfoltsága, később az érett művésznél rejtettebb, nagyobb világerők szerelme. Móricz Zsigmond legnagyobb problémája az, hogy milyen hát az élet a kényszerű mámorfokozások tüzében. A Galamb papné még nemesen és finoman békés alkotás, lírája virágos kiskertre emlékeztet. Erői virágozni kezdenek a fiatalság napjánál, de langyos nyugalomba, teljesedésbe is füröszt az mindent. A művész belseje azonban már ekkor erős viaskodás volt, furcsa, egybesimuló - széthulló megoldatlanságnak érezte talaját. Szerelmi játék a Galamb papné. Két végletesen más test zenéje a kéjben s ha a megoldás a gazdagabb világ ritkulása is, mégis otthonhoz hívó drága rendelés.
A falu még alig él e regényben s csak későbbi nagy regényeiben lesz teljesség, elemi erők legvérszerintibb talaja. De itt van már kedvelt, később annyira elmélyített alakja, a református pap. Itt még egyszerű realizmus-nyűgözte keretek között, később titánteremtő kísérlet lesz belőle, keresés a mítosz számára. A papné is egy másik alkotásának (Isten háta mögött) nőalakjában teljesedik ki, itt játszódik, ottan él. Kedves, színjátszó lámpafény a Galamb papné minden mozdulata, egy kis darab miliőt bevilágít, de be is határol. A közelmúlt regényirodalmát mélyen jellemző alak Thorsa Gábris, a pusztuló dzsentri. A papné benső határai az összes szereplők alakjait is megjelölik, a békébe oldódó líra sem enged nagy kilendülést. Mégis a probléma örök nyugtalanságát érezteti fojtottan ez a regény, folyton szétoszlik a lehűvösödés párája, a be nem telő mámornak folyton kiújulnak a sebei. E korszakban már nőttön nőttek az író gyökerei s lassanként átélték, átölelték az Országot. A szerelmi probléma is szépen tükrözi e növekedést. A Galamb papné temperamentumok harca, az Árvalányok a nemek küzdelme, az Isten háta megett már sok hangszer zenéje - így megy a probléma a legszebb zengésig, mikor az asszony már gátló gyönyörű rög, melyre fájdalom rátiporni, vagy pedig szétveti a férfi erőit. S ha a Galamb papné elmélyülő magyar novella, nagy regényei az elmélyülő magyar regény stációi.
Csöndes sejtelem ez a regény a teljesedő, pesszimista Móricz Zsigmondról. Arról, aki már meri és bírja a halált. Az egyedüli tiszta magyar kibontakozás a lázadás lesz, mely biztos halálba tart, mert végtelenül akarja ismételni önmagát. A Galamb papné e lázadás első formája, lázadás egy életfolton, a játék lírájával, de nemsokára jönnek a lázadások időben és térben a mítosz lírájával. Abból indultam ki, hogy milyen nehéz a magyar regény forradalma. Művészetünk lírai temperamentumú s a regény sokszor egy nagy, átmeneti táborozás - ég felé kanyargó füstje a tisztább műfaj vágya. Móricz Zsigmond elindult a forrástól, kis forrás a Galamb papné is s már megcsillant előtte a tenger. Minden nagy motívuma elnyeri tiszta, mesés-mitikus végállomását, a lázadás az. És akkor meghalt a mesében, a szerelem a Karak szultánban. S ezekben ott úszik, ott kísért a dráma magva. Korszakot ígér, bennünk bujdosó távoli dolgokat, melyek rá várnak, s melyekre mi is annyira várunk.
|
